47. Egy kislépés

Aznap éjjel Ward Loire után került az őrség beosztásnál. Ha ez váltott is ki belőle valamilyen érzelmet, nem mutatta, teljesen szenvtelenül vette tudomásul. Továbbra sem beszéltek egymással, csak ha feltétlenül szükséges volt. Őt ugyan nem zavarta a lány Loire-sága. Ezzel a gondolattal feküdt le aludni, és kelt fel, mikor Loire ébresztette az őrsége lejártával.

Egy hatalmas ásítás kíséretében ült föl, és abszolút úgy volt vele, hogy továbbra is tartja magát a zéró kommunikációhoz. Nyújtózott egy embereset, miközben megérezte magán Loire vizslató zöld pillantását. Ahogy a lány felé fordult, tekintetük összeakadt egy pillanatra.

– Mi van? – bukott ki suttogva belőle, annyira meglepte ez a pásztázó nézés.

– Figyelj, Ward – szólalt meg nagyon halkan, eddigre már lesütött szemmel Loire –, volt időm gondolkozni. És… arra jutottam, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel.

– Ez aztán a pálfordulás – Ward így közvetlenül ébredés után midig kevésbé volt diplomatikus –, és mégis minek köszönhetem mindezt?

– Nézd, tényleg sajnálom, hogy úgy viselkedtem – próbálta szavakba önteni a gondolatait –, de ő a másik felem. Nem tudom jól elmondani, milyen ikernek lenni… mikor tudjuk, mi van a másik felünkkel. Hogy mikor alszik, hogy mikor van ébren. Nem beszéltem róla, de amíg eszméletlen volt, olyan érzés volt, mintha halott lenne… üres… És most érzem a lyukat az oldalában, mintha csak az enyémben lenne.

Eddigre már sírt. Szipogott, potyogtak a könnyei. Ward pedig úgy józanodott ki, mintha nyakon löttyintették volna egy vödör jeges vízzel.

­– Érzed? – Kérdezett vissza döbbenten. – Miért nem mondtad eddig?

– Mert… nem tudom – törölte ki a könnyeket a szeméből -, nappal nem érzem annyira. Az éjszakák rosszabbak. És attól tartok, hogy neki is.

Ward nem akarta megerősíteni ebben. Ő Bastiontól első kézből tudta, hogy ez pontosan így van. De Loire-t sem akarta jobban elkeseríteni, ezért mást kérdezett.

– Bastion tud erről? Mármint arról, hogy érzed, mi van vele.

– Sosem beszéltünk a sérüléséről, de a többit, amit mondtam, ő is érzi. Miért kérdezed?

– Mert ha esetleg nem tudja, ne terheljük ezzel. Úgyis annyira igyekszik titkolni, hogy hogy van, és azt mutatni, hogy minden rendben…

– Ebben van valami – Loire hatalmasat sóhajtott, majd Wardnak szegezte a következő kérdését –, veled legalább őszinte?

– Azt hiszem, igen – füllentette kissé szemlesütve ő.

– Akkor jó. Ha már legalább egy valaki tudja, hogy mi van vele… Én… – dadogta még mindig szipogva – tényleg sajnálom, hogy ekkora bunkó voltam. Tudom, hogy nem volt más választásod. És mégis mindent megtettél. Titokban őrködtél helyette. El kellett volna hinnem neked, hogy nem rángattad volna el idáig, ha lett volna más megoldás.

Ward a saját részéről elfogadta a bocsánatkérést, és már egyáltalán nem neheztelt. Egyébként sem nagyon tudott haragudni Loire-ra. Akkor sem, mikor kifejezetten furcsa volt. Erőt vett rajta a késztetés, átkarolta a lányt, és jó szorosan magához húzza.

– Nyugi, kiscsaj – próbálta olyan magabiztosan mondani ezeket, ahogy az csak tőle telt -, nem lesz semmi baj. Mi itt vagyunk, hogy életben tartsuk, akármi is lesz.

Arra nem volt felkészülve, hogy mit fog belőle is kiváltani ez az egyébként ártatlan mozdulat, nemcsak Loire-ból. Ward úgy érezte, hogy szétfeszítik az érzések, annyira vágyott a lányra, arra, hogy a bőrük egymásnak simulhasson, hogy egy ritmusra lélegezhessenek. Mint néha még otthon, mikor az apjuk biztosan nem kaphatta rajta őket.

Most is – ahogy mindig – elrettentette, hogy mennyire nem lenne szabad ilyeneket éreznie, ilyen vágyaktól remegnie, mikor Loire épp az ikre életéért retteg. Mégsem tudott szabadulni ezektől a gyötrő vágyaktól. A lányból viszont abban a pillanatban kibukott a kétségbeesett zokogás, ahogy Ward mellkasához simult, és a férfi karjai óvón körbe fogták.

Wardot mergrohanta a késztetés, hogy megvigasztalja, másra sem vágyott, minthogy Loire boldog legyen. Egyik kezével kissé megemelte a lány állát, hogy könnyebben hozzáférhessen az ajkaihoz, és óvatos csókot lehelt rá. Egy pillanatra az agyába villant, hogy talán nem jól tette… hiszen maga sem tudta, miért csókolta meg.

Mégsem állt meg annál az egynél, egyre újabb csókokkal halmozta el, és még meg is döbbent rajta, hogy a lány viszonozta. Vékony karjait a nyaka köré fonta, és úgy kapaszkodott Ward ajkaiba, mintha sosem akarná még egyszer elengedni őket, arca hideg volt még mindig csorgó könnyeitől. Ward adott neki még egy hosszan tartó csókot, majd egy pillanatra elengedte, hogy lihegve nézhessenek egymás szemébe. És akkor már mindketten tudták, hogy ugyanazt akarják.

Ward kissé eltolta magától Loire-t, hogy fel tudjon állni, közben úgy érezte, szétrobban, ha csak egy perccel is tovább kell türtőztetnie magát. A lány kissé értetlen tekintettel nézett fel rá, látszott rajta, hogy ő sem nagyon tud már türelemmel lenni. Ward előrehajolt, megfogta Loire kezét, talpra húzta, és arrébb vezette egy kicsit, hogy ne ébreszthessék fel a többieket. Mikor elég távol kerültek, ismét lehúzta maga mellé a fűbe.

