39. Hallgatjuk, Doktor úr!

Miután megvacsoráztak, a fiúk nekiálltak azt megtervezni, hogy mi hogyan lesz másnaptól. Loire-t ez a legkevésbé sem érdekelte, ő úgyis oda megy majd, ahova többiek. Kissé távolabb vonult hát tőlük, keresett egy helyet, ahol kellemesen sütött be a holdfény. Majd mellénye zsebéből előrángatta a szamárfülesre gyűrődött könyvet.

Nekitámasztotta a hátát egy szimpatikus fa törzsének, majd kikereste a könyvben azt a szamárfület, amit könyvjelző helyett hagyott az egyik lapon. Elhelyezkedett, majd olvasni kezdett.

Miután megéreztünk Dōrba, és ránk zárultak a hatalmas kő-kapuk, teherautóink egy széles, kör alakú térre gurultak, amiket falba vésett, kőfalakhoz toldott épületek kereteztek. De nem nagyon volt módom nézelődni. Egyrészt, még mindig nem voltam túl jól, alig álltam a lábamon. Másrészt, vendéglátóink nem túl türelmesen tereltek össze minket a téren. Mint valami szemlére szánt állatokat a piacon.

Leléptem a teherautóról, azt hittem, felbukok, úgy szédültem. Persze a hátam mögött összepántolt kézzel nem is tudtam volna talpra kecmeregni. Ahogy puskatussal a tér közepe felé noszogattak, botladozva lépdeltem. Volt egy olyan sejtésem, hogy mustrára készülnek, hogy eldöntsék, mely foglyokkal mihez kezdjenek. Nem számítottam sok jóra.

Mégis próbáltam olyan stabilan megállni a lábamon, amennyire csak telt tőlem. Nem is tudom, miben bíztam. Hogy nem veszik észre, mennyire ramatyul vagyok? El sem képzelheti senki, mennyire meglepődtem, mikor két oldalról ketten is mellém léptek, és igyekeztek megtámasztani, hogy stabilabban tudjak állni. Az egyikük a századparancsnokunk volt, a másik egy közkatona, akin egyszer segítettem.

Aztán a szemközti, kőfalba vájt-toldott épületből katonák jöttek. Az egyikük te voltál. Kimagaslottál a többi katona közül. Nem sokszor láttam módosítottat addig. A mi osztagunkban sosem voltak, ezek a katona-csodák sosem szerettek az egyszerű ágyútöltelékekkel közösködni. Most nyílt először módom tüzetesebben megfigyelni egyet. Nem is értettem, hogy mit is keres egy módosított a dōriákkal, hiszen ők az esthadoni és Eshteri seregek legjavát adták. És amennyire tudtam, végtelenül és megingathatatlanul hűségesek.

Nehéz elmondanom, hogy mit láttam, vagy éreztem. Figyeltem, ahogy az a hatalmas ember leereszkedik a kőlépcsőkön. Egyértelműen nem volt fogoly. Rőt haj, feszülő izmok, sosem láttam még ekkora erőt egyetlen emberben sem. Aztán ahogy azt a sárgás szemét végigfuttatta rajtunk, rettegni kezdtem. Féltem, semmi jót nem várhatunk tőled.

Loire felnézett a könyvből. A fiúk felé fordult. Már nem az eljövendő napokat tervezték, épp Harmadik anekdotázott nekik valamit, amit a többiek élénk nevetése kísért. Loire Wardot figyelte. Lecsupaszítva teljesen olyan volt, mint a Méregkeverő által leírt módosított. Ward is az.

Elgondolkozott ezen. Hallotta korábban nem egyszer, hogy mások így nevezik, Luther is beszélt így róla néha. A testvérek annyit tudtak egyébként a módosítottakról, amit bárki tudhatott róluk, hogy a Felbomlás után kihaltak. De a bátyja határozottan élt. Mintha maga is csak a könyv leírásából lépett volna elő. Rőt haj és borostyán szemek. És megingathatatlan hűség. Loire szerint senki sem hitt Lutherben és a terveiben úgy, mint Ward.

Bastion kétkedés nélkül bízott meg bátyjukban, eddig még egyszer sem ingott meg, ha Wardot kellett követni. Ezzel Loire is hasonlóan volt, és nemcsak az ikerbátyjában hitt feltétel nélkül, hanem a fogadott testvéreiben is. Bárhová, bármibe követte volna bármelyiküket.

Loire feltette magában azt a kérdést is, hogy számít-e egyáltalán, hogy Ward mi. Változtat valamin? Arra jutott, hogy nem. Ward az Ward. Nevezzék akárminek, nem változtat azon, hogy ki nekik valójában, és hogy mennyi mindent tett eddig értük. Eközben a férfi is megérezte magán a vizslató pillantást. Loire felé fordult, még mindig Harmadik történetén mosolyogva. De ezt a lány már nem láthatta, mert visszafordult a könyvéhez, és folytatta az olvasást.

Elénk jöttek. Nem láttam pontosan, hányan vannak, nagyon vibrált minden a vakító reggeli fényben. De hárman biztosan voltak. A módosított, vagyis te… Igen, próbálok objektíven mesélni… de… ezt majd vágd ki… Szóval. Lánc volt az egyik kezében, ami a mellette botladozva lépdelő, nála jóval alacsonyabb férfi nyakára csatolt acélnyakörvben végződött. Nem is értettem hirtelen, minek van ott az a másik láncra fűzve… Aztán ahogy kicsit jobbra fordultam, megláttam még valakit.

