50. Hallgatjuk, Doktor úr!

Loire nemrég vette át az őrséget. Mikor világosodni kezdett a végeérhetetlennek tűnő éjszakai menetelés után, Ward levezette őket az egyik lehajtó alá. Ott nyugodtan alhatnak majd, mivel az időjárás esetleges szeszélyeitől is valamennyire védve lesznek. Jobb volt az elővigyázatosság azután, hogy legutóbb is meglehetősen váratlanul szakadt a nyakukba az ég.

Loire elhelyezkedett az őrposzton, miután Harmadik felébresztette. Aztán hogy jobban el tudja ütni az időt, mellény zsebéből előráncigálta a szebb napokat megért, rettentően szamárfülesre gyűrődött könyvet. Chealsey ajándékát. A lábára fektette a megviselt irományt, fellapozta a jelzőként meghajtott oldalnál, majd olvasni kezdett.

Bőven van mit csinálni a hegyek mélyén. Nem tartottam attól, hogy nem lesz. Mikor először léptem be a kutató laborként is működő kórházba, képtelen voltam hinni a szememnek. Igaz, a város vezetője, mikor ide vezetett, mondott pár dolgot, hogy mit sikerült elérniük az utóbbi időben a gyógyítás terén. De mégis álmomban sem hittem volna, hogy valóban ilyen messzire jutottak.

Arról már korábban is hallottam, hogy nem egyedül indultak el a felfedezések útján, hanem segített nekik egy dezertőr mágus. Mégis meglepett, hogy mit sikerült elérniük. És ha nem mesélnek erről a mágusról, magamtól is sejtettem volna, hogy kellett lennie valakinek, aki az útjára indította az itteni gyógyítást, hiszen ez a művészet mágusok nélkül nem létezik. A döbbenetes az volt, hogy ezt a rengeteg tudást nem egész két év alatt adta át a Hegyeknek.

De mire én ide kerültem, ő már nem volt itt. Hiába kérdeztem, mi lett vele, senki sem tudja. Ugyanúgy tűnt el, ahogy egyszer csak megjelent. Váratlanul. Épp csak átadta az ittenieknek a tudása egy részét, aztán eltűnt. Több elmélet is van arról, hogy mi lett vele. Az egyik az, hogy dolga végeztével épp úgy tovább állt, mint ahogy felbukkant a hegyek mélyén. Őszintén megvallva tettszett az az elképzelés, hogy tovább ment valami olyan helyre, ahol még nagyobb szükség van a tudására. A másik elgondolás nem volt ilyen derülátó, aszerint eltévedt a járatokban, és sosem fog már élve előkerülni.

Mikor először hallottam erről a mágusról, Bárd jutott az eszembe. Tudom, hogy nevetséges, de ki más lehetett volna? Ahogy egyszer csak elnyelte a föld, miért ne vetődhetett volna éppen ide? Mi lehetett volna jobb úticél neki? Mindig is gyűlölte a háborút, az emberek közt magukat méltóbbnak tartókat, a maga módján lázadt ellenük.

Zavar-e, hogy sosem fogom megtudni az itteni gyógyító a nevét, hiszen itt őt csak Mágusnak hívták. Épp, mint ahogy mit Bárdot Bárdnak hívtuk, az ő igazi nevét sem tudta senki. Még egy hasonlóság. És emiatt talán nem zavar, mert jó érzéssel tölt el a tudat, hogy lehetett akár ő is. És akkor nem halt meg értelmetlenül az egyik felejthető csatában.

Annyira beleéltem magam ebbe a feloldozó gondolatba, hogy mikor megkaptam a Mágus feljegyzéseit, és olvasni kezdtem, Bárd hangján hallottam a sorokat. Elképesztő dolgokat írt le. Egy egész fejezetet szentelt az élet szikráinak, amik minden élőben ugyanolyanok, ugyanúgy szállnak el a halál pillanatában. Ezeket a szikrákat csak a mágusok láthatják, az egyszerű emberek számára teljességgel érzékelhetetlenek. Azonnal látszott a soraiból, hogy mindent át akart adni varázstalan utódjának épp, mint Bárd nekem.

