45. Haditudósítások

Luther a dolgozó szobájában ült a mahagóni dolgozó asztal mellett, és kezdett belefáradni az aggodalomba. Amióta a gyerekei beléptek a föld alá, semmit sem tudott róluk. És ez kifejezetten aggasztottam, hiába mondogatta magának, hogy amíg Ward velük van, senkinek sem eshet baja.

Talán el is hitte volna, ha nem jutott volna miden alkalommal Bastion sérülése az eszébe. Luther az ostrom és Ward hangüzenete után azonnal sürgönyözött a Dōrba vezényelt orvosi vezetőnek, aki készségesen mindenről felvilágosította. Amitől természetesen nem lett nyugodtabb.

Az orvos a megküldött válasza mellett őszinte sajnálatát is kifejezte amiatt, hogy nem áll módjában semmit tenni az Első Tacticus fiárért. Leírta neki, hogy meggyógyítani nem tudták, viszont bent sem tarthatják. A főorvos levele még mindig ott hevert kinyomtatva Luther asztálának szélén. Azt sem tudta volna megmondani, mi céllal nyomtatta ki.

Luther, lüketető homlokkal és kiszáradt, fájó szemekkel pillantott néha a papírra, amin a Bastionról szóló fekete sorok futottak. Mikor érezte, hogy szemhéjai egyre elnehezülnek, automatikus mozdulattal csöngette a fel komornyikot, és kávét rendelt. Feketét. Erőset. Sokat. Halántékát dörzsölgetve épp azt várta, hogy meghallja végre a lépcsőn nyikorgó lépteket, és a tele töltött kávés kancsó, csésze és cukortartó remegő csörömpölését.

Mennyire megkönnyebbült, mikor a lépcsőfordulóból felhangzott a várva várt lépések zaja és az azt kísérő csilingelés. Ezt követően benyitott a komornyik, illedelmesen lépett a szobába, és tette be maga mögött az ajtót lába segítségével. Sosem kopogott. Ahogy most sem. Ő volt az egyetlen, aki kopogás nélkül is beléphetett Luther szentélyébe.

Odacsoszogott az asztal mellé, könyökével óvatosan arrébb lökdöste az útban levő tollakat, pecséteket, egyebeket, majd a felszabadult helyre csúsztatta a tálcát. Ezt követően egy hóna alatt szorongatott paksamétát is a tálca mellé ügyeskedett. Aztán távozni készült, csakhogy Luther még utána szólt.

– Ez mi? – Kérdezte kézbe véve a paksamétát.

– A mai újság – felelte illedelmesen a komornyik – és a jelentés a bajkeverőről Espada fényképén.

– Igen, már emlékszem. Köszönöm.

– Óhajt még valamit, uram? – Kérdezte visszafordulva az öreg.

– Most nem, köszönöm. Elmehet…

Luther elakadt, kényelmetlen hangsúllyal fejezte be a mondatot. Nem jutott eszébe a komornyik legújabb neve. A több évtiezdes szolgálat és szokás ellenére is, ha túl nagy volt rajta a nyomás, hajlamos volt elfelejteni, hogy aktuálisan épp minek is nevezte.

– Félix, uram – segítette ki a komornyik.

– Igen, hát persze. Félix. Köszönöm, elmehet.

A komornyik erre tovább folytatta a csoszogást a szárnyas ajtó felé.

– Nem adtam én magának valami könnyebben megjegyezhető nevet? – Szólt még egyszer utána Luther.

– De igen, uram. A Félixet. Mostanában legalábbis ezt használta. Dōr ostroma után kezdett így nevezni.

– Oh – bukott ki a szégyenkező csodálkozás a tacticusból.

– Ne aggódjon emiatt. Az Ön vállán ezer más teher ül, minthogy egy vénember nevét tudja. Nekem az is elég, ha a csengőt megtalálja. Meg az, hogy az Zaddigról, Donovanről és az összes többi furcsa hangzású névről leszokott. Engedelmével, a Félix tőlem maradhat, akár hosszútávra is.

