42. Egy kislépés

Ward nyugtalanul forgolódott az éjszaka nagy részében. Ő sem tudott aludni, de nem a körülmények miatt. Ő már kölyök korában is bárhol jól tudott aludni. Annak ellenére is, hogy mindig éber alvó volt, és a legkisebb gyanús rezzenésre is felébredt. Ezt egyértelműen az apjától örökölte. Nem értette, miért is jutott ez épp most eszébe, mikor sosem foglalkozott elvesztett szüleivel.

Az aznap éjjel nem hagytak nyugalmat neki a gondolatok és emlékek. Éberen, a csillagos eget és a holdat fürkészte. Valószínűleg az indította el nála ezt az emlék lavinát, hogy egyáltalán nem vágyott vissza a hegyek alá.

Az ébren töltött órák alatt örült, hogy a többiek beleegyeztek, hogy ezt az utolsó éjszakát ne a barlangban töltsék, hanem a szabad ég alatt. Ki akarta használni ezt a lehetőséget, Ki tudja, mikor láthatják legközelebb az eget. Ki tudja, hogy látják-e még valaha. Hiszen az sem biztos, hogy kijutnak a hegyek gyomrából. Ha valaki, ő tökéletesen értette a Méregkeverő érzéseit. Értette, miért érezte megváltásnak a kertben eltöltött órákat.

Ismét rátört a gyerekkori rettegés, mikor a falkával lopni indultak a felszínhez közeli városba. Ahol mindig felkészülten várták a betolakodókat, és sosem fogadták őket kedvesen. Márcsak ezért sem szívesen találkozott volna a Hegymély fegyvereseivel. Úgy meg különösen nem, hogy senki sem tudta, hogy az eltelt évek alatt mikre tehettek szert.

Megdöbbent magán. Dühös volt Lutherre, az emberre, akire még soha semmiért nem haragudott, akiben soha egy tört pillanatig sem kételkedett. És most mégis dühös volt rá. Hogy ide küldte őket. Persze nem magáért haragudott, hanem a többiek miatt. Ha csak ő lett volna veszélyben, egy szó nélkül vállalt volna bármit. De most az igazi veszélyek torkában lett csak igazán nehéz ez a teher. Hogy védhetné meg a többieket, mikor az sem biztos, hogy a mélyben magára fog tudni vigyázni.

– Hogy tehetted apa? – Súgta a fekete éjszakába.

Majd mikor tudatosult benne, milyen gondolatok kavarognak az agyában, teljesen elszörnyedt magától. Hát tényleg ilyen gyenge lenne a hite? Hogy pár sötét járat és kopár hegyorom elégnek bizonyultak ahhoz, hogy megingassák… Annak ellenére is, hogy ő Luther kősziklája, az alap, amire minden épült… Legalábbis annak kellene lennie. Nem értette, miért nem megingathatatlan most is.

Dühösen oldalra fordult, mintha ezzel hátat fordíthatna a kellemetlenkedő gondolatoknak. De ahogy az oldalára fordult, a vacsora kényelmetlenül nyomni kezdte a gyomrát. Pedig nem is evett sokat, mégis úgy érezte, mintha túlságosan is tele lenne.

Mindezek miatt egy örökkévalóság volt, hogy el tudjon aludni. És ennek a végtelen forgolódásnak köszönhetően másnap reggel egyáltalán nem ébredt frissen. Harmadik épp nyújtózkodott, és arra készült, hogy felébressze őket. Ward felült, megdörzsölte kissé a halantékát és tarkóját, próbált életet lehelni tagjaiba.  

Mikor mindenki felébredt, leültek reggelizni. Ki akarták élvezni a ki tudja milyen hosszú időre utolsó reggelijüket a napfényben. A menüt egyébként a kert reggelre megértett gyümölcsei alkották. Inkább ezeket ették, mint az előre csomagolt kekszeket. Azon majd lesz módjuk épp elégszer rágódni a föld alatt. Ward figyelte a csapatot reggeli közben. Mindannyian elég szótlanok voltak, mintha nekik sem fűlne a foguk ahhoz, ami ezután jön majd.

