46. Egyhelyben

Ahogy Kidan ígérte nekik, mielőtt visszaindult volna az övéihez, nap végére valóban sikerült elérniük a kijáratot. Emberméretű lyukat találtak a sziklafalban ott, ahol a külvilágba torkollott a fekete folyosó. Elég késő volt már, mire idáig értek, szinte jártányi erejük sem maradt. Azért persze a kíváncsiságuk erősebbnek bizonyult a fáradtságuknál, így mikor kilestek a szabadba, még a lábuk is földbe gyökerezett a látványtól.

Az nem lepte meg őket, hogy a szokásos csontfagyasztó éjszaka fogata őket a hegyek közt, de az annál inkább, hogy a sziklákat csúszós dér borította. Kidan figyelmeztette őket, hogy a hegyek belső oldalán rosszabb az időjárás, mégis ennyire döbbenetes különbségre egyikük sem számított.

Ward szíve szerint tovább vezényelte volna őket, de leszavazták. Teljes volt az egyetértés ellene, miszerint inkább töltsék még azt az éjszakát a természet szeszéjeitől viszonylag védett helyen. Úgyis alszanak majd még épp eleget a szabadég alatt. Meg hát azt sem tartották túl okos ötletnek, hogy éjjellátóval a fejükön, ami azért korlátozta a látóteret, és az egyensúlyérzékre sem volt épp jótékony hatással, csúszkáljanak a köveken.

Ward kénytelen kelletlen beleegyezett a túlerő hatására, hogy a nagyobb biztonságot adó barlangban töltsék az éjszakát. És bár már itt is élesen mart a hideg, még mindig jobb volt az idő a falakhoz bújva, mint kint a szabad ég alatt vacogva. Ward egyetlen dologból nem volt csak hajlandó engedni; az éjszakai őrség állításból.

Ward miután leváltotta Espadát, a szokásos rituáléjuknak megfelelően felébresztette Bastiont, és átkötözte a sebét. Most sem tette szóvám, mennyire nyugtalanítja, hogy a legkevésbé sem látszik javulni. A sebkötözés után szokás szerint vállalta a dupla őrséget. Aznap este elég rosszul jött ki a lépés, Espada volt az első, Ward a második, majd Bastion. Az utána következő másfél órára Harmadik csapott le, így Loire utoljára maradt.

Loire fintorogva megjegyezte, annyiból nem bánja, hogy ő lett az utolsó, mert látni akarta a napfelkeltét a barlang szájából. Ward értette az iróniát, de azt is látta, hogy mennyire ráfér a lányra is, hogy végre megszakítás nélkül aludjon. Ha jól nem is, de legalább viszonylag sokat.

Wardra félidőben felkeltette Bastiont, ellátta a sebét, és mint mindig visszazavarta aludni. Aztán mikor lejárt a második másfél óra, elindult, hogy felkeltse Harmadikat. Észre sem vette, hogy a kommunikátort az egyik kövön felejtette – egész addig ügyködött vele. Ahogy Harmadik szeme kipattant, döbbenten meredt rá, egyértelműen nem Wardra számított.

– Nem tévesztetted el? – Kérdezte álmosan suttogva. – Nem Bastionnak kellene jönnie?

– Átugrottam – felelte teljesen magától értetődően Ward –, ráfér a pihenés, szóval gondoltam, duplázom helyette.

Simont nem tudta megtéveszteni ez az ál-természetesség.

– Mióta csinálod? – Szegezte a hadnagynak a kérdést. – Minden éjszaka kevesebbet alszol?

– Dehogy – hárított Ward –, néha bevonom Loire-t is.

– Hát így máris sokkal jobb – gúnyolódott Harmadik –, csak emlékeztetnélek, ő sokszor még kipihenten sem tudja, hogy hol van.

– Kezdesz túl messzire menni – próbálta berekeszteni ezt a kellemetlen beszélgetést.

– Bocsánat – Harmadik továbbra sem tűnt megértőnek, gúnyosan beszélt vele –, de akkor is elmondanám a véleményem.

– Gondolom, hiába jelezném, hogy nem érdekel.

– Hiába – nyugtázta Harmadik. – Nem vagyok sem vak, sem hülye. Látom, hogy Bastion kutyául van. Loire az ikertestvéri szemellenző miatt nem akarja látni, ez is világos. Mégis mindenben segít, ha róla van szó. Én már csak azt nem értem, minek ez a gyerekes titkolózás. Megsérült, tudjuk. Nem bír annyit, evidens. Csináld meg te őrség beosztást, add utasításba, hogy időről időre mindenki duplázzon. Vagy van más kis titkotok is, ami miatt nem vontok be minket, hogy mindig egymás után vagytok?

Mikor Ward nem mondott semmit, Harmadik tovább beszélt.

– Sejtettem. Akkor megmondom a frankót. Holnaptól bejelented, hogy éjszakánként Bastion nem őrködik, az ő idejét felosztjuk valahogy. Hogy neki könnyebb legyen a menetelés, és hogy te se múlj ki végkimerültségben. Én pedig szemet hunyok a többi titkotok fölött.

