Szépek és szörnyek – II.

Ez a novella az azonos című történetem közvetlen folyatása. Ha azt még nem olvastad, mindenképp tedd meg erre a linkre kattintva, mert ez a rész önmagában nem értelmezhető.
Emellett a Szépek és szörnyek a Ki a szörnyeteg? című novellám előzménye, és bár történetükben, szereplőikben nem függenek szorosan össze, ha tetszik a világ, olvasd el azt is a fenti elérhetőségen.


Bizalomépítés


Hát az egészen biztos, hogy nem indult jól az ismeretségünk a Padingtonnal. Ő egyetlen szavamat sem hiszi el, de még azt sem, ha kérdezek, éppen emiatt válaszolni sem igazán hajlandó semmire. Nekem pedig minden igyekezetem ellenére egyre nehezebb androidként kezelnem. Minél több időt töltök vele, minél jobban próbálom megérteni, annál inkább Paddy lesz belőle a Paddington helyett.

Továbbra is azt hiszi rólam, hogy a fogvatartói közül vagyok egy, és hogy valamit el akarok érni, vagy manipulálni, agymosni, vagy tudom is én… Természetesen nem célom egyik sem. A másik nagyon bosszantó dolog az, hogy semmivel sem próbálkozik ellenem, vagy hogy kijusson a bunkerből, egész nap semmit nem csinál, csak információt próbál kiszedni belőlem a lányáról. Ezt a baromságot!

Amikor legközelebb enni viszek neki a szobába, amiben végül elhelyeztem – semmi extra, csak egy matrac, hogy semmivel se fordulhasson ellenem, az étel meg csak egy tápanyag turmix, én is ezt eszem, mert ebből sok van, így legalább nem kell semmi romlandót itt tartanom –, szóvá is teszi, hogy nem tetszik neki a bánásmód.

– Hé, gépész – így hív már a kezdetek óta, és ahogy ő ki tudja mondani, az felér a legmélyebb sértéssel –, nincs valami normális kajád? Pizza? Vagy egy nyomorult szendvics?

Remek. Még válogat is. Nem teszem szóvá, de kétlem, hogy a “gazdái” bármit mást adtak neki a tápanyag turmixon kívül. Az emberi, élő szövetei miatt ennie is kell, és az ezzel járó egyéb folyamatai is épp olyanok, mint az élőké. Nincs még olyan android, ami 100% százalékban hasznosítani tudná a bevitt tápanyagot. Bár az egyszeri embereknél jóval hatékonyabban teszi, sőt ezt a turmixot valami 85%-ban fel tudja dolgozni. Igen, emiatt tartanunk kell wc szüneteket is, de hadd ne beszéljek róla.

– Sajnos nincs – rázom meg a fejem, és meglötyögtetem előtte a sajátomat –, olyannyira, hogy én is ezen élek.

– Te szegény nyomorult – néz rám lesajnálón –, azt hittem, legalább a saját kis talpanyalóikat jobban tartják. Eléggé a béka segge alatt lehetsz a ranglétrán…

Na jó, ez tényleg fáj. Megmentettem az életét, bújtatom, és ez a hála. Döbbenetes, hogy mennyire csípős a nyelve, és mennyire rosszindulatú tud lenni a megjegyzéseivel. Olyan mértékben rosszul esnek a szavai, hogy egyre kevésbé viselem jól őket. Ő pedig megérezhette, hogy a gonoszkodásával átjuthat a pajzsomon, mert rendületlenül teszi a megjegyzéseit.

– Gondolom, Maryről is azért nem mondasz semmit – beszél tovább, közben végig gonoszkás pillantásokkal méreget –, mert te benyaltad nekik, amikor azt mondták, hogy csak egy android vagyok.

Ezerszer átbeszéltük már ezt… vagyis ezerszer próbáltam megértetni vele, hogy a kislány képe csak egy kiválóan futó program az agyában, de nem hisz nekem. A én türelmem pedig egyre fogy.

– Adnod kéne egy kést – beszél tovább teljes lelkinyugalommal, én pedig elhűlve hallgatom –, ha megvághatnám magam, azonnal látnád, hogy éppen úgy vérzek, mint te.