– Gondolkoztam az éjszaka – mondta nekik, miközben egy fél gyümölcsöt rágott –, és arra jutottam, hogy nem csak annyi lesz itt a feladatunk, hogy átsétáljunk a hegyek alatt.

– Mi más lenne? – Tárta szét a karjait értetlenül Espada. – Mi más várna ránk? Köztudott, hogy a Felbomláskor a Hegymély városait elpusztították.

– Igen köztudomású – hagyta rá Ward –, csak az adótorony és ez a kert sugall mást…

– Ezt a kertet kétség kívül elhagyták – kelt ki Espadából a botanikus –, a növényzet teljesen elvadult…

– De jól mondja a hadnagy – szállt be a beszélgetésbe Harmadik is –, aki ért a gépekhez, az láthatta, hogy a tornyot néhány évtizeddel ezelőttig még használták.

– Én nem értek a gépekhez – rázta a fejét Loire –, de nekem is ez a véleményem.

– Szóval Espadát leszámítva mindenki arra akar kilyukadni, hogy nagy valószínűséggel nem minden földalatti város pusztult el? – Próbálta tisztázni az erőviszonyokat Bastion.

– Ha így nehéz elhinni – vette elő a meggyűrődött könyvet mellénye zsebéből Loire –, ebben is arról írnak, hogy teljesen a föld alá akarnak költözni, és semmiben sem akarnak függeni a felszíntől.

Ezen a ponton elszabadult a pokol. Ugyanis Wardot leszámítva senki sem tudott arról, hogy a lány egy ennyire eretnek művet birtokol. A Hallgatjuk, doktor úrról mindenki hallott már, de olvasni nem olvasta senki. Mikor neki szegezték a kérdéseiket, hogy hogy jutott hozzá, kénytelen kelletlen elmesélte, ahogy azt is, hogy miket olvasott eddig belőle.

– És honnan tudjuk, hogy történelmileg akkurátusak ezek az információk? – kételkedett még mindig Espada.

– Sehonnan – felelte Ward –, de én is beleolvastam, és az eddigiek alapján nem csodálkoznék, ha minden szava igaznak bizonyulna.

– Szerintem túlgondoljuk – Espdada még mindig hitetlenkedett – a hegymély egyértelműen halott, százötven év alatt csak kiderült volna, ha nem. Szerintem a toronynál szerencsénk volt, hogy jó állapotban maradtak meg a gépek.

– Szerintem nem – szegült ellen Harmadik, és látszott, hogy ebből vita lesz, ha csak valaki közbe nem lép. Csak a vak nem láthatta a kettejük közt vibráló feszültséget.

– Szerintem meg – döntötte el a kötélhúzást Bastion –, egy háborúban nincs olyan, hogy túlgondolunk valamit. Nem lehet elég óvatos az ember, elővigyázatosnak kell lennünk. Legfeljebb arra jutunk, hogy nem lett igazunk. De mivel Ward a főnök, ha ő azt mondja, hogy maradták még városok, akkor ahhoz tartjuk magunkat.

Ezzel azért Espada is egyet értett. Egyetlen további szó nélkül fogadta el a neki szegezett észérveket. Hiszen még ha nem is tetszett neki a feltételezés, ő sem szeretett volna a saját felkészületlenségük miatt meghalni.

– Köszönöm – Ward örült neki, hogy ezt a kérdéskört végre tisztázni tudták -, én szeretném óvatossággal növeli az esélyeinket. Elmondom, amit tudok, hogy szerintem mire számíthatunk a járatokban. Ez nem sok, csak gyerekkori élmények. A bejárathoz közeli pár méteren még lesz valamennyi fény. De utána teljes sötétség. A hegymély lakói ezeket a külső járatokat szinte sosem használják, nem is pazarolnak energiát rá, hogy itt világítsanak. Kicsit mélyebben, ahogy mi neveztük, az első kör folyosóin már vannak lámpák, amiket ők fel tudnak kapcsolni. Mi viszont nem. Egyébként is csak feleslegesen kiadnánk a pozíciónkat a fénnyel, másrészt ezekben a járatokban remekül fogunk látni az éjjellátókkal. A belsőbb részeken már lesznek lámpák. Itt különösen óvatosnak kell lennünk. És ne legyenek illúzióitok, ahol nem látszunk, ott hallatszódni fogunk. Szóval nagyon ügyeljetek arra, hogy ne csapjatok zajt. Ezek a földalatti patkányok mindent meghallanak. És nem sok esélyünk lesz, ha riadót fújnak.