– Kösz, Harmadik… azt hiszem… – Ward nem tudott semmi egyebet mondani erre.

Inkább elindult, hogy maga is kidőljön. Eddigre már nagyon is érezte a hiányos éjszakákat. Ahogy hátat fordított Simonnak, továbbra sem vette észre, hogy a kommunikátora még mindig a kövön pihen. Harmadiknak viszont szemet szúrt.

– Ez minek van itt? – Szólt még Ward után.

– Ja, itt felejtettem – volt a kelletlen felelet.

– Sosem szoktad levenni. Mit akartál vele?

– Csak babráltam – jelentette ki egy vállrándítás kíséretében Ward.

– Nem vagy ma túl közlékeny – vigyorgott Harmadik. – Mi szükség lenne rá, hogy babráld?

– Módosítani akartam a térképet – bökte ki Ward, mintha a fogát húznák. Sejtette, Simon úgyis kiszedné belőle, vagy ami eggyel rosszabb, kitalálná magától.

– Hogy? – Harmadik, ha akarta sem tudta volna leplezni döbbenetét, nem számított Wardtól arra, hogy szembe megy a szabályokkal. És természetesen kitalálta a választ. – El akarod rejteni a várost.

Ward erre csak beismerően bólintott, és Harmadiknak sem kellett elmagyarázni a miértjét.

– Szabad? – Vette fel a kommunikátort bizonytalan mozdulattal a kőről.

– Persze – intett felé beleegyezően Ward, Simon azt egyértelműen tudta, hogy nem járt sikerre a babrálás.

Harmadik egy határozott mozdulattal lepattintotta az eszközről a hátlapot. Így láthatóvá vált a huzalozás és az alaplap. Wardnak fogalma sem volt, hogy a másik miket művel, annyit értett csak az egészből, hogy átkötött pár vezetéket, meg valamiket módosított még. Mikor végzett, visszakapcsolta a ketyerét, és a programjában is bütykölt még valamit. Végül elégedett kifejezéssel arcán adta vissza Wardnak a kommunikátort.

– Most már admin vagy – fűzte hozzá az eddigiekhez -, bármit megcsinálhatsz vele, amit eddig nem tudtál.

Wardnak nem is kellett kétszer mondani, megnyitotta a térképet, és a városhoz vezető folyosóra annyit pötyögött csak rá: „Elzárva”. Kivetítette a térképet, hogy Harmadik is láthassa, hogy most már a városhoz vezető járaton ott villog az imént begépelt felirat. Tartozott Kidannak egy szívességgel, ahogy Harmadiknak is egy magyarázattal.

– A térkép frissül az alapján, amerre járunk, de a hegyek alól nem tud jelet küldeni…

– Így még nem tudhatják, hogy nem azon a járaton át mentünk, amire ők számítottak – Ward bólintott. – Azt nem értem csak, hogy mit vársz ettől. Tényleg azt hiszed, hogy ez megakadályozza majd a seregeket bármiben?

– Dehogy hiszem – rázta meg a fejét Ward, tette teljes súlyával, és minden következményével tisztában van –, tudom, hogy meg fogják találni a várost. De Kidan segítségéért cserébe meg kell próbálnom nyerni nekik egy kis időt. Hogy mélyebbre menjenek, vagy tudom is én. Nem hálálhatom meg a segítséget annyival, hogy egy sereget hozok rájuk.

– Értem – Harmadik nem mondott semmi egyebet. Nem emlékeztette Wardot a veszélyekre, mindketten tudták, mi jár majd azért, ha kiderül, amit most tettek.

Közben Harmadik agya végig a módosítottakon járt. Mindent tudott róluk, amiket az Archívumokból tudni lehetett, de élővel sosem találkozott, míg a hadnagyot meg nem ismerte. Az összes, akikről olvasott – sőt még Kidan is -, nyitott könyvnek tűntek Wardhoz képest.

Az ő hűsége nem volt olyan egyértelműen visszafejthető, mint korábban megismert barátjáé. Ward a testvéreiért bármit megtett volna, sőt egyre erősödött Harmadikban az érzés, hogy maga is bekerült ebbe a bizonyos belső körbe. És bár a küldetés egyértelműen szent volt a hadnagy számára, nagyon is úgy tűnt, hogy nem ért mindennel egyet. Amivel pedig nem értett egyet, hajlamos volt kreatívan kezelni. Egyértelmű K-széria hiba.

– Honnan értesz te ezekhez? – kérdezte váratlanul Ward.

– Gyerekkoromban indultam egy feltaláló versenyen – vont vállat unottan Harmadik, azok nemtörődöm kifejezésével az arcán, akiknek már ezerszer kellett ezt elmagyaráznia. – Terveztem egy kommunikációs eszközt, amihez nem kell mágia, csak tudomány. Természetesen nem nyertem, hiszen az, amit egy kissé sem mozgat mágia, az nem létezhet. De természetesen a prototípust nem kaptam vissza.

– Azt ne mondd, hogy ezt te tervezted – hüledezett Ward.