Tiszt lehetett, az egyenruhája alapján legalábbis annak tűnt. Jóval díszesebb öltözetben volt, mint bárki körülötte. Ennyit tudtam csak megállapítani, míg elvonult előttem. Láttam még mögöttük valakiket, kíséretet, de őket nem tudtam jobban kivenni, túl erős volt a fény. Hát ezek jönnek felmérni minket, ezek mérik le kilóra az életünk értékét. Valami ilyesmit gondoltam, azt hiszem.

Megálltak előttünk. A módosított pedig megszólalt a Határhegyek nyelvén. Elmondta, hogy miért vagyunk itt, hogy Dōr most egy hadifogolytábor, mi pedig nem nyaralni érkeztünk ide, rengeteg munka van a városban, amit nekünk kell elvégeznünk. Visszataszító esthadoni akcentussal beszélte a mély nyelvét. Legalábbis akkor még azt gondoltam. Majd miután ő ezeket elmondta, a lánc végén a fogoly szólalt meg, ő is elmondta ugyanezeket a mi nyelvünkön.

A mi nyelvünkön… A Birodalom nyelvén. Ez is mennyire nevetséges. Mindannyiunk közös nyelvén beszélt. A Mélyben is érteniük kellett, másképp anyám nem lett volna képes szót érteni apámmal. Én is beszéltem mindkettőt, nekem nem volt szükségem tolmácsra. Apám innen, a hegyek közül származott. Szóval én tulajdonképpen félig otthon voltam. És mégsem.

A velünk szemben állók gyűlölettel a tekintetükben méregettek minket. Engem is. Én pedig azt nem értettem, hogy egy módosított szörnyeteg hogy lehet jobban otthon, mint én. Jogom sem volt ezt kikérni magamnak, hiszen én voltam az, aki elutasította a hegyek közé tartozást. Az anyám pompázatos élete, Lombardia látszólagos dicsősége mindig vonzóbb volt nekem, mint a sziklák. Ebben különböztünk a módosítottal. Ő azt utasította el, aminek én élni akartam.

Ez az áruló körbe járt köztünk, maga után rángatva a tolmácsot. Akikre nemet intett, azokat kiragadták a sorok közül, és a fegyveresek visszatuszkolták a teherautókra. Tudtam semmi jó nem vár rájuk. Csak azért nem végeznek itt velük, hogy ne untassák a tisztet az alantas emberi halandósággal. Aztán odaért hozzám is. Elég volt egy pillantást vetnem rá, és tudtam, hogy rám is nemet int. Azt hiszem, akkor támadt fel bennem lázasan, betegen az igazi élni akarás.

– Orvos vagyok – mondtam a hegyek nyelvén, és annyira kapart a torkom, hogy alig tudtam kipréselni magamból. Minden szavam fricska volt a módosítottnak, hiszen én úgy beszéltem, mintha sosem hagytam volna el a hegyeket.

– Mit mondott, Kirik? – kérdezte azonnal a tiszt, hozzá nem hatolt el a hangom.

Így tudtam meg, hogy a neved… vagyis, hogy a módosított neve Kirik. Ő pedig visszafordult a tiszt felé, és röhögve ismételt meg engem. A tiszt is közelebb lépett hozzám, és láttam rajta, hogy leolvasta rólam, nem vagyok mágus.

– Orvos mi? – Ismételte ő is jót derülve, majd minden további nélkül hasba lőtte a századparancsnokot. – Akkor gyógyítsd meg!

Láttam, hogy a tolmács szóra nyitja a száját, de nem vártam meg, hogy lefordítsa. Rögtön válaszoltam nekik, hogy így nem tudom, hiszen nem vagyok mágus. De ha adnak egy esélyt, megmutatom, mire vagyok képes. Láttam a módosítotton, hogy legszívesebben a nyakam kitörné, mert tiszteletlen vagyok a mesterével. De a tiszt továbbra is remekül szórakozott rajtam.

– Tudod, Kirik – mért végig -, tetszik nekem ez a félvér korcs. Én adnék neki egy esélyt, hadd játsszon.

Határozottan emlékszem, ezt a szót használta: „játsszon”. Majd kifejtette neked azt is, hogy ha felsülök, még mindig megölhetsz belátásod szerint. Igen, tudom… objektíven. Látszott a módosítotton, hogy nem tetszik neki helyzet, de engedelmeskedett. Utasítást adott rá, hogy vigyék a századparancsnokot és engem is a kórházba, ott minden meglesz, ami csak kell. A tiszt követett minket, mikor engem elvezettek, a hátam mögött pedig folytatódott a fogolymustra.

A kórházban tényleg minden megvolt, amit csak kívánni lehetett egy emberélet megmentéséhez. Azonnal neki is láttam. Nem szép sérülés egy haslövés, de szerencsére ez annyira súlyos sem volt. Kiszedtem a golyót, elállítottam a vérzést, összevarrtam, mindent megtettem. A tiszt elismerően nézte a művemet. Minden adott volt ahhoz, hogy a parancsnok felépüljön.