Nem mondott mást, minden világos volt. Mindenki halkabban-hangosabban nyugtázta is, hogy tudomásul vették.

– Remek, ezt akartam hallani – tápászkodott fel Ward, miután mindent megbeszéltek –, akkor indulhatunk is.

Magukra vették tehát a hátizsákokat, és elindultak az előző nap feltárt bejáraton át a hegyek mélyébe. Vittek magukkal valamennyi gyümölcsöt is, hogy ne csak a száraz kekszeket kelljen majd enniük. A járat elején egyébként mindent úgy tapasztaltak, ahogy Ward mondta nekik. Ott még volt fény. Aztán az a fény fokozatosan feketévé halt. Persze az éjjellátóikkal nem okozott gondot az előre haladás, tökéletesen látták az utat és az esetleges akadályokat is.

Halkan lépdeltek előre a járatokban, nem mintha ennyire közel a felszínhez járt volna egy teremtett lélek is. Ward szerint Hegymély lakói szinte sosem jöttek ennyire közel a fenti veszedelmekhez. A felvilágiak pedig nem kockáztatták, hogy magába csábítsa őket a fekete mélység.

Sokáig mentek, Wardot leszámítva minden elvesztették az időérzéküket. Nehéz úgy érzékelni az idő múlását, hogy csak kövek veszik körül az embert, mintha a világ temette volna maga alá őket. Nem volt semmi, amiből betájolhatták volna magukat. Ezt is tanulni kell, hogy az ember az idő múlását jelző minden természeti jelenség hiányában is érezze, hogy telik.

Ward is meglepődött magán, hogy még megmaradt kölyök korából ez a képesség. Amennyire tudta, minden árvában kifejlődött ez a furcsa időérzék, ami elidegeníthetetlenül szükségeltetett a föld alatt boldoguláshoz. Kellett ahhoz, hogy tudják, mennyit időzhetnek egy-egy helyen, mikor kell rejtőzködni, és mikor jöhetnek elő. De meg is könnyebbült, hogy ez a régóta elfeledettnek hitt tudás a felszínre tört. Mintha soha sem hagyta volna el a falkát, annyira élénken tért vissza minden emlék.

Már jó ideje mentek, mikor azt vették észre, hogy furcsa, ütemes rezgések jönnek a falakból. Ezeket eleinte alig lehetett csak érzékelni, de lassan-lassan erősödött, minél jobban hatoltak a hegyek mélyére. Fokozatosan annyira felerősödött ez a zaj, hogy az ütemességet is fel lehetett fedezni benne. Egy idő után már figyelmen kívül sem lehetett hagyni ezt a megmagyarázhatatlan jelenséget.

Ward persze azonnal tudta mit jelentenek ezek a hangok. Egyrészt örült neki, hogy igaza lett, és nem csak paranoiás. Másrészt nyugtalanította is a felfedezés. Most az egyszer nem bánta volna, ha valóban úgy találják a Hegymélyt, ahogy a tisztek bizonygatták neki, hogy találni fogják. De ez az ütemes zaj világosan jelezte, mekkorát tévedtek.

– Mi ez? – Kérdezte Loire suttogva egyértelműen a rezgésre utalva. – Mintha valami zene visszhangja lenne…

Ward ahelyett, hogy válaszolt volna neki, hangtalanul lepisszegte. Ahogy Loire elhallgatott, maga is meghallotta, hogy szavai mennyire messze visszhangzanak. Érthetetlen volt, hogy miért hallatszik távolabbra a beszéd, mint lopakodásuk tompa, mégis konstans neszezése. Lenyűgöző akusztikája volt ezeknek a járatoknak.