– Nem így nézett ki – vigyorodott el Harmadik -, de a belseje majdnem teljesen az én munkám. Letagadni sem tudnák, hogy az eredetije tőlem van. Gondolom nem tartottak tőle, hogy valaha is a kezembe akad, ezért szinte semmit nem módosítottak benne. Csak került bele egy kis mágia az illendőség kedvéért. De azért jó látni – szaladt keserves fintorba az arca -, hogy a hadsereg nem szeret jogdíjat fizetni.

Ward ezen fojtott hangon bár, de nagyon jót nevetett. Harmadiknak sikerült megkoronáznia a napját, sikerült egy kissé kiszakítania az örökös aggodalomból. Sosem gondolta volna róla, hogy ekkora zseni. Persze már az adótoronyban is brillírozott, Ward már akkor sejteni kezdte, hogy nem érdemes alábecsülni. De ilyen sokat akkor sem feltételezett volna róla. Azt viszont mindenképp jó volt látni, hogy ez a férfi minden ész és zsenialitás ellenére is csak az az örök mogorva Harmadik, akinek soha semmi nem jó, úgy ahogy van.


✨✨✨✨✨


Loire hálózsákjába bugyolálva ült a barlang szájában, és a kinti sötétségbe meredt. Őrsége lassan a végéhez közeledett, de az ég alján még szemernyi fényecske sem derengett. Néha hátra pillantott a mélyen alvó társaságra, de egyik alkalommal sem látott semmi gyanúsat. Mindenki nyugodtan szuszogott, sőt a takarodókor elhelyezett kövei is némán pihentek a tábor sarkain.

Lassan viszont keltenie kell a többieket. Nem bánta volna, ha végre világosodni kezd, unta már az őrséget. Fohászkodva meredt a távoli horizontra, hogy gyúljon már ki az ég alja. Aztán kínos lassúsággal megjelentek az első fények ott, ahogy a hegyek összeértek az éggel. Először csak egy vékony csík borult éles vörösbe, majd lassan a fény átterjedt a hegyekre is, szinte lángra gyújtva azokat. Vörösben izzottak a sziklák, Loire sosem látott még ilyet. Ahogy az éjszaka hullt dér is olvadni kezdett, vörös patakokat rajzolt a kövek közé.

Kísérteties látvány volt. Annál is inkább, hogy a hegy másik oldalán is őrködött már hajnalban, de ott semmi ilyesmit nem tapasztalt. Sosem hallott olyan mágiáról, amivel ezt a jelenséget magyarázni tudta volna. Néma döbbenettel meredt a napfelkeltébe, maga sem tudva, az rázta csak fel ebből a furcsa elvarázsolt állapotból, hogy rezegni kezdett a csukóján az óra. Eljött az ideje felkelteni a többieket.

Nem is késlekedett, felverte a társait. Aztán még egyszer visszaért a barlang bejáratához, hogy kilessen a kinti világba, de már nem látott kint semmit, eddigre már véget ért a korábbi vörös derengés. Visszament a többiek közé, és inkább gyorsan összepakolt, hogy semmiért se legyen módjuk megszólni.

Az aznap reggel szótlanul telt. Némán vették tudomásul azt is, hogy a hátuk mögött hagyják a barlangok viszonylagos biztonságát, és innentől kezdve nyílt terepen lesznek kénytelenek folytatni az útjukat.

Miután összeszedték magukat, Ward kiadta a parancsot az indulásra. Ő volt az első, aki kilépett a reggeli hűvösbe. Ekkor még nem kezdte el felfűteni a nap a csupasz sziklákat. A szokásos rend szerint meneteltek a hegyek közt. Ward ment legelől, ő mutatta az utat, és mielőtt hagyta volna a többieket a nyomdokába lépni, kitapogatott számukra minden lépést. Lassan haladtak, és óvatosan.

Alig tettek meg pár métert, mikor Ward karján megrezzent a kommunikátor. Felpattintotta a feldelet rajta, és közölte velük, hogy az eszköz jelet talált, és elkezdte sugározni eredményeiket és a pontos helyüket a főhadiszállásnak. Szótlanul folytatták az útjukat, Ward minden figyelmét lekötötte a táj. Ismerősnek tűntek neki ezek a nyaktörő sziklák.

Eleinte nem tudta, miért. Talán egy fél órát, egy órát haladtak előre, mikor végre feltűnt a láthatáron a nagy Eshtadoni Síkság a maga smaragd színű tájaival, és utakkal, régi frontvonalakkal szétszabdalt arcával. Egyszerre volt csodálatos, monumentális látvány, és egyszerre volt borzasztóan üres és elhagyatott.

Felrémlett emlékei közt valami olyasmi, hogy egyszer a szülei meséltek neki arról, milyen csodás lehetett az utakon közlekedő színes forgatag. Mikor még a Fővidéket nem zárták el a hegyek. Éjjel-nappal autók szelték keresztül-kasul a tájat, az autópályákat, amik a hegyekbe futottak, majd azok alatt a nagy Acél-hídhoz vezettek. Éjjel lámpák színes fényei világították meg a sávokat, még hosszú évekkel a Felbomlás után is. Aztán egyszer csak kialudtak a fények, és már csak a hegyek vörös ragyogása díszítette a hajnalokat és naplementéket.