Az első pár hétben mást sem csináltam, csak a feljegyzéseit bújtam, és tanultam belőlük. A szikrákról szóló rész volt a legtanulságosabb. Erről Bárdnak nem nyílt módja minden elmondani nekem. Pedig mit meg nem adtam volna érte, ahogy azért is, ha láthatnám őket!

Csodálatos már csak belegondolni is, hogy minden élőben jelen vannak más-más mennyiségben. Egy egyszeri mágus azon kívül, hogy látja a szikrákat, és meg tudja őket fogni, más egyébre nem képes velük. Viszont egy animátor! Akár egy szikrával is életre tudja kelteni a halottat, feltéve, ha a test olyan állapotban van, hogy visszatérhessen bele az élet. Szikra nélkül csak egy élő-halottat képes kelteni a halottból. Ezeket nevezik animusoknak…

Loire sóhajtva nézett fel a könyvből. Köszönte szépen, ő ezeket mind tudta. Egy részére magától rájött, egy részét a tudásának viszont a pincéjükben lakó animátor mestertől tanulta. Igaz, vele sosem keltettek animust, arra az ostromig kellett várnia, de az elméletet megtanította neki. Lapozott párat, és tovább olvasott.

Furcsa gondolat, és nem is tartozik szorosan ide, de vajon soha senki sem gondolkozott el azon, hogy miért csak az élőhalottra van szavunk? Az animusokra. A feltámasztottakra nincs. Nem szoktunk rájuk mondani semmit. Esetleg annyit, hogy a gyógyult beteg. Érthetetlen számomra, hogy ennyivel megelégszünk. Pedig nincs is annál nagyobb adomány, ha valaki a holtak feltámasztására képes. Éppen ezért nem érdemelne meg egy saját megnevezést?

Igen, tudom, elkalandoztam. Szóval… a Mély Mágusa tényleg lenyűgöző. És nemcsak amiatt, amit fel tudott tárni a szikrákról. A feljegyzéseiből megtudtam, hogy kísérletezett a haldoklókon és a friss halottakon. Ez így magában elég döbbenetesen hangozhat és a világ minden részén tiltott praktikának is számít, de a Mélyt sújtó járvány miatt nem volt hiány alanyokból.

Értem, mi vezérelte. Hiába volt animátor, amíg nem talált gyógymódot, nem volt képes mágiával és a szikrákkal visszahozni a holtakat. A betegség által kizsigerelt testükbe nem lehetett visszatéríteni az életet.

És a kísérletei mellett elszántan kutatta a mágiamentes orvoslást, gyógyulást és feltámadást. Abban egészen biztos volt, hogy ezt is meg lehet oldani mágia nélkül is. Ahogy a sebek is begyógyulnak mágia nélkül – ez bele van írva a test működésébe -, úgy biztos volt benne, hogy a felélesztésre is kell lennie megoldásnak.

Azt mindenki tudja, hogy az élőnek dobog a szíve. Következésképp, aminek nem dobog a szíve, az nem él. Azért vezette le ilyen szájbarágósan, hogy bárki könnyen megérthesse, és ha úgy alakul, használni is tudja. Ő maga animátor volt, nem kellett külön rájönnie arra, hogy a mágusok feltámasztáskor elindítják a szívet. Ennek a mechanikájáról is mindent tudott. Viszont ő egy olyan módszert akart kidolgozni, amit bárki megtanulhat, akár emberöltőkkel utána is.

Ehhez “csak” mágia nélkül működésbe kellett hoznia a szívet. Próbálkozott több megoldással, például árammal, bár ezzel általában ellentétes hatást ért el… Végletekig kimért hozzáállással a kétes eredményeket sejtető kísérleteihez mindig olyan alanyokat választott, akiken már egyébként sem tudott volna mivel segíteni.