– Épp szükségünk van egy orvosra – nyugtázta, majd a pisztolya után nyúlt, és rezzenéstelen arccal agyonlőtte…

Loire összerezzent. Rémülten nézett fel a könyvből. Szinte még a lövés dörrenését is hallani vélte. Riadtan kémlelt körbe, megbizonyosodott róla, hogy az a hang csak a képzelete játéka volt. A fiúk még mindig nevetgéltek valamin a tábortűz mellett ülve, szóval minden rendben volt. Loire próbált megnyugodni, de a szíve még mindig vadul kalapált, annyira beleélte magát az olvasásba.

Vett néhány nagyobb levegőt, majd megpróbált visszatérni a Méregkeverő történetébe. A következő pár szakasz arról szólt, hogy az orvos hogy élte meg a századparancsnok elvesztését. Loire ezeket a részeket átlapozta, mert ő köszönte szépen elég rosszul.

Szóval, onnantól kezdve a hegyek sebesültjeit gyógyítottam, és elhihetitek, ha azt mondom, hogy volt nekik bőven. Csak orvosuk nem volt, a mágusok nem üzleteltek a szakadárokkal. A dōriak pedig jobb nem lévén, engem fogtak munkára. Így lettem a saját ügyem árulója. Vagy legalábbis valami olyan ügyé, amiről azt hittem, az enyém.

A tiszt attól tartott, hogy a volt társaim megpróbálnak ártani nekem, ha egyedül találnak, hiszen ez jár minden mocskos árulónak. Ezért az első naptól kezdve Kirik kényszerből a testőröm lett. Nem tetszett neki a dolog, de mivel parancsot kapott, nem volt választása. És magától is értette, mennyire fontos, hogy orvosa legyen a városnak. Így szó nélkül tűrte a sorsát.

Nap nap után volt az árnyékom, mindig úgy tett, mintha ott sem lenne, nem vett tudomást rólam, csak akkor, ha feltétlenül muszáj volt. Nekem pedig nem volt kihez szólnom rajta kívül, a sebesültek jöttek-mentek a kezem alatt, csak ő volt ott állandóan. Ezért hozzá beszéltem. Biztosra vettem, hogy ért a Birodalom nyelvén, de a dōriak közel sem beszélték olyan jól.

Egyszer kifejtettem neki, mikor megkérdezte, hogy miért nem maradok végre csöndben, hogy azért, mert nekünk árulóknak össze kell tartanunk. Erre először nagyon dühösen nézett, őszintén azt hittem, hogy belém rúg, vagy más kegyetlenséggel tanít móresre. De aztán nevetni kezdett. És annyit felelt, hogy ez már csak igaz. Mindig is tudtam, a nap végén ő sem más, mint egy kinézett áruló. Bármennyire is pártolják a tisztek, a tény, hogy te is elárultál mindent, nem változik.

Onnantól kezdve könnyebb volt. Kirik néha válaszolt is, ha kérdeztem valamiről. Magától persze sosem elegyedett beszédbe velem, de legalább kissé emberibb lett. Enyhült a szigor is, amivel figyelt, bár továbbra sem hagyott soha magamra, mert szerinte a sajátjaim közt pedig minden lenne, csak biztonságos nem. Ráhagytam. Ugyan miért akarnának ártani nekem? Hiszen nekik is jó, hogy félig szabadon járok, és mindig adódik alkalom, hogy segíthessek nekik.

És ha már biztonság… A tiszt megengedte, hogy heti egy nap ránézzek a foglyokra. Rossz állapotban voltak, de az alatt a pár óra alatt, amit velük tölthettem, igyekeztem minél többet megtenni értük. Ezek a látogatások addig mindig atrocitások nélkül teltek. Soha senki nem próbált kezet emelni rám. Ezért kifejezetten nem értettem, miért kell állandóan egy módosítottnak koslatnia a nyomomban. Persze élveztem az előnyeit, hogy volt kihez szólnom, és kit bosszantanom. Főleg a bosszantás tetszett, hiszen mindent el kellett tűrnie tőlem.

Aztán megint eljött az a nap a héten, mikor meglátogathattam a bajtársaimat. De aznap a módosított nem volt sehol. Egyáltalán nem láttam. Volt már ilyen máskor is, a tiszt is bőven adott neki feladatokat. Ideje lett volna megindulnom a foglyok szállása felé. Bizonytalanul vártam egy kicsit. De Kirik csak nem jött. Húsz percet vártam így. A kirendelt két órából ez már elég nagy veszteség volt.

Végül elszántam magam, hogy egyedül megyek. Tudtam, hogy szigorúan tilos egyedül járnom az utcákon, vagy a foglyok között. De úgy voltam vele, hogy ugyan, mi bajom lehet? Ismertem azokat az embereket. Mindükről tudtam valamit, mindnek ismertem a nevét. Annyi mindent éltünk át együtt. Nem volt félnivalóm köztük.

Összeszedtem azokat az eszközöket, gyógyszereket, amikre engedélyem volt, hogy használjam. A tiszt hajthatatlan volt ebben a kérdésben, szigorú listát állított össze azokról, amiket elpazarolhattam a foglyokra. Mire elkészültem a módosított még mindig nem volt sehol. Nélküle indultam el.