Meséltek neki az Acél-hidról is, amit ők maguk sosem láttak. De azt tudták, hogy a vasúti sínek mentén autóknak is voltak kialakítva sávok. Persze a sávok még mindig megvoltak – erre emlékezett a több napos vonatozásból. Csak már senki sem használja őket. Pedig micsoda látvány lehetett az a mindennapos forgatag. Az az örök nyüzsgés a Félúti Horizonton, mikor még nemcsak a rettegő sínmunkások lakták kopár száműzetésükben.

Ismét rátőrt az az ezer éve nem tapasztalt gyerekkori érzés, hogy szívesen megnézné Esthadont és Csillagfényfokot a régi idők teljes pompájában. Aztán ahogy ismét körülnézett a régi utak után kémlelve, száműzve a nosztalgikus érzéseket, már biztosan tudta, hol vannak.

– Sokkal óvatosabbnak kell lennünk – szólalt meg olyan józan hangon, mintha semerre sem kalandoztak volna a gondolatai.

Ennek ellenére olyan váratlanul végezte ki a táj csöndjét, hogy Ward azonnal megérezte magán a rá szegeződő négy döbbenten és kérdőn csillogó tekintetet.

– A hegyek ezen része tele van csapdákkal – adta meg nekik a magyarázatot.

– Honnan veszed? – Kérdezte azonnal Harmadik.

– Itt estem csapdába – volt a magától értetődő felelet.

Harmadik és Loire nem igényelt további magyarázatot, ők már ennyiből is értették, hogy Ward miről beszél. De Bastion és Espada arcára teljes értetlenség ült ki. Ezt látva Ward kénytelen-kelletlen gyorsan elmondta nekik is, hogy esett ki a falkából, és került az árvatáborba, ahova a komornyik érte jött.

– De ez már mind, több mint tizenöt éve volt – vetette ellen Loire –, honnan veszed, hogy még mindig itt vannak azok a csapdák? A falka azóta már messzire költözhetett, és követhették őket a vadászok is.

– Ezzel szerintem Ward is tisztában van – fejtette ki a véleményét Espada –, meg azzal is, hogy valószínűleg nem foglalkoztak vele, hogy a csapdáikat felszámolják maguk után.

– Pontosan – erősítette meg a feltételezést Ward -, ők tudták, hova kell lépniük, nem érdekelte őket, mit hagynak hátra.

– Várjunk csak egy pillanatot! – Szúrta közbe Bastion. – Ha régen ezen a környéken élt a falka, akkor ők tudnak az alagútról, amin át mi jöttünk? És… az a város is itt van a közelben, ahova lopni jártatok?

– Az a város jóval messzebb van – rázta meg a fejét Ward –, szerettünk biztos távolságra lenni a célpontjainktól. Nem véletlenül rejtőztünk itt, ide sosem jöttek volna utánunk a Mélyből. És akkor ez az alagút még nem volt itt, ez az az eltelt tizenöt évben épült. A falka ezért egészen biztosan olyan helyre költöztött, ahol nem kell váratlan látogatóktól tartaniuk.

– Szóval akkor nekünk sem kell – vonta le a következtetést Harmadik.

– Látogatóktól nem kell tartanunk, csak a vádászok hátra hagyott meglepetéseitől. 

Ez bár némi aggodalomra adott okot, de abban mindannyian egyet értettek, hogy Wardnál jobban senki sem ismeri a hegyeket, bíztak benne, hogy ő vezesse őket. Egyébként brillírozott ebben, kiválóan vezette őket, mindig jelezte, ha gyanúsnak érzett egy-egy szakaszt, sőt olyan is volt, hogy inkább kisebb kerülőt rendelt el. Egyik ilyen alkalommal elmagyarázta azt is, hogy főként vermekkel próbálták őket elkapni a vadászok. A fiatalok élve kellettek nekik, jól megkérhették az árukat akár a táborokban, akár Csillagfényfokon.

A falka hátra hagyta azokat, akik csapdába estek, a vermek állítóinak sosem kellett támadástól tartania. A vadászok mégis állítottak aljasabb, halálosabb csapdákat is, amikkel a falka idősebb és értéktelenebb tagjaitól próbáltak megszabadulni. Olyanoktól, akik őrizték a fiatalabbakat, ismerték a csapdáikat, és jóval kevesebbet értek kisebb társaiknál.

Ward véleménye az volt, hogy ha mondjuk egy vermet nem is vesznek észre, és valaki belesik, a legrosszabb, ami történhet vele, az csupán annyi, hogy jól megüti magát. Viszont, a halálosabb csapdákban akár élesre csiszolt sziklák, vagy mérgezett karók is várhajták őket. Személy szerint senkinek sem javasolta volna, hogy ezeket a saját testével találja meg.

Loire ennek hallatán félre fordult, nem volt hajlandó Ward szemébe nézni. Ha a többiek nem is, ő egészen biztos volt benne, hogy ez neki szól. Némán lépdelt a többiek után, és úgy koncentrált, mint még nem sokszor addig. A kellemetlen tapasztalat a tónál bőven elég volt neki talán egy egész életre is.

