Mennyit érsz?

Ezt a novellát egy körmös ismerősömmel folytatott beszélgetés ihlette. Egészen pontosan az, amikor arra panaszkodott, hogy mennyire nem veszik komolyan a munkájukat, függetlenül attól, hogy milyen neműek, vagy mennyire komoly képzéseken vettek részt. Ezt a történetet arra is szánom, hogy mások is betekintést nyerhessenek a megpróbáltatásaikba. Szeretném, ha kissé láthatóbbá válna, hogy mennyire szívük-lelkük benne van egy-egy munkában.
És mivel LMBT történeteket írok, főhős élete még az átlagosnál is bonyolultabb.

– Ezer hála, hogy felvettél – pattant be Mike BMW Mini Cooperébe Jenny.

– Nem szívesen – felelte ő, és elindította a kocsit. Közben a húga tovább beszélt, minta közbe sem szólt volna.

– Bár ez a kocsi kisebb, mint a cipőd. El sem hiszem, hogy egy ilyet vezetsz.

Mike vett egy hatalmas levegőt. Nem értette, hogy miért hagyta Jennynek, hogy rádumálja erre a szombati ebédre. Még egy perce sem voltak egy légtérben, de Mike már megbánta, hogy beadta a derekát. Egy kezén meg tudta számolni, hogy az utóbbi években mennyi családi eseményen vett részt. És egyáltalán nem hiányzott neki az, hogy egy fél napon át mindenki mindenre megjegyzést tegyen, ami ő volt.

Oké, azt azért el kellett ismernie, hogy a mini valóban szűkös volt neki az utóbbi időben, amióta nem kevés kilót szedett fel. Pedig előtte sem volt a legkényelmesebb a magassága miatt. Lenézett a terebélyes pocakra, amit épphogy sikerült beszuszakolnia a kormány mögé. Kifejezetten ráfért volna legalább heti két alkalom az edzőteremben, vagy legalább egy óra futás esténként. De minél több kilót szedett fel, annál nehezebben vette rá magát, hogy el tudjon indulni.

Biztos, hogy a túlsúlyára tesznek majd keresetlen megjegyzéseket, ahogy a tengerzöldre festett hajára és ugyanolyan színű, kackiás bajuszára is. Lenézett a bal kezére a kormányon, és egy pillanatra megakadt a szeme a gyűrűs ujja köré apró, de formás, olvasható, tetovált betűkön: Nem szégyenkezem. Vett egy nagy levegőt. Ehhez fogja tartani magát a családi ebéden is, ha már belement ebbe ez egészbe.

– Nem kötelező velem jönnöd – mordult vissza a húgára –, még pont ki tudlak tenni a vasútállomáson. Glasgow pont egy órára van Edinburghtól. Szóval, ha szerencséd van, pont egyszerre érünk majd oda.

– Ne csináld már, pont a vonaton zötykölődést akartam elkerülni.

– Örülök neki, hogy ilyen esetekben azért eszedbe jutok. Meg akkor is, ha hat órát kell rád áldoznom, hogy megcsináljam a körmeidet.

– És én nagyon hálás vagyok érte – emelte fel a két kezét, megmozgatta az ujjait, de Mike a periférikus látásából csak a minta színes foltjait látta. Nem mondott semmit, de azok a körmök, amiket előző nap este festett Jennynek, tényleg egy mestermű határát súrolták. Mike hajlott arra, hogy kijelentse, még azt is megérte, hogy kifolyjon értük a szeme. De nem lehetett sokáig büszke magára, mert Jenny visszarántotta a gondolatai közül.

– Te is tudod, hogy most van anyáék negyvenedik házassági évfordulója, és hogy mennyire fontos nekik ez az ebéd – csicseregte mellette, miközben Mike felkanyarodott arra az útra, ami majd kiviszi őket a városból Glasgow felé.

– Persze, hogy tudom, de nem vagyok jó ilyen családi jópofizásban. Úgy meg különösen nem, hogy ők a legkevésbé sem kíváncsiak rám.

Az eltelt öt hat évben éppen eleget hallgatta azt, hogy milyennek kellene lennie egy igazi férfinek, és ő minden, csak nem az. Arról nem is beszélve, hogy egy lelkiismeretes, kellőképpen családcentrikus férfi annyi idős korára, mint Mike, már nemcsak megházasodott volna, de több gyerekkel is megajándékozta volna a szerencsés nőt. És azt se felejtsük ki, hogy nem pazarolná az idejét olyan ostobaságokkal, mint holmi szépművészeti egyetem, és valami igazi férfiakhoz passzoló munkája lenne, nem csudásítaná azzal magát, hogy körmöket csinál.

