38. Egy kislépés

Másnap hajnalban nem tudtak zökkenőmentesen elindulni a hegyek alá. Mert nem sikerült mindenkinek megjelenni a megbeszélt időpontban a szállások előtt. A fiúk mind az négyen ott várakoztak már az előírt időben, csak Loire nem volt sehol. Már vagy húsz perce vártak rá, de még mindig nem érkezett meg. Az eltelt másfél napban a lány nem igen enyhült meg, és Wardot majdnem a guta ütötte meg miatta.

– Na, jó felmegyek érte, és kiderítem, hogy a mi a fenéért várakoztat minket – jelentette ki, miután elunta a várakozást.

– Biztos, hogy te akarsz menni? – Kérdezte tőle békítően Bastion. – Ne menjek inkább én? Azt hiszem, én egy fokkal jobban kezelem.

– Nem, én megyek. És ha kell, a hajánál fogva rángatom le.

Ezzel minden további szópazarlás nélkül letette a hátizsákját a földre, mellé támasztotta a puskáját, és felfutott a női körletbe vezető lépcsőn. Mikor megérkezett Loire szobája elé, legnagyobb döbbenetére az ajtót sarkig tárva találta, Loire táskája teljes rendben a küszöbön pihent, csak épp a gazdája nem volt sehol. Ward elhűlten sandított be a szobába, ahol eszméletlen felfordulás fogadta. Minden széthajigálva, és összetörve, mintha csak valami természeti katasztrófa söpört volna végig a szobán.

– Loire? – Lépett be óvatosan. – Itt meg mi a ménkű történt?

Mielőtt bármi választ kaphatott volna, egy csorba vizeskancsó repült felé, amit épphogy csak el tudott kapni, nem sokon múlt, hogy nem találta fejbe. Ezt követően Loire bukkant elő az egyik beugróból, zihálva és kivörösödött arccal.

– Te figyelj, én értem, hogy dühös vagy rám, de nem túlzás ez egy kicsit? – Próbálta oldani a feszültséget nem sok sikerrel Ward.

– Eltűntek a tőreim – felelte kétségbeesetten Loire, de nem igazán vett tudomást arról, hogy ott van.

– Úgy érted elhagytad őket?

– Nem! – A dühödt tiltakozásra nem kevés törmelék emelkedett fel Loire körül, és bár Ward nem volt épp ijedős, most kellemetlenül úgy érezte, hogy azok a tárgyak idegesen remegve őt célozzák.

– Nyugi – mondta a lánynak, kezeit nyugtatóan emelve fel -, te is tudod, hogy a hiszti még soha semmit nem oldott meg. Ha valahol itt hagytad őket, itt is kell lenniük, igaz?

– De nincsenek! Már ezerszer megnéztem mindenhol! – Magyarázta indulatosan. – És biztos, hogy a párnám alatt voltak! Mindig oda teszem, hogy vész esetén kéznél legyenek. Emlékszem, hogy este is oda tettem… De reggel már nem voltak meg. Chealsey egész éjjel a kórházban volt…

– Azt akarod mondani, hogy ellopták őket? – Loire bólintott, Ward viszont tudta, hogy nincs idejük hiányzó tőröket hajkurászni. – Az segít, ha megkapod az én késemet? – Lecsatolta a mellényéről a bőr hüvelyt, majd a lány felé tartotta.

Loire valamennyire lehiggadt, elvette a kést, és az övébe tűzte. Eddigre a nyugtalanul rángatózó tárgyak is élettelenül hullottak vissza a padlóra. Ward jobbnak látta nem megjegyzést tenni Loire figyelmetlenségére és felelőtlenségére, hogy a tőreit csak így el tudták lopni tőle. Közben viszont észre sem vette, mekkorát sóhajtott megkönnyebbülésében. Már el is felejtette, milyen kellemetlenek is tudtak lenni Loire hisztijei gyerekkorukban.

Az volt az igazán szép, mikor még Espada kirohanásai is mindennaposak voltak a robbantás után. A szokásos forgatókönyv az volt, hogy a fiú dühkitörései mintha átragadtak volna Loire-ra, mintha ő élte volna meg a frissen elárvult gyerek indulatait. De az az egy biztos, hogy Espada mindig lehiggadt, mikor Loire kezdett tárgyakat lebegtetni és hajigálni helyette. Aztán miután Espada nagyjából megtanult uralkodni az indulatain, a dühkitörések lassan elmaradoztak, és egy idő után Loire őrjöngött többet helyette.

