43. Egy kislépés

Ha Loire-ban maradt is valamennyi neheztelés a korábbi összetűzésük miatt, az teljes egészében eltűnt belőle másnap reggelre. Annyira hálás volt Wardnak az éjszaki magánakcióért. A bátyja viszont úgy általában „elfelejtette” megemlíteni Bastion állapotát. Mindösszesen annyit mondott húgának, mikor lejárt az őrsége, és elindult felkelteni, úgy ítélte, az lesz a legjobb, ha aludni hagyják Bastiont.

Loire olyan elismeréssel és hálával a tekintetében nézte őt, amivel nem sok személyt tűntetett ki. Sőt, még elnézést is kért a legutóbbi – szó szerinti – kirohanásáért, mondván neki sem kellett volna az feltételeznie a bátyjáról, hogy egy érzéketlen tuskó. És még azt is Ward lelkére kötötte, hogy legközelebb, ha ilyenre készül, őt is nyugodtan avassa be, hiszen szívesen segít. Meg egyébként is ne csak Ward hozzon áldozatot, mert az sem jó, ha mindig ő alszik kevesebbet.

Ward erre csak hümmögött, és annyit felelt, hogy majd végig gondolja, hogyan lehetne ezt jól csinálni. Mindenképp el akarta kerülni, hogy Loire belekotnyeleskedjen ebbe az újkeletű rituáléjukba. Normális körülmények között egyetértett volna azzal, hogy a lánynak minden joga megvan pontosan értesülni ikertestvére állapotáról.

Egészen biztos volt benne, hogy Bastion még mindig nem őszinte. Neki valamennyire bevallotta, mennyire van kutyául, de ha megneszezné, hogy Ward elkotyogta a titkukat, ismét titkolózásba merülne.

Húgának sosem mondaná el, hogy van valójában, ahhoz túlságosan védte mindig is, hogy gondot okozzon neki. Loire egyébként sem tehetne semmit a maga csökevényes gyógyító képességeivel. És Ward abban bízott, hogy azzal, hogy ő az előző éjszakával beavatott lett, előbb utóbb ki tudja szedni majd Bastionból az igazságot.

Szóval, hogy gyorsabban szabadulhasson Loire-tól, természetesen készséggel megígérte neki, hogy ezentúl vele is számolni fog. Ezután meg sem várta a lány hálálkodását, és nem hagyta, hogy a nyakába boruljon. Mert ugyan minek?

Másnap reggel, mikor Espada felkeltette őket, úgy érezte magát, mintha le sem feküdt volna. Nem gondolta volna, hogy ennyire gyorsan megbánja majd ezt az éjszakai szeretet-szolgálatosdit. De amikor az ébredező Bastionra siklott a pillantása, aki legalább kipihentnek tűnt, legalább emiatt lehetett egy kissé nyugodtabb.

– Basszus, a fél éltemet odaadnám egy jó adag frissen főtt kávéért – bukott ki belőle köszönés helyett, ahogy felült, majd el is hallgatott, miután rádöbbent, hogy a nyűgös ébredés Harmadik műfaja.

Azt már nem is tette szóvá, hogy ha már kávé nincs, akkor legalább rágyújtana. De tudta, hogy nem lenne bölcs dolog, hiszen a Mély lakói a füstöt mérföldekről megérzik. Más választása nem lévén, utasítást adott rá, hogy mindenki mielőbb készüljön össze, és egyen valamit, ha éhes. Ő maga vetett egy gyors pillantást a térképre, ekkor tudatosult benne, hogy az nemcsak a buborék másik kijáratát nem jelöli, hanem a járatot sem, ami belefut.

Ezen elgondolkodott egy pillanatra. Biztos volt benne, hogy az egyik járatnak a városhoz kell vezetnie, hiszen most is tompán hallani lehetett a megváltozott ütemet. Arra a járatra, amin eddig jöttek, a térkép nem jelölt semmi gyanúsat, így amellett döntött. Túlságosan nagy kockázatnak ítélte, hogy egy teljesen ismeretlen járatba vezesse a többieket.

Ward épp befejezte a térkép bújást, mikor lépéseket hallott abból az irányból, amin át ők is bejöttek. Ketten voltak, egy nehéz, kemény léptű, és egy jóval halkabb, szapora járású. Vagy az egyik nagyon magas, vagy a másik nagyon alacsony, hogy csak így tud lépést tartani. Ward nem gondolkodott, azonnal, a puskája után nyúlt, és a következő pillanatban már a nyílás sötétjére fogta a fegyvert.

– Loire, fényt! – súgta a lánynak, aki nem kérdezett, csak intett egyet, mire az összes zseblámba a nyílás elé repült, és bele világított.

Eddigre már Harmadik és Espada is célzásra emelték a fegyverüket, és bár Bastion mindüket levédte, mégis úgy álltak meg, hogy fedezékben legyenek. Loire értelmetlennek tartotta előrántani a Wardtól kapott kést, a társai biztos gyorsabbak nála a puskáikkal. Mindannyian pattanásig feszült idegekkel meredtek a buborékba vezető nyílásra, és várták, hogy milyen szerzet lép be rajta.

A következő pillanatban pedig meglátták. Egy Wardra nagyon hasonlító vörös, izmos férfi jött be a buborékba, szintén célra tartott fegyverrel, az a bizonyos cél pedig Ward széles mellkasa volt. Mindannyian döbbenten meredtek a férfire. És nem volt kisebb a megrökönyödésük akkor sem, mikor meglátták, miféle szerzet az, akihez a puha lépések tartoztak az imént.

Egy négy-öt éves forma kislány volt, épphogy magasabb a férfi térdénél. Ugyanolyan vörös, mint az, akivel érkezett, az pedig egyértelműen az apjának tűnt. A kislányból csak egy villanást láthattak, mert a férfi egyetlen határozott kézmozdulattal a háta mögé penderítette, hogy teljes takarásban legyen. Ezalatt hatalmas puskáját fél kézzel végig Wardra fogta, mintha súlya sem lenne a fegyvernek.