Nagy tenyerei közé fogta az arcát, és ismét megcsókolta. De ahogy megérezte a lány ajkain a sós könnyeket, megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy még mindig sír. Nem akarta, hogy sírjon, bármit megtett volna, hogy a körülményekhez képest boldognak láthassa. Lecsókolta a könnyeket az arcáról, majd ajkai a nyakára siklottak, Loire vágyakozó sóhajai pedig csak még tovább tüzelték.

Kicsatolta Loire mellényét, lecsúsztatta őket a lány formás vállain, hagyta, hogy a fűbe essen, majd széles tenyerei beszaladtak Loire pólója alá, végigsimítottak a hátán, és Ward egy határozott mozdulattal kikapcsolta a melltartóját. Közben egy pillanatra sem engedte el az ajkait. Csak annyira szakadt el tőle, hogy a pólót levehesse róla. Közben érezte, hogy Loire ellenmondást nem tűrően kihúzza az övet a nadrágjából, nem is értette, hogy sikerülhetett neki, hiszen oda sem nézett, de a következő pillanatban a gombok és a cipzár is engedtek a lány követelésének. Alig várta, hogy kiszabadulhasson végre a ruháiból.

Ward óvatosan a lány háta mögé, a fűre ügyeskedte a mellényt és az imént leszedett pólót, és lassan hátra döntötte Loire-t, hogy a leterített ruhadarabokra fektesse. Mikor a lány fölé magasodott, lehúzta róla a nadrágot és a bugyit is, egy pillanatig vágyakozó csodálattal figyelte, ahogy a lány pihegett alatta, majd hagyta Loire-nak, hogy segítsen neki is megszabadulni a saját nadrágjától.

Ahogy kiszabadult, térdét óvatosan a lány combjai közé nyomta, hogy szétnyissa őket. De nem kellett szinte semennyi erőt sem kifejtenie, Loire magától is utat engedett neki. Ahogy összeért a csípőjük, Ward a lány fölé borult, megtámaszkodott mellette a könyökén. Mivel jóval nagyobb és nehezebb volt Loire-nál, ügyelt, hogy ne nehezedjen rá a szükségesnél jobban. Óvatosan haladt egyre beljebb, Loire minden rezdülésére ügyelt.

Mikor végre bent volt, felemelkedett kissé, egyik kezével megmarkolta a lány egyik kacér mellét, leírhatatlanul izgató volt már az is, ahogy a tenyerében feszült. Közelebb hajolt a lányhoz, hogy csókokkal boríthassa el. Közben pedig óvatosan mozogni kezdett. Elmondani sem tudta volna, mit érzett akkor, olyan régóta vágyott újra elmerülni benne, olyan régóta titkolták mindenki elől… Ahogy végig szaladt Loire-ban, egy pillanatra azt hitte, felrobban, úgy kellett magára parancsolnia, hogy tűrjön még.

Loire észrevette, hogy megállt, ezért ő maga kezdett el vonaglani a férfi alatt, nem nyílt sok tér a mozdulatainak, de már az a kellemes súrlódás is elég volt ahhoz, hogy Warddal forduljon egyet a világ. Nem tudott parancsolni magának, felnyögött az érzések hatására. Loire a következő pillanatban felemelkedett fektéből, kiszorítva Ward kezét, puha mellei a férfi izmos mellkasának simultak. Kinyújtózott, hogy elérhesse az ajkait, és hogy a sajátjait forraszthassa rájuk. Ez a mozdulat olyan mélyen préselte Wardot Loire-ba, hogy azt hitte megfullad az érzés intenzitásától.

Loire-t is olyan magasságokba rántotta a saját mozdulata, hogy parancsolni is alig tudott a szökni készülő nyögéseinek. Ahogy próbálta lenyelni ezeket feltoluló boldogság-hangokat, nem ügyelt eléggé, ajkai Ward fogai alá siklottak, aki véletlenül megharapta az alsó ajkát. A férfi, ahogy megérzete a kiserkenő fémes ízű vért a nyelvén, érezte, hogy átszakadt benne valami, sokkal vadabbul kezdett el mozogni, mint addig, egyre hevesebbeket lökött a lányon, akinek a tekintete eddigre már ködös volt a boldogságtól. Fél kezével Ward nyakába csimpaszkodott, olyan közel húzta magát hozzá, hogy azt hitte, beleolvad a széles a mellkasba. Fejét hátra döntötte, érezte, hogy sikolyra nyílik a szája, de még idejében sikerült betapasztania a saját tenyerével.

Majd mikor átcsapott rajta az érzések első hulláma, még közelebb húzta magát Wardhoz, ajkait végig futtatta a férfi izmos nyakán, és mikor jött az érzések következő rohama, finoman a bőrébe mélyesztette a fogait, de csak annyira, hogy még tovább tüzelje. El is érte, amit akart, Ward ülő helyzetbe emelte magukat, hagyta, hogy a lány lábai körbe fussanak a csípője körül, és szorosan összezáródjanak a háta mögött. Mikor Loire elég stabilan zárta körbe, tenyerét a lány hátán végig simítva a csípőjére csúsztatta. Belemarkolt a lány oldalába és határozott erőszakkal nyomta lefelé magára.

Loire sosem érzett még ilyet, ahogy a nyomás ellensúlyozására Ward határozottan mozgott benne, érezte, hogy nem bírja tovább. Érezte, hogy az egész testét rázzák az érzések, hogy minden porcikájában remeg. Először a kisujjába harapott, hogy ne tudjon felsikoltani, de ahogy Ward szorosan magához húzta, megcsapta az orrát a férfi bőrének jellegzetes illata, nem tudott ellenállni, ajkait a kulcscsontjára szorította, hogy elnémítsa saját magát.