– Köszönöm – köszönte meg a húga már sokkal higgadtabban, miközben végig simított a bőr tokon. – De nem erre van szükségem, hanem a sajátjaimra…

– Tudom, de nem vesztegethetünk több időt, és én csak ezt a megoldást tudom kínálni – rázta meg a fejét Ward.

– Nem érted – magyarázkodott Loire –, azok a tőrök meg vannak átkozva. Én átkoztam meg őket, még az ostrom előtt. Ha bárkit megvágnak, meghal. Ha én nem vagyok ott, hogy visszafordítsam az átkot…

– Nézd – fogta meg Loire kezét, és húzta ki a bútorok romjai közül –, ez legyen annak a baja, aki ellopta őket. Így jár, aki egy mágustól lop.

Ward megemelte a lány hátizsákját, hogy felsegítse rá. A málha oldalán fityegő kulacsról eszébe jutott az átok, amit egy ugyanilyen fém tárolóba zártak be. Nem tudta, mire, de úgy volt vele, hogy talán jó lesz még. Rá is kérdezett.

– Az átkot is elpakoltad?

– El – vetett egy gyors pillantást a háta mögött a hátizsákra Loire -, az bezzeg megvan. Az nem kellett a tolvajnak.

– Miért kellett volna? – Vigyorgott Ward. – Valószínűleg egy mezei kulacsnak hitte csak.

– Az kellett volna még, hogy azt is kiengedje – indult meg a bátyja után.

Onnantól, hogy csatlakoztak a többiekhez, Loire alig szólalt meg. Még mindig annyira aggasztotta a tőrei elvesztése. Vele ellentétben viszont Bastion nagyon is felszabadult lelkesedéssel viselte a „sorsát”.

Aztán mikor kiléptek a hegyek közé, Wardot elfogta az a szinte megnyugtató érzés, hogy lopakodó mágusokat és egyéb veszélyeket hátra hagyva ő vezeti a többieket. Ő felelt értük, egyedül ő. Ezért minden érzékét maximumra állította. Nem lehet még egyszer annyira figyelmetlen, mint legutóbb, aminek az lett az eredménye, hogy valaki megsebesült.

Határozott magabiztossággal vezette a csapatot, fokozatosan küzdötték le a föld alá vezető barlang bejáratig előttük álló távolságot. A térkép olyan bejárathoz vitte őket, ami a meredek-éles sziklák miatt nehezen megközelíthető, illetve olyan járatba vezet, ami nem állt közvetlen kapcsolatban a régi városokkal. Így azokat jó eséllyel túlélték a felbomlást.

Szóval állítólag a föld alatt nem fenyegeti majd őket veszély. Na persze! Gondolta gúnyosan. Hegymély veszélyes hely – mindegy mit mondanak mások -, sokkal veszélyesebb, mint a bércek, ha valamire, hát erre az egyre ismét újra élénken emlékezett kölyökkorából.

– Tényleg levezetsz minket a kopár sziklák alá? – Zökkentette ki gondolatai közül Bastion.

– Az lenne a terv – felelt neki szenvtelen hangon Ward.

– Biztos jól ismered a hegy mélyét – lelkendezett tovább Bastion -, Luther egyszer említette, hogy te jártál a hegyek alatt.

– És azt is említette, hogy a hegymély nem akkora, amit egy tízéves egyedül bejárhat?

– Ti most ténylég arról beszéltek, amiről feltételezem, hogy beszéltek? – Hallották meg a sor végéről Harmadik hangját. – Hogy Ward járt a hegyek alatt?

– Igen, arról – bárki érezhette, hogy nem nyugodt –, a Határhegyek túloldaláról származom. Néha a többi árvával bemerészkedtünk a Síksághoz közeli földalatti városba ételt lopni. De sosem jutottunk igazán mélyre. Tudtuk, hogy könnyen ottveszhet egy oktalan kölyök, ha eltéved.

– Akkor gondolom, égsz a vágytól, hogy visszatérj gyerekkorod régi helyszíneire – próbálta viccesen bosszantani Harmadik.