Wardban a másik iménti mozdulata felidézett egy régóta elfeledettnek hitt gyerekkori emléket. A saját apját, aki egy alkalommal épp ugyanígy lendítette takarásba őt és az anyját. Gyorsan elzavarta magától ezt a képet, régóta már nem az az ember az apja. Ráadásul, koncentrálnia kell… Aztán ahogy jobban szemügyre vette a vele szemben álló, szintén megfeszült izomzattal várakozó férfit, megremegett a kezében a puska. A másikon is észrevehető volt ugyanez a felismerés.

– Kidan? – Bukott ki csodálkozó döbbenettel Wardból, közben szinte érzete, ahogy a másik pillantása égette a sebhelyet az arcán, úgy mustrálta.

– Rég láttalak – ezt a többiek valami köszönésféleségnek értelmezték, igaz barátságosnak nem lehetett nevezni -, bár évekkel ezelőtt nem így néztél ki. Mi lett veled, Kin?

– Már nem ez a nevem – Ward nem mondott semmi egyebet, nem vlaszolt a másik kérdésére.

Ellenben leengedte a puskát, mintha biztos lenne benne, hogy a másik nem fog lőni. Ennek ellenére Espada és Harmadik kezében mozdulatlan maradt a fegyver, kicsit hátrébb Bastion is készen állt arra, hogy bármilyen támadást visszaverjen. Erre szerencsére nem került sor, ugyanis a Kidannak nevezett váratlan látogató is visszakattintotta a fegyver biztosítékát, és a vállára dobta a puskát.

– Nem kell tudnom – akadályozta meg a jövevény, hogy Ward esetleg elárulja a nevét -, semmit sem kell tudnom rólatok.

Aztán mielőtt bármi egyebet mondott volna, a kislányhoz fordult, és egy pisztolyt nyomott a kezébe.

– Menj haza, Kitty – utasította a gyereket -, mond meg anyádnak, hogy dolgom akadt, és majd később jövök. Nem tudod, mi a dolgom, nem találkoztunk senkivel, róluk nem beszélhetsz. Megértetted?

– Igen – azzal a kislány egyetlen szó nélkül hátat fordított, és kifutott a járatból.

Ward érezte a bizalmatlanságot a háta mögött, tudta a többiek nem hiszik el, hogy a kislány tartani fogja a száját. De Ward nem aggódott. A gyerek egyértelmű parancsot kapott. Nem fogja megszegni. Fiatalkorban így működnek, nem mérlegelnek, csak engedelmeskednek. Ő is sokszor látta, és tapasztalta is a saját bőrén. Például mikor az apja azt parancsolta, hogy fusson, és bújjon el a sziklák között.

Mikor a gyerek lépései elhaltak a járatban, Ward intett a többieknek, hogy tegyék le a fegyvert, akik vonakodva bár, de engedelmeskedtek. Egyedül Bastion nem vette le róluk a védelmet. Az úgyis láthatatlan, és még nagyon is jól jöhet. Ward elállt a látogatójuk útjából.

– Talán fáradj beljebb – invitálta Kidant, akinek nem volt más választása, mint engedelmeskedni.

Mindannyian visszatelepedtek a buborék közepére, és szigorúan a kezük ügyében tartották a fegyvereiket. Loire elfordította a bejáratról a zseblámpákat, amik visszatértek, hogy nyugodt tempóban körözzenek a fejük fölött. Kidan pedig, mint aki csak otthon van, letelepedett egy kőre, ahonnan mind az ötüket jól láthatta. Kínos csend ereszkedett rájuk, percekig csak gyanakodva méregették egymást.

– Azt megtudhatom esetleg, hogy mit kerestek a hegyek alatt? – kérdezte végül Kidan, mikor elunta a várakozást.

– Csillagfényfokra megyünk – Bastion védelmével semmitől sem kellett tartaniuk, ha harcra kerül a sor, minden bizonnyal Kidan húzza a rövidebbet, ennek tükrében Ward nem látta értelmét, hogy titkolózzon.

– Tényleg? Nagyon népszerű lett az utóbbi pár évben a régi főváros.

– Hogy mondtad? – Meredt rá döbbenten Ward.

– Jól hallottad – nézett fel rá Kidan –, többeket is láttunk a hegyek alatt lopakodni. A kijáratot keresték.

– És mi lett velük? – Kérdezte még mindig bizalmatlanul Ward.

– Semmi – vont vállat Kidan –, minket nem érdekelnek a bolyongók, ha nem ártanak nekünk, nem foglalkozunk velük. De ha jól sejtem, ti arra mennétek tovább, amerről mi jöttünk – határozott bólintás Ward részéről –, akkor egyenesen a városba sétálnátok. Ott pedig nem örülnének nektek. Most különösen nem, hogy lerohantátok Dōrt. Milyen kár. Hát, hogy leszünk így újra barátok?

– Én úgy gondoltam, hogy mindenki megy a maga dolgára, és elfelejtjük egymást.

– És hogy tervezel kijutni innen? Gondolom valami ősrégi térképpel jöttetek. Azzal esélyetek sincs – Kidan elgondolkozott egy pár pillanatra –, segítek nektek. Mutatok egy biztonságos járatot, ami csak át visz a hegy alatt. Ott csapdák sincsenek. Azon át vissza is tudtok majd jönni.

– Miért tennéd? – Ward hangjából sütött a megrökönyödött döbbenet és kételkedés volt barátjában.

– Egy régi barátság margójára – Kidan sejtelmesen mosolygott –, és egy régi adósság rendezésére.

Erre Ward arca teljesen megenyhült. Elfogadta a felkínált segítséget. Annak ellenére is, hogy tudta, a többieket ennyivel nem tudta meggyőzni gyerekkori barátja. Mégis egyikük sem mert ellenszegülni.

– Indulhatunk? – Állt fel a kőről Kidan. – Engem is várnak haza.

– Mutasd az utat – adta meg neki az engedélyt Ward.

Erre Kidan egy szó nélkül a másik járat felé indult, arra, amerre Ward eredetileg nem vezette volna őket. Mikor beléptek, Kidan elmagyarázta, hogy itt nyugodtan beszélhetnek, ezt a járatot nagyon ritkán használják. Ráadásul olyan messzire kerüli el a várost, hogy annak hangait is csak épphogy érezni a falakból. Még a Felbomlás korában vájták ezt az utat, mikor ivóvizet kerestek a mélyben.

