52. Egy visszalépés

Három napba telt még, mire elérték Csillagfényfok falait. És ezt az időt Ward morózus hangulata végigkísérte. Tudta, hogy a többiek nem értik, hogy mi ennek az oka, de szerencsére firtatni nem látták értelmét, egyébként sem mondott volna semmit. Azt sem vallotta be nekik, hogy a fejfájása lassan állandósult, és sokszor már gondolkodnia is nehezére esett emiatt.

Aznap éjjel sem volt ez másképp, mikor végre elérték a nagy kaput, ahova az autópálya befutott. Tátott szájjal álltak a hatalmas építmény előtt, és néma tisztelettel adóztak az építőinek. Látszott a szerkezeten, hogy már a Felbomlás óta nem használták, egyenesen úgy tűnt, hogy az évszázados állástól összeforrt a kapu két szárnya. Elhanyagoltságát mi sem hangsúlyozta jobban, minthogy a szerkezet tetejéről az évek során a nedvesség vörös foltokat evett a kövekbe a vas alkotórészekből kimosott rozsdával. A merevre öregedett, matuzsálem szerkezet talán el sem fordult volna már irdatlan méretű zsanérjain.

Vaksötét éjszaka volt, mikor végre megálltak a kapu előtt. Ennek ellenére nem kellett különösebben szemügyre venniük, hogy azonnal tudják, azon keresztül nem juthatnak át.

– Oké, eljöttünk idáig – adott hangot abban a pillanatban nem tetszésének Harmadik –, de innen hogyan tovább?

– Megoldjuk, ahogy eddig mindent – vette elejét a további zsörtölődésnek gúnyos megjegyzésével Ward.

A többiek már fel sem vették tőle ezt az újonnan jött viselkedést. Ward sem méltatta több figyelemre társait, hanem kommunikátora kijelzőjére meredt, kereste a megoldást. Tudta, hogy kell lennie másik bejáratnak. Kisvártatva ismét megszólalt:

–A tervrajzok szerint kell itt lennie egy szervizjáratnak, ami levisz az autópálya alá. Ha lemászunk, a falak mentén könnyebb lesz bejáratot találni.

Nem kellett sokáig keresniük. Szinte azonnal szemet szúrt a városfal és a betonhíd érintkezésénél a vastag kövekbe rögzített létra.

– Ez lesz az! – Biccentett oda Ward, majd közelebb léptett, hogy szemügyre vegye. – Én mászok le először, ha engem elbír, akkor titeket is gond nélkül el fog. Viszont egyszerre csak egy valaki legyen a létrán!

Azzal elindult lefelé. A rozsdás csavarok fájdalmasan csikorogva fel-felsikoltottak a súlya alatt, mégis hősiesen tűrték az igénybevételt. Meglepően sokat kellett lefelé másznia, nem gondolta volna, hogy ilyen magasan a föld fölött fut a városba a pálya. Persze emlékezett, ostrom esetén elég volt csak a csapóhidat felvonni, és Csillagfényfok kívülről máris megközelíthetetlenné vált. A legendák szerint voltak ugyan rejtekajtók, amik lentről vittek be a városba, de ezek titkát Csillagfényfok lakói mindig kínosan őrizték.

Ward nem sokára leért a létra aljára, onnan már csak le kellett huppania a szerviz folyosóra. Ahogy a híd rajzát tanulmányozta, most először nyílt módja rá, hogy ezen az alsóbb, vasúti szinten körülnézzen. Kinézett az acél tartógerendák közül, és döbbenten vette tudomásul, ez a szint is jóval a föld a fölött van, még innen is lejjebb kell majd mászniuk. Szerencsére innen már nem létra, hanem egy valamivel azért kényelmesebb, az egyik oszlop köré felvont csigalépcső vitt le. Ahogy nézte, arra jutott, hogy a csapóhíddal együtt valószínüleg az oszlop és lépcső is felvonódik.

A biztonság kedvéért gyorsan körülnézett a vasúti szinten, de maga sem tudta, milyen veszélyt is várt pontosan. És természetesen még egy árva bogár sem neszezett a halott kövek között. Odalépett ismét a létra mellé, megkopogtatta a rozsdás létra legalsó fokát, hogy jelezze a fent várakozóknak, hogy indulhat a következő.