Olyan intenzíven élvezett el, hogy minden sejtjében érezte Ward szívverésének vibrálását. Közben már Wardot is a végletekig feszítette a türelmetlenség, és ahogy Loire beteljesült rajta, ő sem tudta tovább türtőztetni magát. Nem is volt miért, azt akarta, hogy ebben a pillanatban is együtt legyenek, hogy együtt leheljék bele beteljesülésüket a fekete éjszakába. A következő heves lökéseivel ő is elérte a csúcsot, Loire még épp időben fojtotta csókokba felszakadó, önkéntelen nyögéseit. A következő pillanatban már ő is éppen úgy remegett, mint Loire, mindkettejük testét a beteljesülés verítéke borította.

Így maradtak még pár pillanatig, egymásba fonódva. Ward homlokát Loire-énak támasztotta, még mindig kifulladva lihegett a korábbi gyögyöröktől. Érezte, hogy arcán és hátán izzadtság gyöngyözik, sőt Loire teste is csatakos volt a korábbi érzések miatt. A lány kissé remegett még, és olyan szorosan bújt Wardhoz, mintha elengedni sem akarná többet.

– Szeretlek – hallotta meg Ward, ahogy alig hallhatóan súgta a fülébe azt az egy szót, amit mindig is hallani vágyott -, annyira, hogy még most is fáj, minden, amit dühömben a fejedhez vágtam.

            Ismét szipogni kezdett, megint környékezte a sírás. Ward kitörölte a könnyeket a szeméből, szenvedélyesen megcsókolta. Majd az egyik oldalára húzta Loire lábait, óvatosan leemelte magáról a maguk alá terített ruhákra. Ő maga kényelmesen elnyúlt a ruhákon, és maga mellé húzta Loire-t, hogy hozzá bújhasson, és hogy bármikor meg is tudja csókolni.

– Nézd – súgta a lánynak, miközben az egyik, fonatából kiszabadult fekete tinccsel játszottak az ujjai, fejét Loire vállára hajtotta –, nem voltam rád dühös…

– De én az voltam rád… – hüppögte alig hallhatóan az éjszakába Loire.

– Azt hiszem, kárpótoltál mindenért, amiért csak neheztelhetnék rád – súgta neki viccelődve Ward, és érezte, hogy egyre jobban elálmosodik, ahogy Loire a tarkóját simogatta – tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.

– És holnap mi lesz? – tette fel a következő kérdést a lány –, a ma éjjelre is úgy teszünk majd, mint minden meg nem történt alkalommal?

Ward figyelmét nem kerülhette el a fájdalmas él Loire hangjában. Erre fel is ébredt, pedig szíve szerint inkább álomba szenderedett volna a lány vállán. Felkönyökölt mellette, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni, hogy Loire is biztosan láthassa rajta, mennyire komolyan beszél.

– Kénytelenek leszünk – felelte neki, és bár minden szó égeti a torkát, hiszen legszívesebben a világot telekiabálta volna azzal, hogy szeretik egymást –, itt a világ végén nem tehetünk mást. De tudod, mit? Itt és most megesküszöm neked, hogy amikor hazajutunk innen, mindenki előtt felvállaljuk, amit érzünk. Luther sem szólhat majd bele – akkor először nevezte így az apját Loire kedvéért, és akkor nem érdekelte a fejébe nyilalló fájdalom sem.

Pár percig még úgy maradtak összebújva. Aztán Ward lassan felemelkedett, és öltözködni kezdett. Nem volt kedve kínos magyarázkodáshoz, ha esetleg így találnak rájuk. Loire is követte a példáját. Csakhogy miután felöltöztek, a lánynak akkor sem volt kedve elmozdulni a férfi mellől.

– Most már aztán menned kéne aludni –  szólt rá végül Loire-ra -, mert mindjárt reggel. Aztán olyan leszel, mint akit kimostak.

Loire nem akarta mondani, hogy itt ő minden reggel pontosan úgy ébred. A lány engedelmesen felkelt hát a férfi mellől, búcsúzóul adott még neki egy gyors csókot – másnaptól úgysem lesz módja erre –, és korábban leterítve otthagyott hálózsákja felé indult.

Mélyen belefúrta magát a hálózsákba, felhúzta a füle hegyéig, hogy minél jobban védve legyen az éjjeli hűvöstől. És hogy minél tovább megóvja magán Ward illatát. Addig figyelte az éjszaka halványan derengő fényeiben, amíg el nem nyomta az álom.

Másnap reggel Ward arra ébredt, hogy hideg cseppek kopognak a fején. Alig kezdett józanodni, már a nyakukba is szakadt az ég. Szinte kimosta őket a romok tövéből az eső. Harmadikat megszégyenítő szentségeléssel vetődött ki a hálózsákból, felcsavarta amilyen gyorsan tudta, hogy minél kevesebb víz jusson a belsejébe. Az ébredés hirtelenségében rátört kisebb fejfájással sem volt ideje törődni.

Ahogy pakolás közben körbe pillantott, azt látta, hogy a többiek is épp úgy igyekeznek menteni a száraz dolgaikat, mint ő. Mire összepakoltak, már mindenki bőrig ázott. Ward felpillantott az égre. Teljesen fekete volt a felhőktől, azt sem tudta megállapítani, hogy hány óra lehet. Ez persze nem volt gond, mert a kommunikátora úgyis megmondta neki. Dühösen fordult vissza Espada felé, az övé volt ugyanis az utolsó őrség.

– Miért nem keltettél fel minket? – hordta le. – Nem láttad a viharfelhőket?

– Nem láttam – vallotta be szemlesütve a fiú, hangját majdnem teljesen elnyomta az eső monoton kopogása –, én is elbóbiskoltam… és én is csak arra ébredtem fel, hogy eleredt…

– Szóval elaludtál? – Ward fenyegetően meredt rá. – Mégis mit gondolsz, minek van az őrség? Viccnek?

Ez a pár szó felért bármilyen szidalommal, amit csak mondhatott volna. Espadának sem hagyta, hogy szabadkozni próbáljon.

– Tovább indulunk – adta ki az utasítást türelmetlenül -, megpróbálunk keresni valami védettebb helyet, ahol kivárhatjuk, hogy javuljon ez az ítéletidő.