Elmondta, hogy ez a folyosó egy éles sziklákkal csipkézett természetes barlangba torkollik, ami pedig egy hatalmas és iszonyatosan mély földalatti tóhoz vezet. De amióta megépítették a vízellátó hálózatot, már csak szivattyúzzák innen a vizet, és senki sem jár erre.

Csak meghibásodás esetén kellene attól tartaniuk, hogy karbantartók vetődnek ide, de eddig semmi sem romlott el ebben a rendszerben. Kidan azt állította a mesterséges tóról, hogy átúszni nem érdemes, mert a vize nagyon hideg, és lehúz a mélybe, de körbe lehet kerülni a csúszós sziklákon. Onnan viszont már csak egy-másfél napot kell menetelni az alagútban, mielőtt a felszínre visz.

Ahogy haladtak, Loire óvatosan Ward mellé lépdelt, aki továbbra is lankadatlan figyelemmel leste Kidan minden mozdulatát. Ezt az igyekezetet látva Bastion is felzárkózott melléjük. Loire épp próbálta összeszedni a gondolatait, hogy feltegye azt a kérdést, ami foglalkoztatta. Nagyon halkan, ahogy csak tőle telt, odasúgta a Wardnak.

– Észrevettem, hogy mindannyiótok neve ugyanúgy kezdődik, mint a könyvben Kiriké. Kidan, Kin, Kitty…

– Bizony – fordult feléjük ezt hallva Kidan, és láthatólag jót mulatott afeletti döbbenetükön, hogy meghallotta őket -, azt jelenti, hogy ugyanabból az alomból származunk. Nem is akármelyikből, hanem a legendás hős, és a birodalom árulója Kirikétől. Ejnye, Kin – vigyorgott hátra Wardra -, semmit sem meséltél nekik rólunk?

– Már nem ez a nevem – felelt neki ingerülten Ward.

– Értem én – beszélt tovább kedélyesen Kidan -, de annyit igazán elmondhattál volna nekik, hogy micsoda felmenőid vannak.

– Akkor ti most rokonok vagytok? – próbálta értelmezni az elhangzottakat Bastion.

– Nem nevezném rokonságnak – utasította el a feltételezést Ward.

– Akkor minek neveznéd, hogy az alaptulajdonságaink egy „K”-val megjelölt egyedtől származnak? Mi ez, ha nem rokonság? – Szúrta közbe Kidan. – Még akkor is, hogy mi úgy születtünk, mint bárki más, nem úgy, mint a régiek. És bár már messze nem vagyunk tiszták, mégis mi vagyunk az utolsók, az utoljára gyártott módosítottak leszármazottai. Ennyit biztos elmondtak neked is a szüleid.

– Nem mondtak – ebből a két szóból bárki világosan elérthette, hogy nem kíván több levegőt fecsérelni erre a témára.

Némaságba burkolózva haladtak tovább. Kényelmetlen volt a séta ebben a teljesen ismeretlen járatban, és kényelmetlen volt Kidan jelenléte is. De a járateról igazat mondott nekik, mert valóban egy teremtett lélekkel sem találkoztak.

– Átjöttetek a Halott Városon is? – Kérdezte váratlanul Kidan elunva a hallgatást.

– Nem – felelte neki Ward, nem hagyta a többieket megszólalni, sem kérdéseket feltenni arról a helyről -, nem azon a bejáraton jöttünk.

– Jobban is tettétek – rázkódott meg Kidan, mintha csak kellemetlen emlékek terheit akarná lerázni magáról -, nem szeretem azt a helyet. Ott még mindig nagyon nehéz a por, az ember nyakára ül az a rengeteg szőrnyű emlék. Ott még a zene sem szól, hogy kivezessen a halott épületek és csontvázak közül.

Kísérteties volt Kidan minden szava a városról, már attól borsódzott a hátuk, hogy csak elképzelték azt a háborúban elpusztult helyet. Az a nyomasztó hangulat aznap végig kísérte őket. Sokáig meneteltek a sötétben, és csak pár percekre álltak meg.

Aztán egyszer csak megváltozott a falak textúrája, a sima kövek – amiket egyértelműen hegymély lakói vájtak olyan egyenletesre -, eltűntek. Onnantól már éles kövektől egyenetlen, természet marta barlangban folytatták az útjukat. És a levegő is egyre hűlni kezdett. Közeledtek a barlangtóhoz. Még pár óra, és el is érték.

Kidan a tó partján azt javasolta, hogy verjenek tábort, és felfrissülve másnap folytassák az utat. Nem lenne bölcs dolog fáradtan ugrándozni a nedves, csúszós, vízből kiálló sziklákon. Ha Wardot frusztrálta is, hogy valaki helyette dirigál, nem mutatta. Teljesen szenvtelenül adott utasítást a táborverésre. Ahogy az őrség beosztására is.

Kidant feltűnően kihagyták ebből, sőt Ward még azt sem általlotta kijelenteni, hogy az aktuális őröknek majd a vendégüket is figyelniük kell. Espada jelentkezett elsőnek, Ward megint vállalta a második turnust, a harmadik körre megint Bastion csapott le előbb. Loire így a negyedik helyet tudta lefoglalni magának, hogy aznap éjjel ő duplázzon. A sor a legvégére így Harmadik került.

Ward aznap éjjel is nehezen ébredt, mikor le kellett váltania Espadát. A fiú percekig rázta a vállát, mire sikerült annyira kijózanodnia, hogy felüljön, és átvegye az őrposztot. Kénytelen volt elgondolkozni azon, hogy most tényleg hagynia kellene, hogy Loire vállalja a dupla őrséget. Minden porcikája tiltakozott ez ellen. Ő a főnök, neki kell ezeket a terheket viselnie. De a fülében csengett Harmadik gúnyos megjegyzése: “ha elkapja a tisztféleséget az álomkór, akkor aztán az egész szakasz nézegethet”.

Ward feszülten figyelt, várta, hogy Espada visszafeküdjön, majd egyenletesen kezdjen szuszogni. Mikor meghallotta az annyira várt levegővételeket, Bastion mellé lopakodott, hogy felkeltse. Gondolta inkább átkötözi előbb, ha úgy alakulna, hogy nem bírja a dupla őrséget.