Azt nem merte szóvá tenni, hogy őt is nyugtalanította ez. Ward egy egyáltalán nem halott föld alatti várost emlegetett. Senki sem tudott találgatásokon kívül semmit a hegyek túloldaláról a felbomlás óta. Így pedig természetesen azt sem lehetett kizárni, hogy egy város akár túl is élhette ezt a százötven évet.

– Hát pont annyira hiányzott ez a visszatérés, mint egy jó kiadós reggeli hasmenés. De mégis én vagyok az egyetlen, aki valamennyire ismeri ezeket a járatokat – ezzel Ward lezártnak is tekintette a beszélgetést.

Már gyerekkorában sem élvezte a szűkebb, tágasabb járatokban bolyongást. A visszhang egyenesen halálos ellenségük volt, mert mindig kérlelhetetlenül elárulta azt, aki rossz helyre lépett, vagy indokolatlanul zajt csapott. Ezt nem lehet elmagyarázni annak, aki sosem tapasztalta.

És már csak azért sem volt nyugodt, mert a térkép ellenére sem tudta senki, milyenné változott a Hegymély az eltelt másfél évszázad alatt. Ha Ward véleményét kérdezték volna, ő biztos, hogy arra voksol, hogy mindenki hatalmasat téved a Méllyel kapcsolatban. Ha szerencséjük van, nem futnak össze egy teremtett lélekkel sem, mert már tényleg nincs kivel összefutni a hegyek alatt. Kár, hogy nem igazán hitt ebben.

De még van idejük lélekben felkészülni, mert míg elérik a nekik kijelölt bejáratot, még jó egy napot gyalogolniuk kell a hegyek közt, fel egészen egy kopár felföldig. Ha őszinte akart lenni magával, ezt is felettébb gyanúsnak találta. Egyszerűen nem hitte el, hogy Dōr közelében nincs egy olyan félreeső barlang, ahol be lehet jutni a hegyek alá.

Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy azok a tisztek, akiket még a Generátorok létezése sem ért váratlanul, ne tudjanak valami közelebbi bejáratról. Ward egészen biztos volt benne, hogy a nap végéig a tudtukon kívül még nem kis felfedezést fognak tenni nekik.

És mennyire utálta, amikor igaza volt! Az már indulás előtt is feltűnt neki, hogy a térkép elég furcsán jelöli a számukra meghatározott bejárat környékét. A fennsík ugyanis zöldes barnával jelent meg rajta. Ez azért volt gyanús, mert a térkép sehol máshol nem használt zöldet, nem volt ezen mit csodálkozni, hiszen a sziklákon nem élt meg semmi. Éppen emiatt Ward biztos volt benne, hogy találni fognak valami váratlant.

És éppen így is lett. Ahogy egyre közeledtek a fennsíkhoz, azt kellett észrevenniük, hogy egyre furcsább a táj. Először azt hallották meg, hogy nedvesség csöpög a sziklákról, valahol a közelben tehát víz volt. Még pár lépés múlva Espada döbbenten kiáltott fel.

– Fúj, valami nyúlós, puhába léptem! – Nem hagyott időt a többieknek, hogy lepisszegjék. Lehajolt, hogy az éjjellátójával közelebbről is szemügyre vegye, hogy mit talált, és persze egyik döbbenetből a másikba esett. – Srácok, ez moha!

Addigra már a többiek is látták. Eleinte csak a lábuk alatt érezték a moha réteget, viszont ahogy haladtak előre, ahogy egyre jobban rájuk szűkült a szurdok, és lassan már a kőfalakat is vastag élő moha borította. Közben az alacsony falakról végig hideg cseppek hullottak a nyakukba. Ráadásul, annak ellenére, hogy éjszaka volt már, itt nem hűlt le olyan nagyon a levegő, mint ahogy azt a hegyek közt megszokták. Sőt, határozottan kellemes volt az idő a szűkös falak közt.

Bastionnak és Loire-nak még furcsábbnak tűnt a szurdok, mint a varázstalan másik háromnak. Rendíthetetlenül haladtak előre, a keskeny boltíves járat pedig egyszer csak egy hatalmas-széles kupolás térbe torkollott. A kupola tetején volt egy kör alakú lyuk, amin át a lesoványodott holdsarló fénye sápadtan ragyogott le.