Másodjára Bastion indult el lefelé. Ward felismerte a nehézkes lépésekből. Ha valaki, ő minden bizonnyal szeretett volna már túllenni ezen a napon. És Ward úgy volt vele, hogy csak feleannyira van ramatyul, mint ahogy kinéz, már akkor is pokolian kellett éreznie magát.

Ahogy Bastion elindult lefelé a létrán, a vasúti szint olyan távolinak tűnt, mintha csak a világ széléről kellett volna lemásznia a semmibe. Szédült, a hátizsákja kényelmetlenül húzta lefelé, a táska erre kialakított pántjába rögzített harci kalapács nyele kényelmetlenül himbálózott, sőt egyszer-egyszer a lábai közé is akadt, mikor meg akarta vetni őket egy-egy fokon.

És a lyuk az oldalában! Az volt a legrosszabb. Sokkal nagyobbnak érezte, mint addig bármikor. Ahogy lefelé mászott, azon járt az agya, hogyan koptassa le aznap este Wardot. Nem akarta, hogy lássa. Bár ha látja, akkor is mi van? Itt vannak a világ túlsó végén teljesen egyedül. Mit tud vele csinálni? Hazaküldi? Ugyan már…

Ahogy ezeken elmélkedett, épp próbált egy fokot lejjebb lépni, de meg is szédült, meg is csúszott, és majdnem lezuhant. Az volt az egyetlen szerencséje, hogy a reflexei gyorsabbak voltak az észjárásánál. Azonnal rámarkolt a két oldalt, a fokokat tartó vascsövekre. Így is esett egy pár foknyit, és jól be is verte a csuklóját, ahogy nekicsapódott a létrának. A nyekkenését lent és fent is egyaránt lehetett hallani.

– Minden rendben odafent? – hallotta meg Ward fojtott hangját a lenti szintről.

– Persze – felelte lenyelve egy fájdalmas nyögést és egy jóadag káromkodást –, de milyen snassz már minden izgalom nélkül lemászni.

– Inkább csipkedjétek magatokat bohóckodás helyett! – Ward érezte magán, hogy mennyire türelmetlen, de nem tudott mit tenni ellene.

Bastion egyébként ezután gyorsan leért. A falnak támaszkodott, mert a lyuk az oldalában kérlelhetetlenül lüktetett és kínozta tovább. Aztán arrébb is vonult egy kicsit, hogy leülhessen kifújni magát. Ward jelzett a fentieknek, hogy indulhat a következő. Sorban le is másztak, először Loire, majd Espada és végül Harmadik.

– Lemászunk a híd alá – nézett végig a többieken, mikor mind körülállták –, aztán elindulunk felderíteni a fal menti részeket. Remélem nincs kérdés – nem volt. – Ugyanúgy megyünk le a lépcsőn, ahogy a létrán is, egyesével. Én megyek elől. Jelzek, ha leértem.

Azonnal el is indult lefelé. Bármennyire igyekezett is halkan haladni lefelé, lépései kopogása a fokokon vert valamennyi visszhangot az oszlopok közt. Nagyon remélte, hogy csak az éjszaka sötétje erősíti fel ennyire a zajokat, és csak emiatt tűnik ennyire csörtetésnek minden lépése.

Ahogy leért, megkopogtatta az oszlopot, a rezgésből a fentiek is tudták, hogy indulhat a következő. Pár perc múlva már mind az öten ott sorakoztak az oszlopok között. Bastion neki is dőlt az egyiknek, palástolni sem próbálta, mennyire ereje végére ért. Lihegett, és tüdeje minden igyekezete ellenére is sípolt. De senki sem tette szóvá, volt bennük ennyi tapintat.

– Mi Harmadikkal elindulunk a fal mentén, hogy felderítsük, ti meg itt maradtok, és tábort vertek – jelentette ki Ward, miután egyetlen pillantással felmérte, ki mennyire fáradt.

– Miért pont Harmadik? – bukott ki felháborodottan Espadából. – Miért nem én? Elvileg én vagyok a legjobb lopakodásból és behatolásból. A hegyen is én találtam meg a liftet…

– Igen, miért nem ő? – kérdezte kétségbeesetten vele egyszerre a másik férfi is – Én is épp eléggé vagyok hullafáradt.

– Azért, mert azt mondtam – adta meg a választ egyszerre mindkettejüknek –, és mert most csak feltérképezni megyünk a fal mentén. De ha biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek csapdák sehol, akkor rászabadulhatsz a falakra, és megkeresheted a bejáratot. Indulhatunk végre?