Az meg senkit sem érdekel, hogy ő mennyire boldog a munkájával és a tanulmányaival, mert az élet nem arról szól, hogy boldog legyen, a férfinak nem járnak ilyen földi ostobaságok, csak az hogy vérrel és verejtékkel ugyanazt az utat járja, amit már annyian előtte. Mert attól lesz férfi. Ha meg nyomorultul érzi magát tőle, az annyit igazol csak, hogy jól csinálja a dolgokat. Te jó ég, de tele volt a púpja minden ilyen maradi baromsággal!

Ő sosem volt az az alkat, aki gyárakban embereket vezet, vagy bankokban, tőzsdén férfiasan számokat tologat. De a hagyományos kétkezi, fizikai férfimunka is távol állt tőle. Ennek ellenére általában nem érezte magát kevesebbnek. Csak akkor, mikor a szüleitől és a családjától hallgatta azt, hogy miben nem felel meg az elvárásoknak. És akkor a megjelenéséről még szó sem esett…

Mike sóhajtott egy hatalmasat. Nem volt kedve veszekedéssel eltölteni ezt a közel egy órát. Még szerencse, hogy az M8-on gyorsan lehet haladni. Óvatosan Jennyre sandított, aki kimeredt az ablakon.

– Mennyien lesznek ezen a családi csodán? – kérdezte végül, és igyekezett minden gúnyt kint tartani a hangjából.

– Csak anya és apa – fordult felé Jenny –, beszélhettél volna velük, és akkor tudnád, hogy ez a mai csak főpróba.

– Főpróba? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve Mike.

– Igen, meg akarják nézni, hogy mennyire tudunk egy fedél alatt megmaradni, mielőtt egy puccos étterembe meghívják az egész rokonságot.

– Miért érzem úgy, hogy ez most célzás akar lenni? Pedig én tökéletesen tudok viselkedni, ameddig nem szekálnak mindenféle hülyeséggel, amihez eleve semmi közük.

– Nézd, Mike. A gyerekük vagy, mindig közük lesz az éltedhez, ha tetszik, ha nem.

– De nem lehetne csendben közük hozzá? Ezer dologban nem értek egyet velük, kezdve a választásaiktól a világnézetükön át. De szekálom őket bármelyikkel is? Nem.

– Ez nem így működik. Ők csak jót akarnak.

– Amit én nem vagyok köteles eltűrni. A változatosság kedvéért egyébként miért nem akarnak jót neked?

– Engem is folyamatosan nyomasztanak az elvárásaikkal, de én bekapcsolom a hatvannal be, százhússzal ki üzemmódot – Jenny sokat mondóan a két fülére mutatott. – Egyébként nekik főleg az a bajuk, hogy nem vagy őszinte.

– Miben nem vagyok őszinte? – Mike érezte, hogy vészesen fogy a családjára tartogatott türelme, és még el sem kezdődött az ebéd.

– Magaddal kapcsolatban – jelentette ki Jenny teljesen vakon Mike egyre növekvő indulataira. – Például nem vallod be, hogy a saját oldaladhoz vonzódsz, vagy hogy nő akarsz lenni.

Mike-nak minden erejére szüksége volt, hogy ne taposson bele a fékbe, vágódjon ki a leállósávba, és ne rúgja ki Jennyt a kocsijából. Ezért inkább gázt adott, de arra ügyelt, hogy ne lépje túl a sebességhatárt. Egy gyorshajtási bírságot egyetlen pocsék szombati ebéd sem ért meg.

– Jézus Atyaúristen, Jenny! Mi a francról beszélsz? Még hogy nő akarok lenni? Szerinted nőnek látszom?

– Szerintem nem, de nagyon sok minden, amit csinálsz, nem egyértelmű olyan régimódi embereknek, mint a szüleink.

– Akkor kénytelenek lesznek magukra szedni egy kis széles látókörűséget, mert én nem fogok megváltozni, csak azért, hogy az ő ideológiájuknak megfeleljek.

– Ez a baj veletek, nincs bennetek semmi nyitottság. Van egy transznemű kollégám, és ő is épp annyira elutasító, mint te.