Ahogy elhaladt Kidan mellett, vetett rá egy futó pillantást. Úgy tűnt, hogy ő is alszik. Nem foglalkozott vele. Hangtalanul felverte Bastiont, hogy Loire sápatagon pislogó lámpáinak fényében kicserélje a kötéseit. Bastion megint nehezen ült fel, de most nem kért Ward segítségéből, egyedül tornázta fel magát ülő helyzetbe. Ward minden nehézség nélkül újra kötözte a sebet. Most, hogy nem hanyagolták el, nem volt vele semmi gond.

– Szarul nézel ki, bratyó, most jól vagyok, ne váltsalak inkább? – kérdezte Bastion miután Ward végzett a kötözéssel.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott suttogva Ward -, ha nem bírom, legfeljebb hagyom Loire-t duplázni. Te pedig takarodj vissza aludni, mert azt nem fogod megköszönni, ha én ringatlak álomba.

Bastion nem ellenkezett tovább. Látta Wardon, hogy nincs sem vicces, sem engedékeny kedvében. Egyetlen további szó nélkül visszafeküdt a hálózsákjába. Egyikük sem vette észre, hogy Kidan élénk érdeklődése kiséri minden mozdulatukat. Ward visszatelepedett az őrposztra, továbbra sem véve észre, hogy alkalmi idegenvezetőjük csak tetteti az alvást. Éppen emiatt nem kissé lepte meg Wardot, mikor pár perc múlva, miután már Bastion is minden bizonnyal visszaaludt, megszólította.

– Furcsa szerzetek vagytok, hallod – súgta neki Kidan -, egymás előtt is titkolóztok. És még a figyelmed is lankadt. A Falkában ezt nem engedtük volna meg. Egyiket sem.

Ward erre nem mondott semmit, csak makacsul hallgatott. Mit mondjon, hogy Kidannak igaza van? El is süllyedt volna szégyenében, ha be kell ismernie, hogy hagyta ezt megtörténni. És mi lett volna, ha ő is elbóbiskol? Gyűlölte a gondolatot is, hogy lehetőséget hagyott volna valakinek, hogy álmában elvágja a torkukat.

Régóta mind tudják, hogy Bastion védelme álmában nem működik. Loire felketett dolgai ellenben akkor is hűen végezték a rájuk kiszabott feladatot, mikor a lány aludt. És ha Ward kételkedett is gyerekkori tapasztalataiban, a Dōrban történtek minden kételyét teljes bizonyossággal oszlatták el.

Kidant egyértelműen bosszantotta ez a csökönyös hallgatás. Az is látszott rajta, hogy épp valami csípős megjegyzést készül tenni. Aminek Ward az elejébe ment.

– Mégsem vagy a Falkával – fogta meg Kidant.

– Nem – felelte az teljesen magától értetődően – már régóta nem. Tudunk őszintén beszélni?

– Tudunk – Ward intett neki, hogy menjenek arrébb akkora távolságra, hogy ne zavarják majd az alvókat.

Egy kisebb kanyarig mentek, és a járat takarásában bújtak meg. Loire annyira nyugtalan volt Bastion és Kidan miatt is, hogy nagyon rosszul aludt. Igaz, arra még nem ébredt fel, mikor Ward átkötözte ikre sebeit. De az iménti neszezés és óvatos-halk lépések zaja már felverte nyugtalan szendergéséből. Ahogy felemelkedett fektében, látta Wardot és Kidant távolodni tőlük.

Nem tudván mire vélni ezt, hangtalanul kicsusszant a hálózsákjából, és a közeli falra tapadt. Annak mentén osont a másik kettő után. Természetesen nem felejtette el utasítani a lámpát arra, hogy csak úgy világítson, hogy ő mindig az árnyékban maradhasson. Követte a másik két férfit, aztán mikor azok megálltak, ő is meghúzta magát egy szikla kiszögellésben. Ha óvatosan leskelődik, innen nemcsak hallhatja, de láthatja is őket.

Minden idegszálával figyelt, a bátyját és Kidant leszámítva a teljes világ a tudatán kívül rekedt. Így nem vette észre, hogy őt is követik. A következő pillanatban pedig erős, hideg karok siklottak köré, és egy hideg tenyér pedig betapasztotta a száját. Espada nem lehetett, nem fémkarok fogták le… Loire minden tagja megmerevedett a rettenettől.

– Nyugi, csak én vagyok – súgta neki a jövevény, és abban a pillanatban el is engedte, és Loire sem tört ki rémült sikoltozásban.

– Ó, hogy a rossz ragya verne ki, Harmadik – suttogta a lány maga is dühösen -, úgy megijesztettél.

– Csak nem rossz a lelkiismeretünk, hogy kémkedni indultunk a hadnagy után? – A férfi vigyorát eltorzította az arcára hulló sötétség.

– Ezt épp te mondod?

De nem folytathatta, mert Ward feje feléjük fordult, azt nem tudhatták, hogy nem őket nézi, csak félre fordult Kidan pillantása elől. Mégis, ők mindketten Harmadik intésére a falra tapadtak.

– Mielőtt bármit is mondanánk – szólalt meg Kidan – tisztázzuk az egyetlen szabályt. Megöllek titeket, ha veszélyeztetni meritek a családomat.

– Tudod, hogy én is – nyújtott kezet Ward.

– Akkor rendben vagyunk – fogadta el a békejobbot Kidan.

– Igen.

A szikla mögött meghúzódva ennek hallatán Loire csak egy értetlen, döbbent pillantást vetett Harmadikra, akinek az arca a csodálat kifejezésétől csillogott.

– Wow, ezt nevezem barátságnak!

Loire sosem hallott még senkit ilyen mély tisztelettel beszélni Wardról, de persze továbbra sem értette, hogy mi történik. Eközben Harmadik átszellemülten figyelte a másik kettőt. Sokat tudott a módosítottakról, többet, mint amennyit bárki legálisan megtudhat róluk. A régi életében jó pénzért adatbázisokat, archívumokat tört fel. Egy korábbi munka során bukkant rájuk és a róluk szóló rengeteg adatra. Csak nem hagyhatta ott…

Például nemcsak azt tudta róluk, amit bárki tudhatott, hogy végtelenül hűségesek. Ő azt is tudta, hogy rendkívül tekintélyelvűek, fontos nekik önmaguk elhelyezése a ranglétrán. Kidanról is azonnal látta, hogy alá rendeli magát Wardnak, a hadnagyhoz volt hűséges.