– Te is érzed? – Kérdezte Bastion Loire-tól.

– Már azóta érzem, hogy beléptünk a szurdokba – felelte a lány.

– Miről beszéltek? – Fordult feléjük türelmetlenül Ward, ő ugyan nem érzett semmit.

– A mágiát – jött az egyértelmű felelet Bastiontól – mindent beborít itt. Azért nincs hideg.

– Ezért van víz, és növények – egészítette ki Loire – sosem érzetem még ilyen erős varázslatot.

– És ilyen időset sem – folytatta Bastion –, akármi is hozta itt létre ezt a burkot, elég öreg. Nem tudom megsaccolni a korát, de több száz évet mondanék, ha nem ezreket.

Ward indult meg elsőnek a kupola belseje felé. Ahogy haladt, egyre sűrűsödtek a növények. A húsos füvek bokrokká erősödtek, a bokrok cserjékké, a cserjék alacsony fákká. És ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy a fák és bokrok gyümölcsöktől roskadoztak. Igaz, látszott rajtuk, hogy súlyos évtizedek óta halandó nem vetődött erre, így a növények el is vadultak. Ennek ellenére még mindig teremtek.

– Nem tűnsz valami meglepettnek – lépett Ward mellé Harmadik. – Szóval, ha tudsz valamit, hogy miért nem halott köveket találtunk itt, most lenne ideje elmondanod.

– Nem tudtam semmit – vont vállat Ward –, nekem csak sejtéseim voltak, a tisztjeink viszont biztosan tudták, ahogy a Generátorokat is. Szerintem csak afelől nem voltak biztosak, hogy milyen állapotokat lelünk itt.

Visszafordult a többiek felé, a kommunikátor kijelző halvány derengése megvilágította az arcát. Majd, hogy a többiek is értsék, miről beszél, kivetítette a fűre nekik is.

– Ez most frissült – csak ennyi magyarázatot fűzött hozzá.

A többiek mind a négyen a kékes fényű kép felé fordultak. A szurdokot látták kivetítve, és az azt körülölelő sziklákat. A kép közepén annyi villogott csupa nagy, élénk színű betűkkel: „ÉDEN” és egy pipa mellette.

– Én ezt nem szeretném rosszul értelmezni – szólalt meg elhűlten Harmadik –, de nem tudok másra gondolni.

– Mire? – Nézett rá furcsa, csalódott fénnyel a tekintetében Ward. – Arra, hogy ez az egész ostrom, és dicsőséges felszabadítás csak álca? Sejtem már egy ideje. Esthadon felszabadítása csak körítés. Senkinek sem kell egy idejét múlt világ. De már csak az kincset ér, ami itt a felszínen maradt.

– Szóval a Határhegyek miatt van ez az egész? – Kérdezte elcsukló hangon Espada is – Milyen nevetséges lenne… Háborút indítani egy halom halott kőért…

– Hogy mondhatsz ilyet? – Rázta a fejét tiltakozva Loire. – Itt semmi sem halott! Ez a kert egyértelműen él. És elhagyatott, ki tudja hány éve senki sem törődik vele, érzem a mágiában.

– A tisztek vajon honnan tudták, hogy itt lesz? – Tette fel a költői kérdést Bastion. – Gondoljatok csak bele! Ez itt azt bizonyítja, hogy Hegymély lakói termővé tették a felszínt, mégis elhagyták. Mit jelenthez ez? Ki tudja mi vár ránk odalent?

– Szerintem meg annyit jelent – Szúrta közbe Espada, de nem figyeltek rá igazán –, hogy a mélyiek mind meghaltak, mikor rájuk robbant a saját hegyük. Ezért volt üres a torony is, és ezért nem foglalkozik a kutya sem ezzel itt.

– És hogy jön ide Csillagfényfok? – Senki sem számított rá, hogy éppen Loire veti majd ezt fel. – Megtaláltuk Édent, vagy nevezzék akárhogy. Mi kell nekik a régi fővárosból, ami ne lenne itt meg?

– Sajnos fogalmam sincs – tárta szét a karjait Ward –, de valaminek kell lennie, amit még nem szereztek meg.