Ahogy haladtak, egyre meredekebben kezdett lejteni a vájat a sziklák közt. Már szinte minden erejükkel ellent kellett tartaniuk, nehogy a súlyos málha meglóduljon a hátukon, és lerántsa őket a mélybe. Ward megnyugtatta a társait, hogy ez a vízmosás visz le a leggyorsabban a síkságra.

Elmesélte azt is, hogy a falkával mindig lemásztak a síkra, és a régi frontvonalak árkai rejtekében lopództak a városig. Úgy tervezte, hogy ameddig lehet, most is ebben haladnak majd, de utána kénytelenek lesznek felmenni a régi autópályákra, és azokon folytatni az utat. Nem nagyon örült a ténynek, de sajnos Csillagfényfokra csak jól belátható terepen vezetett út, hogy a városból távolról is látni lehessen, ha hadak jutnak át a hegyeken.

Minő kellemetlen, hogy a történelem során erre soha nem volt példa. A hegyek minden támadást felfogtak, sereg soha eddig még nem jutott át rajtuk. Ward nem örült neki, hogy kénytelenek lesznek kimenni a nyílt terepre. De abban bízott, hogy elég kicsik ahhoz, hogy a távolból látszódjanak. Mégis úgy döntött, hogy ha elérték a pályát, onnantól csak sötétben fognak előre nyomulni, és nappal alszanak. Nem lenne jó, ha a régi őrtornyokból kiszúrnák a mozgást.

Menet közben azt mindannyian megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a hegyeknek ezen a felén nem fűti fel a nap olyan gyorsan a köveket, mint a tenger felöli oldalon. Jóval tovább maradt kellemes hűvös. Igaz, a hajnali pára és a nedvesség csúszóssá tette a sziklákat, de még mindig jobb cserének tűnt, mint megfőni a kövek közt.

Ahogy haladtak, Ward egyre hallgatagabb lett, nem mesélt semmiről, csak akkor mondott bármit, ha kérdezték. De ekkor is a minimálisra szorította a kommunikációt. A többiek nem igazán értették ezt a némaságot, nem is feszegették.

Némán ereszkedtek egyre lejjebb a vízmosásban, lassan már csak méterekre voltak onnan, ahol a síkság összeért a sziklákkal. Ward pedig egyszer csak megtorpant. Nem sokon múlt, hogy a mögötte haladó Harmadik nem gyalogolt neki, és nem lökte fel. Ward pedig nem adott magyarázatot, hanem azonnal megindult. Sokkal gyorsabban, mint addig bármikor.

Nem hagyott módot rá, hogy a többiek megkérdezhessék, mi ütött belé, mi ez a sietség. Lépést tartani is alig bírtak vele. Bastion legalábbis semmiképp. Hősiesen, egyetlen zokszó nélkül menetelt a többiek után, bár a tüdejét majd’ kiköpte az igyekezettől. Az oldala is lüktetett, és minden igyekezete ellenére egyre jobban lemaradt.

Espada észrevette, és hozzá igazította a saját tempóját, hogy segíteni tudjon, ha kell. Vagy, hogy Ward után kiabáljon, ha arra lenne szükség. Bastion makacsul nem kért öccse segítségéből. Tekintetét előre szegte, rendíthetetlen elhatározással tőrt előre. Loire hátra-hátra sandított rájuk, ellenőrizte, minden rendben van-e. Egyik alkalommal maga Bastion jelezte neki egy magából kikényszerített cinkos vigyorral, és felefelé tartott hüvejk ujjával, hogy jól van, másik alkalommal Espada vállalta magára ezt a szerepet.

–  Nyugi, Loire – szólt előre – mi vagyunk a hátvéd, az a dolgunk, hogy a hátsótokra vigyázzunk, nem az, hogy a sarkatokra lépjünk.

Ez megnyugtatta a lányt valamennyire, de annyira mégsem, hogy felzárkózzon az élen haladó Ward és Harmadik mellé. Tőlük egy kissé lemaradva haladt a két önjelölt sereghajtó előtt pár méterrel. Közben igyekezett maguk körül a tájat is megfigyelni. A sziklák egy ideje már elmaradtak a hátuk mögött, előttük majdnem teljesen sima volt a látóhatár. A síkság egyhangúságát kisebb-nagyobb, kőből rakott buckák és halmok szakították meg. Ezt leszámítva hátborzongató volt a kopárság.

Ahogy a buckák között haladtak, Loire megérezte a lába alatt, hogy jóval puhább lett a talaj, mint korábban volt. Kellemes süppedős érzés volt, könnyebb volt a járás rajta, a lépések nem terhelték úgy a bokáját és a térdét, mint a hegyek közt menetelés. Lenézett a lába elé, puha moha és zuzmó réteget látott maga előtt, amit itt-ott még az éjjeli dérfoltok pettyeztek. A sziklák eddigre már csak a hátuk mögött ragyogtak, sugároztak ugyan még valamennyi hőt, de az koránt sem volt vészes.

A moha a lábuk alatt nyirkosan csillogott a napfényben, és ahogy a hajnali dér felolvadt, még órákkal később is kellemes eső utáni illat lengte be a tájat. Akár idilli is lehetett volna, ha az őket körülvevő látvány nem lett volna ennyire kísérteties. A kőhalmok ijesztően málladoztak, és Ward sietsége csak még nyugtalanítóbbá tette a jelenlétüket.