Egyébként a megoldást végül a legegyszerűbb megközelítés hozta meg. Egyik alkalommal végignézte, ahogy egy hozzátartozó a kísérletei egyik áldozatának mellkasára borulva sír. Fájdalmában üvöltve, ökölbe szorított kézzel a halott mellkasát ütötte. Akkor halt meg, még az összes eszköz és gép rá volt kötve, amit a kísérletekhez használni szokott. A leírása szerint súlyos-hosszú percekig folytatódott ez a keserves jelenet. Aztán egyszer csak csoda történt, a halott szíve újra dobogni kezdett. Én sem hittem el, mikor olvastam, de a Mágus sem, sütött a csodálkozás a soraiból, ahogy leírta, mit érzett a monitorra meredve.

Ez indította el a helyes úton. Rájött, hogy – ahogy ő nevezte – kívülről masszírozni kell a szívet. Nem untatlak azzal, hogy hogy kísérletezte ki ennek a legjobb módszerét, de a lényeg az, hogy működik. És nemhogy animátornak nem kell lenni ehhez, még csak mágusnak nem, bárki képes rá! Minden elismerésem és csodálatom az övé.

De ennyivel nem értek véget a kísérletei, tudni akarta, mik a határai ennek a fajta a „feltámasztásnak”. Így hát tanulmányozni kezdte a halált és a szikrákat. Az köztudott, hogy a szikrák már egy-egy súlyosabb sérülés esetén is szökni kezdenek a testből. Ő mégis onnan közelített, hogy az egyszerű emberek nem látják a szikrákat.

Támpontokat gyűjtött, hogy mik azok az esetek, mikor kifejezetten nagy körültekintéssel és gyorsasággal kell eljárnia a varázstalan gyógyítóknak. Kimerítő listát készített azokról a jelenségekről, amiknél szökni kezdenek a szikrák. Sosem találkoztam még semmivel, ami ennyire hasznos lett volna számomra. És ilyen lenyűgöző precizitással sem.

De a Mágus nem elégedett meg ennyivel. Tudni akarta, mennyi az az idő, míg a holtakból kiszáll az utolsó szikra is. Arra jutott, hogy bár van egy kis eltérés az emberektől függően, de ez az idő maximum négy-öt perc. Ebből arra következtetett, hogy ennyi idő áll az orvos rendelkezésére, hogy külső masszírozással újra elindítsa a szívet.

Nem lett volna igazi tudós, ha nem próbálja ezt is kísérletekkel alátámasztani. És az eredmény minden várakozását felülmúlta. Mikor ezeket olvastam, én is a földről kapdostam az állam. Arra jutott, hogy a halottat az ő módszerével vissza lehet hozni túl ezen az öt perces korláton is – de nem a végtelenségig. Csakhogy ennek ára van. A betegek tudata sérül, újra kell tanulniuk például beszélni, vagy járni. De olyan esettel is találkozott, ahol a beteg sosem lett újra ugyanaz, és onnantól mindig mások segítségére szorult.

További érdekessége volt még ennek a kísérlet sorozatnak, hogy az időn túl visszahozott emberekbe visszatért egy-két szikra. De ezekből a szikrákból sosem lett annyi, hogy újra egésszé tegyék az embert.

Ezek után mondd meg nekem, kinek a kezében van az igazi hatalom? A mágusokéban, akik lemondanak a halottról, hogyha elszálltak belőlük a szikrák? Vagy az egyszerű emberében, aki a saját gyengesége és tudni vágyása miatt nem adja fel ilyen egyszerűen? Nem egyszerű a válasz, igaz?

A következő szakaszok arról szóltak, hogy hogyan kell pontosan kívülről masszírozni a szívet, hogy a legkevesebb sérülést okozza a halottnak. Loire pillantása megakadt olyan szavakon, mint „bordatörés” és „belső vérzés”, de ez a gyakorlati rész a legkevésbé sem érdekelte. Soha semmi hasonlóra nem lesz szüksége, hiszen ott van a saját hatalma, annál többet úgysem kívánhat.

Tovább lapozott. Megmosolyogtatta a felismerés, hogy a Méregkeverő beszélgető partnerét sem igazán érdekelte ez a kimerítő magyarázat a mágia nélküli feltámasztásról.