Még percekig mentek tovább, mikor Ward balra, a falak irányába intett. Aztán abban a pillanatban ő maga el is tűnt a fal mögött. A többiek csak pár lépés megtétele után vették észre, hogy egy keskeny nyílás egy kis buborékba vezet a sziklában. Ide épphogy befértek öten. Megálltak körben hátukat a falnak vetve, még arra is szűk volt a buborék, hogy leüljenek benne. Érdekes módon a rezgést még itt is lehetett hallani.

– Ezek a kis termek vannak a beszédre – mondta nekik nem suttogva, de azért fojtott hangon Ward –, a járatokban a hegymélyiek sem szólnak egymáshoz. A beszédet meghallják a városkapuk őrei. A járőrök ezért csak ezekben a buborékokban váltanak szót. Innen nehezen jut ki a hang.

– Ennek meg mi értelme? – Kémlelt körbe láthatólag értetlenül Espada.

– A beszéd fontos jelzés, nem pazarolják. De ha valaki megszólal a járatokban, a városőrök tudják majd belőle, ki közeledik, hogy ismerik-e, hogy baj vagy veszély van-e – adta meg a magyarázatot Ward.

– Álljunk csak meg egy szóra! – Espada szemei elkerekedtek. – Ez akkor azt jelenti, hogy szerinted egy élő város van a közelünkben?

– Bravó, detektív – ugratta Bastion, miközben erőt vett magán, hogy ne tegye epésen szóvá Espada korábbi hitetlenkedését.

– De mi ez a rezgés?  – Kémlelt körbe a buborékban Loire, mint aki semmit sem hallott az iménti szóváltásból, viszont a kíváncsiság majd kifúrta az oldalát.

– Zene – ez a válasz olyan magától értetődő volt Wardtól, hogy arra csak zavarodott fejcsóválásokat kapott válaszképp.

– Zene? – Bukott ki ezúttal Bastionból a döbbenet. – Ez most ugye csak valami vicc?

– Természetesen nem – rázta meg a fejét Ward –, közeledünk a városhoz. És épp hajnalodik. Pont ugyanígy voltak a jelzések abban a másik városban is.

Ha nem lett volna éjjellátó mindükön, Ward biztos volt benne, hogy a hiitetenkedő pillantásokat is láthatná társain. Döbbenetes volt a felismerés, hogy nem csak az az egy város élte túl a Felbomlást, amiről ő tudott. Hanem még legalább egy. Méghozzá kellemetlen közelségben.

Ward gyorsan belekezdett abba, hogy megmagyarázza a társainak a zene jelentőségét. Érteniük kell, mielőtt tovább indulnak.

– A másik városban így mérték az időt. Mármint hangokkal és zenével. Mikor alvás idő volt, más ütemek jöttek a sziklákból. Most ébred a város. Ha közelebb lennénk, a zenét is kihallanánk a falakból. Szigorú szabálya van, hogy milyen ritmust ütnek akkor, mikor dolgozni kell, mikor van ideje a kikapcsolódásnak, mikor az alvásnak. Így órák, de inkább a fények változása nélkül is megvan az életük ritmusa. Amennyire én fel tudtam mérni, nem pazarolnak energiát a fények változtatására, mindig az optimális fény világít, ami – majd látni fogjátok -, jóval kevesebb, mint amihez mi vagyunk szokva a felszínen.

– Borzalmas lehet – bukott ki az elszörnyedt Harmadikból –, egy hely, ahol sosincs csönd.

– Elhiheted nekem – próbálta egy lopni induló gyerek szemszögéből megvilágítani a helyzetet Ward – a barlangok gyilkos némaságánál nincs borzalmasabb. Ha nem hallod a város ütemét, az annak a jele, hogy elvesztél a sötétben. Szerintem egyébként a hegymélyieknek olyan mélyen a tudatába ivódott ez a zene, hogy sokkal jobban hallják, mint mi. Sőt, azon sem csodálkoznék, ha elágazásoknál még azt is hallanák, hogy másképp rezeg a járat.

– Hát ez nem hangzik túl jól – kontrázott Espada is –, de miért könnyebb zenéket használniuk a napjuk betájolásához, mint fényeket? Nem lehet energia igényesebb az örökös zajnál.

Erről Wardnak sem volt elképzelése sem Csak találgatni tudott.