– Az esetleg nem fordult meg a fejedben, hogy éppen amiatt elutasító, ahogy te is viselkedsz? Ha csak a felét csinálod vele, mint velem, már az is csoda, hogy még nem jelentett zaklatásért. Te sem érted, ugye? Miért kéne bárkinek magyarázkodnia? Miért nem fogják fel az emberek, hogy a világ változik, az értékek változnak? Már nem kell mindenkinek ugyanabba az öntőformába illeszkednie, hogy működjön a világ. Mert ez a világ sokkal bonyolultabb és színesebb, mint valaha volt. Éppen ezért sokkal bonyolultabb embereket is igényel. Miért ne lehetnénk akkor színesebbek is? Ezt kellene megértenie minden hozzátok hasonlónak.

Elhallgatott, remélte, hogy ezzel végre Jennynek is befogja a száját, és legalább elgondolkozik pár dolgon, mire az étteremhez élnek. Ha sokat nem is, de egy tíz perces csöndet sikerült kicsikarnia magának.

– Értem, amit mondasz – szólalt meg végül halkan Jenny –, de neked is meg kell értened, hogy a világ lassan változik, még úgy is, hogy gyorsabb ez a folyamat, mint valaha volt. Ti viszont azonnal akartok mindent, és te is figyelmen kívül hagyod, hogy Anya és Apa egy régebbi világból jönnek, nekik sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen megváltozniuk. És nagyon sokan vannak még hozzájuk hasonlók. Én csak annyit kérek, hogy légy velük türelmes. Türelmesebb, mint amilyen általában szoktál. És ne csinálj semmi olyat, mi felborzolhatná a kedélyeket. Ez mégiscsak az ő napjuk.

– Rendben megpróbálom – állt kötélnek kelletlenül Mike.

Mire ők az étterembe értek, a szüleik már egy félreeső, de mégis hangulatos, gyönyörű kilátással rendelkező asztalnál ültek a kerthelyiségben. Annyira szép idő volt aznap, hogy bűn lett volna bent leülni. John és Elena valóban régimódi házaspárt alkottak, az egész megjelenésükről sütött egy régebbi kor méltósága. Egyébként nagyon kedves, szívélyes emberek voltak, és könnyen lehet, hogy csak Mike gyomra szorult össze már attól is, hogy rájuk nézett.

Az ebéd egyébként kellőképpen könnyeden indult, eleinte nem beszéltek semmiről az időjáráson és az étterem előnyein kívül. Mike mégis végig idegesen várta, hogy mikor jön el a fordulat. Ismerte a szüleit, kétségei sem voltak afelől, hogy nem fogja megúszni az ebédet ilyen könnyed semmiségekkel. És természetesen igaza is lett, mert az anyja valamikor a leves és a főétel között a következő megjegyzést tette:

– Annyira nem értem azt a tetoválást az ujjadon. Jó lesz, ha végre amellett döntesz, hogy megházasodsz, a gyűrű majd szépen eltakarja.

Mike épp a poharáért nyúlt, de akkor úgy döntött, hogy inkább visszahúzza a kezét. Letette a combjára az asztal alatt, és a körmeit kezdte piszkálni, de azt legalább nem láthatták, mert azért is szóltak volna. Lenézett matt-feketére festett körmeire. A gyűrűs és a mutató ujján fekete és ezüst kövekkel voltak kirakva. Ezek különösen jól jöttek most, mert lefoglalták az ujjait. Ahogy a feszültséget igyekezett levezetni ezeken a fényes köveken, kettőt-hármat sikerült is kipattintania a ragasztóból. Ezek miatt észrevétlenül szentségelt csak, miközben igyekezett türelmesen válaszolni az anyjának.

– Nem tervezem, hogy megházasodom. De ha esetleg emellett is döntök majd, a tetoválás akkor is ott lesz a gyűrű alatt. Ahogy én is ott vagyok minden elvárás alatt.

– Ha az tart vissza a házasságtól – szólalt meg az apja óvatosan –, hogy tartasz tőlünk… Úgy értem attól, hogy mit gondolnánk arról, hogy esetleg a fiúkat szereted…

– Nem vagyok meleg, apa – vágott közbe Mike türelmetlenül –, ha már mindenképp be kell sorolnom magam valahova, akkor pánszexuálisnak mondanám magam. Ami egyszerűen összefoglalva azt jelenti, hogy nemtől függetlenül tudok szeretni másokat.