Harmadik csak azt nem értette, mi oka van Kidannak a hadnagyhoz hűségesnek lenni. Ránézésre Kidan egy jó öt-hét évvel idősebbnek tűnt a hadnagynál. Szóval fordítva kellene lennie, gondolta Harmadik, Wardnak kellene alárendelődnie…

És ekkor pillantása találkozott Loire-éval. Vajon ezek a fogadott testvérek mennyit tudnak a módosítottakról? Hallottak egyáltalán már róluk? Megérzései azt súgták, talán Wardról tudják, hogy az – a hadnagy egyértelműen tisztában volt ezzel. És vajon fogalmuk lehetett mindenről, amivel az jár, ha valaki módosított. Különösen nem a kétes hírű K-szériából.

– Nem érted, mi? – Viszonozta Loire pillantását Harmadik, majd magyarázatot fűzött a jelenethez. – Most Status Quo van. Kidan az otthonát, és mindenkit, akikhez tartozik, akik normál körülmények közt a legfontosabbak neki, Ward mögé helyezte. Egészen addig, míg nem hozunk bajt rájuk, segít minket. Wow… ezt aztán a hűség.

Loire-nak nem nyílt módja erre bármit reagálni, Ward tompára fojtott hangját hallotta meg kissé visszhangozva a sziklákon.

– Szóval elhagytad a falkát. És családot alapítottál a mélyben.

– El, és igen, itt lett családom – felelte teljesen természetes hangon Kidan.

Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy bárki értse, ő sem nagyon akar magáról elárulni semmit a jövevénynek, aki egykor a barátja volt.

– Miért hagytad el őket? Te voltál köztük a második – Ward hangjában őszinte meglepetés csendült, pedig már régen nem tudott úgy beszélni a Falkáról, mintha valaha is tartozott volna oda.

– Miattad – jött a felelet, majd pár másodperces döbbent hallgatás után folytatta -, mindketten tudjuk, hogy nekem kellett volna abba a csapdába esnem.

– Te voltál a fontosabb. Sosem nehezteltem ezért. Mindketten ismertük a Falka törvényeit. Ha valaki alkalmatlan, ha csapdába esik, az magára marad.

– Hát ez az, nem kellett volna arrébb löknöd, én voltam alkalmatlan, nem te.

– És emiatt képes voltál otthagyni őket?

– Vissza akartalak hozni. Ők viszont sosem egyeztek bele, hogy érted menjünk. Győzködtem őket, aztán belefáradtam, és eljöttem. Kerestelek, de nem találtalak sehol. Nem voltál sem a táborokban, sem a Mélyben. Aztán a kihágásaim után már nem mehettem vissza. Viszont a Mély befogadott. De mi lett veled? A vadászok vágták meg az arcod? Sok kölyköt jelöltek meg mindenféle fájdalmas módon…

– Nem, ez a heg csak pár napos, szuvenir Dōrból. Engem csak tetováltak – megmutatta a fakó foltot a tarkóján, ahol egykor a számot viselte -, de jól sejtetted, vadászok találtak rám. Az egyik táborba kerültem. De nem maradtam ott sokáig, örökbe fogadtak.

Ezután újabb megrökönyödött hallgatás következett, hiszen mindketten tudták, mennyire hangzott ez képtelenségnek.

–Tudom, hogy jobb lenne, ha minél kevesebbet tudnánk egymásról, de érdekel, hogy hogy szabadultál meg a vadászok tetoválásától. Élnek páran köztünk, akik megszöktek tőlük, de a számuk még mindig megvan.

– Az apám intézte el – vont vállat Ward -, aki örökbe fogadott.

– Talán elmesélhetnéd. Meg akkor már azt is elmondhatnád, mi lett az új neved?

– Ward.

– Mint őrző?

Ward bólintott, aztán levegőt vett, mielőtt belekezdett a mesélésbe.

✨✨✨✨✨

Azután, hogy az apám magához vett esténként általában együtt vacsoráztunk. Mindkettőnknek szokatlan volt a családi élet. Beszélgetni próbáltunk, mint ahogy bármelyik rendes apa beszélgetne a fiával. Eleinte nagyon nehezen ment, de aztán egész jól belerázódtunk.

Egyik este, észrevette, hogy nem vagyok jól, és állandóan vakarom a nyakam. Ha nyugtalan voltam, vagy ideges, hajlamos voltam vakarózni, de azt hiszem, aznap kifejezetten feltűnő volt. Olyannyira, hogy véresre vakartam a tetoválást. Az apám észrevette a vért a körmeim alatt. Meg is kérdezte, hogy mi a bánatot csinálok magammal, de nem tudtam mit válaszolni neki azon kívül, hogy nagyon viszket.

És nem elégedett meg ezzel a válasszal, kirúgta maga alól a széket, mögém lépett. Egyetlen határozott mozdulattal hátrarántotta nyakamon a valószínüleg vérpecsétes gallért, és a látványtól elképedt. Legalábbis ezt mondta később. Az a szám volt a nyakamon, amit akkor kaptam, mikor a vadászok befogtak: 29/07/153, én voltam a július 29-i 153-as.

– Ez meg mi a fene? – bukott ki belőle.

Próbáltam megmagyarázni, hogy csak az azonosítóm, meg hogy mindenki kap ilyet. Apám azt mondta, gyulladt volt és vörös, nem értette, miért nézett ki annyira rosszul.

De megértő volt és kedves, és annyi mindent akartam mondani neki. A tábori, vagy az előtti életünkről, de képtelen voltam neki bármit mondani arról, hogy hogyan éltem a hegyek közt szüleim halála után. Mesélhettem volna neki a falkáról, de igazság szerint nem emlékeztem, hogy pontosan meddig éltem veletek.

Talán azt gondoltam, hogy nem akarná tudni, hogy közben folyamatosan vadásztak minket az árvatáborok őrei. Vagy hogy úgy éltünk, mint a vadak, és az is előfordult, hogy nyershúson éltünk, mint az állatok, ha gyorsan, a többi vad elől kellett ennünk.