Ezzel a hátára kapta a hátizsákját, fogta a puskáját, és ő a maga részéről már csatarendbe is állt. Mikor a többiek is összeszedték magukat egy-két percen belül, megindult a romok mentén. Nem volt egyszerű az aznap délelőtti menet. Az eső ugyanis még órákig nem akart elállni, a rengeteg víz csúszós sártengerré változtatta az egyébként is laza talajt. Cuppogó, nehézkes léptekkel haladtak előre, és minden egyes lépésüket Harmadik hangos átkozódása kísérte. Ward meg is állapította, hogy minden közül, amit Simon utál, leginkább a reggeli ürgeöntős időt gyűlöli a legjobban.

Viszont mivel annyira puskaporos volt a hangulat, senki sem mondott a többieknek semmit, ha épp nem volt muszáj. Mindenki Espadára haragudott. Azt persze minden tudták, hogy még ha fel is kelti őket, akkor is jó eséllyel bőrig áztak volna, talán csak annyi időt nyertek volna, hogy a hátizsákokra rá tudják húzni a vízhatlan zsákokat.

Ward vezette őket a sűrű esőben úgy, hogy sokszor maga sem látott az orránál tovább. Újra meg újra a szemébe folyt a víz. Magában ő is ezerszer elátkozta már ezt az időt, a térdig ragacsos sárba süppedés nem szerepelt az eredeti terveiben. A régi frontvonal mentén haladtak, ahol száraz időben jó védelmet adtak volna a megmaradt futó- és lövészárkok.

De most csak a kellemetlenség volt velük. Mivel a Felbomlás után senki sem foglalkozott azzal, hogy helyre állítsák a tájak eredeti arculatát, az árkok maradtak, málladoztak. Ilyen időben az aljukon meggyűlt a víz is, még pokolibbá téve a menetelést.

Ward türelmét vesztve gyorsan végett vetett ennek a dagonyázásnak, inkább kimásztak, és a romok mentén folytatták az útjukat. Ebben az ítéletidőben ugyan ki figyelné az utakat? Éppen ezt használták ki. Egész nap meneteltek, mégis feleannyi távot sem tettek meg, mint amennyit jó időben haladtak volna, és kutyául el is fáradtak.

Épp csendesedni kezdett az eső, mikor nem messze maguktól észrevettek egy düledező épületet. Wardnak az volt a véleménye, hogy itt elég távol vannak mindentől, még az autópályától is. A falka sosem merészkedne ilyen messze a számukra biztonságot adó szikláktól, a táborok nem ebben az irányban vannak, a vadászok pedig autóikkal inkább a megmaradt utakat használják. Szóval, ha szerencséjük van, teljesen elhagyatott és üres lesz az az épület.

Nagyon óvatosan, egyetlen hang nélkül közelítették meg. Vigyázva körbejárták, és csak akkor óvakodtak be, mikor megbizonyosodtak a felől, hogy teljesen elhagyatott még a környék is. Bent is csak a kihalt üresség fogadta őket.

– Nem lesz itt senki – állapította meg Ward.

– Miért vagy olyan biztos benne? – Kérdezte Harmadik.

– Ez egy régi lőszerraktár – vont vállat ő –, senki sem jön ide, akinek esze van.

– Ezt értsük úgy, hogy nekünk nincs eszünk?

– Dehogynem – próbálta kirázni a vizet a füléből Ward – pont annyi, hogy mi tudjuk, hogy ne robbantsuk fel magunkat az itt maradt dolgokkal.

– Te itt akarsz maradni? – meredtek rá döbbenten a többiek.

– Azt hittem, ti is inkább, minthogy ebben a sártengerben vergődjünk tovább.

– És mi lesz, ha holnap is épp így esni fog az eső? – Espada most először szólalt meg hosszú idő után.

– Akkor holnap is dagonyázunk. A fenébe – sóhajtott egy hatalmasat –

–, ma is akartam fogni valami ehetőt, de ebben az időben biztos minden valamire való állat elrejtőzött…

– És ha fognál is bármit – rontotta tovább a kedvét Harmadik -, minden vizes. Nem találnál száraz fát, amin megsüthetnéd.

– Egy fegyverraktár közevetlen közelében nem is lenne okos ötlet tüzet gyújtani – fejezte be az okfejtést Bastion.

– Na jó, elég legyen a nyivákolásból – oszlatta fel a panaszkórust Ward –, inkább szárítkozzunk meg.

Előtte természetesen még körbe jártak bent is. A pincébe vezető lépcsőt szétverték, oda nem lehetett lejutni. Az emeleten pedig annyira megrongálódott a tető, hogy beesett az eső. Így a földszinten maradtak. Eltorlaszolták az ajtókat és ablakokat, hogy az este folyamán ne juthasson ki fény.

Kiterítették száradni a dolgaikat, Loire pedig amennyire tudta, megpróbált rásegíteni mágiával a száradásra. A hálózsákok jártak a legrosszabbul, ezekre és a ruháikra koncentrált.

Huzatos volt az épület, és mivel a cipőiktől is megszabadultak, a legkevésbé sem volt kellemes a klíma. Loire mindenki helyett hangosan lamentált a penetráns lábszag miatt. A fiúk pedig lelkesen cukkolták. Mikor nagyjából mindenük megszáradt, körbe leültek a hálózsákjaikra, hogy legalább ne a hideg földön kelljen tovább hűteni a csontjaikat. Majd mindenki előszedegette a keksz-ellátmányát, ekkorra már mindüknek hangosan korgott a gyomra.

– A nyúl finomabb volt tegnap – panaszkodott Harmadik, miközben hangosan csikorgott a fogai alatt a száraz keksz.

– Holnap fogunk valami tisztességeset – helyeselt Ward is, neki sem ízlett jobban az előző napi fejedelmi vacsora után a hadsereg mindenkire egyformán szabott kosztja.

Ezután egy darabig hallgatásba merülve rágcsálta ki-ki a saját keksz adagját. Majd Bastion törte meg a csendet. Nem bírta tovább hallgatni a koraeste csendjében a monoton keksz-ropogást.