Jenny abban a pillanatban fájdalmasan erősen bokán rúgta az asztal alatt. Mike felszisszent, és villámló tekintettel fordult a húga felé, aki arcán dühös kifejezéssel formálta a következő szavakat:

– Épp próbálnak elfogadni, te marha!

Mike egy kissé el is szégyellte magát. Eszébe jutott a beszélgetés a kocsijában, amikor Jenny azt mondta, hogy a szüleinek mennyire nehéz a felgyorsult világgal együtt változni. És abban a pillanatban kénytelen volt belátni, hogy tényleg igyekeznek. És most ő viselkedett a saját régóta gyűlő keserűsége miatt indokolatlanul ellenségesen. Megköszörülte a torkát.

– Szóval… csak azt akartam mondani, hogy én nem az alapján válogatok, hogy ki férfi vagy nő. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni.

– Azt hiszem, értjük fiam – bólintott az apja –, mi azon tanakodtunk, hogy talán az tart vissza ettől a döntéstől, hogy nem bízol abban, hogy elfogadnánk a választásod. De nekünk az a fontos, hogy boldog légy valakivel.

– Igen – vette át a szót az anyja is –, és szerintünk a boldogságodhoz az is nagyban hozzájárulna, ha lenne végre rendes munkád.

– Van rendes munkám, anya. – Mike próbált nem dühbe gurulni, hogy már megint itt tartanak. – Tudod, mekkora sikk abban a szalonban dolgozni?

– Jenny nekünk azt mondta, hogy egy tetováló szalonban dolgozol. Hogy ott rajzolgatsz.

– Igen. Az Ink Dependent nevű szalonban. Éppen ezért hatalmas érdem ott lenni. Benny nem enged oda akárkit. Körmözni meg aztán végképp nem. Ne nézz így, nem csak egyszerűen rajzolgatok – olyan undorral ejtette ki azt a szót, hogy jóformán köpte –, hanem körmöket csinálok. És tudod milyen jól fizet? Ha valami szerintetek elfogadott helyen dolgoznék, akkor sem keresnék jobban. Szóval, a kérdésedre a válasz az, hogy van rendes munkám, és képzeld, nagyon is megbecsülnek. A vendégeim imádják, amit csinálok.

– De azért, hogy te egész nap ellakkozgass, nem kellett volna annyit pénzt kifizetni a képzőművészeti egyetemre.

Mike ekkor érezte azt, hogy a vére forrni kezd az indulatoktól. Az egyetemet már a saját keresetéből fejezte be, sőt a szüleinek is törlesztette az első félévek árát abban bízva, hogy akkor végre békén hagyják, és nem kell többet ezt hallgatnia. Arról pedig be sem számolt, hogy azóta a “lakkozgatás” mennyi körmös továbbképzés árát termelte ki neki. Azóta is azokból a praktikákból élt, amiket ott megtanult. És mivel imádott körmöket csinálni, mindig készen állt újabb és újabb technikák elsajátítására. Rengeteg képzés sorakozott még a listáján, amikre el akart menni.

Ezeket a terveit viszont megtartotta magának, mert nem érezte úgy, hogy az asztalnál bárki kíváncsi lenne rájuk. Abban a pillanatban azon gondolkozott, hogy feláll, és faképnél hagyja a családját az étteremben. Nem hiányzott neki az, hogy addigi élete minden választását megkérdőjelezzék. Sőt, ezek után a nagycsaládos rendezvényre el sem jön majd. De mielőtt még elszánhatta volna magát erre a drasztikus lépésre, Jenny szólalt meg mellette.

– Szerintem teljesen megérte a képzőre mennie – mosolyogva előre nyújtotta az ujjait –, nézzétek, ezt ő csinálta.

A szülei kissé előrehajoltak, hogy jobban meg tudják nézni Jenny épített körmeit. Nem voltak túl hosszúak, mégis Mike ízlésének már a kényelmetlen kategóriába tartoztak. De mivel Jenny kérte, nem tiltakozott, egyszer kérdezett csak rá, hogy biztos ekkora hosszt szeretne-e. Jenny akkor azt válaszolta, hogy a különleges alkalom miatt igen. Mike nem igazán értette, de ráhagyta.

A következő pillanatban szeme a szülei döbbent, de elismerő tekintetével találkozott.

– Ezt tényleg te festetted? – kérdezte az anyja elhaló hangon, Mike pedig csak némán bólintott. Nem mondta el, hogy majdnem lehülyézte Jennyt, amiért a Sixtusi kápolna freskóit kérte a körmeire. De mivel elég nagy kihívásnak érezte, végül igent mondott. Egy estén át tanulmányozta Michelangelo falfestményeit, mire fejben össze tudta rakni, hogyan varázsolja majd rá a lány körmeire.