Azzal egy fáradt mosolyt küldött még Luther felé, és megállíthatatlanul kicsoszogott az ajtón, hogy a dolga után nézzen. Luther is figyelmét az újságra és a komornyik által összekészített dokumentumokat rejtő borítékra fordította. A boríték teljességgel semleges volt, nem volt rajta semmi megjelölés, egy árva szó sem. Az újság címlápján viszont figyelmét megragadta a főcím: Késik az előre nyomulás.

Megdöbbent, volt egy sejtése, hogy milyen tartalommal találja majd szembe magát. Kissé unta már a hobbi-ellenkezők, na meg szoba-pacifisták véresszájú és uszító cikkeit. Nem tudta, ki engedélyezhette ennek a szemétnek a megjelenését, hiszen pont az ilyen esetekre tartották a cenzúrát.

Az a hivalkodó cím is annyira irritálta, hogy minden tiltakozása ellenére sem tudott ellenállni a késztetésnek, és olvasni kezdte. Annak ellenére is, hogy égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, ki az az ismerős arcú férfi Espada fotóján, és hogy mit is rejt a boríték a kéretlen bajkeverőről.

Késik az előre nyomulás
A Tacticusok Tanácsa továbbra is hallgat arról, hogy mi a céljuk az offenzívával

Egy korábbi cikkünkben már beszámoltunk a számításokról, hogy mibe került egy-egy eshteri polgárnak a Pátriárkák és Tacticusok álmának első lépése, hogy megpróbálják egy régi dicső eszme égisze alatt ismét egyesíteni a világot. Már akkor feltettük a kérdést, hogy vajon nekünk, adófizetőknek miért is érte meg ez? Tényfeltáró riport sorozatunk továbbra is ennek a miértjeit kutatja.
Egy korábbi cikkünkben írtunk arról is, hogy mit terveznek a Tacticusok Dōrban, illetve a régi kontinensen. Mint az mindannyiunk számára ismeretes, az eredeti terv az volt, hogy a seregek tovább indulnak majd a hegyek alatt, és azért alatta, mert a felszínen élhetetlen a klíma.
És ez azóta sem történt meg. A vezetőség arra hivatkozik, hogy még meg kell szilárdítaniuk a pozíciójukat Dōrban. Mi már akkor is jeleztük, hogy nem teljesen értjük ezt a kijelentést, hiszen egy üres városról beszélünk. Aztán erről hírtelen csönd lett, mint annyi minden másról is. Például nem kaptunk pontos adatot az elesettekről, és sebesültek számáról.
Tehát jelenleg is ott áll minden idők legdicsőségesebb offenzívája, hogy a folytatás azóta is várat magára. Sürgönyökben, és a mágusok hálózatán is próbáltuk több alkalommal kifaggatni a szóvivő kommunikációs tisztet, de hangzatos szóvirágokon kívül nem jutott nekünk más. Minden válaszukban megismételték, hogy csak a hivatalos álláspontot áll módjukban közölni, az pedig az, hogy okkal várakoznak Dōrban.
Sokak szerint kilátástalannak tűnik, hogy a tervezett időzítéssel fejeződjön be a háború. Nem segít a nyugtalanságon az sem, hogy a túlsó kontinensen szinte teljes a hírzárlat, cenzúrázott, semmit mondó üzeneteken kívül senki sem kapott egyebet. Hiába próbáltuk felvenni a kapcsolatot a Tacticusi Tanáccsal, vagy magával az Első Tacticussal is, mindig házon kívül tartózkodik, és a Tanács sem igyekszik felelni megkereséseinkre.
Így egyetlen ügynökség sem erősítette meg a korábban kiszivárgott terveket, miszerint ketté tervezik választani a hadakat. A mérnökök és mágusok nagy része a városban marad majd, hogy megnyissák az elárasztott kikötő dokkokat. Erre feltétlenül szükség van, hiszen több utánpótlást, és nagyobb haderő biztosítását tenné lehetővé.
A sereg másik felét küldik majd le a föld alatti járatokba. De tudja-e valaki, hogy mi vár ott majd rájuk? Lehet valakinek elképzelése arról, hogy milyen csapdák élhették túl a Felbomlást? Vagy egyáltalán felmérte valaki, mennyire biztonságosak azok a járatok? (…)