Ahogy egyre közeledtem barakkjuk felé – és még mindig meg tudott döbbenteni az, hogy Dōrt is mennyire megviselte a háború -, egy dal foszlányait hallottam. Ahogy közelebb értem, már a szavakat is ki tudtam venni. Egy ballada volt.

Szólal a kincsem, messzire szólal,
Az óceán túl partján.
De csónak a parton egy sincsen,
Hogy evezel át hozzám én kincsem?

Szólal a kincsem, messzire szólal,
Szelek hozzák át szavát.
Szó elvész a fekete vízen,
Hogyan szólsz majd hozzám ó én kincsem?

Szólal a kincsem, messzire szólal,
Bilincs köti meg két lábán.
Kulcs a bilincshez miért nincsen,
Hogyan szabadulsz meg én kis kincsem? (1)

Szívszorító volt hallani azt a dalt. Általában hamis hangok zengték, de akadt azért köztük egy-egy messze zengő tiszta is. Kifejezetten fogságba illő volt. Ahogy pedig egyre közelebb értem a foglyokhoz, egyre inkább elhalkult a dal. Pár pillanat alatt igazán vészjósló csend lett. Már akkor tudnom kellett volna… Az egyik katona elém jött. Az, aki a századparancsnokkal együtt felsorakozott mellém.

– Egyedül vagy? – Kérdezte tőlem, mikor odaért pár lépésre tőlem.

– Most igen – feleltem neki teljesen őszintén.

– Jó.

Megvillant valami a szemében, de mire megértettem, hogy mi, az ökle már az arcomban volt. Kegyetlen nagyot ütött, felborultam tőle, és földetéréskor iszonyatosan bevertem a fejem a teljes várost borító kemény kövek egyikébe. Sosem voltam nagy termet, ennél egy jóval kisebb ütés is elég lett volna, hogy a földre küldjön. Csengett a fülem, kábán megpróbáltam feltápászkodni, de annyira kóválygott a fejem, hogy egyáltalán nem éreztem az irányokat.

Valakik az ujjaimra léptek, és kirúgták alólam a lábaimat. Aztán egy bakancs acéllal megerősített orra csapódott a hasamba, a gyomorszájam összeugrott a sokktól, és minden kitolult a gyomromból, amit csak ettem aznap. Nem volt sok, de ahhoz elég, hogy lehányjam valakinek a szakadt bakancsát. Amiért jutalmul homlokon rúgott valamelyik.

– Ezt érdemled, áruló! – Ez volt az egyetlen értelmes mondat, amit ki tudtam venni a fejem felett zúgó értelmetlen hangokból.

– Ne… ne bántsatok… – próbáltam könyörögni, de azt hiszem, csak nyöszörögtem.

Aztán valaki a mellkasomra térdelt, és az arcomat kezdte ütni. Nem láttam semmit, nem mertem kinyitni a szemem. A szám felrepedt, az orrom vérzett, és amennyire a zsibbadáson túl éreztem, a homlokom is, ahol megtapostak bakancstalppal. Kába voltam, és egyre inkább éreztem, hogy el fogom veszteni az eszméletem. Sosem bírtam jól a verést, most pedig nem fukarkodtak vele.

A nyomás hirtelen megszűnt a mellkasomon. Igaz, azt nem tudtam volna megmondani később, hogy mennyi idő telt el, és mennyi ütést, rúgást szenvedtem el addig. A zaj sokkal élesebb lett körülöttem, viszont az ütések is abbamaradtak. Az emberek szétrebbentek körülöttem. Ezt csak onnan tudtam, hogy megéreztem lehunyt szemem mögött a nap fényét. Nem tudtam kinyitni, vagyis, hosszas küszködés után résnyire sikerült.

Abban viszont biztos voltam, hogy nem tudok felkelni. Csak feküdni akartam, mozdulatlanul, hogy semmi se fájjon. Valaki árnyékát éreztem meg magam fölött. Próbáltam ráfókuszálni bedagadt szemeimmel, és Kirik vonásai tisztultak ki előttem. Elrettentően dühösnek tűnt. Bár valamennyi megkönnyebbülést is felfedeztem azon a fagyos vonású arcon.

– Szerencsére élsz – óvatosan felsegített -, soha többet nem gyógyíthatod ezeket a férgeket. Nem érdemlik meg. Elintézem a tisztnél.

– Ne… – próbálkoztam. – Nem úgy gondolták…

– Mit nem gondoltak úgy? – Nem szerettem, mikor így beszélt velem, mert úgy éreztem, hogy hülyének néz. – Megöltek volna, ha nem érek ide.

Szívesen tettem volna neki megjegyzést arra, hogy akkor legalább megszűnt volna számára az a kellemetlen kötelesség, ami én vagyok. Ahogy azt mindig érzékeltette velem… De egyelőre örültem, hogy a lábamon meg tudok állni. Szédültem, alig láttam ki a fejemből. Azt persze tökéletesen felfogtam, hogy mennyire szétcsapott köztük. A volt társaim közül többen feküdtek a földön, és vonaglottak a fájdalomtól.