– Gondolkoztatok már azon, mit akartok csinálni, ha véget ért a háború? – kérdezte, mialatt az figyelte, hogy ügyködik Loire az időközben beállt félhomályban az egyik zseblámpával.

Pár percig mindenki azt figyelte, ahogy Loire elhelyezte a lámpát, közben pedig hallgatták a tetőn a még mindig nyugodtan kopogó esőt. Szóval senki sem válaszolt neki azonnal.

– Hát én először is túlélni szeretném – felelte Espada, mikor már kezdett kínossá válni a csend -, utána leginkább hazamennék Eleanorhoz és Tarához.

Mivel Harmadik abszolút nem volt képben a testvérek családi állapotát illetően, azonnal rá is kérdezett, hogy esetleg Espada egyszerre két hölgynek is csapja-e a szelet.

– Végül is így is mondhatjuk – somolygott Espada -, az egyikük a kislányom, a másik pedig az anyja – majd röviden, tömören felvilágosította Harmadikot, bár nem fűlt hozzá a foga, hogy épp Harmadiknak magyarázkodjon.

Ő pedig nyugtázta magában, hogy ez még egy ok, amiért jobb minél távolabb maradnia Espadától. De az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú egyszer sem nevezte Eleanort a feleségének, de még csak nem is becézte. És mielőtt Harmadik ismét ökörségeken kezdett volna volna álmodozni Espada főszereplésével – mert hát az csak szabad –, a fiú következő szavai elvették tőle a kedvét.

– Azt hiszem, feleségül veszem, ha hazamentünk innen, és mindannyiótoknak túl kell élnie, mert mindenkinek szánok szerepet az esküvőn. Ne vigyorogj, Harmadik, neked is!

Harmadik vigyora inkább volt kényszeredett ekkor, de úgy tűnt senki sem vette észre.

– Ejha! A végén még felelős emberré nősz! – Veregette meg öccse vállát Ward.

Egyikük sem tette szóvá, hogy még Harmadikot is meghívná. Harmadik is tisztában volt vele, mennyire nem a szíve csücske. Ward akkor vetett rájuk egy sokat mondó pillantást. Sejtett valamit. Remélhetőleg csak azt találgatta, meddig tart ezt a tűzszünet köztük, és jön a következő összetűzés. Azt azért Harmadik is látta, hogy Espada csak Ward kedvéért próbálja megtűrni.

– És neked mi a terved? – Fordult most bátyjához Bastion.

– Én szerintem továbbra is katona maradok, elvégre nem értek semmi máshoz. Na meg persze részt veszek Espada esküvőjén, és maximálisan helyt állok a nekem szánt szerepben – vigyorgott az öccseire.

– Szerintem én visszamegyek gépkarbantartónak – Harmadik kérdés nélkül fűzte bele a maga jövőképét a beszélgetésbe -, már ha túlélem…

– De hát minden túléljük, nem? – Loire kérdése annyira naív volt, hogy senki sem válaszolt neki. Természetesen egyikük sem akart meghalni, de ostobák lettek volna, ha nem vetnek számot a lehetőséggel.

– És te mihez akarsz kezdeni magaddal? – Hogy elterelje a gondolataikat erről, Bastion inkább a húgának is feltette a kérdést.

Kicsit szégyellte is magát, hogy bár ikrek, sosem kérdezte meg tőle. Bár, ha őszinte akart lenni magához, soha nem hitte igazán, hogy Loire tud találni bármit is, ami a valósághoz tudná kötni.

– Táncszínházat szeretnék nyitni – felelte nemes egyszerűséggel, bár kissé vonakodva Loire – imádom a táncot és a színházat.

A testvérei is mind jól tudták. Épp eleget kínozta őket mindenfelé darabokkal, amik időszakosan épp rajongása tárgyát képezték. Mégis annyira abszurd volt ez az ötlet, hogy a fiúkból egyszerre robbant ki a nevetés.

– Éppen te? – Kérdezte kuncogva Ward, és nem gondolt bele, mennyire bántó minden szava. – Semmihez sincs tehetséged az animáláson kívül…

– A tánccsoportból is úgy tettek ki, hogy még egy jégszobor is élettel telibben mozog, mint te – tette még hozzá Espada, csak Bastion nem mondott semmit.

– Nem is én akarok táncolni – helyesbített sértődötten Loire, azok önérzetével, akik teljesen tisztában vannak a saját határaikkal -, az animusok mindent eltáncolnak, amit én elképzelek. Ők jobban táncolnak, mint bárki más.

Néma, döbbent csend telepedett a társaságra, amit kis idő elteltével Ward tört meg.

– Egy animus színház? Te jóságos ég, Loire! Utána gondoltál egyáltalán, hogy mivel jár ez? Egyrészt tilos animátorként működni, de ha még ezen túl is lépünk, azokat a testeket tartósítani kell.

– De már úgy alapjaiban, milyen elmebeteg ötlet egy animus színházat nyitni? – Hüledezett Harmadik is.

– Szerintem nem az – védte az igazát a lány. – Abban igazatok van, hogy tilos animátorként működni, a gazdagok mégis vehetnek animus szolgákat, aztán ha elhasználódnak, vesznek egy új szettet. Vagy feltámasztathatják a szeretteiket, hogy megtudhassanak tőlük olyan titkokat, amiket életükben nem mondtak el. Mégis mennyivel etikusabb ez, mint egy színház? Amivel legalább valami szépet alkothatnék…

– Nekem ez akkor sem megy le a torkomon – ellenkezett Ward.

– Nekem is furcsa. Bastion, te mit gondolsz? – Kérdezte Espada, mikor feltűnt neki, hogy csak a lány ikre nem szól hozzá a témához.

– Hát én nem is tudom – nem merte bevallani, de ő nem tartotta elrettentőnek az ötletet –, de egy animátortól végül is, mi mást várnánk? Meg tényleg annyi mindenre használnak animusokat, miért épp ezt tartanánk elítéledőnek?