– Ward, te tudod, mi ez a hely? – Kiáltott előre Loire, de szinte abban a pillanatban már sejteni kezdte, mik azok a buckák.

Épp vissza akarta szívni a kérdést ahogy rádöbbent, nagy valószínűséggel Wardnak oka van, hogy keresztül rohanjon a buckák közt. Bátyát is váratlanul érte a kérdés, megtorpant a hallatán. Hallgatott egy pár másodpercig, azon elmélkedett, hogy mit feleljen a kérdésre. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy igazat mondjon-e, vagy inkább zárja le egy kényelmes hazugsággal az egészet. Végül az igazmondás mellett döntött. Eddigre Espada és Bastion is felzárkóztak hozzájuk.

– Ez egy temető – adta meg a magyarázatot –, a falka ide temette a halottait.

– Én csak azt nem értem, miért rohanjuk ki a belünket – szólalt meg kissé lihegve melléjük érve Bastion.

– Itt vannak eltemetve a szüleim is – a válasz kendőzetlen és teljesen őszinte volt, nem is lephette volna meg jobban a csapatot. Mégis egyikük sem mert visszakérdezni.

Egyébként is látszott Wardon, hogy nem nagyon akaródzik neki ennél többet mondani, mert azonnal tovább indult. Igaz, legalább arra ügyelt, hogy tarthatóbb tempót diktáljon, mint addig. A többiek engedelmesen követték. Némán haladtak egy darabig, mikor Loire ismét megszólalt.

– Melyik bucka az? – Annyira a halmokat fürkészte, hogy észre sem vette a rá szegeződő megbotránkozó tekinteteket. Az utóbbi időben a többiek szinte el is felejtették, mennyire elvarázsolt tud lenni.

– Nem emlékszem – Ward még maga is megdöbbent, hogy mennyire jól reagált –, nem épp tegnap történt.

– Mennyi idős voltál akkor? – Espada is felbátorodott az iménti türelmes válaszra.

– Hat-hét körül – viszont Ward továbbra sem volt túl közlékeny.

– Hogy tudtad őket eltemetni egyedül? –  Harmadik sem tudott ellenállni a kíváncsiságnak.

– Nem voltam egyedül, a falka segített. És mielőtt megkérdeznétek, nem puszta szívjóságból tették. Hanem azért mert mind tudták, mennyire veszélyes, ha holttestek vannak a napon – megrázta a fejét. – Nem tudok több kérdésre válaszolni. Mielőbb ki akarok jutni innen.

Azzal megint gyorsított a léptein. A többiek kissé lemaradtak tőle, hagytak neki teret. Ward nem figyelt rá, hogy követik-e, biztos volt benne, hogy jönnek utána. Nem értette magát. Amikor befogadta a falka, nem érezte magát ilyen cefetül. Pedig akkor még jóval frissebb volt az érzés, mint most. Talán Kidan tette könnyebbé számára az árvaságot? Vagy akkor még annyira fiatal volt, hogy meg sem értette igazán, ami vele történt?

Már nem emlékezett, melyik bucka alá temették a szüleit, de arra igen, hogy a Falka néma részvéttel ásta meg a sírt. Mivel eszközeik nem voltak, a puszta kezükkel kaparták ki a gödröt, nem volt nehéz a laza-puha zuzmós talajban. Azok, akik nem vettek részt az ásásban köveket hordtak oda. Mikor végeztek, magára hagyták. Egyedül Kidan maradt vele, ő vette a szárnyai alá. Ő fogadta örökbe, ő lett a mentora, a családja a falka törvényei szerint. Együtt húzták be a testeket a gödörbe. Életében nem volt még semmi olyan nehéz, mint azt a pár métert megtenni.

Tisztán emlékezett rá, hogy nem sírt. Képtelen volt. Még akkor sem ejtett egy könnyet sem, mikor a gödör széléről belefordították a testeket. A tompa puffanást hallva sem, pedig abban a pillanatban fogta fel, hogy egyedül maradt. Kidan végig volt ott vele, megkérdezte, nem akarja-e lecsukni az anyja szemét, nehogy belemenjen a föld. Emlékezett, hogy félre fordult, Kidan pedig leugrott a sírba, hogy lecsukja a szemüket. Ward nézni sem bírta. Az rázta fel, hogy Kidan a kezét nyújtja neki, hogy segítsen neki kimászni.

Együtt betemették a gödröt, majd rá halmozták a köveket. Arra is emlékezett, megnyugtatta a tudat, hogy a szülei egy sírba kerültek. Kidan elmagyarázta neki, hogy a falka törvényei szerint halálukban is tilos szétválasztani azokat, akik életükben összetartoztak. Ward megrázkódott kissé haladtában. Hát így lettek ők testvérek Kidannal, villant a tudatába a felismerés. Szégyen, hogy elfelejtette.