– Persze – zsörtölődött Simon -, másra sem vágyom, mint még pár óra járőrözésre.

– Remek – vigyorgott rá Ward -, pont ezt szerettem volna hallani.

Bastion megkönnyebbülten huppant le a földre kiválasztott oszlopa tövében. Örült, hogy neki épp nem kell sehova sem mennie. Loire is követte a példáját, neki sem volt kifogása egy kis pihenés ellen.

– Sosem álltam még ennyire készen – morgott Harmadik, miközben maguk mögött hagyták a többieket. És ebből a kijelentésből mindenki tudhatta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az éjszakai felfedező utat.

Ahogy egyre távolodtak, Ward még jódarabig érezte Espada csalódott tekintetét a hátában.

– Miért nem engedted az öcskösnek, hogy ő is jöjjön? – kérdezte tőle Harmadik, miután hallótávolságon kívül értek. – Bármit megtett volna, hogy velünk tarthasson.

– Tudom – vont vállat Ward –, éppen ezért. Nem kirándulni vagyunk.

– Mi bajod van? – szegezte neki a kérdést Harmadik, hiszen már egy ideje piszkálta a csőrét.

– Hogy mi bajom van? – fordult vissza Harmadik felé, dühösnek tűnt. – Ez a bajom! – Vetítette ki Simon Népmegfigyelési Archívum által összeállított aktáját a városfalra, látszott végig erre a lehetőségre várt. – Lexington, ugye? Örülök, hogy megismerhetlek.

Harmadik köpni-nyelni nem tudott a falra vetített fotójával farkasszemet nézve. Mindenesetre sok mindent megmagyarázott az utóbbi pár napból. Nagy összegben mert fogadni rá, hogy Ward Luthertől kapta meg az aktát, hiszen Espada fotójáról az Első Tacticus biztos felismerte, hogy ő a kétes hírű karbantartó a toronyból. És mivel két mágus is utazik a hadnaggyal, joggal figyelmeztetni akarhatja a gyerekeit.

– Nézd – tárta szét a karját megadóan, de nem szabadkozott -, nem árultam zsákbamacskát. A nevemről sosem kérdeztél, megelégedtél a Simonnal, én meg a Harmadikkal. Nem csaptalak be, hiszen már a vonaton is így ismertél meg. Igen, gyűlöltem a mágusokat. Egészen addig, amíg személyesen meg nem ismertem kettőt. És ha tényleg elhiszed, hogy ártanék a barátaimnak, akkor te valaki nagyon mást ismertél meg.

– Mi a fenét csináljak veled? – nézett rá Ward, arca kifürkészhetetlen volt.

– Nem tudom – vont vállat Harmadik -, gondolom, azt mondták, szabadulj meg tőlem.

Luther valóban arra utasította, hogy vagy ölje meg, vagy hagyja valami olyan helyen, ahonnan sosem kerül elő. Az eltelt három napban kismillió lehetősége lett volna letaszítani Simont a betonhídról. Mégsem tette, beszélni akart vele előtte, módot hagyni neki, hogy tisztázza magát.

Úgy is, hogy már döntött. Ha már egyszer megelőlegezte neki a bizalmat, nem veheti épp most vissza. Addig nem, míg kint vannak a semmi közepén, és csak magukra számíthatnak. Ward a homlokához kapott. Olyan váratlanul erősödött fel a lüktetés a koponyájában. Az iménti mozdulata viszont nem kerülte el Harmadik figyelmét sem.

– Mióta fáj a fejed? – Ward észrevette Harmadik megváltozott hanghordozását, mintha jelentőséget tulajdonított volna ennek. Ward azonnal elértette, Harmadik rájött, hogy azóta fáj a feje, amióta megkapta a parancsot, de mégsem tett semmit.

– Nem mindegy? – nem értette, miért lett hirtelen ennyire agresszív. – Ez csak ez kis fejfájás.

– Hogy lenne mindegy? – tiltakozott Harmadik. – Egy beteg épp elég a csapatban! Figyelj, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Esküszöm, hogy…

Nem fejezhette be, mert Ward keze egyetlen intésével olyan hirtelen hallgattatta el, hogy még a lélegzete is a torkában szakadt, nemcsak a szavai. Harmadik nem is tudta értelmezni az utasítást. Ennek következtében természetesen engedelmeskednie sem sikerült neki.

