49. Egy kislépés

Egész nap folytatták útjukat a fekete ég alatt a régi főváros felé. Aznap nem esett, de szinte esti félhomály fedte a tájat a tömött felhők miatt, egy-egy kósza fénysugár is alig-alig hullott rájuk. Ward határozott tempóval vezette őket, mielőbb el akarta érni az autópályát, ami Csillagfényfokra vezet. Persze szigorúan Bastion lelkére kötötte, hogy szóljon, ha nem bírja a menetet. Az úgyis mindegy, hogy egy vagy két nappal később érik el a fővárost.

Ahogy haladtak, elvarázsolta őket a maga lenyűgözőségében a táj. Az volt aztán igazán pazar kilátás, mikor az egyik ki tudja mióta nem használt fejhajón végre kaptatni kezdtek felfelé a repedezett betonú sávban. Ahogy kiemelkedtek a sík mezőből, minden szikla, minden zöld, minden rom és árok-maradvány a lábaik alatt terült el. Akkor érezték csak igazán jellegtelenül aprónak magukat.  Onnan, a felhajtó beton tömkelegéről aztán fejedelmi kilátás nyílt az eshtadoni síkság végeérhetetlen smaragdzöld vidékeire. Különösen sejtelmes lett a táj a felszakadozó felhők rései közt átszűrődő napsugarak fényében.

Mikor nagyjából kitisztult az ég, a hirtelen visszatért éles fényben igazán messzire el lehetett látni. Szétszórtan a síkságon közelebb és távolabb falvak és városok látszottak, legtöbbjüket fal vette körül, megközelíthetetlennek tűntek. A látóhatár szélén derengve feltűnt Csillagfényfok is a maga robusztusságában. Persze addig elrettentően hosszúnak és végérhetetlennek tűnt az út. Gyalog meg majdnem leküzdhetetlennek érződött az a távolság.

Ahogy fölfelé haladtak, szinte szavukat szegte a csodálkozás az autópálya bonyolult szerkezetét látva. Legalább olyan lenyűgöző mérnöki csoda volt, mint a Nagy Acél-híd. Két monumentális szintből állt. Az alsó – amit szintén hatalmas betonpillérek tartottak meg a föld felett -, a vasúti közlekedésre készült. A sínek az eltelt idő ellenére is jó állapotúnak tűntek.

Ward elmondta, hogy az autópályát a régi mágusok építették, Bastion ezt annyival egészítette ki, hogy ők állítólag sokkal hatalmasabbak voltak, mint az új korok mágusai. Az ő hatalmuk alig fakult, emiatt áll ellent ilyen jól az időjárás és a sok év minden viszontagságának ez az út. A síneken elhagyatott magányban egy-két rozsda marta szerelvény állt csak, valószínűleg ezeket nem tudták, vagy nem akarták arrébb mozdítani az itt maradottak. Ezeket a vagonokat nem védte mágia az enyészettől. Ablakaik betöredeztek, a festék pikkelyesre hólyagosodott a testükön. Szomorú látványt nyújtottak a felső szint rájuk vetett félhomályában.

 Ward – ahogy elhaladtak a felhajtón emellett a szint mellet -, elgondolkozott azon, hogy valahogy talán át kellene mászniuk ide, és inkább takarásban itt folytatni az útjukat. De tartott attól, hogy a fölső szint miatti plafonból kövek és törmelék szakadhat a nyakukba. Hiába tűnt jó állapotúnak tűnt a szerkezet, nem bízott benne. Arról nem is beszélve, hogy Csillagfényfokig nem nagyon lehetett volna lejönni a vasútiszintről. Ez is elővigyázatosság volt a régiek részéről; a vonatokon érkezők a főváros meghatározott pontjaira futottak be tökéletesen ellenőrzött körülmények köztött. Ellenben az autós szintet a síkság városainak jobb összeköttetése miatt több helyen szakították meg fel- és lehajtók.

Hogy jobban el tudják ütni a gyaloglással töltött idő monoton óráit, menetelés közben Ward mesélt nekik a régi kontinensről, arról, amilyen tizenöt évvel ezelőtt volt, mikor még ő is itt élt. Elmondta nekik, hogy bár messziről belátható, mégis az autópálya a legbiztonságosabb út a volt fővárosba, mert messzire elkerüli a régi kontinens városait. Ezek a városok a felbomlás óta önellátásra rendezkedtek be, és más nem érdekelte őket, csak a saját megélhetésük. A települések csak akkor érintkeztek, ha valamilyen cserekereskedelem miatt feltétlenül szükséges volt.