Hátra pillantott. A többiek még mindig egy kissé lemaradva követték. Mikor rájuk nézett, biztosan érezte, hogy nem tudná nekik mindezeket elmesélni. Az, hogy egyszer már elfelejtette, és most megint eszébe jutott, duplán hozta vissza a veszteség fájdalmát. Visszafordult előre. Már nem voltak messze a temető végétől. Ha jobban kilépnek, nemsokára teljesen eltűnik majd a hátuk mögött.

Eddigre Bastion járása kezdett ingataggá válni. Nem bírta tovább az aznapi igénybevételt. Loire és Espada két oldalról igyekeztek megtámogatni, hogy még egy kicsit tovább tudjanak menni. Feltételezték, hogy ő sem szeretne egy temetőben tábort venni. Ward, ahogy elhagyta az utolsó buckát lassított egy kicsit, így már nem fenyegette a lemaradókat a veszély, hogy túl messze kerülnek tőle.

Hamarosan valami romok mellé értek. Egyértelmű volt, hogy régen épületek voltak, bár azt egyikük sem tudta, mire szolgálhattak. Mindenesetre szinte földdel tették egyenlővé ezeket. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy a buckák egy része ezeknek az összedőlt falaknak a köveiből épült. Sok helyen már csak az épületek alapjai látszottak, annyira széthordták a köveiket.

Bastion pedig nem bírta tovább, kicsúsztak alóla a lábai, lehuppant a puha talajra. Képtelen volt egy lépést is tovább menni. Loire és Espada ott maradtak mellette, Harmadik viszont automatikusan Ward után indult, hogy visszafordítsa a többiek felé.

–  Hé! – Kiabált előre neki. – Itt van egy kis helyzet!

Ward abban a pillanatban megpördült, és visszafordult feléjük. Elég volt egy pillantást vetnie a többiekre, hogy ne szoroljun magyarázatra. Olyan tempóval indult vissza, mintha üldöznék. Amint melléjük ért, Bastion azonnal magyarázkodni kezdett két sípoló levegővétel között.

–  Bocs, öreg – mondta Wardra nézve –, nem tudok tovább menni. Pihennem kell. Értem én, hogy szeretnél távolabb lenni innen…

Olyan mozdulatot tett, mintha próbálna feltápászkodni, de Ward leintette, sőt visszanyomta ülő helyzetbe.

– Maradj nyugodtan. Nem zavar. Itt maradunk.

– Most komolyan? – Robbant fel mellette Loire. – Emiatt volt ez az egész eszement igyekezet?

– Szerintem bele se kezdj – hűtötte le abban a pillanatban Harmadik –, szoruljon már beléd is egy kis megértés!

De Ward őt is elhallgatta.

– Hagyd, igaza van – majd Bastion szemébe nézett –, sajnálom. Tekintettel kellett volna lennem rád. Holnap reggelig itt maradunk. Ha akkor úgy érzed, hogy nem vagy jól, tovább várunk. És legközelebb szólj, mielőtt összeesel, az istenek áldjanak meg! Ez az egész nem ért ennyit.

Azzal ledobta melléjük a hátizsákját és a puskáját, otthagyta őket. Harmadik lépett utána bizonytalanul párat, de Ward olyan gyorsan távozott, hogy végül is feladta, hogy utolérje.

– Ebbe meg mi ütött? – Kérdezte döbbenten Espada, mikor Ward már eltűnt a szemük elől. – Nem lett volna jobb mégis csak utána mennie valakinek?

– Szerintem, most épp furdalja a lelkiismeret – állította fel a diagnózist Harmadik.

– Remek – jelentette ki Loire dühösen –, furdalja csak.

– Ne légy elviselhetetlen! – Dorgálta meg Bastion. – Hova lett a hála, hogy Dōrban a hátán cipelt? Neki köszönhetem, hogy élek.

– De én megmondtam neki, hogy maradnod kell! – Loire dühe nem csillapodott, ezért Harmadik és Espada inkább arrébb is vonultak, hogy ezt a nézeteltérését a testvérekre hagyják. – Könyörögtem, hogy hagyjon Dōrban!

– Értsd már meg végre, hogy jönni akartam! – Most már Bastion is felemelte a hangját. – Ha nem kapunk parancsot, hogy jönnöm kell, akkor sem maradtam volna! Ezt az egészet magamnak köszönhetem. Ha valakire dühös szeretnél lenni, akkor az én legyek! Ő mindent megtesz értem, amit csak tud. Nem akarom még egyszer meghallani, hogy így beszélsz róla!

Nem utasította Loire-t, hogy az első adandó alkalommal kérjen elnézést Wardtól, remélte, hogy magától is ezt teszi majd. Miután véget ért a szóváltás köztük, Espada és Harmadik is visszatértek melléjük. Csak Ward nem volt sehol. Órákat kellett még várniuk, hogy ő is előkerüljön. Mikor megjelent a romok szélénél, már erősen sötétedett. Ahogy közeledett feléjük, nem tűnt úgy, hogy sokat javult volna a kedve. Viszont az egyik vállán kötélen négy nyúl himbálózott.

– Gondoskodtam vacsoráról – tette le a nyulakat a döbbent társaság elé, mintha mi sem történt volna.