– Nem maradok csöndben! Valakinek…

De nem tudta befejezni, amit épp felháborodva Ward fejéhez vágni készült, mert abban a pillanatban suhanó hangot hallott, mintha madarak szálltak volna fel a közelükben. Értetlen kifejezéssel az arcán fordult Ward felé, tőle várva magyarázatot arra, hogy mi történik. Szeme sarkából csak a hadnagy lendülő karját látta, amit azonnal követett az érzés, hogy egyetlen suhintással úgy mellkason vágta, hogy felborult a lendületétől. Ezzel egy időben tompa ütést érzett az oldalában is.

A következő pillanatban már a hátán feküdt a földön, a városfal mellett, zavartan pislogva meredt fel az éjszakai égboltra. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy Ward végül mégis csak engedelmeskedett a kapott parancsnak. A zuhanástól és földetéréstől minden levegő kiszorult a tüdejéből, megfeszült tagokkal, nyögve vett egy hatalmas lélegzetet. Ez annak a jele, hogy él, döbbent rá. Ha ugyanis Ward akarta volna megölni, most lenne módja elmélkedni ezen.

A következő inger, ami a tudatába tolakodott, a tompa lüktetés volt az oldalában. Valami azzal sem stimmelt, Ward nem ott ütötte meg, hanem a mellkasánál. Megemelte a karját, érthetetlenül nehézkesen mozgott, szinte az is egy örökkévalóság volt, mire a megfelelő helyre irányította. Megtapintotta az oldalát, és legnagyobb döbbenetére nedvességet érzett. A szeme elé tartotta a tenyerét, de nem látott szinte semmit, csak fémes szagú cseppek hullottak az arcára ujjai hegyéről.

Beletelt egy pár másodpercbe, mire felfogta, hogy Wardnak ehhez nem lehet köze. Víz lett volna valahol, és abba esett bele? Nem, nem stimmelt valami, a tompa lüktetés makacsul erősödött az oldalában. Újra megtapogatta ott, ahol az imént is. Kiállt belőle valami, ahogy végigfuttatta rajta az ujjait, agyába villant a megfejtés. Egy markolat, akkor a penge viszont benne kell, legyen. Döbbenetes, hogy mennyire nem fájt.

Rákulcsolta ujjait a markolatra, reflexszerűen húzta ki, és ejtette maga mellé a fegyvert. Érezte, hogy egyből erősebben kezd elfolyni belőle a vér. Nedves kezét a sebre szorította. És abban a pillanatban kissé ködös tudatában is összeállt a kép, ha ő a földön fekszik, és vérzik, akkor mi lehet Warddal. Oldalra nézett, és meglátta a hadnagyot maga mellett, szintén a földön, az oldalán fekve.

Felnyögött, akkor már minden világos volt számára. Ward nem azért hallgattatta el, mert nem érdekelte a mondanivalója, hanem azért, mert észrevett valamit. Ő pedig nem vette a lapot. És most azért fekszenek jó esetben is sebesülten mindketten, mert ő képtelen volt befogni a száját.

– Ward – sosem hallotta még ilyen kétségbeesettnek a saját hangját -, Ward… mondj valamit! Megvagy?

– Élek – jött a felelet – veled mi van? Tudsz mozogni?

– Tudok – ült föl kínok közt Harmadik, most már fájt a sebe, és nyugtalanítóan vérzett -, te miért nem kelsz fel?

– Nem tudok. Beleállt a hátamba valami…

– Segítek… akkor menni fog…

– Hagyd, nem mozog a lábam. Egyedül kell visszamenned a táborba. Nélkülem gyorsabb vagy. Hozd ide Loire-t.

– De…

– Csak menj már! – utasította. – Én biztos nem megyek sehova.

– Tarts ki, sietek – tápászkodott fel, és indult meg vissza a többiekhez.

De nem haladt valami jól. Nagyon fájt a kés vágta sebe, és bő patakban vérzett, a fájdalom akadályozta abban, hogy lépni tudjon. Ügyetlenül vergődve tette egyik lábát a másik után. A vérveszteség miatt hamarosan szédülni is kezdett. A városfalnak támaszkodva, araszolva haladt tovább. Nem tudta volna megmondani, mennyit haladt visszafelé, de súlyos távnak érezte, és legalább száz évnek.