– És tudjátok, mi a durva? – magyarázott lelkesen Jenny. – Az, hogy teljesen emlékezetből festette. Egyetlen képet sem kellett megnéznie közben. Elképesztő. Én totál megértem, hogy a szalonban ragaszkodnak hozzá. Most őszintén? Hányan képesek erre? Milyen menő már!

Mike-nak szavát szegte a döbbenet. Mindenre számított Jennytől, csak erre nem. Abban a pillanatban esett le neki, hogy azért éppen ezt kérte, hogy lenyűgözze velük a szüleiket. Hiszen mondhatna bármelyikük akármit, semmi sem mondana annyit, mint a lány körmein azok a miniatűr műalkotások.

Figyelte, ahogy az anyja kinyúl, és megfogja Jenny kezét, kissé közelebb húzta magához, hogy jobban szemügyre tudja venni. Közben leplezni sem próbálta az elismerő csodálkozást.

– Mike… ez elképesztő – szólalt meg végül. – Én nem tudtam, hogy ilyet is lehet…

– És tényleg megfizetnek? – kérdezte az apja is. – Bár én nem értek hozzá, de ezért ránézésre nagyon sokat lehet kérni.

– Szerencsére nekem nem a szalon árain csinálta, mert akkor csődbe mentem volna – vágta rá Jenny nevetve.

– Az biztos – kapcsolódott be végül Mike is –, ezért csináltam neked ingyen. De ebből nem lesz rendszer.

– Akkor legközelebb valami olcsóbbat választok majd.

– Majd megnézem, hogy van hely a naptáramban.

– Hé, de én a húgod vagyok! – berzenkedett a lány.

– Éppen azért! Ha nem az lennél, ki sem nyitnám a naptáram – nevetett fel Mike.

Eddigre felbátorodott annyira, hogy vissza merte tenni a kezét az asztalra. Az anyja megfogta az övét is, és közelebb húzta magához, hogy az ő körmeit is jobban meg tudja nézni.

– Nem is láttam ezeket a fényesebb mintákat a matton – mondta elismerően.

– Ezt… – nyelt egy nagyot Mike –, gyakorlásképp csináltam. Ki akartam próbálni valami újat. De nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem.

– Látod, anya? Ez a tehetség – vigyorgott Jenny –, amikor még az is ilyen jól néz ki, amit elrontott!

– Nézd, Mike – mondta végül az anyja –, mi tényleg azt szeretnénk, hogy boldog légy. És nem tudtuk, hogy mennyi energiád és szereteted van ebben munkában… Minket csak az aggaszt, hogy mit gondolnak majd rólad mások…

– Ne aggasszon – és még Mike-ot is meglepte, hogy tud őszintén mosolyogni –, azzal megbirkózom én. Amivel nem tudnék mihez kezdeni, az az, hogy tőletek is azt kelljen hallgatnom, hogy nem elég jó, amit csinálok… hogy ettől nem vagyok elég férfi. De én… ezt szeretem. Mindig is alkotni akartam. Szeretek körmöket csinálni. És lehet, hogy csak egy hónapig tartanak, de ha valakik egy-egy hónapig azt nézik, amit én alkottam, nekem az elég ahhoz, hogy boldog legyek.

– Próbáljuk mi is jól kezelni, de a mi időnkben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy férfi azt csinálja, amit te – csatlakozott be a beszélgetésbe az apja is –, de nem ítélünk el, fiam. Mi csak azt akarjuk, hogy neked legyen könnyebb.

– Apa, én nem a könnyebbet keresem, hanem azt, ami boldoggá tesz.

– Értem. Most már mind a ketten értjük. Mi csak azért mondtuk azokat… De most már látjuk, hogy hiba lett volna másba kényszeríteni téged.

Mike legszívesebben felpattant volna, hogy megölelje őket. Mindenre számított, csak erre nem. A szülei aznap legyőzték magukat, ahogy maradi, elutasító és ellenséges világot is. Ez több volt, mint amit valaha remélni mert. Kissé szégyellte is magát, hogy még is ellenségeket keresett bennük, pedig ennél többet hitt magáról. Ha nem lett volna Jenny, hogy hidat építsen közéjük, talán úgy váltak volna el aznap, hogy soha többet nem beszélnek egymással.