Azt hiszem, azt sem kellett volna elmondani neki, hogy az őrök jól értették a dolgukat, éppen ezért a falka soha senkin nem segített, aki a csapdájukba esett. A túlélési ösztön úgyis megtartotta az arra érdemeseket a táborok szögesdrót kerítése mögött is. Tudtam, mire számítsak, mikor engem is magamra hagytak.

Nem tudom, hányan tepertek le, mikor megpróbáltam kimászni. Csak a nyilakat éreztem a bőröm alatt, amikkel elkábítottak, és a tű zizegését a nyakamon. Mikor magamhoz tértem, már a kerítésen belül voltam, és nem tudtam elhagyni a tábort. Tudtam, hogy odébbálltatok, én is hagytam hátra társat ugyanilyen helyzetben, nem nehezteltem senkire ezért.

Az a tetoválás egyébként már azóta viszketett, hogy megkaptam. Nem tudom, hogy nézhetett ki, csak abban voltam biztos, megőrülök, annyira rossz volt. Az apám akkor hívatta a komornyikot, kötszereket kéretett tőle. Mikor a komornyik letette elé a dobozt, fertőtlenítőt keresett benne és tapaszt, majd remegő, jéghideg ujjakkal kissé előre döntötte fejemet, hogy jobban hozzáférjen a sebhez.

Rám parancsolt, hogy maradjak nyugton. Világ életében utálta a sebeket, sosem bírta a vért, mégis megpróbált segíteni. Azt mondta, attól, amit csinál kevésbé fog viszketni. Letörölte a tarkómat fertőtlenítővel, majd hűsítő zselét nyomott rá. Hagyta, hogy beszívódjon kicsit, majd tapaszt ragasztott a gyulladt területre.

Miután végzett, visszaült az asztalhoz, és azt mondta, hogy másnap elhívja az egyik orvos ismerősét, hogy megmutassuk a sebet neki. Addig rajta kellett hagynom a tapaszt. Többször rám szólt, hogy ne piszkáljam, én pedig próbáltam engedelmeskedni.

Másnap reggel a komornyik ébresztett, hogy megjött az orvos, és vizsgálatra kéret. Magamtól nem tudtam felkelni, annyival rosszabbul lettem másnapra. Dermedtnek és elnehezültnek éreztem a tagjaimat. Sejtettem, hogy lázas vagyok. Nem tudtam, hogy mi történt a tarkómmal egy éjszaka alatt, de akkor már nem viszketett, hanem minden apróbb mozdulatra szaggatott a fájdalomtól.

Levonszoltam magam a nappaliba, ahogy beléptem, az apámat és az orvost az alacsony asztal körül ülve találtam. Az apám pedig egy intéssel azonnal az orvoshoz irányított. Bizalmatlan voltam vele, akkor láttam először mágust. Hátat sem akartam fordítani neki, csak az nyugtatott meg, hogy az apám is ott van. De az orvos nem törődött ezzel a bizalmatlansággal, óvatosan lefejtette a bőrömről a tapaszt, és vizsgálni kezdte a tetoválásom.

Szótlanul tűrtem, ahogy megnyomkodta a váladékkal telt sebeket a nyakamon. Rettenetesen fájt, különösen, mikor éreztem, hogy egy-egy ki is fakadt a nyomás hatására. Mikor az apámra néztem, ő is undorodott. Ez megijesztett, féltem, hogy nagyon rossz a helyzet. Az orvos akkot megnyugtatott, hogy az apám csak hajlamos túlaggódni a dolgokat. Szerinte bár nem voltak szépek ezek a sebek, de nem is voltak túl komolyak.

– Valószínűleg valami szennyeződés került a tetováló tintába – teljesen közömbösen adott magyarázatot.

Aztán megkérdezte, mikor tetováltak. Nem tudtam pontosan, legfeljebb pár tippeltem. Az orvos pedig elcsodálkozott azon, hogy milyen immunrendszerem van, szerinte más már háromszor kidőlt volna ettől. Az volt a véleménye, hogy a táborokban valószínüleg nem szokás fertőtleníteni a tűket, vagy kitisztítani a tintás tubust, ezért elég gyakoriak az ilyen fertőzések a tábori árvák között.

Mivel mágus volt, csak az ujjait kellett végighúznia a tarkómon, rettenetesen hideg volt a mágia az ujjai hegyén. Sosem éreztem még varázslatot magamon, bizsergető volt, kicsit talán csípett is. A következő pillanatban viszont megkönnyebbültem, azonnal éreztem, ahogy enyhült a fájó viszketés. Annyit mondott még, hogy kell némi idő, hogy teljesen rendbehozzon a varázslat.

Ezután az apámon is láttam, hogy megkönnyebbült. Jól esett, hogy újra van valaki, aki aggódik értem, és törődik velem. Mielőtt kikísérte volna az orvost, megkérdezte tőle, hogy a tetoválást le tudja-e szedni rólam. Az orvos azt állította, hogy nyom nélkül el tudja tűntetni, csak előtte meg kell várnunk, hogy teljesen lemenjen a gyulladás, és helyre jöjjön a bőr. És pár nap múlva tényleg le is szedte.

Mikor rákérdeztem az apámnál, hogy miért volt ennyire fontos számára, hogy eltűnjön rólam a tetoválás, azt válaszolta, hogy már az ő fia vagyok, és nem akarja, hogy bármilyen nyomot hagyjon rajtam az az árvatábor. Azt akarta, hogy teljesen tiszta lappal indulhassak. Még mindig a fülemben cseng, ahogy azt mondja:

– Nyugodtan el is felejtheted, hogy ki voltál eddig, mert most már nem egy névtelen július 29-i százötvenakárhányas vagy.

Azt hiszem, sosem voltam még senkinek, semmiért annyira hálás.

✨✨✨✨✨

Harmadik néma döbbenettel meredt Loire-ra. „Te tudtál erről?” Követelte a választ az a pillantás. Loire vetett egy gyors pillantást Simonra, majd megrázta a fejét. Ward ezt sosem mesélte el egyiküknek sem. Sosem mesélt senkinek a múltjáról, nem mondott soha semmit arról, ami az örökbefogadása előtt történt. Mindketten visszafordultak Ward és Kidan felé, lesték, hova tart a beszélgetés.

