44. Egy kislépés

Ahogy azt Ward előre sejtette, tényleg nem aludt túl jól. De miután kidörzsölte az álmot a szeméből, legalább határozottan éber volt. Meg egyébként is ezerszer jobb az ébrenlét, mint a rémes álmok gyerekkora elfeledettnek hitt fejezetéből. Egy kis magányra vágyott, ezért feltápászkodott, és arrébb vonult a tó mellé, mintha csak kisebb-nagyobb dolgait akarná intézni.

Harmadik álmos pillantással követte, de nem foglalkozott különösebben vele. Ward a kommunikátoron villogó digitális órára pillantott, még egy jó félóra volt ébresztőig. Közben elhaladt a kissé félre húzódva alvó Kidan mellett. Akkor épp nem érdekelte, hogy valóban alszik-e, vagy csak tetteti. A sima víztükör mellett állt meg. A mozdulatlan vízfelületen sárgás fény csillant.

Ekkor vette csak észre, hogy Loire egyik lámpája követte. Elmosolyodott ezen, figyelmesek voltak tőle ezek az óvintézkedések, hogy senki se tudjon messzire bóklászni észrevétlenül. Éjszaka valószínűleg azért nem követte egy szorgos lámpa sem, mert nem akart lebukni, hogy hallgatózik.

Hideget árasztott a tó vize, mintha a mélyből fújná rájuk a zimankót. Viszont a víz benne döbbenetesen tiszta és mozdulatlan volt. A barlang minden sötétségnek ellenére is egészen mélyre le lehetett látni a mederben. A sárgás, remegő lámpafényben jópár méterre a felszín alatt is csillantak meg alattomos, éles sziklák. Ward körbekémlelt a tó feletti kupolás barlangban.

Nem volt túl magasan a plafon. Ha egy, a vízből kimeredő magasabb kőre állna, és onnan nyújtózkodna egy kicsit, könnyedén elérhetné a fejük fölött hullámzó sziklákat. Ahogy a falakat figyelte, a sötétben fényesen megcsillanó csöveket vett észre. Behálózták a barlang oldalát, és a tó mélyére futottak. Aztán nekik vájt járatokba fordultak be, és tűntek el a sziklák mögött, hogy ki tudja meddig haladjanak a hegy mélyében.

Ward lenyűgözve bámulta az emberi technológia számára eddig teljesen ismeretlen vívmányait. Újfent arra a megállapításra jutott, hogy tökéletesen meg tudja érteni, hogy valakik birtokolni vágyják a Hegymélyt. Milyen nehézségekkel és mennyi emberi erőfeszítéssel és emberfeletti kitartással járhatott mindezek felépítése mindennemű mágia nélkül?

– Ugye milyen jó, hogy nem sikerült kiirtani őket? – Hallotta meg maga mögött Kidan hangját. – Most akkor nem lenne min csodálkoznod.

– Hát igen, mi ez ahhoz képest, hogy kölyökkorunkban azt hittük, hogy csak az az egy felszínhez közeli város élte túl a Felbomlást? Lenyűgöző a Hegymély – ahogy ezt kimondta, Kidan felé fordult, és az arcába meredt. – Miért segítesz? Tudod, hogy Csillagfényfokra tartunk, ahogy azt is, hogy elfoglaltuk Dōrt. Te pedig úgy viselkedsz, mintha csak egy humoros viszontlátásról lenne szó!

– Sosem volt humorérzékem – szúrta most közbe.

– Marha vicces vagy. De akkor sem értelek…

– Mit nem értesz? – Most Kidan nézett rá úgy, mintha Ward gyengeelméjű lenne. – Mintha nem emlékeznél… Szinte testvérek voltunk, a testvérek pedig segítik egymást. Egyszerűen csak így érzem helyesnek.

– Te hallottad egyáltalán, amit az előbb mondtam? Tényleg nem kell sok ész ahhoz, hogy összerakd, ha mi itt vagyunk, nemsokára mások is jönnek. Nekünk nem kell a Mély, de akik utánunk jönnek, azoknak majd fog. Innen nézve teljesen mindegy, hogy mik voltunk. Te már ide tartozol, itt van családod, itt vannak kötelességeid! Nekem pedig ők a családom – lendítette karját sebes mozdulattal a tábor felé, szinte kiabált –, és ha ez még nem lenne elég, a veled ellentétes oldalon vannak a kötelességeim!

– Nem értem, mi a gond – Kidan nyugodtan és halkan beszélt –, tisztáztuk az egyetlen feltételemet.