A városok inkább az őket közvetlenül összekötő utakat használták, és tartották a fenthatóságuk alatt. Azokat figyelték, azokat barikádozták el falaikkal, hogy busás vámot fizettessenek a használni vágyókkal. A lassanként erődökké alakuló városoknak így nem kellett tartania semmilyen fenyegetéstől, csak Csillagfényfok rendfenntartóitól. Ők sokkal komolyabb fegyverekkel rendelkeztek, mint a városok, őket a falak sem tudták volna tartósan kint tartani. Sőt, a súlyos veszteségeket elkerülendő, őket okosabb volt önszántukból beengedni.

Az autópályák magára hagyott beton monstrumait tehát kedve szerint rágta az idő, egyes részei pedig már gyanúsan instabilra koptak. Ward kifejtette a véleményét arról is, hogy a pályát minden elhanyagoltsága ellenére is a mai napig figyelik, így a főváros őrszemei pedig megláthatják őket égbe törő tornyaikból. Ezt a veszélyt éjszakai meneteléssel tervezett enyhíteni. Tehát aznap hajnalig mennek majd, aztán átalusszák a napot, és szürkületkor indulnak tovább. A napi távolságot Bastion állapotától tette függővé.

Az autópálya repedezett betonját taposva néha elhaladtak egy-egy, ki tudja hány éve ott felejtett rozsda rágta autó mellett. Egy-kettő még elég felismerhető állapotban volt, de néhány már nem volt más, mint összeroskadt vastömb. Sokat már szinte teljesen benőttek a vastag betont átütő, vagy a falakon felkapaszkodott, makacs futónövények.

– Mekkora esélyünk van, hogy találjunk itt egy olyan autót, ami még működik? – kérdezte egyik alkalommal Harmadik egy fájdalmas sóhaj kíséretében, mikor elhaladtak még pár szétrozsdált jármű mellett.

– Szerintem, szinte semennyi – szegte kedvét Ward.

­– Jó, de Loire sem tudna életet lehelni valamelyikbe? – faggatózott tovább reménykedve.

– Ezekbe? Képtelenség – zúzta szét Harmadik reményeit a lány is egy lemondó legyintés kíséretében -, nem tudok működtetni valamit, amit ennyire megevett már az idő.

– Kár, pedig meggyorsította volna az utat Csillagfényfokig – csatlakozott a lamentáláshoz Bastion is.

– Sajnálom – rázta meg a fejét Loire -, ehhez én kevés vagyok.

– De tényleg – fordult most Espada Wardhoz –, minek vannak itt ezek az autók? Miért hagyták el őket az autópálya közepén?

– A szüleim azt mesélték, egyszer mikor kérdeztem – magyarázta Ward –, hogy mikor a Hegyek elárulta a régi Fővidéket, megakadályozhatatlanná téve a Felbomlást, sokan döntöttek úgy, hogy elhagyják ezt a kontinenst. Mindenki, akinek voltak kapcsolatai Eshterben, az akkori Helytartóságban, ki akart jutni a blokád mögül. Hatalmas lehetett a dugó és a torlódás, valószínűleg azért hagyták hátra az autókat, mert gyalog gyorsabb volt a haladás köztük. Miután pedig a kontinens bezárult, a helyiek elvitték azokat a járműveket, amikkel tudtak kezdeni bármit is.

– A te felmenőid nem akartak elmenni innen? – Kérdezte tőle teljesen váratlanul Loire.

És persze nem vette észre a többiek felé lövellt pillantását, amivel azon megbotránkozásukban meredtek rá, hogy már megint dupla nulla módon viselkedik, már ami a tapintatot illeti. Ward viszont nem vette a szívére, teljesen közönyösen válaszolt.

– Az én felmenőim módosítottak voltak, de ezt már tudtátok – egyik társa sem mert pisszenni sem, most hogy végre rászánta magát, hogy beszéljen a múltjáról –, az ő számukra a világ semelyik része sem lett volna biztonságos. Mindenki tudja, hogy a módosítottakat a Felbomlás után megpróbálták kiirtani. Ahogy Kidan is mondta, a K nem volt épp sikeres széria.

Egyébként semmit sem tudok a többi felmenőmről. Gondolom, ugyanúgy meghaltak, mint a szüleim. De szerintem életükben mindegy volt nekik, hogy hol bujkálnak. A szüleim is rettegésben éltek, hallottam párszor beszélgetni őket, hogy talán át kellene szökniük az új kontinensre, hátha ott biztonságosabb lesz nekem. De nem ismerték annyira a hegyeket, hogy el merjenek indulni vezető nélkül. És senkiben sem bíztak annyira, hogy meg merjék fogadni. Aztán végül is túl sokat vártak, és a rendfenntartók megtaláltak minket. A többit ki tudjátok találni.

– De ha ennyire üldözik a módosítottakat még mindig – tette fel a tíz pontos kérdést Bastion -, akkor Luther hogy tudta elintézni, hogy örökbe fogadhasson?