– Jó embernek tűnik – Kidan szája szélén halvány mosoly játszott, őszintének tűnt. Majd az arca szinte azonnal visszamerevedett a korábbi komoly vonásokba. – Akkor most hozzá vagy hűséges? Vagy valaki máshoz? Hiszen itt vagy és hadat viselsz… Ne, inkább ne válaszolj, tényleg jobb, ha nem tudom.

Ward beleegyezően csendben maradt, nem tudott volna egyértelműen válaszolni Kidan kérdésére.

– És hogy működik a program a fejedben? – rázta fel a másik hangja.

– Milyen program? – Ward ezt a kérdést még az előzőnél is kevésbé tudta hová tenni.

– Sokat megtudtam magunkról, a multunkról. Tudod, Kirik hozzájuk csatlakozott, ő volt az első, akit a Mélyben tanulmányoztak. Aztán még jóval többen lettek, sokan menekültek a tisztogatások elől a Mélybe, és a városok befogadták a fajtánkat. Kirik iránti tiszteletből. Amit belőle nem tudtak kideríteni, azt az utána érkezőkből próbálták megtudni. Még mindig kutatnak minket. A segítségünkért cserébe otthont és tudást kaptunk tőlük.

– Várj, várj! – Szakította félbe Ward. – Jól értem, hogy többen vagytok módosítottak a Mélyben? Nem csak te?

– Aha – de semmi többet nem mondott róluk, hanem folytatta, amiről korábban beszélt –, a lentieknek a befogadottakból sikerült megfejteni a magunkfajtákat működtető kód egy részét. Te is biztos érezted már… Nem tetted fel sosem a kérdést magadnak, hogy miért hiszel olyan megingathatlanul? Hogy miért engedelmeskedsz olyan parancsoknak is, amiket magadtól nem tennél meg?

Ward nem mondott semmit, mert eszébe jutott egy évekkel ezelőtti beszélgetés Lutherrel, amikor arra utasította, hogy ölje meg a testvéreit, ha meginognának. Emlékezett, hogy Loire-ra külön kitért. A következő pillanatban pedig elborzadt magától, tudta, hogy megtenné, ha úgy alakulna. Egy láthatatlan erő arra kényszerítené, hogy minden érzése ellenére, fegyvert fogjon rá, és meg is húzná a ravaszt. És ha Bastion ellene fordulna, őt is megölné.

Erősen a halantékára csapott, hátha ettől az önkéntelen mozdulattól kipotyognak fejéből ezek a borzalmas gondolatok. Vagy ha azok nem is, de a kellemetlen lüktetést talán kizavarja belőle. Kiülhetett ez a rémület és felismerés az arcára, mert Kidan együttérzően szólalt meg, miután alaposan végig tanulmányozta őt.

– Látom kaptál kellemetlen parancsokat.

– Igen, van pár parancs, aminek nem nagyon akarok eleget tenni – adott kitérő választ Ward.

Loire majdnem kiesett a beszögellés mögül, úgy fülelt, és Harmadik is nyugtalanul hallgatott. Ijesztő volt a tudat, hogy a Mélyben ki tudja, hány módosított lelt menedékre. Nem elég, hogy a városok nem halottak, erre még ez is… Kezdett egyre kétesebb kimenetelűnek tűnni ez az egész dicsőséges hadjárat.

– Le tudod győzni – mondta Wardnak Kidan -, nem állítom, hogy most már szabad ember vagyok, de tudom, hogy van választásom. Bár néha fájnak azok a választások…

Ward elnézően mosolygott, kezdte érteni Kidant, és a saját fejében jelentkező lüktetéseket is. A barátjával kapcsolatban arra jutott, hogy nem győzött le semmit, annyi történt csupán, hogy a családjáé volt a feltétlen hűsége.

Kidan tehát elérte azt, amire Ward is vágyott, sikerült megváltoztatnia, hogy kihez hűséges. Szinte elhűlt a döbbent felismeréstől. Itt és most neki pedig a testvérei a legfontosabbak. Meg kellett győznie magát, hogy azzal még nem árulja el Luthert, ha egy-két utasításának nem engedelmeskedik. Ha minden mást véghez visz, talán figyelmen kívül tudja hagyni az imént felrémlett kellemetlen parancsokat.

– Kirik is megtette, ő volt az első, aki elárulta a Birodalmat. Ő sokkal nagyobbat lépett, mint mi. Bármit is kell tenned az biztos kisebb lépés, mint szembe fordulni egy teljes világrenddel. Ha neki sikerült, nekünk is fog. Mire gondolsz? – Kérdezte hirtelen Kidan, mikor észrevette a másik távolba meredő pillantását.

Wardot váratlanul érte a kérdés, nem is tudott mit felelni rá. Nem akarta elmesélni Kidannak, hogy az ő feladata nem sokban különbözik Kirikétől. Kifordítani egy világot a négy sarkából van annyira embert próbáló, mint elárulni egy ősi Birodalmat.

A fülében csengett még, amit az imént Kidannak mesélt, hogy Luther azt mondta neki, hogy már az ő fia, és hogy azt akarja, hogy felejtse el azt, ami addig volt. Egészen mostanáig nem is tudatosult Wardban, hogy eleget is tett ennek. Kidanra sem emlékezett, amíg viszont nem látta… Sőt semmi egyébre sem, amíg Luther rá nem kérdezett valamire, mert az, hogy válaszolnia kell neki, felülírta a korábbi parancsot. De, amióta itt voltak, lassan elkezdtek visszatérni gyerekkori emlékei.

– Mi lett a Birodalom módosítottjaival? – Kérdezte inkább válaszadás helyett. – Mondtad, hogy páran a Mélybe menekültetek. És a többiek?

– Kiírtották őket – felelte egyszerűen Kidan -, és a vadászat még mindig tart. Amennyire én tudom, mindenkit kivégeznek, aki módosítottnak tűnik. Vagy nem tartozik Esthadon rendfenntartói, vagy a vadászok közé. Kirik lázadása óta tart ez a vadászat, azt akarják hogy eltűnjünk a föld színéről.