De páran mozdulatlanok voltak. Sőt az egyiknek abszolút természetesellenes szögbe fordult a feje. Orvosnak sem kellett lenni ahhoz, hogy egyértelmű legyen, nem él. Elszörnyedtem, mikor felismertem benne azt a katonát, aki kiállt mellettem a téren… A módosított észrevette, hogy a holttestre meredek.

– Az a szarházi ült rajtad – ennyivel le volt tudva a részéről.

Mivel még annyira kóválygott a fejem, hogy egyedül nem tudtam volna megállni a lábamon, végig a módosított tartott meg. Tudtam, hogy nagyon erős, de akkor lenyűgözött az a nyers erő, ami áradt belőle, nekem feszülő izmaiból, a karjából. Mikor elvezetett, még minden ködös volt körülöttem, időbe telt, hogy kitisztuljon a fejem.

Akkor már a szállásomon, a szobámban az asztalon ültem. Később jöttem rá, hogy azért, mert a módosítottnak így kellett a legkevésbé lehajolnia hozzám. Épp az arcomon lévő sebeket mosta ki, aztán valami borzalmas szagú taknyot kent rá. Szerintem erre a szagra tértem magamhoz.

– Na végre – hallottam meg, bár annyira közel volt az arca az enyémhez, hogy képtelen voltam abban az állapotban úgy rá nézni, hogy ne csak homályos foltokat lássak belőle. De biztosan tudtam, hogy megkönnyebbült -, már azt hittem, hogy az értelmet is kiverték belőled.

– Azt hiszem azt nem sikerült – próbáltam mosolyogni, de nem mozgott az arcom -, te figyelj, mi ez a szar? Undorító szaga van…

– Valami mágikus kenőcs – jelentette ki közömbösen -, A tiszttől kaptam vész esetére.

Megfogta a jobb kezem, és egyesével végigtapogatta az ujjaimat. Megborzongtam az érintésétől, minden tagom megfeszült… Mert annyira jó volt az az érzés… Gyűlöltem magam érte. Nem érezhetnék így! Nem lenne szabad! Ti jóságos istenek! Egy áruló módosított, aki csak azért törődik velem, mert parancsba kapta… Eddig is hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy nemcsak barátok nem vagyunk, de még csak jóban sem, és erre tessék… Olyan érzések vágtak pofán, mint egy tizenéves bakfist…

Eddig legalább azzal tudtam nyugtatni magam, hogy biztos csak azt a vonzalmat érzem, amit a rab a fogvatartója iránt. Van valami hangzatos neve ennek az állapotnak, csak nem jutott eszembe… Bárcsak az lett volna… De akkor rá kellett döbbennem, hogy valami sokkal rosszabbról van szó… Valami olyanról, amiről soha nem beszélhetek senkinek…

Kirántottam a kezem az ő hatalmas kezéből, megpróbáltam ökölbe szorítani az ujjaimat, de nem tudtam, alig mozogtak. Kirik viszont nem zavartatta magát, fogta a bal kezemet, azon is végigtapogatta az ujjaimat.

– Nyugi, nem csinálok veled semmit – a közöny továbbra is változatlan volt a hangjában -, csak tudni akartam, hogy eltörtek-e az ujjaid. A Tiszt is tudni akarja majd, hogy mikor fogsz tudni ismét gyógyítani. Nem állhatok elé félinformációkkal.

– Akkor még nem szóltál neki? – Kérdeztem hitetlenkedve.

– Mikor szóltam volna? Ahogy kinéztél nem mertelek magadra hagyni. Mit gondolsz, ha te meghalsz, mit tesz velem?

– Kirik – amennyire tudtam, megkapaszkodtam az ujjaiban, meg akartam győzni -, kérlek… könyörgök… mondj neki bármi mást, hogy mi történt velem! Hazudj neki!

– Nem fogok hazudni neki – jelentette ki változatlanul szenvtelenül -, nem vagy fogoly. A tulajdona vagy. Az egy fokkal jobb. Viszont nem tűri el, ha nem tisztelik a tulajdonát. És én sem tűröm el.

– De… azok az emberek a társaim…

– Senkit nem érdekel, hogy minek hiszed őket. Valószínűleg kivégeztet közülük párat, csak úgy elrettentésképp. Jó eséllyel én kapom meg a feladatot.

– És te megteszed majd? – A szavam is elakadt, nem is értem, miért hittem, hogy a módosított hallgat majd rám…

– Ha kell, puszta kézzel. Én hűséges vagyok.

Dühös lettem. Minden korábbi érzésem ellenére. Csalódottnak, elárultnak éreztem magam. Gyűlöltem magam, amiért egyáltalán eszembe jutott másképp gondolni rá, mint egy hibásan működő módosítottra. Legszívesebben ellöktem volna az asztal mellől, hogy leugorhassak, és ott hagyhassam, de féltem, hogy összeesnék. Amíg ezeken gondolkoztam, végig éreztem, hogy figyel. Valamit mondani akart, de végül inkább csak otthagyott.

Ezek után éjszakánként alig tudtam aludni. Az árulás kérlelhetetlen valósága nem hagyott nyugtot. A Tiszt, ahogy Kirik előre megmondta, kivégeztetett közülük párat. És persze a módosított kapta meg a kegyet, nekem pedig végig kellett néztem. Felsorakoztatták őket a barakkjuk előtt. Minden ötödiket kellett megölnie. Gyomorforgató szertartásossággal zajlott le az egész. Kirik leszámolta a soron következőt, mögé lépett, és egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. Azt hiszem ezek után nem meglepő, hogy rosszabbul aludtam, mint addig.