Luther egy dühös horkantással dobta félre az újságot. Arra sem méltatta a cikket és az íróját, hogy egyáltalán befejezze ennek a papírpocsékolásnak az elolvasását. Inkább rászánta magát arra, hogy átnézze az imént kapott boríték tartalmát. Töltött magának egy jó nagy adag kávét, sikerült csurig töltenie a csészét, majd átegyensúlyozta a fotelja karfáján kialakított pohártartóba.

Kényelmesen elhelyezkedett a foteljában, és feldobta a lábát az asztalra. Kinyitotta a borítékot, és az ölébe borította a tartalmát. Ahogy végigfuttatta pillantását a lapokon, rögtön szemet szúrt neki egy megsárgult aktából kilopott oldal egy férfi és egy nő fotójával. Biztos volt benne, hogy ők lesznek Simon szülei. Kivette a lapot a többi közül, de mielőtt részletesen átfutotta volna, leszippantott egy hatalmas kortyot a csészéből. Tette mindezt olyan precíz műgonddal, hogy egyetlen cseppnek sem volt módja kicsurranni.

Gyorsan átfutotta a lapot, és megállapította, hogy egy őrizetbe vételi jegyzéket tart a kezében, és nem ez volt az egyetlen ilyen dokumentum a paksamétában. Azt mindenesetre jó tudni, hogy már a szülők is igazi bajkeverők voltak. Simon Viliam és Simon Mandragora. Mandragora? Luther majdnem kiköpte a kávét nevettében. Milyen elmebeteg szülőnek jut eszébe ilyen nevet adni a gyerekének? Igaz, a Viliam sem semmi „V”-vel, „W” helyett.

Az első benyomása rögtön az volt, hogy két különc összekerült, hogy együtt folytassák a különcködő életet. A második gondolata rögtön ezt követően az volt, hogy Ward semmit sem tud a erről a Simonról. Bosszantotta Ward naivsága, hogy mindennemű informálódás nélkül képes megbízni valakiben.

Ingerülten kezdte olvasni az őrizetbevételi jelentést. A Simon házaspár határozottan bajkeverő páros volt. Tipikusan soha semmivel nem voltak elégedettek, és mindig lázadtak valami ellen, mintha kötelességük lenne. Ahogy Luther elnézte az aktáikat, több tiltakozó csoporttal is szimpatizáltak, de legjobban a Jólét Alanyi Jogon Csoportosulásnak kötelezték el magukat.

Luther jól emlékezett rájuk. Sok baja volt velük még régen, mikor a kölyköket vadászta innen-onnan. A csoport követői azt vallották, hogy a mágusok szolgáltatásai alanyi jogon kell, hogy járjanak mindenkinek, nem lenne szabad hagyni, hogy bizonyos szolgáltatásokat – mint az igazán súlyos betegségek meggyógyítása, vagy a hirtelen elhunytak feltámasztása – csak a tehetősek tudják megfizetni.

Luther nosztalgikusan sóhajtott egyet. Jól emlékezett még azokra az időkre, mikor még az ő háza elé is rendszeresen szerveztek megmozdulásokat és tiltakozásokat. Kifejezetten kellemetlen tudott lenni, mikor a transzparenseket lóbáló önérzetes aktivisták magabiztos kiabálására ébredt… reggel hatkor. De szerencsére leszoktak erről, mikor elkezdte örökbe fogadni a kölyköket.