Azt nem tudom, hogy az Új-Kontinensen mi lehet, de itt még tart a vadászat ellenünk. Én emiatt már nem is járok fel a felszínre. Állítólag sokan esnek a csapdáikba. A befogott gyerekeket Csillagfényfokra viszik, hogy átneveljék őket. Tudod, mikor sehol sem találtalak, nem tudtam mit higgyek. Féltem, hogy elkéstem, és egyszer majd ellenségként fogsz felbukkanni…

Harmadik egyre inkább úgy érezte, hogy már jóval többet hallottak, mint amennyit egyáltalán meg kellett volna tudniuk. Megérintette Loire vállát, jelezve neki, hogy induljanak el vissza, nehogy lebukjanak. A lány is egyetértett, így elindultak vissza a fal mentén a táborba.

Közben Harmadik suttogva azt magyarázta Loire-nak, hogy Kidan téved. Nemcsak Kirik lázadása miatt irtották a módosítottakat. A fő ok nem ez volt, hanem az, hogy bár minden szériának megvoltak a maga hibái, a K-széria hatalmas bukás volt – talán csak az azt megelőző J szériáé fogható hozzá. Ezen utóbbiról még kevesebbet letett tudni, mint a K-ról. Mégis az mindkettőről elmondható, hogy senkit nem lehet erővel egy valamihez vagy valakihez hűségessé tenni, mint ahogy azt próbálták beléjük kódolni.

Sok módosított őrült meg amiatt, hogy olyan parancsot kapott az istenített Birodalomtól, ami arra kényszerítette, hogy öljön meg lázadóknak bélyegzett tömegeket, akik közt évekig élt, akiket megszeretett. Sok csodakatona vált emiatt instabillá, a Birodalomra veszélyessé. Ebben az egész folyamatban az, hogy egy Kirik nevű tömegtermék fellázadt – akiről nagy valószínűséggel nem is tudnának, ha nem lenne az a regény -, csak csepp a tengerben. Mikor a vezetés rájött mekkora hiba van a szériában, azonnal beszűntették a programot, és megpróbálták eltörölni a föld színéről a módosítottakat.

Magyarázat közben, olyan sebesen lépdelt, hogy Loire csak nagy nehézségek árán tudott lépést tartani vele. Az egyik óvatlan lépésével meg is csúszott egy kövön, és egy pillanatra hosszú copfja belendült a lámpa fényébe.

Ward pedig nem csak a zajra lett figyelmes, hanem a fényes csillanást is látni vélte. Kidan szerencsére nem vett észre semmit, hanem inkább megveregette Ward vállát, aki erre megeresztett egy vértelen mosolyt. Mivel Harmadik jóval előrébb tartott, őt nem látta, csak Loire-t szúrta ki a feketeségben.

– És mi lesz az idősebbekkel? – Wardnak erre még választ kellett kapnia, mert egy újabb emlék kezdte kaparászni a tudatalattiját.

– Aki már túl idős ahhoz, hogy átneveljék, azokat megölik…

Ennek hallatán előugrott az a bizonyos emlék. A parancs, amikor az apja azt kiabálta neki, hogy fusson, és bújjon el sziklák közt. Engedelmeskedett, mert engedelmeskednie kellett. De mikor senki sem jött érte, visszaóvakodott. És megtalálta a szüleit. Az apja teste az anyjáén feküdt, akkor még nem gondolt bele, de most azt feltételezte, hogy az apja a testével próbálta védeni az anyját. Mikor pedig lelőtték, rázuhant a nőre, aki nem tudott menekülni a súlyos test alól. Az anyját egyetlen golyóval ölték meg.

Most, hogy ismét eszébe jutott, az agyába égett az a kép. Az anyja üres semmibe meredő tekintete, az a sötét-málna lyuk a homloka közepén, az a sötét-meggy patakocska, ami a lyukból csorgott, utat festve a hajában. Olyan élénken robbant lelki szemei elé az a kép, mintha csak abban a pillanatban történt volna. Wardot hányinger fogta el, minden edzettsége ellenére is.

Felpattant Kidan mellől, és elindult vissza a táborba. A másik nem értette, mi ütött belé, ezért követte.

– Bocs – mondta neki mentegetőzve -, de nemsokára lejár az őrség, és lassan át kell adnom a posztot.

– Rendben – felelte neki Kidan beleegyezően.

– Ha visszaértünk, aludj te is nyugodtan – tette még hozzá -, senki sem fog ártani neked.

A táborban Ward mielőtt visszatelepedett volna az őrposztjára, odaadobta Kidannak a hátizsákja aljára csatolt pokrócát. Aztán óvatosan figyelte, ahogy gyerekkori barátja elhelyezkedik alváshoz. Ward türelmesen várt, hogy el is aludjon. Most nem fogja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.

– Tudnád akkor most vállalni a duplát? – kérdezte, miután felébresztette Loire-t.

– Persze – ült föl teljesen éberen a lány.

– És még egy dolog. Nem szeretem, ha kémkednek utánam – nem hagyta, hogy közbe vágjon –, tudom, hogy ott voltál, kár tagadnod. Nem gond, hogy tudod, csak kérlek, tartsd titokban, mint ahogy a Bastion helyett őrködést. Majd elmondom a többieknek is, csak még nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje.

– Rendben – nem értette, hogy Ward miért kéri ezt tőle, de sosem szegte volna meg az adott szavát, sőt azt is elhatározta, hogy mikor felkelti Harmadikat, őt is hallgatásra sarkallja majd.

– Köszi. És majdnem el is felejtettem – kacsintott a lányra – megígértem Kidannak, hogy nyugodtan alhat, nem esik baja mellettünk. Tudom, hogy tőled nem kell külön kérnem, de add majd át Harmadiknak, hogy én üzenem, nehogy eszébe jusson bármi hülyeséget csinálni.

Loire erre vigyorogva bólintott. Ward pedig leterítette a hálózsákját, belebújt, és megpróbált mindent kizárni a tudatából. Ami természetesen nem sikerült, mert meggyilkolt szülei képe újra meg újra az agyába tolakodott. A vállán érezte apja kezét, ahogy lódít egyet rajta, hogy futásnak induljon végre. Félálomban talán még a lövések dörrenéseit is hallani vélte.