– Az itteniek mind katonák voltak egykor. Ez magyarázhatja ezeket a furcsa szokásokat. Szigorúan be volt szabályozva az életük, és úgy látszik be van most is. Nem tudom, miért jobb a zene a fénynél, de valami okának kell lennie, hogy ez ennyi idő elteltével sem változott.

A Határhegyek mindig is a régi központ egyetlen és éppen ezért a legfontosabb védvonala volt. Még évszázadokkal ezelőtt épültek az első földalatti városok a mágusok segítségével. Állítólag már az első városokban is ez volt a rend. Azok még annyira nem voltak mélyen, mert nem tudták jól megoldani a levegőztetést. Ennek a hiányosságnak köszönhetően – a régi feljegyzések szerint – a felszínen is lehetett hallani a zenét.

Aztán mikor megjelentek és elterjedtek a bonyolult mágikus gépek, amik igazán mélyen a föld alatt is tudták cserélni a levegőt, egyre mélyebbre kezdtek bújni ezek a városok. A felszín elhallgatott, és a Mély nyugodtan létezhetett tovább. Robbantásokkal, fúrással a felszín felől elérhetetlenek lettek. Mivel az egyetlen bejárat mindig is az erődváros Dōr volt, Esthadonnak és Csillagfényfoknak nem kellett váratlan támadásoktól tartania.

– Köszönjük a történelemi gyorstalpalót, tanárúr – ásított egy hatalmasat Bastion –, igazán érdekfeszítő volt. De inkább az érdekelne, hogy mikor tervezünk aludni.

– Nekem igenis tetszett – vette védelmébe Wardot Loire -, mennyire jó hely lehet, ahol zene adja az élet minden ritmusát!

Ezzel sikerült ledobnia a bombát. Harmadik véleménye szöges ellentétben állt az övével, Espada is arra hajlott, hogy megőrülne ebben az állandó zajban. Ward tartózkodott, őt sem a csönd, sem a zene nem zavarta.

Az egyetlen, aki szótlan maradt, Bastion volt. Sosem vallotta volna be, hogy az oldalán a lyuk minden üressége ellenére gyötrelmesen fájt. Magára kellett parancsolnia, hogy ne kapaszkodjon a sebbe az oldalán. Lassan már a lábait se fogja tudni úgy emelni, hogy ne vegyék észre, hogy nincs minden rendben vele. Bármit megadott volna egy pár órás frissítő alvásért.

– Hamarosan pihenünk – hallgattatta el a kölyköket egyetlen intéssel Ward, egyúttal Bastiont is biztosítani igyekezett arról, hogy nem tervezi kihajtani belőlük a lelket –, de előbb ki kell kerülnünk a várost. A térkép szerint fél úton van egy akkora buborék, amiben kényelmesen elférünk majd.

– Ez igazán örvendetes hír – lélegzett fel Bastion.

– Viszont – utasította őket Ward –, ha kiléptünk innen, teljes csendet akarok. Nem kockáztathatjuk, hogy meghalljanak minket. Most pedig becélozzuk a folyosót, ami elkerüli a várost.

– Milyen messze van az a város? – Kérdezte Basstion, és Ward figyelmét nem kerülte el, hogy öccse sokkal inkább a még előttük álló távra kíváncsi, nem a város valódi távolságára.

– Nem tudom – vont vállat teljesen őszintén – a falak nagyon messzire viszik a hangokat. Lehetünk akár egy napi járásra is, épp úgy, ahogy csak pár kilométerre is.

Azt nem mondta el, hogy ő maga sosem volt túl jó abban, hogy a hangból megsaccolja a távolságot. De még régen, a falkájukban voltak olyanok, akik megdöbbentő pontossággal meg tudták állapítani. Ő sosem tett szert igazán nagy gyakorlatra ebben a művészetben.

Ward arra tippelt, hogy ha most látná Bastion arcát, csak fáradt kétségbeesést látna rajta. Nem akarta kétségek közt hagyni, ezért annyit tett még hozzá:

– A következő buborék legfeljebb néhány órára van.

Minden kérdés tisztázottnak tűnt, így végre megindíthatta a menetet. Szép tempóval indultak meg, és bár Ward kényelmes ütemet diktált, nem mulasztott el többször hátra lesni, hogy mindenki megfelelő távon belül követi-e.