Ilyenkor a kórházi folyosó ablakából az óceánt kémleltem. Kerestem azt a lila fényjelenséget. De sosem találtam, talán mert annyira messze voltunk a Félúti Horizonttól. Vagy talán azért sem, mert nem is volt valóság, csak egy lázálom. Mégis vágytam újra látni. Egyszer Kirik így talált rám a folyosón. Rá is kérdezett, miért nem alszom, akkor őszintének tűnt az aggodalma értem.

Elmondtam neki az árulással kapcsolatos gondolataimat. Bevallottam, hogy érzem magam a kivégzések miatt. De nem leltem megértésre. Emlékszem, azt mondtad:

– Félvér vagy, a Birodalomban is elárulod az egyik feled, akkor meg miért nem mindegy kit szolgálsz? Azt sem értem, miért sajnálod azokat. Ne próbáld meg azt hazudni nekem, hogy annyira jó volt neked köztük. Addig is gyűlöltek, amig nem voltál áruló. Gyenge vagy, aki tehette, bántott téged. Én a helyedben hálás lennék, hogy valaki törődik velem.

Gyűlöltem azt az őszinteséget. Gyűlöltem, hogy igazad van. Mindketten tudtuk, hogy sosem vettek komolyan, hogy mindig a céltáblájuk voltam… De akkor sem akartam, hogy meghaljanak, hogy az istenek verjék meg! Bár utólag belátom, hogy csak azért akartam megmenteni őket, mert azzal áltattam magam, hogy akkor kevésbé leszek áruló… Hagytam, hogy az indulataim válaszoljanak.

– Te sem törődsz velem, Kirik. Csak parancsot teljesítesz.

– Lehet – vontál vállat a szokásos közönyösséggel -, de a parancsban nincs benne, hogy az éjszaka közepén alvás helyet ezeket a baromságokat hallgassam.

Hanyagul neki támaszkodott az ablakpárkánynak, és várta, hogy mondok-e még valamit. Akkor épp nem voltam beszédes kedvemben. Úgyhogy tőle szokatlanul ő kezdett el beszélni. Elmondta, hogy kifejezetten keresett a folyosókon, mert ő akart beszélni velem – nem lepődtem meg azon, hogy az éjszakai bolyongásaimról is tudott.

Elmondta, hogy véletlenül meghallotta a tiszteket, mikor úgy döntöttek, a Hegymélybe küldenek. Már egy ideje járvány tört ki a mélyben, és nincs senki, aki segíthetne rajtuk. A mélyi orvos eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Elmondtad, hogy azt nem tudod, mikor indulunk, de az nem valószínű, hogy te is jössz.

Akkor még nem ismertem annyira a módosítottakat, nem tudtam, hogy „működnek”. Éppen ezért nem érettem azt a fájdalmas rándulást sem az arcodon. Később számoltál csak be a programozott fajdalomról, ami gyötörni szokott, ha nem voltál hűséges. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy te is elkezdtél jóval többet látni bennem. Ráadásul a saját sorsom nyomorúsága elvakított annyira, hogy képtelen voltam észrevenni ezt az irányomba történt változást. Mégiscsak egy kegyetlen katona voltál a másik oldalon, aki őrizte minden lépésemet.

Nem értettem magam, de mégsem akartam nélküled, az áruló társam nélkül menni. Azzal áltattam magam, azért, mert nem akarok másik őrt. Téged ismerlek, rólad tudom, mire mit várhatok. Valahogy próbáltam szavakba önteni, hogy vagy maradnom kell, vagy neked jönnöd, mert nem bírom majd egyedül a Mélyben. De te azt mondtad, parancsok döntik el, hogy veled mi lesz…

Loire még folytatta volna az olvasást, de Ward felrázta belőle.

– Már elég késő van, kislány – vette ki a kezéből a könyvet, nem hagyta tiltakozni – elkérhetném én is ma éjszakára?

Eddigre a fiúkkal már megbeszélték az őrséget, és Ward magára vállalta az elsőt. Loire tisztában volt vele, hogy azért jelentkezett erre, hogy javítsa a morált. Ward beismerte neki, hogy kéri Loire-tól a könyvét, hogy ne unatkozzon a kényszer-virrasztás alatt.

– Persze vidd csak – intett a könyv felé a bátyja kezében.

Ward a kezét nyújtotta a lánynak, hogy segítsen neki feltápászkodni. Figyelte, ahogy ezután elvégzi a maga kis védelmi rituáléit, ahogy szokta, mielőtt aludni tért a többiek közé. Ward is kissé távolabb vonult, hogy lámpája fénye ne zavarhassa őket. De arra ügyelt, hogy annyira még ne távolodjon el, hogy ne láthassa be tökéletesen a tábort.

Majd miután mindenki nyugovóra tért, Ward a sápatag lámpafénynél lapozgatni kezdte a könyvet. Nem szeretett különösebben olvasni, és a „Hallgatjuk, Doktor úr!” még ennél is kevésbé érdekelte. De unalmasak az őrszolgálatok, és talán így nem is alszik majd el.