Aztán egyszercsak azt vette észre, hogy a föld ijesztően gyors tempóval közeledik az arca felé. Nem értette, mi történik, hogy egy fél pillanattal korábban térdre rogyott, és most épp eldől, mert nem bírja tovább megtartani magát. Ahogy megértezte az arca alatt a nedves talajt, kipattant a szeme, magához tért valamennyire, még zakatolt a tudatában, hogy vissza kell érnie a táborba, és el kell hoznia Loire-t. Minden maradék erejét összeszedve a hasára fordult, megpróbálta feltornázni magát a földről, de nem bírták el a karjai.

Előre meredt, mintha az közelebb vihetné bármihez. És akkor látni vélte az oszlopokat és a hidat, ami alatt a többiek maradtak. Megpróbált hason tovább kúszni a cél felé. Nem tudta volna megmondani, hogy meddig küszködött így, és mennyit haladt előre. Azon kapta magát, hogy egyre többször teszi le a fejét, és egyre nehezebb újra felemelnie.

✨✨✨✨✨

Ward, bár mozogni nem igen tudott, mégis addig küszködött, míg az arca elé nem tudta emelni a kezét a rá erősített kommunikátorral. Addig mocorgott, míg felpattant a kijelző feldele, utána pedig hangvezérléssel behívta Luther csatornáját. Eddigre már annyira rosszul látott, hogy abban sem volt biztos, hogy hívást kezdeményez-e, vagy csak hangüzenetet küld.

– Szia, apa! Elértük Csillagfényfokot. Szeretném azt mondani, hogy minden rendben, de… nincs. A bejáratot kerestük, és… nem vettem időben észre egy csapdát. Harmadik elment segítségért, de nem tudom, hogy időben visszaér-e. Én csak… nem bírok egyedül lenni, amíg várok. Annyi mindenre felkészültem, de erre nem… Ehhez nem vagyok elég bátor… Ne haragudj…

✨✨✨✨✨

Luthert váratlanul érte a bejövő hívás, de a fia elgyötört hangját hallva azonnal rányomott a válaszadás gombra, csakhogy a hangüzenetre nem tudott válaszolni. Addig nem, míg élt a Ward által aktivált vonal. Ha az szétkapcsolt volna a fia felén, azonnal újra tudta volna hívni, hogy szóval tarthassa, hogy mondhasson bármit, ami bátorságot önt belé. De most tehetetlenségében az asztala szélét markolta, ujjai teljesen kifehéredtek a kifejtett erőtől. Így kapaszkodva hallgatta a vonalon átszűrődő zajokat, Ward egyre szakadozó légzését. Tökéletesen értette, hogy mi történik.

A felismeréssel egyidőben elöntötte a vér az agyát. Feldühödve, tajtékozva söpört le mindent az asztaláról. És még csak nem is hallotta a csörömpölést, ahogy a kávéscsésze és kancsó fájdalmas sikollyal darabokra törtek. Nem állt meg ennyinél, őrjöngve törni, zúzni kezdett mindent, ami a keze ügyébe akadt. Indulatai által elragadva azt sem vette észre, hogy a zajokat hallva a komornyik is a dolgozószobába ront.

A hörgés még mindig hallható volt az asztalról lesodort, a zuhanás során berepedt kijelzőjű telefonból. A komornyiknak nem kellett megmagyarázni, hogy mit is hall. Luther dühöngéséből, és a hangokból azonnal megértette, hogy a vonal túlvégéről érkező, kihagyó lélegzetek Ward haláltusáját kísérik. Luther lelkiállapota nem lepte meg, hiszen a négy gyerek közül, ha valakit igazán a sajátjának tartott, és minden igyekezete ellenére a legjobban megszeretett, az Ward volt.

– Nyugodjon meg, uram! – fogta le Luthert, hogy gazdája ne tudjon kárt okozni magában. – Hagyja ezt abba!

Luther nagyon lassan látszott csak csillapodni, még mindig egész testében remegett, a lábán is alig bírt megállni. A komornyik eltámogatta a foteléhez, leültette, majd az ablakhoz lépett, összehúzta a súlyos függönyöket, hogy kint rekessze a külvilágot. Vetett egy pillantást a lehallgatást gátló készülékre is, örömmel nyugtázta, tökéletesen jól működik. Majd az asztal mellé lépett, és lehajolt a megviselt állapotú telefonért.

– Ne kínozza magát ezzel – mondta gazdájának a mozdulat közben.

– Ki ne nyomja! – Termett azonnal a komornyik mellett, és szinte kitépte a kezéből a telefont.