Pár percre elszabadultak az indulatok. Akármit is mondott Loire vagy Bastion, nem tudták meggyőzni a többieket. Sőt az utóbbinak még azt is a fejéhez vágták, hogy csak azért ért egyet, mert a lány ezt várja el tőle.

– Gondoljatok, amit akartok – vette ki a hátizsákjából Loire féltve őrzött zenelejátszóját, bedugta a fülét, és bekapcsolta a zenét, és nem érdekelte, hogy miről folyik tovább a diskurzus.

Onnantól kezdve nem is szólalt meg addig, míg integetéssel az értésére nem adták, hogy ideje lenne aludni térni. Loire kerek perec kijelentette, hogy ő őrködik elsőként, és kész. Ward pedig azt, hogy Espada az utolsó. Megint. Hátha megtanulja, miért is fontos az éjszakai őrség. 

Annyit adott még utasításba, hogy bizonyos időközönként járjanak körbe, hogy semmilyen irányból se érhesse őket meglepetés. Loire-nak nem volt kedve kommentálni, hogy ő úgyis körbe veszi majd a tábort felkeltett köveivel, szóval váratlan látogatóktól a legkevésbé sem kell tartaniuk.


✨✨✨✨✨


Ward másnap reggel arra ébredt, hogy az épület résein át beszűrődő fény bántja a szemét. És hogy fáj a feje. Átfordult a másik oldalára, ami a legkevésbé sem segített a fejfájáson. Felült, hogy kényelmesebben meg tudja masszírozni lüktető halántékát. Csakhogy megállt a levegőben a keze, ugyanis, ahogy kissé tisztult a látása, azonnal észrevette, kettővel vannak kevesebben az épületben, mint kellene.

Espada épp abban a pillanatban lépett be, hogy ébressze őket. Mikor észrevette, hogy Ward már ébren van, köszönni próbált neki, de a férfi pillantása szinte a létezéstől is elvette a kedvét.

– Hol van Loire? – szegezte neki a kérdést mindennemű reggeli köszönés helyett Ward.

– Nem tudom – tárta szét a karját Espada. – Itt kéne lennie, nem?

Ward érezte, hogy jobban lüktet az erecske a homlokán, mint ahogy azt kellene. Loire bent egyértelműen nem volt, ennek ellenére bízott abban, hogy nem kell kétségbe esni, itt lesz a környéken. Lehet, hogy csak kiment könnyíteni magán. Csakhogy mire felébresztették a többieket, még mindig nem volt sehol. Gyorsan körbejárták az épület környékét, de nem találták.

– Megint elaludtál? – Kérte számon Ward Espadát afölötti tehetetlen bosszúságában, hogy Loire csak így el tudott tűnni.

– Nem! – Tiltakozott a fiú. – Esküszöm, végig ébren voltam! Nem tudom, hogy tudott úgy kisurranni, hogy nem vettem észre.

– Rendben, megkeressük – fordult a többiek felé. – Bastion, te itt maradsz, és őrzöd a placcot. A többiekkel elindulunk utána. Egy óra múlva itt találkozunk. Ha addig nem lesz meg, valami mást kell kitalálnunk. Viszont senki se kiabáljon! Ki tudja, kiket hoznánk a nyakunkra. Legyetek minél halkabbak. És igyekezzetek ti megtalálni, mert ha én találom meg, biztos, hogy megnyúzom.

Senki sem tiltakozott. Mindannyian tökéletesen értették, és átérezték Ward megtépázott idegállapotát. Ők maguk sem kevésbé voltak dühösek a lányra. Még Bastion sem tudott mit mondani húga védelmében. Abban volt csak biztos, hogy neki is lesz néhány keresetlen szava hozzá. Annyiból ő sem bánta, hogy neki kell itt maradnia, hogy ő maga is legszívesebben szíjat hasított volna Loire hátából, ha az ő kezébe kerül.

Ward felosztotta az irányokat Espada, Harmadik és saját maga között, úgy, hogy a lehető legjobban le tudják fedni a környéket. Ő a közeli dombok felé indult, mivel azt ítélte a legveszélyesebbnek. Ahogy haladt, meg kellett állapítania, hogy minden nyugodt, és semmi sem gyanús. Csend volt, egyetlen fűszál sem rezdült. Nem szívesen ismerte be, de jelenleg ő volt az egyetlen gyanús mozgolódó a környéken.

Már szinte az egész, számára kijelölt területet bejárta Loire után, de még mindig nem találta sehol. Lassan pedig el kellett volna indulnia vissza, ahogy azt indulás előtt megbeszélték. Senki sem jelzett még, ez pedig az valószínűsítette, hogy a többiek sem jártak sikerrel. Azon kezdett gondolkodni, hogy előző este talán kicsit keményebbek voltak Loire-ral, mint kellett volna, ő pedig természetesen a szívére vette. Ward épp egy dombon kaptatott felfelé, és amikor felért, még a lába is földbegyökerezett.

Ott találta Loire-t egy kidőlt fatönkön ülve. A füle be volt dugva, biztosan nem hallhatta, hogy bárki is közeledik. Wardnak fogalma sem volt, hogy mit hallgatott, de a lány előtt elmondhatatlanul szépen két animus táncolt. Életükben szépszál férfiak lehettek, de így – Ward úgy feltételezte –, varázslat szaggatta sebekkel meglehetősen visszás látványt nyújtottak. Pár pillanatig, amíg felfogta, hogy mit is lát, elnézte a jelenetet. És még neki is el kellett ismernie, hogy Loire valóban bármit képes kihozni a halottakból. Nem tudta, eldönteni, hogy csodálja, vagy sajnálja-e ezért az rémisztő csodabogárságért.

Mégsem nézte tovább ezt az elborzasztó komédiát. Azonnal a lány mellé lépett, és egy határozott mozdulattal kirántotta a füléből a fülhallgatót. Loire ettől annyira megijedt, hogy elvesztette az uralmat az animusok fölött, amik élettelenül csuklottak össze, és rogytak vissza a földre.

– Mi a bánatot csinálsz te itt egyedül, mindenféle védelem nélkül? – kérte számon Ward.

– Csak egy kis művészetre vágytam – felelte Loire kelletlenül –, és egyébként sem vagyok egyedül.