Erre egyikük sem mondott semmit. Minden jól tudták, hogy mit jelent ez számukra. Kihasználják őket. Ha Luther nem tud ezekről, az egyértelműen azt jelentheti, hogy nem a tervei szerint mennek a dolgok. De vele nem tudnak kapcsolatba lépni, hogy megerősítést szerezzenek erről.

Ward továbbra sem számolt be a többieknek a kettejük titkos csatornájáról. Azzal áltatta magát, nagyobb biztonságban vannak a többiek, ha kevesebbet tudnak. Ha lebukik nem kell semmibe belerántania a többieket.

– Jól van, srácok – szólalt meg ismét töretlen határozottsággal –, mivel úgy sincs más választásunk, itt leszünk kénytelenek tábort verni. De előtte még átkutatjuk a falakat, hogy meglegyen a bejárat, és reggel ezzel ne veszítsünk időt.

Erre mindenki engedelmesen indult meg a sziklák egy-egy szimpatikus szakasza felé. Voltak, akik párban, Loire feltűnően egyedül, ráadásul a fal egy elég félreeső részét választotta. A többiek ráhagyták. Az volt a fontos, hogy mielőbb meglegyen a bejárat, és utána pihenhessenek.

Keresés közben Harmadik valahogy Bastion mellé keveredett. Kicsit kellemetlenül is érezte magát emiatt, hiszen a vonaton megesett incidens óta ők ketten nem váltottak közvetlenül egy szót sem. Csak akkor szóltak a másikhoz, ha az adott beszélgetés folyama esetleg úgy hozta.

Bastion úgy belemerült a sziklák fürkészésébe, hogy eleinte észre sem vette, hogy van valaki más is ott rajta kívül. Épp azt leste, hogy esetleg a bejáratot nem fedi-e el mágia. Így nem is volt kapacitása másokra figyelni. Csak akkor vette észre, hogy Harmadik ott van mellette, mikor befejezte annak a szakasznak az átvizsgálását, és körbenézett, hogy merre is folytassa tovább.

– Bocsánat, nem is vettem észre, hogy itt vagy – szólította meg Bastion, és Harmadikot megdöbbentette, hogy semmi feszélyezettség nincs benne -, ilyenkor rázz fel nyugodtan, hogy ne legyek már ennyire Loire.

Harmadik láthatólag beletanult már a csapat életébe annyira, hogy megértse a poént. Az eltelt öt nap alatt nem kevés lehetősége nyílt erre.

– Áh, nem is voltál annyira vészes – vigyorgott, és igyekezett nem túltolni a viccet.

– De te is jól elkalandoztál az előbb, ha jól láttam. Jobban érdekeltek a fák, mint a falak.

– Aha – Harmadik még mindig azokat figyelte – nem ismerem ezeket a gyümölcsöket. Sosem láttam még csak hasonlókat sem. Szerinted ehetők?

– Én párat ismerek – felelte neki Bastion. – Szerintem egyébként ehetők. De ez inkább Espada asztala. Ő ért hozzá, hogy miben van méreg és miben nincs.

Az első kijelentés nem lepte meg Harmadikat, egy olyan családban, ahol volt pénz négy ilyen gyerek örökbefogadására, ott bizonyára kerültek az asztalra a pórnép számára megfizethetetlen étkek. Az olyanok számára elérhetetlenek, mint amilyen például ő.

De hogy Espada ilyenekhez értsen? Ki sem nézte volna belőle, úgy meg különösen nem, hogy a fiú mindent megtett, hogy az idegeire menjen. Meg hogy kiutálja a csapatból. Ehhez kétség sem fért.

Ezalatt Espada Loire mellé sodródott keresés közben. Ő eddig még nem jutott semmire, pedig a titkos ajtók megtalálása elvileg az ő szakterülete a növények mellett. Nem véletlen, hogy az előző küldetésen is ő találta meg a liftet. Nem értette, most miért nem talál semmit.

Aztán mikor észrevette Loire-t, az vonta inkább magára a figyelmét, hogy a lány megint mennyire elvarázsolt. Loire a fal mellett andalgott, mindkét kezét az arca magasságában maga elé tartotta, ujjai néha meg-megremegtek. Figyelt valamit, de Espada elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az.