Hogy téged nem ez érdekel? Hát, amit hallani szeretnél, arra én sem tudok sok kecsegtetőt mondani. A járvány ellenszerét nem sikerült megtalálnia, bár elindult a jó úton. De az ideje nagy részét az kötötte le, hogy megmentse a hozzá bekerült betegeket. Persze az igazán súlyos esetekkel mágikus eszközök hiányában ő sem tudott mihez kezdeni kínjaik enyhítésén kívül.

Hogy én megtalálom-e a gyógymódot? Nem mondhatom biztosra, de jó eredményeket érhetek el, ha használom, amiket hátrahagyott. Ő mágusként nem tudott annyira elszakadni a saját hatalma adta lehetőségektől, de mivel én nem rendelkezem az ő hatalmával, talán friss szemmel észreveszek olyat, ami fölött ő átsiklott.

Ezután a Méregkeverő a járványról, a tüneteiről, a Mágus addigi eredményeiről kezdett mesélni, és feltehetőleg arról, hogy milyen lehetőségei vannak. Loire-t ez sem érdekelte különösebben. Ezeket az unalmas részeket is átlapozta.

Én már annyit meséltem. Rólam már ebből többet meg tudhat bárki, mint amire egyáltalán érdemes vagyok. Mégis olyan kevés szó esett Rólad. Pedig neked köszönhetem, hogy még mindig élek. Elképzelem, ahogy majd tiltakozni próbálsz, hogy te nem vagy méltó rá, hogy egy lapon említsenek a Mély Orvosával – itt Loire sejtette, hogy utólag írták nagy kezdő betűkkel ezt a két szót -, de ha rólam készülhet feljegyzés, rólad is készülnie kell.

Ha ez lesz majd a végakaratom, azt akarom, hogy mindenki tudja meg belőle, hogy neked is volt érdemed abban, amit véghezvittem itt. Tudniuk kell, hogy kettőnket egyszerre emelt fel a Mély. A két árulóból egyszerre formált valakiket.

Te is elárultad a Birodalmat, ahogy én is. Egyszer elmesélted nekem, és én azt akarom, hogy az utókor ne csak rólam tudjon, hanem téged se csak árulóként emlegessen. Azt akarom, értsék meg, miért fordultál a Birodalom ellen. Nem hagyhatom, hogy a K-széria egyszerű hibájaként írják le, mert nem vagy selejt, Kirik. Ahogy én sem, csak azért mert félvér vagyok.

És most elmesélem, hogy miért gondolom így. A te történeted is úgy kezdődött, mint bármelyik módosítotté. A kiválasztott anya kihordott az előírt hét és fél hónapig. Utána kivágtak belőle, hogy egy inkubátorban olyanra formáljanak, mint amilyenek a K-széria tökéletesei. Akkor még csak sejtették, hogy bennetek is van valami hiba, mint a titeket megelőző szériákban.

De akkor még évekre voltak ennek a megértésétől. Hiszen a hűségetek tökéletes volt, nem lehetne porszem a gépezetben. Pedig ott van. Beletervezve, beleépítve a kezdetektől. Ez pedig az intelligencia és a szabadakarat, amit azért kódoltak a hűség mellé, hogy életképes, önállóan gondolkodni és dönteni tudó egyedeket hozzanak létre. Keserű tapasztalatok előzték meg ezt a döntést, a korábbi széria épp azért csődölt be, mert csak parancskövetésre épült.

Ezért mikor a K-széria koncepcióját kidolgozták, az egyedeit önállónak és intelligensnek akarták. Logikus, nem? Meg kellett tudnotok oldani a helyezeteket, amikbe kerültök, hiszen nem lehet mindig valaki veletek, aki utasítást ad. És mivel a túl sok intelligencia gondot okoz, ezért úgy alkották meg a K-szériát, hogy három intelligencia csoportot alakítottak ki az egyedek közt.

A legkisebb a döntéshozóké, őket szánták a seregek élére. A középső csapat a helyetteseké, az ő intelligenciájukat alacsonyabbra szabták, de csak annyival, hogy ketten-hárman helyettesíteni tudják a vezetőt, ha történik vele valami. A legnagyobb számú csoport pedig a hangyák voltak. Az ő dolguk annyi, hogy a másik kettőnek engedelmeskedjenek. A Mágus erről is írt, a csoportok tagjai felismerik egymást, és ennek megfelelően rangsorolják magukat.