– Akkor legalább próbáljon arra gondolni – beszélt tovább nyugtató hangon az öregember -, hogy Loire ott van vele, és nem lesz semmi baj.

– Nem érti? – kiabált kétségbeesetten. – Nincs ott vele. Nincs ott vele senki. Teljesen egyedül van…

– Uram… – próbálkozott még egyszer a komornyik, de Luther nem figyelt rá.

– Elmehet, Félix…

✨✨✨✨✨

Loire hirtelen felkapta a fejét. Addig Espadával és Bastionnal beszélgettek mindenféle ökörségről. Arcán még ott volt az iménti fojtott kuncogás kifejezése, amit az utoljára elhangzott poén csalt rá. És őt ebben a pillanatban csapta meg az érzés, hogy valami nincs rendben.

– Valaki… – pattant fel zaklatottan – valaki meghalt a közelben.

Nem mondott semmi egyebet, csak futásnak eredt abba az irányba, amerre az érzés irányította. Bastionnak épp csak annyi ideje maradt, hogy egy védő varázslatot húga után dobjon, és az már el is tűnt az éjszakában. Espada nem indult azonnal Loire után, felkapta az oszlopnak támasztott puskáját, azzal a kezében talpra segítette Bastiont, és így ketten indultak a lány után. Ők lassabban tudtak csak haladni, mint előttük Loire.

A lány viszont inaszakadtából rohant. Mikor észrevette a fekete éjszakában felszálló piros szikrákat, még kíméletlenebbül hajtotta magát. Hatalmas volt a döbbenete, mikor csak Harmadikot találta meg. Azonnal letérdelt mellé, hátára fordította az élettelen testet, teljesen összevérezve vele magát. Még meleg volt a teste is és a kifolyó vére is. Tenyerét végighúzta a férfi oldalán és mellkasán, hogy mielőbb megtalálja a sérülését. A szikrák közben komótos lassúsággal távoztak belőle.

Visszaparancsolt bele annyi vér, amennyit csak tudott. Mikor úgy érezte, hogy ismét annyi vér van Harmadikban, amennyi elég ahhoz, hogy működni tudjon, nekikezdett begyógyítani a sebét. De nem akart kifutni az időből, ezért csak addig gyógyította, hogy még ha kínok közt is, de Harmadik életben maradjon, ha ő tovább indul megkeresni Wardot.

Aggasztotta, hogy nem tudja Ward merre van, hogy él-e még. A hálált semmihez sem hasonlíthatóan érezte, azt mégsem tudta volna megmondani, hányan haltak meg. Amikor úgy érezte, hogy abba a félig rendbehozott testbe már vissza tudja parancsolni az életet, összefogtott egy maréknyi szikrát, és Harmadik szívére szorította őket.

Olyan erősen nyomta, hogy érezte a szikrák forrósággát, ahogy égetik a tenyerét. Érezte azt is, hogy áteszik magukat Harmadik bőrén, hogy az ő parancsára a férfi szívéig hatolnak. És ahogy elérték, összerántották újra, meg újra, amíg vissza nem tért belé az élet ritmusa. Abban a pillanatban Harmadik szeme kipattant, és fájdalmas hangon áramlott be tüdejébe a levegő. Pillantása Loire pocsolya-zöld tekintetébe fúródott, úgy meredt rá, mintha nem értené, hogy mi történt vele.

– Hol van Ward? – kérdezte azonnal a lány magyarázkodás helyett.

– Ott maradt – intett bágyadtan Harmadik abba az irányba, amiből jött –, nem volt jól.

Loire látta rajta, hogy próbál felülni. Gyengéd nyomást gyakorolt a mellkasára, nem hagyta, hogy megmozduljon.

– Maradj nyugton – szólt rá –, még nem gyógyultál meg teljesen. Megkeresem Wardot, aztán befejezem.

Azzal felpattant mellőle, és abba az irányba folytatta az útját, amerre Harmadik mutatott az imént. A halált annak ellenére is érezte, hogy most támasztotta fel Simont. Így nem voltak kétségei afelől, hogy Ward is meghalt. Kényszerítette magát, hogy határait leküzdve fusson, nem engedhette meg magának, hogy elkéssen. Hamarosan meglátta a szikrákat. Megszaporázta a lépteit, és szinte összeesett Ward mellett, mikor mellé ért. Lihegett, a szeme könnyezett, kicsit szédült is a magának okozott oxigénhiánytól.