A döbbent pillantásokkal mit sem törődve, zuzmókból, és a mindenfelé tekergő göcsörtös bokrokról levágott ágakból neki állt tüzet gyújtani. Amíg a tűz feléledt, gyakorlott mozdulattal megnyúzta a nyulakat, kibelezte, nyársra tűzte őket, majd mindet a tűz köré állította. Hamarosan sülő hús ínycsiklandó illata kezdett terjengeni körülöttük. Loire-t leszámítva mindannyian sóvárogva nézték a tűz körül piruló nyulakat.

– Én ezt nem vagyok hajlandó megenni – jelentette ki továbbra is ellenségesen Loire.

– Akkor éhen maradsz – tisztázta a helyzetet szenvtelenül Ward –, és annyival több jut Bastionnak.

Majd miután percekkel később sem látszott enyhülni a helyzet, annyit fűzött még hozzá:

– Ide figyelj, ha duzzogni akarsz, tőlem, nyugodtan. Szíved joga. De ítélkezni csak úgy van jogod, ha te jobban csinálnád.

Miközben ezeket mondta, nem kerülte el a figyelmét, hogy éhes tekintettel Loire is egyszer-egyszer a nyulakra sandított, mikor épp azt hitte, senki sem figyeli. Ward úgy volt vele, ő nem fogja még egyszer kínálni. Néha megforgatta a nyulakat a tűz fölött, hogy mindenhol egyenletesen süljenek, és közben neki is fájdalmasakat kordult a gyomra.

Amikor az első nyúl elkészült, egyetlen szó nélkül nyújtotta át Bastionnak. A legmegtermettebb, legszebb húsú nyúl volt. Bastion átvette a nyársat, és pár pillanatig csak meredt a húsra.

– Ennyit nem fogok tudni megenni – szólalt meg végül.

– Akkor itt ülsz addig, amíg el nem fogy – jelentette ki Ward, miközben a többi nyúllal foglalatoskodott –, én a helyedben nekiállnék, addig a legjobb, amíg meleg.

A másodjára elkészült húst elosztotta Harmadik és Espada közt, hogy ne csak az éhkoppot nyeljék, amíg megsül a következő adag is. Eddigre láthatólag Loire is meggondolta magát a nyulak elfogyasztásával kapcsolatban, már titkolni sem próbálta, mennyire vágyik ő is egy adag frissen sült húsra. Ward nem törődött vele. Leckét akart adni Loire-nak, hogy következménye van a felelőtlenül kimondott szavaknak.

Bastionon is látta, hogy tépelődik, szóljon-e húga érdekében, de amennyire le tudta olvasni az öccse arcáról, most ő is neheztelt rá. Biztos volt benne, hogy volt köztük valamiféle szóváltás, amíg ő vadászott, hogy kiszellőztesse a fejét.

– Adj neki is! – Rázta fel Harmadik, és Loire felé biccentett. – Még sem hagyhatod, hogy büszkeségében éhen haljon.

Ward nem szólt egy szót sem, csak a harmadjára elkészült nyúlból lekanyarította a hátsó combokat, és egy szó nélkül nyújtotta át a lánynak a nyúl legfinomabb részeit. Loire továbbra is sóvárgó éhes tekintettel vette át a combokat, és alig hallhatóan, szégyentől piros arccal köszönte meg. Harmadik halvány mosollyal a szája szélén figyelte a jelenetet. A maga hét testvére jutott eszébe.

Mire befejezték az evést, és a nyulakból a csontjaikon kívül semmi sem maradt – még Bastion is el tudta tűntetni végül is a magáét. Vacsora után Ward gondosan széttaposta az addig műgonddal kiválasztott száraz ágak miatt alig füstölő tüzet. A nyulak bőrét és csontjait gondosan elásta, hogy később semmilyen szag se árulhassa el, hogy ott táboroztak.

– Jól van srácok – fordult a többiekhez, miután mindennel végzett –, mivel Bastion nincs valami fényesen, felmentem az éjszakai őrségek alól. Viszont akkor máshogy kell megszerveznünk az alvásokat. Szavazásra bocsátom a kérdést. Vagy valaki duplázik alkalmanként, vagy annyival megnyújtjuk mindenki őrségidejét, amennyi Bastion másfél órájából egy-egy főre jutna. Hogy szeretnétek?

Ennek hallatán mindük részéről mérlegelés kezdődött. Végül egyhangúan szavazták meg a második opciót. Ez pedig huszonöt perc hosszabbítást jelentett fejenként. Ward azt is el akarta mondani, társainak, hogy Bastion sebét minden esete át kell kötözni, mertakkor ezt meg tudná tenni titkolózás nélkül is. És akkor kikerülne az éjszakai rituáléból az, hogy Bastiont minden éjjel fel kelljen vernie.

Csakhogy Bastion már ezen fejlemények hallátán sem tűnt sem elégedettnek. Még úgy sem, hogy mindenki egyetlen zokszó nélkül ment bele az őrségrend megváltozásába. Szóval Ward elvetette az ötletet. Nem akarta kockára tenni Bastion bizalmát. Végül is mibe kerül felébreszteni minden éjjel?

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jon Tyson)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s