– Tisztáztuk – rázta meg magát indulatosan Ward –, de nem érted? Ha mi most közvetlenül, nem is jelentünk rátok veszélyt, azokat az információkat, amiket mi szerzünk, olyanok fogják használni, akik leigázni jönnek majd titeket. És ha úgy alakul… és tartok tőle, hogy úgy fog… ott leszünk a másik seregben. Érted? Én is ott leszek ellened…

– Akkor majd megvédjük magunkat – vont vállat Kidan –, te se képzeld, hogy a Mély nem tartogat ezer kínt azoknak, aki erővel jönnek elfoglalni. Én személy szerint persze nagyon sajnálatosnak érezném, ha szembe kellene szállnunk egymással.

Ward hirtelen visszafordult a tábor felé, mert vizslató pillantásokat érzett magán. Szinte égette a tarkóját. Azt kellett észrevennie, hogy Espada és Harmadik figyelik őket. Valószínűleg öccse az ő iménti kirohanására ébredt fel. Már csak ez hiányzott, hogy ennyire ne tudjon uralkodni az indulatain. Így tehát mielőtt ismét megszólalt volna, lehalkította a hangját.

– De azt érted ugye, hogy ha kitudódik, hogy te vezettél át minket, árulónak bélyegeznek majd? Azt pedig te sem hiheted, hogy elnézőek lesznek egy fentről befogadott sokadvérrel, aki felvilági szörnyeket hozott a nyakukra…

– Mire akarsz kilyukadni, Kin?

– Arra… azt hiszem arra, inkább haza kéne menned Kidan. Innen már mi is boldogulunk.

– Szó sem lehet róla – ellenkezett ő –, nélkülem nincs esélyetek átjutni a tavon. Csak én tudom, hogy hova lehet lépni, és hova nem.

– Te aztán nehéz eset vagy – adta magát Ward Kidan hajthatatlanságát látva. – Miért nem vagy hajlandó felfogni, hogy nem akarom, hogy bajod essen miattunk? Az lenne a legjobb, ha hátat fordítanál, és még azt is elfejtenéd, hogy találkoztál velünk.

– Hogy te mennyire majrés lettél – nevetett fel Kidan, majd arcára az engedelmesség kifejezése ült ki. – De tudod mit? Ha az megnyugtat, akkor visszafordulok azután, hogy átvezettelek titeket a tavon. Sőt, ha gyanúba keveredek, azt fogom mondani, hogy követtelek titeket, hogy megtudjam, merre mentek.

– Ha van rá mód, inkább ne keveredj semmilyen gyanúba – zárta le a beszélgetést megkönnyebbülten Ward.

Majd Kidannal az oldalán visszamentek a táborba, ahol kérlelhetetlenül felverte Loire-t és Bastiont, majd kiadta az utasítást, hogy mindenki olyan gyorsan készüljön össze, ahogy csak tud. Reggelizzenek, igyanak, mosakodjanak, mit érdekli őt, de mielőbb ki akar jutni a hegyek alól. Kidan ezen a ponton közbeszúrta, hogy ha fogyóban lenne a vizük, ebből a tóból töltsék fel, mert ennél frissebb vizet nem nagyon fognak találni se közel, se távol. Espada és Harmadik össze is szedték a kulacsokat, és a tóhoz mentek velük.

Mikor leültek reggelizni, mindenki adott a maga ételadagjából egy kicsit Kidannak is, hogy mindenkinek nagyjából ugyanannyi jusson. Ward meg is hatódott ezen az önzetlenségen, hiszen soha nem adott volna parancsot arra, hogy másnak kelljen adniuk az egyébként is jól kiszámolt mennyiségű élelmüket. Ha arra került volna a sor, ő megosztotta volna a magáét Kidannal, de nem várta el ugyanezt a többiektől.

A gyors reggeli után azonnal felkerekedtek, hogy átkeljenek a tavon. Kidan ment elől, őt pedig Ward követte. Nem mintha nem bízott volna benne, csak maga is meg akarta tapasztalni, hogy mennyire stabilak azok a sziklák, amikre Kidan tereli őket. Csak ezután engedte a többieket is a víztükör fölé.

Maga után Bastiont állította a sorba, őt követően pedig Esdadát. Ezt azért érezte szükségesnek, hogy Bastion olyanok vegyék körül, akik el tudják kapni, ha esetleg megszédül. Loire-t is hasonló elven állította Espada és Harmadik közé. Nem akarta a véletlenre bízni, hogy átér-e, ismerve a szétszórtságát. Kidan jót kuncogott a tiltakozásokon, ahogy azon is, hogy persze kikérték maguknak.

– Óvatosan lépdeljetek! – Figyelmeztette őket Kidan. – Aki beleesik, azonnal lehúzza a hideg, esélye sem lesz arra, hogy bárki kimentse. És vannak olyanok, akiket jobban csábít a mélység, szóval lehetőleg ne nézzetek le.