Rögtön meglátta a bátyja hátából kiálló tőrt, kihúzta, és indulatosan elhajította. Majd hogy jobban hozzáférhessen a sebhez, puszta kézzel szakított nagyobb lyukat a bátyja mellényén és pólóján. Nem tudta volna megmondani később, hogy használt-e mágiát ehhez.

Nem szerette az érzést, ahogy keze a felhasított szövetek közé siklott, de nem ismert más módot a károk felmérésére. Ahogy belülről körbetapogatta a sebet, azonnal tudta, hogy itt sokkal súlyosabb a helyzet, mint Harmadiknál. Döbbenetes, sokkoló érzés volt ujjaival kitapintani Ward penge által felsértett gerincét, sosem volt még dolga ilyen súlyos sérülésekkel. Még Espada darabokra tört bordái is eltörpültek emellett.

Ahogy ujjait még egyszer végigfuttatta a sebben, rádöbbent, hogy ezt a sérülést csak úgy tudja rendbehozni, hogy ha Ward halott. Ha csak félig gyógyítaná meg, mint Harmadikot, és felélesztené, hogy időt nyerjen, annyira zavarná a szövetekben az élő, hogy nem tudna pontos munkát végezni. Ward jó eséllyel béna maradna. Számot vetett a lehetőségeivel.

Idővel egyáltalán nem volt jól elengedve, kérlelhetetlenül szöktek a szikrák Ward testéből. Mégis a kockáztatás mellett döntött. Nem volt más választása, egy ellenséges város határában Ward bénán csak teher lenne. És abban is egészen biztos volt, hogy nem akarna úgy élni. Meghozta élete legnehezebb döntését.

Kezét még mindig a sebben tartva, végighúzta ujjait Ward gerincén. Parancsolt a velőnek, hogy forrjon össze, egészüljön ki ott, ahol a penge belevágott. Érezte, ahogy a halott szövetekben megmozdult valami az utasítására, hogy nőni-nyúlni kezdtek, addig felszültek, amíg ismét ki nem egészültek sértetlen egésszé.

Miután ezzel végzett, kihúzta a kezét a sebből, ujjaival összefogta, hogy könnyebben tudjon összezáródni és beforrni. Pár perc múlva Wardon már semmi jele sem maradt annak, hogy halálos sebeket szerzett volna. Ezután bátyja fölé emelkedett, hogy a hátára fordítsa. Mikor eldöntötte a testét, a férfi feje Loire felé fordult, halott szemeivel a lányra meredt. Loire-t egy pillanatra megbénította az üres-borostyán tekintet látványa, de azonnal magához tért, ahogy egy aprócska, vörös szikra beúszott a látóterébe.

Az utolsó szikra volt, ami Ward testéből elszállt. Loire utána kapott, de az kicsúszott ügyetlenül remegő ujjai közül. Azonnal felpattant, hogy utolérje, nem hagyhatta eltűnni… Ahogy felegyenesedett, és próbálta megfogni az egyre távolodó szikrát, megcsúszott, a rengeteg kifolyt véren, és teljes hosszában végigvágódott Ward mellkasán. Mikor felnézett még épp látta tovatűnni a fényes-vörös ragyogást.

– Nem, nem! – sikoltotta kétségbeesetten az éjszakába, ahogy még utána kapott az üres levegőben.

Ahogy feltápászkodott, hogy körülnézzen egy utolsó kósza szikra után, pillantása Espadáéval találkozott. Először nem értette, hogy és mikor került oda, elképzelni sem tudta, hogy mióta figyeli. Ilyen sokáig tartott volna, hogy Wardot meggyógyítsa? De az öccse akkor is ott állt szinte karnyújtásnyira tőle. Kissé mögötte ott volt Bastion is Harmadikat támogatva. Azt arcukat látva kétségek nélkül tudta leolvasni róluk, hogy végignézték a tusát, amit Ward életéért vívott, és csúfosan elbukott.

Félrefordult. Nem tudott a szemükbe nézni. Hogyan is tudott volna, azok után, hogy az egyetlen dologra sem volt képes, ami miatt a csapatba került? Képtelen volt életben tartani Wardot… Senki sem mondott semmit, hosszú, súlyos néma pillanatokon át álltak csak egymással szemben Ward holtteste körül.

– Nem hagyhatjuk itt – törte meg a rettenetes némaságot Bastion.