És mindketten tudjuk, hogy te melyik csoport tagja vagy. Döntéshozónak alkottak, végtelen szabad akarattal. És itt gyökerezik a te hibád. A szabad akarat ugyanis válogat. Megválasztja, hogy kit szeret, kinek engedelmeskedik. Jogot formál arra, hogy értékesnek tartsa a társait, akikkel együtt szolgál, hogy elfogadja őket minden emberi hibájukkal együtt. Mérlegeli a parancsot, és dönthet úgy, hogy nem követi.

Ahogy te sem követted, mikor arra utasítottak, hogy maradj a felszínen. Elérted, hogy velem jöhess a Hegyek Mélyébe. Fogalmas nincs, hogy ez mit jelent nekem. Amíg élek, hálás leszek neked ezért a gesztusért. Tudom, hogy mennyire magadra haragítottad ezzel a város Első Tisztjét.

Hallottam, mikor magából kikelve kérte számon ezt a hűtlenséget. Felemlegette, hogy a Hegyek közt a végletekig legyengülve talált meg. Azért szolgálod őt, mert ő mentett meg. Hallottam, ahogy azt kiabálta, hogy ő mindig is tisztelt, és te hátba akarod szúrni. De aztán csak hagyta magát meggyőzni. Mert ennyit számít neki a te hűséged.

Olvastam a Mágusa írásait arról, amikor a Mélybe kerültél. Te tudtad, hogy a Mágus külön kartont vezetett rólad? Leírta, hogy hogyan gyógyított meg, bár annak ellenére is makacsul tiltakoztál, hogy mennyire cudar állapotban voltál.

Olvastam azt is a feljegyzései között, hogy sokat panaszkodtál fejfájásra. Mindig is sajnálta, hogy nem tudott segíteni rajta. Sosem mondtad el neki, hogy, hogy mi okozta ezt a visszatérő fájdalmat. És tudom, nekem sem fogod. De pár dologra én is rájöttem azóta, és nemcsak a Mágus írásaiból.

Tudom, hogy hűségesre programoztak titeket. A fájdalom büntetés. Ha nem viselkedsz hűségesen. A Mágus szerint ez a fájdalom lehetett annyira elviselhetetlen is, hogy öncsonkításhoz vagy öngyilkossághoz vezetett. Azt akarták, hogy fizikailag képtelenek legyetek ellenszegülni a belétek kódolt hűség tárgyának.

A készítőitek csak arról feledkeztek meg, hogy a psziché nem így működik. A hűség válogat, a nem méltó helyére keres, és talál is méltót. Egy szó, mint száz, a fejfájásaid oka a saját választásod, amiért szembe mentél a programozott természeteddel.

Bár a Mágus nem tudta, hogy meddig fog ez a fájdalom gyötörni, az én véleményem az, előbb-utóbb elmúlik majd. És hogy miért vagyok ennyire biztos ebben? Csak mert tudom, hogy jól választottál. Bárcsak mondhatnám, hogy miattam volt ez jó döntés. Mit meg nem adnék az érzéseidért! Viszonzásért… De nem… azért döntöttél jól, mert nem érdemli meg a hűségedet egy olyan birodalom, ami szemet huny afelett, hogy a módosítottak is emberek.

Bocsátsd meg nekem, hogy ezt a felvételt az alatt készítettem, hogy alszol, de ébren biztos nem tudtam volna elmondani. De meg kellett gyónnom, hogy mit érzek, még úgy is, hogy félek kimondani a szavakat. Azt akarom, hogy tisztában légy azzal, hogy mit jelentesz nekem. Még ha nem is érted.

Később, ha úgy érzed, törölheted a felvételt. Hiába volt fontos elmondanom, a te barátságod mindennél fontosabb nekem. Nélküled a töredékét sem tudtam volna túlélni.

Loire kissé zaklatottan csukta be a könyvet. Úgy érezte, hogy a kapcsolata a Méregkeverővel, de még Kirikkel is egy egészen új szintre lépett. Egy olyanra, amivel talán Wardot, sőt még Kidant is sokkal jobban meg tudta érteni.