Emiatt a kérdés miatt Harmadik oldalát is régóta majd kifúrta a kíváncsiság. Bár valahogy úgy volt vele, hogy ahol négy ilyen gyerekre van pénz, ott ez sem lehetett nagy akadály. És most, hogy azt a bizonyos nevet meghallotta, végre bizonyosságot nyert. Azóta sejtette, hogy az Első Tacticus gyerekei, hogy Ward leült vele beszéli az adótoronyról a hegyek közt.

Akkor azt is jól sejtette, hogy Loire az a lány, akit majdnem megölte az osztálytársát. A fémkarú Espada pedig a Salva Scientia-i delegáció egyetlen túlélője, azé a merényleté, amiben az ő szülei is az életüket vesztették.

– Nem tudom, apa pontosan mit és hogyan csinált – rázta fel gondolataiból Ward -, mindenféle igazolásokat szerzett be, amikkel alá tudta támasztani, hogy már annyira felhígult a vérvonalam, hogy senkire sem jelentek veszélyt.

Harmadik magára parancsolt, hogy ne mondjon semmit, mielőtt még bármi kompromittálót elárulhatott volna magáról és a módosítottakkal kapcsolatos jól értesültségéről. Inkább azt figyelte, mennyire másképp áll Bastion és Ward a férfihoz, aki felnevelte őket. Inkább hallgatásba burkolózott, és a tájat vizslatta menetelés közben.

Ezután nem nagyon beszélgettek, mindenki inkább arra koncentrált, hogy bírja a menetet, és hogy ne lephessék meg őket semmilyen irányból. Hamarosan sötétedni is kezdett felettük.

– Jól van srácok – szólalt meg a szürkülő ég messzeségébe meredve Ward -, mennyire vagytok éhesek?

Erre mindegyikük különböző hasonlatokkal kezdte ecsetelni, hogy jó, hogy éhen nem vesznek. És természetesen mindük közül a leghangosabb Harmadik volt. Aki nem csak amiatt panaszkodott, hogy épp mennyire éhes, hanem amiatt is, hogy az előző napi menetelés a vizes bakancsban mennyire feltörte a lábát. Kifejtette azt is, hogy a vízhólyagjai mennyivel lettek rosszabbak aznap. Egész pontosan tojás méretűre nőttek az állítása szerint.

– Nem mondták még neked – kérdezte kaján vigyorral az arcán Ward –, hogy a megpróbáltatások és a fájdalom, építik a jellemet?

– Épp elég jellemet építettem már mára – tiltakozott Harmadik –, mindannyiunknak elég lenne. A gigantikus vízhólyagokról a talpamon még nem is kérdeztetek.

– Talán mert senkit sem érdekelnek – vetette ellen Ward tűnődő kifejezéssel az arcán – de jól van, a következő lehajtónál lesétálunk a pályáról, és szerzünk valami ehetőt. Ha betelepszünk a felhajtó alá, ott észrevétlenül tüzet is gyújthatunk. De ne legyenek illúzióitok! Ha ettünk, és pihentünk egy kicsit, tovább megyünk. Legalább hajnalig.

Ezen kijelentését megkönnyebbült lelkesedés fogadta, az előre vetített terv ellenére is. Mindenki alig várta, hogy elérjék a legközelebbi lehajtót, hogy pihenhessenek egy kicsit. Igaz még majdnem egy órát kellett gyalogolniuk addig. Szinte a megváltással ért fel számukra, mikor végre lefelé léptettek az éles ívben kanyarodó, meredek lehajtón. Aztán legalább akkora örömmel huppantak le a vastag betonpillérek alatt.

– Na, jó, elmegyek kajáért – jelentette ki Ward, miután ő is kellemesen kinyújtóztatta a tagjait. 

– Jöhetek veled? – Kérdezte kíváncsiságtól csillogó szemmel Espada. – Látni akarom, hogyan vadászol.

– Hát, jobb, ha kevesebben vagyunk, hogy ne ijesszük el a vacsorát, de azt hiszem, a kettő még belefér. Ti pedig – fordult a többiekhez –, próbáljatok meg fát gyűjteni, hogy legyen min megsütni, amit fogunk. Ügyeljetek rá, hogy minél szárazabb legyen.

Azzal intett Espadának, hogy induljanak. Nem vitt magával puskát, úgyis csak útban lett volna. Csak a pisztolyaira, egy csomag kekszre és kötélre volt szüksége, mint legutóbb is. Úgy tanulta, hogy a prédának is meg kell adni a tiszteletet, és mi tisztelné meg jobban, hogy lehetőséget ad neki kijutni a csapából, ha ügyetlenül helyezi el.

Öccsével a nyomában gyors léptekkel elindult a körülöttük minden irányban végeérhetetlenül, zölden nyújtózó mezőn. Mikor már elég messzire távolodtak a többiektől, Ward a kötél és a keksz segítségével ügyes csapdát készített. Majd Espadával elbújtak az egyik bokor mögé és vártak. Igaz, nem kellett túl sokat várniuk, mert szinte azonnal arra tévedt két fácán.