Nézegette a még mindig kezében tartott lapot, az indoklás pontban annyi állt csupán, hogy kisebb rendzavarásért vitték be őket. De mivel a sértett nem tett feljelentést, még aznap távozhattak. Úgy érezte, eleget tanulmányozta az őrizetbevételi jegyzéket, félre is tette, és ahogy az ölében heverő papírokat tologatta, egy megsárgult újságkivágás vonta magára a figyelmét. Nem volt rajta se cím, sem dátum, mintha csak ügyetlenül leszakították volna azt a darabot a teljes cikkről.

… eldurvult a tiltakozás a Pátriárkák Palotája előtt. A tiltakozók – ők később a Jólét Alanyi Jogon csoportosulás tagjainak vallották magukat -, azt követelték a palotaőröktől, hogy bocsássák be őket Őméltósága a XXIII. Pátriárka elé. Vitaestet követeltek az Abundanciában szerveződő Népélelmezési és Népjóléti Csúcs kapcsán.
Követeléseiket pontokba foglalták, ezeket szerették volna Őméltósága elé tárni, aki viszont gyengélkedésre hivatkozva nem engedélyezett audienciát. A tömegekkel a palotaőrök közölték is a szabályoknak megfelelően, hogy látogatásuk aznap nem alkalmas, térjenek vissza máskor.
Csakhogy az összegyűlteket felháborította az elutasítás, skandálni kezdték, mennyire dühíti őket, hogy a főváros az őt élelmező vidék sorsát sem hajlandó a szívén viselni. Az őrök próbálták csitítani a tömegeket, de nem jártak sikerrel. A tiltakozók utcaköveket szedtek fel, és tereptárgyakat ragadtak magukhoz, azokkal támadtak az őrökre.
Bár a Palota védelmezői békeidőszakban is viselhetnek éles lőfegyvert, mégsem azzal próbálták szétoszlatni az elégedetlenkedő tömeget. Gumibotokkal és füst gránátokkal védekeztek, de mikor a helyzet annyira elmérgesedett, vízágyukat is kénytelenek voltak bevetni. Az intézkedés nagyjából két órán át tartott, aminek során tizenkét felbújtót és agresszort állítottak elő.
Annyi értesülést tudtunk még szerezni, hogy a Jólét Alanyi Jogon csoportosulás jogász párosa, a Simon házaspár tiltakozását, és nemtetszését fejezte ki a palotaőri eljárás kapcsán. Továbbá a foglyok azonnali szabadon bocsátását követelték. Petícióban intéztek tiltakozó felhívást a Pátriárkákhoz is…

Luther állát dörzsölgetve tette félre az újságkivágást. Tényleg, már nem is emlékezett rá, hogy jogászok voltak. Őt is nem egyszer háborgatták az arcátlan ostobaságaikkal. De szerencsére sosem hagyott módot nekik még arra sem, hogy bemutatkozzanak – csak Simon házaspárként ismerte őket. Pedig ha tudta volna! Egy ilyen idétlen néven, hogy Mandragora, legalább egy hétig heherészett volna.

Egyébként tökéletesen emlékezett arra napra is, amiről a cikk szólt. Ő maga adott rá parancsot, hogy vessék be a vízágyukat, és mossák el azt a csőcseléket a Pátriárkák tornya elől. Nem volt kedve emiatt órákat állni a dugóban hazafele menet, és egyébként is mielőbb le akarta zárni azt a tragikomédiát az utcákon.

És ha mindez nem lett volna elég kellemetlenség aznapra, a jogász páros még őt is próbálta felkeresni, de ő éppen nem ért rá. Jobban lekötötte az, hogy megtegye a szükséges előkészületeket a Csúcstalálkozóra – akkor már ő is szervezkedett teljes titokban. Még hátra volt, hogy meggyőznie a Pátriárkákat, hogy ők maguk is menesszenek delegációt Moeniába, hiszen az Új-Kontinens élelmezésének kérdését nem oldhatja meg egyedül Salva Scientia.