Loire egyébként a kupola alatti teret behálózó mágiát figyelte, néha megpendített egy-egy szálat, és leste minden rezdülését. Sosem látott még ilyet. Alig akarta elhinni, de ez a mágia élt.

– Te meg mit csinálsz itt? – Espada kérdése és felbukkanása olyan váratlanul érte, hogy akaratlanul is összerántott pár szálat.

Akkor nem is vették észre, de ott, ahol a lány meghúzta a szálakat, a mágia egy kis darabon szétnyílt, mint egy függöny. Alatta kilátszottak a kopár sziklák.

– Csak próbálom megérteni, hogy mi ez – szinte súgta Espadának, nem akarta megszentségteleníteni a helyet.

– Mi lenne? Mágia – intézte el ennyivel Espada.

– Igen, de milyen… Ez az egész hely él. És nem csupán a növények miatt. Sosem gondoltam volna, hogy a mágiát is életre lehet kelteni…

– Ezt én most nem értem, jó? – Dörzsölgette a homlokát zavartan Espada.

– A mágia idővel szétfoszlik – magyarázta Loire –, ha eltávolodik a mágus, vagy meghal, megfakul, majd semmivé lesz. Emlékszel mit mondott az előbb Bastion? Több száz éves is lehet ez a kert. De nem művelte senki, pedig a mágiát is művelni kell. Érted? Nem kellett volna itt találnunk semmit! De ez a hely él, és növekszik. Már kinőtt a szűk járat túloldalára. És nem értem, hogy lehetséges ez… Animátor vagyok, de fogalmam sincs ki lehetett képes magát a mágiát életre kelteni…

Ahogy mindketten a szurdok felé fordultak, amin át bejöttek, Espada észrevette a kopár köveket, amikről Loire elhúzta a mágiát.

– Itt lesz, hát persze! – Loire nem értett semmit öccse felkiáltásából.

Espada nem magyarázkodott feleslegesen, csak belépett a lyukon, egy pillanatra el is tűnt Loire szeme elől. Majd mikor Espada ismét előbukkant, már tudta, hol van a bejárat.

– Ez az egész… a kupolából bármelyik irány bevezet a hegybe – amint a többiek köréjük gyűltek –, csak nem láttuk a fáktól és bokroktól. Ezt a kupolás teret minden irányból oszlopok tartják, mögöttük körbemegy a járat. Ha jól gondolom, ez a kupolás rész is a barlang része volt régen, csak azért vágták a tetejére a lyukat, hogy jusson be fény a növényeknek. Így a Hegymély tulajdonképpen kétszeresen is megvédte a bejáratot. Hiszen, ha a betolakodó meg is találja a szűk sziklaösvényt, és átjut rajta, a növények biztosan útját állják, ha nem tudja, hogy mit keressen.

– Azt akarod mondani, hogy ez az egész kert illúzió? – kérdezte erre Ward.

– Nem – szólalt meg Bastion is – ez mind valóság. A kert itt van.

– Addig legalábbis, amíg a mágia itt van, és táplálja a növényeket – fejezte be helyette Loire.

– Tegyünk egy próbát – lépett oda Espada az egyik bokor mellé, és leszakított róla egy tetszetős gyümölcsöt.

Megforgatta, alaposan megnézte, megszagolta, majd úgy-ahogy tisztára dörzsölte a nadrágja szárán. Aztán beleharapott. Kellemesen savanyú volt és édes, nagyon lédús, ragacsos leve lecsorgott az állán. Hirtelen maga sem tudta, mikor ízlett neki valami ennyire, ami nem száraztáp. Aztán abbahagyta a rágást, fél pillanat alatt mérlegelte, hogy imitáljon-e fuldoklást. Jó móka lett volna, de sem Ward, sem az ikrek nem tűntek úgy, hogy értékelnék a humorát.

– Na, mi lesz már? – Kérdezte Ward, akinek még az a fél pillanat sem kerülte el a figyelmét. – Remélem, felkészültél a humor következményére is.

– Hogy te milyen hangulat romboló vagy – nyelte le a falatot Espada, majd kézfejével megtörölte a száját -, szerintem itt minden ehető. De a biztonság kedvéért mielőtt bármit megennétek, mutassátok meg nekem is.

Harmadik azt megtartotta magának, hogy a növényekhez valamennyire ő is ért.