Egyik ilyen hátra pillantása alkalmával azt kellett észrevennie, hogy Bastion helyet cserélt Harmadikkal sereghajtásban. Kissé le is maradt, de látszólag töretlen lendülettel követte a menetet. Ward ha tehette volna, lemarad, és megveregeti a vállát, hogy tartson ki. De nem akarta elárulni, hogy észrevette a gyengélkedését.

Szerencsére hamar elérték a nagyobb buborékot. Gyorsabban is, mint ahogy azt Ward gondolta volna. Itt egy kicsit hangosabban lehetett hallani a ritmust a falakból, ami arra engedett következtetni, hogy a várost is jócskán sikerült megközelíteniük. Ward karjai határozott intéseivel mindenkit beterelt a buborékba, ő lépett be utolsónak.

Ahogy befele haladt a többiek után, örömmel konstatálta, hogy elég szűk a folyosó, ami a buborékba vezet. Ha esetleg társaságot is kapnának, látogatóik csupán egyesével tudnak majd csak utánuk jönni. Így jó esélyük van megvédeni magukat. Illetve, bár a térkép nem jelezte, észrevették, hogy ebből a nagyobb buborékból egy másik út is vezet ki. Ha csak nem kerítik be őket mindkét oldalról, lesz menekülési útvonaluk.

Mire ő beért, már mindenki letelepedett a bent található, többé-kevésbé kényelmesebb kövekre. A következő dolog, amit meglátott pedig az volt, hogy nem látott semmit. Loire ugyanis előzékenyen felküldött két elemlámpát a fejük fölé hevenyészett csillárként körözni, hogy levehessék az éjjelátókat végre. Csakhogy Wardot ez teljességgel váratlanul érte, úgy érezte, hogy a szemgolyói kifolynak a felerősített fénytől. Lekapta a fejéről az éjjellátóját, vakon pislogott párat, hátha attól előbb visszatér a látása. De még percekig csak beazoníthatatlan formájú foltokat látott úszkálni a látóterében.

Eddigre a többiek már nekiálltak magukba tömni a kertből hozott megmaradt zöldségeket, gyümölcsöket minimális keksszel kísérve. Ebben is követte a példájukat, ő is olyan éhes volt, hogy egy lovat fel tudott volna falni együltő helyében. Vacsora közben és után tisztázták a másnapi menetrendet. Wardnak az volt a véleménye, hogy még jó pár napig a föld alatt fognak bóklászni.

A vacsora végeztével ki-ki a hálózsákjával kezdett bíbelődni. De mielőtt aludni tértek volna, Ward még felállította az őrségrendet. Nem akart sorshúzással bíbelődni, ezért arra kérte a többieket, hogy ott helyben döntsék el, ki hányadik szeretne lenni. De mivel nem tolongtak a jelentkezők, azért hogy enyhítsen a rájuk nehezedő terheken, felajánlotta, hogy viszi az első őrséget.

Ezt hallva Harmadik keserves lamentálásba kezdett, hogy ő ugyan aztán annyira fáradt, hogy arra sem ébredne fel, ha még egyszer meghívnák Dōr ostromát a feje felett. De ha már választhat, akkor ő szeretne első lenni, csakhogy utána háboríthatatlanul alhasson másnap reggelig. Ward vállalta a második turnust, tudván, az a legkellemetlenebb. Felébredni másfél óra alvás után, hogy még fáradtabb legyen, mint lefekvés előtt… Mégis elvállalta. Utána Bastion jelentkezett, majd ikre után Loire, Espada pedig utoljára maradt.

Ennek megfelelően Harmadikat kivéve mindenki nyugovóra tért, ő elhelyezkedett úgy, hogy mindkét szűk bejáratot láthassa. Loire takarodó előtt még lekapcsolta az egyik lámpát, de a másikat gondosan égve hagyta. Nyugodt tempóban körözött a fejük fölött úgy, hogy az alvókat se zavarja a vibráló fény, de megkönnyítse az őrök dolgát. Gyér fény épp elég volt ahhoz, hogy éjjellátó nélkül is látni lehessen azt, amit kell.