– Már megbocsáss, de két halott vadászt én a helyedben nem tartanék társaságnak. Meg sem fordult a fejedben, hogy ha két friss halott van itt, akkor az is a közelben lehet, aki megölte őket?

– Áh – legyintett Loire -, nincs itt senki. Megkérdeztem tőlük. Azt mondták, egy mágus támadta meg őket. Szerintük előfordul néha ilyen, hogy dezertőr mágusok kirabolnak utazókat.

– És azt ugyan honnan tudhatnák, hogy senki nincs itt?  Honnan tudhatnák… – Ward hirtelen elharapta, amit mondani készült.

Abban a pillanatban minden dühe és indulata elpárolgott, a helyét pedig azonnal átvette a jéghideg rémület. Talpra rántotta a lányt a fatörzsről, és határozottan előre lendítette, remélte, ebből érteni fogja, hogy mennyire kell sietniük.

Loire nem tiltakozott, felvette Ward tempóját, és igyekezett végig lépést tartani vele. Hátra sem nézett az ott maradt halottakra. Ward egy pár pillanatig némám vezette a tábor felé, közben tekintete ide-oda járt. Nem tudta, hogy a paranoia dolgozik-e benne, de tartott tőle, hogy nincsenek egyedül. Kölyökkorában ő is hallott dezertőr mágusokról, a szülei is nem egyszer mondták, hogy jobb távol maradni tőlük. Csak akkor szólalt meg újra, mikor elég messze értek a tisztástól.

– Mondd csak, egy kicsit sem tartottad furcsának, hogy hozzánk ennyire közel valaki megölt két vadászt előző éjszaka? Fel sem merült benned, hogy mi is mekkora veszélyben lehettünk? Vagy, hogy hova lett innen, és hogy te is egyenesen a kezei közé sétálhattál volna?

Szívesen tett volna hozzá még ezt-azt, de így is sejtette, hogy Loire egyik fülén be, a másikon pedig kihussan az, amit mondd. Mi sem mutatta ezt jobban, minthogy a lány nem is válaszolt neki, menet közben végig a cipője orrára meredt. Ha Loire jogosnak is tartotta Ward szemrehányását, semmi jelét nem mutatta.

És mivel nem maradhatott akármeddig néma, de hiába csikorogtak a kerekek az agyában, Loire-nak továbbra sem voltak kifejezésre juttatható gondolatai. Végül az elnézést kérés mellett döntött, az általában szokott működni.

– Sajnálom – mondta halkan -, nem ígérem, hogy többet nem fog előfordulni, de majd igyekszem.

Ennyi elég is volt Wardnak ahhoz, hogy lemérje, Loire nem sokat fogott fel abból, amit mondani akart neki. Sóhajtott egyet. Ennél többet úgysem tehetett. Ismét szidta a döntéseiért Luthert. Minek egy animátor a csapatban, ha lelkesen mindent megtesz azért, hogy megölesse magát. Hiába voltak olyan helyzetek, amikben Loire hasznosnak bizonyult, most őszintén úgy érezte, nyugodtabb lenne, ha minél távolabb tudhatná innen.

Ahogy visszaértek a düledező épülethez, amiben az éjszakát töltötték, Ward belódította Loire-t az ajtón, és nem mellesleg örömmel konstatálta azt is, hogy mindenki visszaért már. A többiek pillantása döbbenten siklott egyikükről a másikukra.

– Hol volt? – Szólalt meg Bastion legelőször.

– Felfedező útra indult – felelte szenvtelenül Ward, és Loire-ben abban a pillanatban tudatosult, hogy a bátyja nem fogja elmondani a többieknek, hogy hogyan talált rá. Nem értette, miért döntött így, és továbbra sem szólalt meg, Ward pedig tovább beszélt, vagyis hazudott. – Kiderítette, hogy nem vagyunk egyedül. Nem maradhatunk itt tovább. Készüljetek!

– És mégis mit talált, hogy ilyen hirtelen mennünk kell miatta? – Harmadik számára ennyivel nem volt elintézve az aznap reggel.

– Halottakat – Ward hangja továbbra is szenvtelen volt – mágia végzett velük.

– Mióta vannak mágusai a régi Fővidéknek? – A döbbenetet szinte vágni lehetett a romos épületben Harmadik kérdését követően, neki szerencsére sosem kellett magyarázni az összefüggéseket.

– Hivatalosan nincsenek – nézett rájuk Ward -, de sok alagút megmaradt. Dezertőr mágusoknak a régi kontinens maga a paradicsom. Hát ha még jó pénzért fel is bérli őket valaki…

– Én csak azt nem értem – fejtegette Espada -, hogy miért hagyták hátra őket. Miért hivnák fel magukra a figyelmet hátra hagyott halottakkal?

– Elég messze voltak innen, szerintem nem estünk útba neki, és szerencsére nem vett észre minket, különben mi is rosszul járhattunk volna – zárta le a témát Ward, aztán megsürgette őket, hogy készülődjenek. – De nem tervezem megvárni, hogy visszajöjjenek. Most az a fontos, hogy minél messzebb kerüljünk innen. Öltözzetek át civil ruhába, ahogy még indulás megbeszéltük. Keltsünk minél kevesebb feltűnést.

– Kaptunk mi egyáltalán engedélyt a dicsőséges egyenruha ledobására? – Kérdezte cinkos vigyorral a képén Harmadik.

– Nem kértem engedélyt. Vannak dolgok, amiket én jobban meg tudok ítélni, mint az itt soha meg nem fordult, magukat oly’ okosnak képzelő tisztek.

Azt nem mondta el, hogy a személyes parancsa, amit Luthertől kapott, az volt, hogy igyekezzen mindent úgy tenni, hogy bárki elhiggye a vezérek parancsait követi. De közben saját belátása és korábbi tapasztalatai alapján járjon el, hogy mindenképp sikerre vigye a tervet. Ő pedig ennek megfelelően tervezett meg minden lépést. Éppen ezért a kezdetektől kezdve nem tervezte, hogy egyenruhában fognak Csillagfényfok alá masírozni.