Gyorsan megtalálta a szamárfület, ami Loire-nak jelezte, hogy hol tart. Lapozott párat előre és hátra is. Elidőzött egy-egy oldalon, bele-bele olvasgatott, de nem talált semmi olyasmit, ami megragadta volna a figyelmét.

Egészen addig, míg meg nem akadt a szeme két szón: „kert” és „Kirik”. Amennyire emlékezett, az ő vérszerinti apját is Kiriknek hívták. Elsőre meglepte ez a név, de vajon hány módosított lehetett a felbomlás kora óta, akiket épp így hívtak? Úgy döntött, hogy ebbe a szakaszba olvas bele. Ha nem is a családi vonatkozás miatt, de legalább a névrokonság miatt érdekesnek ígérkezett.

Nagyon nehezen viselem az életet a hegy mélyében. Nem érzékelem az idő múlását, a nap bármely szakában mesterséges fények világítanak az utcákon, az épületekben, úgy általában mindenhol. Nem tudom, mikor aludjak, hogy mikor legyek ébren, vagy hogy mikor egyek. Hiányzik az ég, a fenti világ minden illata, és színei. Úgy érzem, nem bírom már ép ésszel sokáig.

De szerencsére te szóltál az érdekemben. Nem is tudom, mihez kezdenék itt, ha te nem lennél, Kirik. Akkor már biztos megőrültem volna, ha csak nem öltek volna meg előbb a tűrhetetlen felvilági modorom miatt… De te, beszéltél a Tisztekkel, hogy engedjenek fel veled, és ha nagyon félnek, fegyveres őrökkel a Kertbe. Hogy is mondtad?

Kiharcoltad, hogy adjanak valamit, ami épen tart.” Sosem gondoltam volna, hogy belemennek. Emlékszem arra is, mikor először vittél fel a Kertbe. Élénken él az agyamban minden érzés és szó arról az éjszakáról. Soha úgy a kedvemet még nem ragyogta be a holdfény, mint azon az éjszakán. Soha úgy embert nem szerettem, mint téged. És akkor már láttam rajtad a változást, bár nem mertem szóba hozni. Azután nem, hogy azt mondtad, katona vagy, nem dolgod, hogy szeress bárkit is. Tudod, mit? Már tudom, hogy ez nem igaz.

Emlékszem, mikor először mentünk fel. Először csak álltam hosszú percekig, és fürödtem a holdfényben. Nem érdekeltek a fegyveresek sem a hátam mögött. Akkor támadtam fel talán másodszor. Elvarázsolt a kupola alatti csodás rendben tartott növényzet. A fák és bokrok már virágba borultak, gyümölcsöt hozni készültek. Már akkor látszott rajtuk, nyögni fognak a temérdek termés súlya alatt.

És te emlékszel? Mellém léptél, és meséltél arról, hogy lett a kert. Nem lett volna szabad, mégis elmondtad, hogy talán négy-öt éve is megvan már, hogy egy dezertőr mágus vetődött Dōr kapui elé. Talán a birodalmi seregek elől menekült, és a hegyekbe tartott, de elfogyott az ereje, és elpusztult volna a város kopár falának tövében étlen-szomjan, ha lakói meg nem mentik. Bevitték Dōrba, meggyógyították. Az idő alatt, amíg lábadozott, látta, milyen nehezen él a nép a kövekből.

Megszánta a hegyek lakóit. Kísérletekbe kezdett. Először földet hozatott a Síkságról Dōrba. A lakók nem értették, azt hitték eszét vette az égető hőség az alatt az idő alatt, amit a hegyek közt töltött. De ő nem törődött senkivel, mindennek bőségesen megfizette az árát a szolgáltatásaival. A kereskedőket rábírta, hogy hozzanak neki mindenféle vetőmagot a világ minden részéről.

Majd mikor megkapta ezeket, és már a föld is megvolt, ebbe ültette el a mágiát, hogy a sziklákra kösse. Aztán azt is elérte, hogy a mágiába ágyazott földben gyökeret verjenek a magok. Addig nem adta fel a próbálkozást, míg Dōrba nem sikerült egy aprócska ligetet és egy valamivel nagyobb veteményest varázsolnia.

Ezek után a Mély vezetői kértek tőle egy akkora kertet, ami el tud látni akár több várost is. Keresett ehhez egy nagy, de jól védett helyet a föld alatt, akkor találta ezt a helyet. Ti Rotundának nevezitek, igaz? Megkérte a mély kő- és építés mestereit, hogy vágjanak lyukat a tetőbe, hogy juthasson be fény kintről. Aztán munkához látott a Rotundában. Senki sem tudja, hogy csinálta, hogy teremtette meg a Kertet, soha senkinek nem adta át a tudást, nem is volt senki, aki megértette volna. És azóta is ez a kert táplálja a hegyet. Hajnalban virágot bont a növény, nappalra pedig gyümölcsöt hoz. Csodálatos.