– Loire-ral ketten el tudjuk húzni – mérte fel a helyzetet Espada -, te pedig akkor tudod támogatni Harmadikot.

Loire képtelen volt bármit is mondani. Úgy általában gondolkozni is. Ha Espada azt mondja, hogy elhúzzák, akkor úgy lesz. Katatón állapotban figyelte, ahogy öccse Ward mellé térdel, és észreveszi a tőröket, amikkel ő nem is törődött. Nem is értette abban a pillanatban, hogy miért mutatja neki. A szavakat, amik elhagyták az öccse ajkait, hallotta ugyan, de nem fogta fel.

– Loire… ezek a te tőreid…

– Az nem lehet – tiltakozott a lány helyett Bastion.

– Pedig ezek azok, ezer közül is felismerném őket.

Ahogy Loire felfogta a szavak értelmét, és jobban szemügyre vette a fegyvereket Espada kezében, még a vér is megfagyott az ereiben. Valóban az ő tőrei voltak. De az agya még mindig zakatolva tiltakozott ez ellen a tény ellen.

Remegő tagokkal lépett oda öccse mellé, és vette át tőle az egyik, vértől iszamos fegyvert. Csak meredt rá, nem értette, hogy kerülhettek épp ide. Képtelen volt felfogni. Mindent, ami ezen az éjszakán történt.

– Mennünk kéne – rázta fel a társaságot Bastion -, itt nem túl biztonságos.

– Ezekkel mi legyen? – kérdezte Espada még mindig az egyik tőrt szorongatva.

– Nekem ugyan nem kellenek – Loire undorodva hagyta, hogy a tőr kicsússzon a kezéből, és beleálljon a puha földbe.

– Minden fegyver jól jön – jelentette ki teljesen hideg fejjel Harmadik, és kinyújtotta a kezét, hogy Espada át tudja adni neki, amit a fiú szó nélkül meg is tett.

– Gyere, Loire segíts – intett a lánynak Espada.

Ahogy ő is Ward mellé lépett, annyit motyogott csak:

– Mégis el kellett volna olvasnom azt a részt… – Espada nem értette, miről beszél.

– Várjatok egy kicsit! – állította meg őket Harmadik.

Jelezte Bastionnak, hogy menjenek közelebb. Észrevette, hogy Ward csuklóján fel van pattintva a kommunikátor fedele. Bastion odatámogatta Ward mellé, segített neki, hogy könnyebben térdre tudjon ereszkedni a holttest mellett. Simon megfogta Ward csuklóját, és maga felé fordította, hogy láthassa a kommunikátor kijelzőt.

– Srácok… ez sugároz – közölte velük azonnal a felismerését.

– Hogy mondtad? – kérdezte elhűlten Bastion. – Úgy érted…

– Úgy értem, hogy még most is hangüzenetet küld. Valaki mindent hallott, ami itt történt.

– Te jóságos ég! – Bastionnal fordult egyet a világ – Kapcsold ki!

Harmadiknak nem kellett külön mondani, már akkor kikapcsolta, amint észrevette, hogy nincsenek egyedül, és hogy valakik hallhatják őket.

– Kikapcsoltam – nyugtázta a férfi az utasítást -, inaktívra állítottam, így nem fognak tudni semmit rólunk.

– Remek. Ki tudod deríteni, kinek ment a hívás?

– Ki, de nem itt. Idő kell hozzá, és…

– Menjünk vissza – szakította félbe Bastion.

Harmadik bólintott, megkapaszkodott a férfi felé nyújtott karjában, és megpróbált talpra kecmeregni. Fájdalmasan felnyögött, mire Loire ráemelte könnyektől zavaros, homályos-zöld tekintetét, és Harmadik mellé lépett, lenézett rá. Aztán mellé térdelt, hogy rendesen meggyógyítsa a korábban csak félig ellátva hagyott sebet.

– Ez… – próbált valami felvezetést adni annak, amire készült, de elakadt a szava.

– Tudom, rohadtul fog fájni, még emlékszem – bólintott Harmadik, önkéntelenül el is húzódott kissé –, és gondolom, épp ezért próbáljak halkabban üvölteni.

– Aha… – megint nem tudott többet mondani, helyette inkább beszédesen jól megszívta az orrát, és véres kezével kitörölte a könnyeket a szeméből, hogy jobban lásson. De ettől csak rosszabb lett.