Ward azt hitte, nem fog tudni elaludni, de úgy látszik őt is kimerítette a menetelés, mert amint letette a fejét, már aludt is. Sőt mikor másfél óra múlva Harmadik ébresztette, szinte fizikai fájdalmat okozott neki a felkelés. Valahogy mégis talpra rángatta magát, és leváltotta Simont.

A rá kiszabott másfél óra csigalassúsággal telt. Küzdenie kellett, hogy ébren maradjon, annyira álomra hívogató volt a buborékban a félsötét. Olvasni nem akart volna – nem is kérte el a könyvet Loire-tól, tervezni, térképet bújni pedig a legkisebb lelkierőt sem érezte magában.

Aztán végre letelt az az örökkévalóságnak tűnő másfél óra, Ward szitkozódva talpra kecmergett, és elindult felébreszteni Bastiont. Igaz, megfordult a fejében, hogy inkább hagyja aludni, és bevállalja az ő részét is, és inkább egyenesen Loire-t ébreszti a harmadik óra végén. Neki biztos nem lenne ellenére ez a kis jótétemény. Bastionra meg ez után a megerőltető nap után duplán is ráfér az alvás.

Ennek az elhatározásának az tett keresztbe, hogy öccse fekhelye felől, halk nyögéseket vélt hallani. Ahogy közelebb lépett, már tisztán hallotta a fájdalom félig visszanyelt hangjait.

– Jól vagy? – Súgta Bastionnak, de nem kapott választ, sőt mintha csak a nyögéseket és a másik lélegzetvételeit is elvágták volna, dermedt csönd lett. – Nem kell megjátszanod magad, hallottalak az előbb. Kivele!

Utasítását Bastion hatalmas, dühös sóhaja kísérte, majd maga is halkan annyit mondott csak:

– Nem tudok felülni – Ward erre gépiesen nyújtott kezet, a másiknak nem lévén más választása, jó erősen a felkínált, érdes tenyerébe kapaszkodott. A következő pillanatban pedig Ward már ülő helyzetbe is húzta. Bastion nem kis erőfeszítésbe telt, hogy magában tartsa az üvöltést. Akkora fájdalmat okozott neki ez a mozdulat, hogy pár pillanatig levegőt is képtelen volt venni.

– Te figyelj – mondta neki az idősebb, nem ítélte túl jó ómennek ezt a kínokkal teli fél percet –, felmentelek az őrség alól, ha ennyire vacakul vagy. Inkább aludj, hogy bírd a holnapot.

– Ugyan – legyintett elutasítóan Bastion -, csak az éjszakák ilyen rosszak. Reggelre jobb lesz. Inkább segíts kötést cserélni, előző éjjel nem tudtam egyedül megoldani.

Ward eddig is sejtette, hogy Bastion nem véletlenül ajánlkozott utána őrségbe, de most teljes bizonyságot nyert efelől. Mégis csak ő volt az egyetlen, aki a legteljesebb képpel rendelkezett öccse állapotáról. Bár afelől nem voltak illúziói, hogy még ő sem tud mindent.

– Mit csináljak? – Kérdezte ellenérzéseit félre téve.

– A hátizsákomban legfelül vannak a kötszerek meg, a zseblámpám…

A többit nem kellett elmondani neki, Ward óvatos léptekkel Bastion csomagja mellett termett, és a következő pillanatban már ki is vette a szükséges eszközöket belőle. Majd visszaült az öccse mellé, aki eddigre további halk és nem kevésbé keserves nyögések kíséretében lehámozta magáról a pólóját, amin – ha Ward jól látta -, nem kicsi fekete folt csillogott nedvesen. Bastion alaposan körbe volt fáslizva a derekától a mellkasáig, és a kötést is fekete foltok csúfították.

– Egyedül nem tudom leszedni – mondta Wardnak szemlesütve Bastion –, azt hiszem beletapadt a kötés a sebbe, és magamnak nem tudom kiszedni. Nagyon fáj… – ezt alig hallgatóan mondta, nem kis sérüléseket szenvedve el méltóságában.