Miután a hegyek közti kerttel elkészült, soha többé nem tért vissza Dōrba, de még a felszínre sem. Inkább föld alatti kertekkel kezdett kísérletezni. Azt mondtad, te ismerted, és hogy szerinted menekült valaki, vagy valami elől. Azért bújt a föld alá, hogy ne lelhessen rá senki, de sosem nyert nyugtot a félelmeitől. Hihetetlennek tűnik, hogy te ismerted A legendát, aki ilyen csodákra volt képes. Azt hiszem irigyellek ezért…

Arra emlékszel, mikor körbe mutattál a kerten? Azt mondtad, már nem sok kell ahhoz, hogy a hegy mélye is ugyanígy teremjen. Igaz, akkor már mágia nélkül. Hihetetlenül hangzott, Mágia nélkül, pusztán Tudománnyal. Több hely kell majd, több idő és jobb szervezés, mert a földalatti veteményesek nem fognak egyik napról a másikra teremni.

De a tiétek lesz, és nem kell többé attól tartanotok, melyik kinti termésetek lesz az utolsó. Hiszen a mágus eltűnése óta fokozatosan fakul a varázs, nap nap után kevesebb a termés a fákon, bokrokon. Még ha ennek most nem is érzik a hatása, ki tudja, mikor kezdenek éhezni a tietek. Meg a hegymélyiek egyébként sem szeretnek feljárni a felszínre.

Mást nem mondhattál, mert a fegyveresek meghallották, hogy erről beszélgetünk. A vállamra tetted a kezed, miközben visszafordultál az őrök felé, és csak annyit súgtál, hogy majd meglátom. Én pedig azt feleltem, hogy nem akarom meglátni, mert akkor biztos nem engednek ki ide többet. Te ezen csak jót nevettél… Én pedig tudtam, hogy amíg van kert, és rajtad múlik, mindig nyílik majd módom, hogy idejöjjek.

Ward elgondolkodott az olvasottakon. A kert létezik. A Generátorok is tagadhatatlanul léteztek. Logikusnak tűnt tehát a feltételezés, hogy a Hegymélynek már saját orvoslása is volt. Azt pedig senkinek nem kellett túlmagyarázni, mit jelentene ez Eshter modern, mágia által fenttartott világában.

Gondoljuk csak végig logikusan – próbálta összeszedni a gondolatait. A kert itt van, ez tény. A hegy bejárata is itt van. Ez is tény, hiszen megtalálták. Mi következik ebből? Csak is az, hogy városnak is kell lennie a közelben, hiába mondja a térkép, hogy ez a járat csak átvezet a hegyen. Mert mi értelme lett volna a kertet egy olyan helyre építeni, amit nehéz megközelítenie azoknak, akiknek szánták? Nem, kell itt lennie valaminek. Logikusan egy városnak.

Az persze, hogy megvan-e még, megint más kérdés. Azt bárki láthatta, amire Loire is rámutatott korábban. Hogy tényleg nem érintette emberkéz ki tudja mióta ezt a helyet. Ez jelentheti azt is, hogy tényleg meghaltak, ahogy azt is, amit a Méregkeverő előre vetített, hogy minden tudásukkal együtt a kertet is levitték a föld alá, hogy többet a fényen járók ne háborgathassák őket.

– Látom megtetszett a könyvem – hallotta meg maga mellett Loire hangját.

Fogalma sem volt, hogy lopakodott mellé, sosem szokott ilyen halkan közlekedni. És ha már Loire úgyis ott volt, elmondta inkább neki is, hogy mit olvasott a kertről, és mit gyanít úgy általában a hegyekről.

– Rotunda – ismételte meg Loire, miután végighallgatta Wardot –, szép név valaminek, ami ennyire csodálatos.

– Lehet, hogy szép, de ennek ellenére egyre gyanúsabb nekem ez a küldetés – sóhajtott egy nagyot Ward, majd visszaadta a könyvet húgának –, és nem tetszik az egészet körüllengő titkolózás.

– Sokat gondolkoztam rajta én is, főleg ezen a kerten. Én sosem lennék képes a mágiát életre kelteni, hiába vagyok animátor. A hegyeknek rengeteg nyugtalanító titka van, ami kell valakinek. Nem csodálkoznék, ha Luther is sorban állna közöttük.

– Én egészen biztos vagyok elfelől – elhallgatott hirtelen, nem lett volna szabad hagynia kicsúszni ezt a vallomást.

– Figyelj, szerintem teljesen felesleges ezen agyalni – próbálta inkább elütni a dolgok élét Loire -, baromi lelkiismeretes vagy meg minden. De nem te szoktad mondogatni, hogy elég a mának a maga baja?

– De igen – vigyorodott el Ward.

– Akkor meg mi lenne, ha te most elmennél aludni, én meg váltanálak? Már így is két embernyit őrködtél egyhuzamban.

– Oké – nyújtózott egyet ültében Ward, de egyáltalán nem volt álmos, és ahogy végignézett Loire-on ő sem tűnt annak. Annak ellenére sem, hogy fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt, amik a halvány lámpafénynél még sötétebbnek tűntek.

– A saját ágyamban igazi alvás – mosolygott rá a lány, ahogy megsejtette a gondolatait –, itt a sziklák közt sehogy sem találom a kényelmet. Hiába vagyok fáradt, nem megy az alvás.

Nem számolt be arról sem, hogy nem egyszer a tágra feszült szemű katona kínozza, és nem hagyja aludni. Büntette, hogy meg kellett halnia Bastionért.