Ahogy ezen merengett, a papírok alatt egy fénykép fényes szélét látta megcsillanni a lámpafényben. Kihúzta a lapok kupaca alól. Egy kissé megfakult, szépia fotó volt. Közel tartotta a szeméhez, ebben a szürkületben már nem látott igazán jól. Beletelt pár másodpercbe, mire a szemei rá tudtak fókuszálni a fakó képre.

Egy kórházi szobát ábrázolt, egy nőt a kórházi ágyon, karján egy csecsemővel. Azonnal felismerte Mandragórát, és a balján a férjét, Viliamet. Ami viszont megdöbbentette, az a körülöttük álló, vagy az ágy szélén ülő rengeteg gyerek volt. Összesen hét, meg a nyolcadik a nő karján. Te jóságos ég! Nyolc gyerek! Elképzelni sem tudta, mihez lehet kezdeni annyival. Neki néha az a négy is sok volt. Megfordította a fényképet és egy dátumot talált rajta.

Pár héttel a csúcstalálkozó és merénylet előtt készült. Egyelőre félre tette a fényképet. A következő, ami a kezébe akadt, egy részvét távirat volt, ezer ilyet látott a merénylet után. Szinte nem volt olyan család, aki ne kapott volna ilyet Moeniában, és persze bőven akadtak olyanok, akiknek Eshterben vagy a többi régióban is jutott.

A XXIII Pátriárka aláírása díszlett rajta – a másolók remek munkát végeztek, mint mindig. A távirat egy bizonyos Simon Lexingtonnak szólt, Luther úgy feltételezte, a legidősebb gyerek lehet. El is mosolyodott rajta, hogy a szülők tovább vitték nevetséges névadási hagyományukat. Tovább nézegette a tömegtáviratot. A XXIII. Pátriárka részvétét fejezte ki rajta az elszenvedett veszteségekért, és mélységes együttérzéséről és támogatásáról biztosította a gyászoló családot. Az egyetlen dolog, amit nem nyomtattak, hanem utólag, kézzel írtak a díszes formanyomtatványra, két név volt: „Simon Viliam és Mandragora, szerető szülők”.

Következőnek egy másik cikken akadt meg a szeme. Jó hosszú cikk volt, sejtette, hogy nem lesz kedve elolvasni az egészet. „Mágia tudományi tanintézmény elleni merényletet sikerült megakadályozni”, hirdette a cím. Luther csak nagy vonalakban futotta át ezt az irományt.

(…) a Scientia Castitae nevezetű mágiaellenes terrorszervezet már több alkalommal fenyegetett meg videó üzeneteiben nagy múltú, neves mágus intézményeket. Sőt Salva Scientiában, amit hátországuknak tekintenek, már több sikeres merényletet is sikerült elkövetniük, azzal a nem titkolt céllal, hogy megtisztítsák a tudományt a gúzsba kötő mágiától. Mindezidáig Eshter, és Lombardia biztonságosnak számított tőlük. Az utóbbi hetekben mégis több intézmény kapott fenyegető üzenetet tartalmazó adathordozót. (…)
(…) A hatóságok, bár nem hitték, hogy valós lenne a fenyegetettség, mégis a moeniai merénylet után bevezetett szigorított intézkedés szerint jártak el. Névtelen bejelentésre vonultak ki az egyik mágiatudományi középiskolába, a több épületből álló komplexumot a legjobb szakemberek, tűzszerészek és kereső kutyák kutatták át. Bár mindenki arra számított, hogy üres kézzel távoznak majd, nem így történt. Az egyik alagsori tartó oszlopra szerelve ugyanis időzített pokolgépet találtak a kutyák.
A szakemberek több órás megfeszített munkával tudták hatástalanítani a szerkezetet. A szakértői vélemény szerint a robbanás hogy az épület a maga súlya alatt roskadjon össze, kárt téve a szomszédos épületekben is, a maximális számú áldozatot szedve.
(…) Arra kérik a szülőket, hogy aki teheti, az elkövetkezendő pár hétben inkább oldja meg gyermeke otthoni taníttatását. Természetesen, azokat a gyermekeket, akiket nem tudnak otthon tartani a szülők, továbbra is nyitott kapukkal fogadnak az intézmények, szigorúan biztosított körülmények között. (…)
(…) Pár napja számoltunk be egy sajnálatos iskolai balesetről, ami majdnem az egyik diáklány életbe került. Rögtön az eset után a Scientia Castitae vállalta magára M. Brenda szőrnyű esetét, mint egy általuk megszervezett gyilkossági kísérletet, amik folytatódini fognak, hacsak nem teljesülnek a követeléseik. Már akkor is megírtuk, és ismételten szeretnénk hangsúlyozni, hogy ami a diáklánnyal történt csak egy sajnálatos baleset volt.