– Hát ez igazán lelkesítő beszéd volt – szólt előre leghátulról Harmadik -, már nem is aggódom, hogy itt kell balettoznunk, ki tudja hány méter víztömeg fölött.

– Te inkább előre figyelj, és ne kötekedj – vágott vissza neki Ward -, akkor puffogj, ha átértünk.

A tó közepefele járhattak, mikor Loire – mert hát természetesen ki más? – vészesen inogni kezdett. Lehet, hogy nemes egyszerűséggel csak megint nem figyelt, vagy valahol máshol járt. Ahogy a víz felé dőlt egyensúlyát vesztve, Harmadiknak csak annyi ideje volt, hogy artikulálatlanul felkiáltson, ahogy azonnal Loire után kapott. Egyedül esélye sem volt arra, hogy hátizsákostul, mindenestül vissza tudja állítani egyensúlyi helyzetbe és a saját lábára az ingatag lányt.

Espada szerencsére tökéletes időzítéssel reagált, így egyszerre sikerült elkapniuk Loire egy-egy karját. Nem épp finom mozdulattal rántották vissza a víztükör fölül, Loire pedig felkiáltott fájdalmában, ahogy izmai megfeszültek a váratlan rántástól.

Aztán amint visszanyerte az egyensúlyát Espada és Harmadik is egyszerre hordták le. A fejéhez vágták, hogy hihetetlen, hogy ennyire képtelen koncentrálni. És mégis, mit hitt, mekkora esélye lett volna bármire is, ha teljes menetfelszerelésestől belefejel a tóba? Annyira elharapóztak az indulatok, hogy Loire végül köpni-nyelni nem tudott, ellenben a többieknek bőven volt mit mondaniuk.

A végén Wardnak kellett rájuk szólnia, mert nem bírta tovább a hangzavart.

– Elég legyen már kölykök! – Hordta le őket. – Mi lenne, ha egymás ölése helyett mindenki a lába elé nézne? Akinek nagyon sok ideje és energiája van, nézhet olyanok lába elé is, akinek ez nem sikerül.

Loire legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Már megint ő a legügyetlenebb, és legalkalmatlanabb mindenre… Maga sem értette, miért billent úgy meg az előbb, pedig nagyon figyelt, csak hát az a víz… Van valami furcsa abban a vízben. Nem tudta volna megmondani, hogy mi, de olyan hívogatónak tűnt az a mozdulatlan víztükör. Mintha csak szólítaná, hogy boruljon át rajta, és lebegjen abban a kellemes hűvösben, két világ között. Próbált előre sandítani, átnézni Espada feje fölött, hátha Bastion is jelét adja ilyesmi megbabonázottságnak.

De nem látott semmit. Mert Espada, aki magasabb volt az ikrénél, széles hátával majdnem teljesen kitakarta Loire elől az élen haladókat. Ahogy nyújtózkodott, megint megbotlott, de szerencsére Harmadik még épp időben elkapta.

– Nehezen megy ma valakinek a talpon maradás – heccelte Simon.

Loire szíve szerint hátra pördült volna, hogy valami gorombasággal vegyen elégtételt sérült méltóságáért. De ez a legkevésbé sem tűnt jó ötletnek a csúszós köveken egyensúlyozva. Ezért inkább előre szegte a fejét, és mintha meg sem hallotta volna Harmadik kötekedő célzásait, tovább lépdelt.

Ward is visszafordult menetirányba, hogy vezesse a menetet. Mégsem fordulhatott hátra minden apró zajra, még úgy sem ha azok a zajok Bastion fájdalmas lélegzetvételei voltak. Kétség kívül nem jött még teljesen rendbe, és a köveken egyensúlyozás több izommunkát igényelt tőle, mint ami még kellemes lenne a sérüléseivel.

Nagy sokára átértek sikerült átóvakodniuk a víztükör fölött a tó túlsó oldalára. Megkönnyebbülten huppantak le egy kis pihenőre köveken. Mindenki elégedett kifejezéssel arcán dobta le hátáról a málhát.

– Ti is éreztétek? – Tette fel a kérdést kissé pironkodva Espada, attól tartva, hogy bolondnak nézik. – Hogy mennyire hívott a mélység…

– Hát én ugyan nem éreztem semmit – vonta meg a vállát kaján kifejezéssel arcán Harmadik -, de szerintem Loire helyettem is érezte, állandóan bele akart borulni.

– Én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit érezzek – intett nemet a fejével Bastion.