Azt ugyan még nem tudta, hogy fogják megtalálni az esthadoni ellenállást, ha semmivel nem segítik őket a főhadiszállásról, hogy könnyebben rájuk bukkanjanak. Ez az aprócska részlet még az ő tervében is tisztázatlan folt volt. De talán ha elég közel értek a régi fővároshoz, jönnek majd új parancsok.

Közben a többiek átöltöztek, ahogy azt utasításba adta nekik. Mikor végeztek, kupacba gyűjtötte a ruháikat, és egy zsákba csomagolta azokat. Eleinte úgy tervezte, hogy valahol majd elássák őket, hogy senki se bukkanhasson rájuk, de ebben a düledező épületben jobb ötlete támadt.

– A bakancs maradhat – szólt oda nekik Ward, mikor észrevette, mennyire tépelődnek a sáros lábbelik miatt – eléggé szétjártuk őket, talán nem lesz annyira feltűnő. Viszont, lőfegyvert csak olyat hozzatok, amiken nincs semmilyen jelölés. A többit adjátok ide.

Miközben a többiek szótlanul átadták neki, azokat a fegyvereket, amikről nem lehetett eltávolítani az Eshteri sereg pecsétjét, Harmadik arcán rosszallással figyelte a jelenetet. Nem akaródzott megválnia a puskájától.

– És miért is van erre szükség? – kérdezte most előszőr bizalmatlanul.

– Öntörvényű kívülállóknak kell tűnnünk – próbálta elmagyarázni nekik Ward -, a rendfenntartók általában nem foglalkoznak velük. Ha van valami lopott portékájuk, vagy csempészárujuk, még kereskednek is velük. Persze néha kivégeznek párat. Csak a rend kedvéért.

– De ha ilyeneknek akarunk tűnni, akkor lehet nálunk lopott puska, nem? – Kötötte az ebed a karóhoz Harmadik.

– Hogy lehetne? – néztett rá elnézően Ward. – Egy elzárt kontinensen még ők sem juthatnak eshteri puskához. Vagy ha még is, az azt jelenti, hogy a régi rend hívei átjutottak a hegyen. Szóval azonnal egy vendégmarasztaló vallató szobában találnánk magukat. Úgyhogy add azt ide!     

Harmadik vonakodva bár, de átnyújtotta a puskát. Így csak két hosszított csövű pisztoly maradt nála. Jó kis fegyverek voltak, de tűzharcban közel sem annyira egészségesek, mint egy nagyhatótávolságú puska. Nem mondta, de nélküle alulöltözöttnek érezte magát. Úgy meg különösen, hogy Wardnál ott maradt a jelöletlen puskája. Nem töltötte el jó érzésekkel, hogy a hadnagy nem talált rá módot, hogy szóljon erről. Amennyire le tudta olvasni Espada arcáról, ő is ilyesmiken tépelődött.

– Jaj, ne csináljatok már ebből ekkora ügyet – vette ki Ward kezéből Loire a puskát.

Nehéz volt neki, nem is számított rá, hogy ennyire az lesz. Majdnem el is ejtette, úgy lehúzta a kezét. De nem törődött vele. A fegyver agyát megtámasztotta a durva betonpadlón, majd ujjait a puskacsőre kulcsolta, úgy hogy tenyere teljesen lefedje a jelölést. Mikor pedig pár pillanat múlva elengedte, a pecsét felismerhetetlenre mosódott a csövön. Visszaadta a fegyvert Harmadiknak, majd Espada puskáját is elmaszkírozta.

– Ezt meg hogy csináltad? – Meredt rá döbbenten az öccse.

– Csak megkértem a fémet, hogy változtasson kicsit az arcán, hogy veletek maradhasson – adta meg a magyarázatot mosolyogva Loire.

Erre már Ward sem tudott mit mondani, a fegyverek végül is maradtak, és csak a ruhákból kötött egy tisztességes méretű batyut. Jó szorosan kötelet feszített rá, és a pincébe vezető megcsonkított lépcső egyik törött fokához kötözte, hogy nyugodtan lógjon a sötétben, de senki se vehesse észre, aki nem tudja, mit kell keresnie.

Indulás után Bastion egy darabig tartotta a lépést a többiekkel, majd elkezdett lemaradni. Remélte, hogy Loire érteni fog a jelzésből, és csatlakozik hozzá. Nem tévedett, a lány észrevette, hogy nem halad olyan gyorsan, mint a többiek. Ezért ő is bátyja tempójára lassította a lépteit.

– Mi a fene volt ez az eltűnés? – Szegezte leplezetlen szemrehányással hangjában húgának, mikor az mellé ért. – Mondd csak, te tényleg ennyire menthetetlenül hülye vagy? Belegondoltál egyáltalán, hogy meg is halhattak volna, amíg téged kerestek? Mit gondolsz, mi történt volna, ha valamelyikük keresztezi annak a mágusnak az útját? Eszedbe ne jusson! – Fojtotta Loire-ba a szót, mikor észrevette, hogy szabadkozni próbál. – Nem érdekel, mennyire sajnálod. Azt akarom tudni, miért vagy ennyire felelőtlen.

– Nem tudom, miért csináltam, oké? – Bukott ki Loire-ból, teljesen megsemmisült bátyja kíméletlen szavaitól. – Egyszerűen csak… nem tudom! Akárhogy igyekszem… mintha valami rossz lenne a fejemben… Valamikor működik, de valamikor egyáltalán nem…

– Tudod – Summázta Bastion csalódottan a hallottakat -, ez a legrosszabb kifogás, amivel valaha előálltál.

Loire-nak nem maradt módja, hogy tiltakozzon, mert Ward hátrakémlelt, és észrevette, mennyire lemaradtak. Hátra is kiabált nekik:

– Minden rendben ott hátul?

– Persze – kiáltott vissza Bastion -, csak váltottam pár keresetlen szót az egyetlen húgommal.

Loire dühösen mérte végig bátyját, és gyorsított a léptein. Egy alig hallható „tök mindeggyel” zárta le a beszélgetést.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Andrew Neel)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s