Elég ostoba jószágok voltak, annyira nem számítottak emberekre és a trükkjeikre, hogy rögtön bele sétáltak Ward csapdájába, és csipegetni kezdték a keksz morzsákat. Ő pedig nem habozott, megrántotta a kötelet, ami azonnal a két oktondi madár nyakára ugrott, eltörve a csigolyáikat. Ward fogta a madarakat a nyakukra feszült kötélnél fogva, és dialmasan mutatta őket Espada felé.

– Wow, ez gyorsan ment! – adott hangot őszinte csodálkozásának a fiú – És kettőt egy csapásra!

– Legutóbb a nyulak nagyobb kihívást jelentettek – sóhajtott Ward -, azok bizalmatlanok voltak, nem volt őket ennyire egyszerű elcsípni. Viszont a fácán is finom.

Dolguk végeztével visszatértek a többiek közé, akik eddigre egész halom fát halmoztak fel a sütéshez. Ward tüzet gyújtatott velük, pontos instrukciókkal látva el őket, hogy minél kevésbé füstöljön. Ő pedig közben még mindig Espada segítségével nekilátott megkopasztani a madarakat. Megmutatta öccsének, hogy kell kitépni a tollakat, hogy ne sértse fel a madár bőrét, és hogy a zsírmirigyeket se lyukassza ki.

– Könnyebb ám koppasztani, ha előtte leforrázzuk – magyarázta öccsének -, de ilyenre kevésszer nyílt módunk, szóval maradt ez a megoldás. Meg, a vad madaraknak sokszor elég kemény, rágós a húsa, ezért pár napig puhítani szoktuk őket. De szerencsére a fácánokat elég csak egyszerűen megsütni.

Espada csodálattal a tekintetében követte bátyja minden gyakorlott mozdulatát. Neki egy fél madarat sem sikerült megszabadítania tollaitól, mire Ward már kibelezte és feldarabolta a saját fácánját. A használható szerveiket, mint például a máj, szív, zúza és tüdő, félretette, hogy majd később külön süsse meg, és igazságosan eloszthassa. Óvatosan forgatta a húsdarabokat a lángok csúcsán, hogy leperzselje róluk a visszamaradt, makacs pihéket. Majd ezeket a darabokat is ugyanúgy nyársra tűzte, mint legutóbb a nyulakat, és leszúrta őket a tűz köré sülni. Ugyanígy járt el a belsőségekkel is.

Aztán átvette Espadától a saját madarát, mikor látta, hogy nem igazán boldogul. Pikk-pakk megtisztította ezt a fácánt is, és ugyanúgy feldarabolta, mint az előzőt. Eddigre meg is sült az első adag belsőség, amiket kivétel nélkül Bastion kapott meg. Ő persze kicsit fintorgott a tüdő és zúza láttán, de Ward kérlelhetetlenül bele diktálta az összeset.

– Ezeket a falkában mindig a betegek kapták – fűzte hozzá az épp szükséges magyarázatot –, különösen a máj tesz jót, szerintük.

– De elég furán néznek ki – próbált kibúvót találni Bastion.

– Jaj, ne kényeskedj már – torkolta le Ward –, más a két kezét összetenné ilyen fenséges falatokért. Értem én, hogy az úri gyomrod nincs ilyenekhez szokva, de ezt akkor is meg fogod enni.

A többiek jót kuncogtak rajta. Egyedül Harmadik nyelt észrevétlenül egy-két hatalmasat, annyira összefutott a nyál a szájában a frissen elkészült falatok láttán. Ő aztán tényleg összetette volna a két kezét, ha a belsőségekből juthatott volna neki. Remélte, hogy a második fácánból majd fog.

Egyébként Bastion a vártnál gyorsabban tűntette el a fácán belsőségeit, letagadni sem tudta volna, mennyire volt éhes. Hiszen a finnyássága egyből tovatűnt, amint beleharapott a frissen sült májba. Ezalatt Ward odatette sülni a második fácán belsőségeit is. Ezeket aztán el is osztotta úgy, hogy mindenkinek jusson belőlük, Harmadik legnagyobb örömére. Mire a második madár elkészült, majdnem teljesen jól laktak az elsővel. Bőven soknak bizonyult az a rengeteg hús.

– Amit nem bírunk megenni, elcsomagoljuk – mondta Ward -, annyira most nincs meleg, fél-egy nap alatt nem romlik meg. Viszont a kekszek mellé hidegen is jól fog esni.

Miután emésztettek egy kicsit, tovább indultak. Hosszú menetelés várt még rájuk hajnalig.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Markus Spiske)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s