Ward és Kidan nem tudtak mit mondnai az érzésre, amit Espada megtapasztalt. Loire-nak viszont volt egy tézise, meg persze annál több esze, hogy ezt szóvá tegye. Lehet, hogy Bastion tényleg nem érezte? A tó mellé lépett, és ismét a vízbe meredt. A víz fölé tartotta a kezét, és ismét megérezte az a vágyat. Nem értette hogyan, de az a tó csapda volt. Olyanoknak, mint ő, vagy Espada. Az öccse karjaiba mágiát zártak a mágusok, amivel életre keltették a hideg fémet, hogy a teste része legyen. Ha igaza van, a víz csak olyanokra veszélyes, akiknek a hatalma az övére hasonlít, vagy akiket megérintett az a hatalom. De… van ennek így egyáltalán értelme?

Vissza akart menni a többiek közé, hogy elmondja nekik, mert erről tudniuk kell. De nem tudott elszakadni a víz látványától. Sőt rémülten azon kapta magát, hogy lépett egyet a tó felé. Annyira hívta, nem tudott ellenállni… Érezte, hogy a lába újabb lépésre lendül, most már tényleg attól kezdett tartani, hogy önként belegyalogol a tóba, mielőtt a társai észrevennék. Abban a pillanatban elkapta valaki a kezét, és visszalendítette a többiek felé.

Miután pillantása elszakadt a víz sima tükrétől, Loire azt is észrevette, hogy Kidan mentette meg. De mielőtt megköszönhette volna, tőle is megkapta a magáét.

– Mit csinálsz? – Kérdezte dühösen. – Megmondtam, hogy legyetek óvatosak a tóval, mert gonosz ez a víz.

– Mi a fene volt ez Loire? – Kérte számon Ward is. – Meguntad az életed?

– Én is ezt kérdezem! Mi a fene ez? – Mutatott feldúltan a tóra a lány is, miközben Kidannak szegezte a kérdést, majd elmondta, mit érzett, és mit feltételez.

– Nem tudom. Mindig is furcsa volt ez a tó – vont vállat a férfi -, azt hallottam, hogy régebben, míg éltek a Mélyben mágusok, ők is mindig is kényeskedtek, nem szívesen jöttek a víz közelébe.

– És neked ezt feltétlenül csak az után kellett elmondanod, hogy átvergődtünk egy feltehetőleg megátkozott tavon? – Vonta fel a szemöldökét rosszallóan Ward.

– Ha előre elmondom – vetette ellen Kidan -, nem egyeztél volna bele, hogy erre jöjjünk. Nem hitted volna el, hogy nincs más út. Inkább a városok felé fordultál volna. Nem hagyhattam, hogy veszélybe sodord magad.

– Ott a pont – ismerte el Harmadik, hogy Kidannak igaza van, de Ward arcát látva azt már nem merte hozzátenni, hogy ő maga is épp így cselekedett volna.

Harmadik azt sem tette szóvá, amit szintén észrevett, hogy Kidan csak Wardot vette számításba. Egyszerűen nem foglalkozott a többiekkel. Elképesztette a tudat, mennyire nem érdekli az, hogy a tó mekkora veszélyt jelent a mágusaikra. Viszont mindenki jobban el volt foglalva Loire ostobaságával, nem vették észre ezt az apróságot.

– Nyugi van már! – Próbálta lezárni ezt a kellemetlen beszélgetést Kidan. – Átjöttünk, és ez a lényeg. Nem tudom, miért ilyen ezt a tó, de legfeljebb visszafelé majd jobban vigyáztok. Innentől viszont akadály nélkül tudtok tovább menni. Csak követnetek kell ezt a folyosót. A sziklák közé fog kivinni titeket, onnan kell lereszkednetek a síkságra. A hegynek ezen a felén szélsőségesebb az időjárás. Nagyon vigyázz majd.

Aztán mintha észrevette volna, hogy már megint csak Wardhoz, Wardról beszél, gyorsan hozzátette:

– … magatokra.

– Igyekszem majd. És kösz mindent, Kidan – nyújtott kezet búcsúzóul barátjának.

Ő nem tartotta furcsának Kidan viselkedését, vele mindig ilyen volt. Szerinte a másik szemszögéből nézve teljesen érthető a többiek iránti érdektelenség. Ennek ellenére is megmentette Loire-t mikor úgy hozta a szükség. Egyszóval teljesen úgy viselkedett, ahogy azt Ward várta tőle. Kidan megszorította a felkínált jobbot.

– Jó volt újra látni téged – mondta búcsúzóul –. Remélem, találkozunk majd még, és nem ellenségekként.

Ügyetlenül elköszönt a többiektől is, és elindult visszafelé a tó szikláin szökellve. Ward pedig intett, hogy ők is folytassák az útjukat.

– Ő nem jön velünk? – Nézett Kidan távolodó alakja után Espada.

– Nem – rázta meg a fejét Ward –, nem akartam, hogy baja legyen miattunk, mert feltűnik valakinek, hogy túl sokáig van távol. Ezért elküldtem. De ahhoz ragaszkodott, hogy átvezessen minket a tavon.