Luther jól emlékezett arra az időszakra. Hogy ne emlékezett volna, kevesen hozták még olyan kellemetlen helyzetbe, mint Loire akkor. De mivel szerencsére a lányt eltanácsolták az érintett intézményből, vele legalább nem volt gondja. Bastiont pedig azzal az indokkal tartotta otthon, hogy kellett valaki, aki ápolja a lány összeomlott kis lelkét. Nem beszélt nekik a fenyegetettségről.

Összehajtogatta, és az asztala szélén, a lába mellett növekvő papír kupacra helyezte a cikket. El kellett ismernie, hogy a komornyik minden elképzelését felülmúlóan alapos munkát végzett. Tényleg mindent összeszedett nemcsak a gyerekei csapatába bepofátlankodó bajkeverőről, hanem annak teljes múltjáról is.

Félre rakott most pár cikket és dokumentumot, felvett egy a Népmegfigyelési Archívum pecsétjével ellátott jelentést. Mosolygott ezen, ő és a komornyik a Népmegfigyelési Archívumban csak olyan dokumentációhoz nem fért hozzá, ami nem létezett.

Belelapozott az aktába. Rögtön az első oldalon a gyerekei Harmadikja meredt egy megdöbbentően éles fényképről, a kép alatt pirossal a következők: Simon Lexington, feltehetőleg veszélyes. Ahogy a fényképre meredt, Luthernek azonnal beugrott, honnan ismeri. A fényképen karbantartó kezeslábast viselt, mellkasán négybetűs rövidítés: M.E.R.K, vagyis Mágiatámogató Elektromos Rendszer Karbantartás.

Hogy nem jött rá előbb? A Tacticusi Tanács épületében karbantartó! Hogy lehetett ennyire vak? Azonnal be kellett volna ugrania neki, hogy ki ez a Wardnál alig pár évvel idősebb suhanc. Idegességtől és dühtől remegő kézzel lapozta a jelentést, ami azt taglalta, hogy Simon, ha nem is bizonyítottan a Scientia Castitae terrorszervezet tagja, de jó eséllyel szoros kapcsolatot ápol velük.

Bizonyítani semmit sem sikerült róla, a jelentés szerint ezért csak szigorú megfigyelés alatt tartották, és várták, hogy valaki olyannal lépjen érintkezésbe, aki nyilvánvalóvá teszi a kapcsolatát a terrorista csoporttal. Luther az aktát olvasva biztos volt benne, hogy Simon nem fog semmi ilyesmi hibát elkövetni. Azok alapján, amit írtak róla, a tanulmányi eredmények, amiket elért, és versenyek, amiket megnyert, találmányok, amiket megalkotott, amíg éltek a szülei és módja volt rá… Simon egyszerűen túl okos volt ahhoz, hogy lebukjon.

Luther előtt még egy dolog nyert teljes bizonyosságot. Simon, akárki akármit hisz róla, kétség kívül a Scientia Castitae tagja. Árva, és hét testvére van. Na meg egy nem túl jól fizető állása. Kell ennél több bizonyíték? Egy ilyen ember, aki annyi mindent vesztett, és annyi másért felel… nem Eshtert, hanem a Néma Isteneket is elárulná, ha eleget fizetnének érte…