Ward egyetlen szó nélkül kezdte el letekerni öccse oldaláról a fáslit, addig húzta, amíg az könnyedén jött magától. Hogy mikortól nem volt érdemes tovább rángatni, azt Bastion erősödő felszisszenései jelezték. Ward a fogai közé fogta a kis elemlámpát, a seb felé irányította az aprócska fénykört. Óvatosan még egyszer megpróbálta kiszedni a sebbe tapadt kötszert. Sikertelenül.

– Jó, hogy nem barmoltad ki magadnak – vette ki a lámpát a szájából –, biztos feltépted volna a sebet, aztán ki tudja mennyire véreztél volna.

– És akkor most mit akarsz csinálni? Nem jön ki…

– Ki fog, nyugi. Dőlj egy kicsit hátra! – Utasította Bastiont.

Mikor engedelmeskedett, Ward elővett egy kézre eső kulacsot. Vizet locsolt a kötésre, hogy jól átnedvesedjen.

– Nem éppen szabályos eljárás, de szükség törvényt bont. Az árvákkal mindig ezt csináltuk, ha valaki megsérült, és a ruhája a sebbe tapadt. Már csak várnunk kell egy pár percet – magyarázta még mindig suttogva –, ha felázott egy kicsit a seb, a kötést is könnyebb lesz kiszedni belőle.

Így is történt. Pár perc múlva Ward Bastion fájdalmas sziszegéseitől kísérve le tudta fejteni az összes gézt és fáslit öccse oldaláról. Igaz, a seb így is vérezni kezdett kissé, de annyira nem tűnt vészesnek. Ward korábban előkészítette a vérzésgátló zselét, meg fertőtlenítőt, aminek alapos alkalmazása után mindennemű kényeskedés nélkül bedörzsölte Bastion oldalát a zselével.

Mielőtt bekötözte volna, a gyér lámpafényben szemügyre vette a sebet. Egy narancs méretű fekete lyuk tátongott Bastion oldalán. A bőrön és húson megcsillant a fény, láthatóvá téve, hogy a szövetek feketén haltak el. Ward hitetlenkedve meredt rá, azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen sebbel valaki lábra álljon, nemhogy napokat gyalogoljon. Akaratlanul is az ötlött az agyába, hogy talán mégis csak Loire-nak volt igaza, és most az egyszer hallgatnia kellett volna rá, és Dōrban hagyni Bastiont. 

– Ne bámuld már, jól vagyok! – Rázta fel Bastion tiltakozó hangja. – Ez már egész jól néz ki…

– Ha erre azt mered állítani, hogy jól vagy, még be is húzok egyet – Ward inkább magára volt mérges, mint öccsére, ő nem győződött meg mindenről időben.

– Nem vagyok jól, oké? – Wardot mellbevágta ez az őszinteség, ezerszer inkább arra számított, hogy Bastion megpróbálja kidumálni magát valami átlátszó baromsággal. – És nem is leszek jobban, érted? Az orvosok sem tudtak többet tenni értem, ezért is engedtek ki. Azt mondták, addig az oldalam sem gyógyul be, míg ki nem megy belőle az átok mérge.

– Remek – fújt egy nagyot Ward –, és az mikor lesz?

– Nem tudom, de ők sem tudták… Napok, hetek… de az is lehet, hogy hónapok. Nézd – meredt könyörgően bátyjára -, kell valaki, aki segít, mert mindketten tudjuk, hogy egyedül nem boldogulok. De nem akarom, hogy Loire, vagy a többiek tudják.

– Rendben – most Bastionon volt a megdöbbenés sora, nem számított rá, hogy ilyen könnyen meggyőzi Wardot -, egy feltétellel. Mindent tudni akarok arról, hogy vagy. Nincs titkolózás. Ha azon kaplak, hogy nem vagy őszinte velem, esküszöm, összecsomagollak, és a hátamon viszlek tovább, és nem fog érdekelni sem a büszkeséged, sem a lelkivilágod. Világos?

Bastion egy némán bólintott.

– Remek. Én is épp így gondoltam. És most húzz vissza aludni – utasította öccsét, miután végzett a kötözéssel – majd ébresztem Loire-t.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Isac Ciobota)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s