Erre felkapom a fejem. Igen, keringenek mindenféle folyadékok a bőre alatt, és a mesterséges szervei közt, hiszen a tápanyagot el kell juttatniuk minden apró porcikájába, hogy az emberi szövetei ne induljanak oszlásnak. Ha megsérül a bőre, valóban “vérzik”… de az ő vére neonkék. Nem fogom most elmagyarázni, hogy miért, a lényeg az, hogy az ő szállító közege, ami oxigént és tápanyagot is szállít, nem vastartalmú.

– Rendben – állok fel, és húzom elő a kezeslábasom zsebéből a bicskámat –, de nem téged foglak megvágni vele.

Felé fordítom a tenyerem, majd belehasítok a késsel. Nem túl mélyen, nem akarom megsérteni az idegeket, csak annyi a lényeg, hogy vérezzen. Felé tartom a kezem, figyelem, ahogy engem néz, és a döbbenettől elkerekedik a szeme. Én pedig sarkon fordulok, és kissé primadonnásan bár, de kiviharzok. Még csak annyit sem mondok neki, hogy erre varrjon gombot.

Annyira, de annyira dühös vagyok. Épphogy eszembe jut, hogy rázárjam a szobát, még csak az hiányzik, hogy éppen most, mikor ennyire felzaklatott, megszökjön nekem. A konyhába megyek csörtető léptekkel, és amennyire tudom, ellátom a vágást. Aztán a gépterembe trappolok, és bekapcsolom a számítógép csodát, amit én magam terveztem, és építettem meg.

A kötés gyorsan átázik a kezemen, véres lenyomatot hagyok a billentyűkön, de nem érdekel, vízálló a billentyűzet, majd elmosom. Távolról rácsatlakozom Paddyre, szerencsére most annyira mérges vagyok rá, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom. Megnyitom az emlékeit tartalmazó file-t, elszántam magam, hogy mindent letörlök Maryről. Elegem van ebből a komédiából. Ha jól csinálom, észre sem fogja venni, és mind a kettőnknek könnyebb lesz.

Ahogy elkezdem keresni ezeket az emlékeket, rögtön feltűnik, hogy micsoda eszméletlen mennyiség van belőle. Elképesztő, hogy mennyire részletesen kidolgozta valaki ezt a történetet. Mi értelme van ennyi pénzt és energiát égetni csak azért, hogy egy részletgazdagon megalkotott emléksorozatot feltöltsön bárki egy harcra szánt androidra?

Aztán, ahogy egyik emléket nézem meg a másik után kezdenek feltűnni bizonyos anomáliák. De eleinte nem merek nevet adni a szörnyű gyanúnak, ami egyre erősödik bennem a képek láttára. Pedig lassan kénytelen vagyok szembenézni a felismeréssel. Ezek a képek… nem egy program részei…

Egy program éles, konkrét határai vannak, és csak az van bennük, amit beleírtak, ahova nem tettek semmit, ott egyszerűen nincs semmi… Ehhez képest egy emlék… az nem ilyen. Nincsenek élesen körülrajzolható határai. Vannak részletek, amik homályosak, és csak halványan, részleteiben, darabosan tudjuk felidézni. Mint mondjuk egy elágazás az utcán, nem figyelted meg részletesen, de tudod, hogy arra folytatódik az út, fel tudsz idézni színeket, benyomásokat. Na, egy programban itt egyszerűen nem lenne semmi.

Akinek a fejébe ültették, annak nem tűnne fel, mert a program nem mutatná meg soha ezt a meg nem írt részét, de valaki olyan, mint én, észreveszi. Érzem, hogy árnyalatokat sápadok, ahogy belém nyilall a felismerés, és ahogy egyre visszább görgetek a Paddington emlékeiben. Itt van minden… egy teljes élet a gyerekkortól kezdve.

Mary pedig létezik. Annak a szerencsétlennek a kislánya, akinek az emlékeit feltöltötték Paddyre. Ő annak a Paddington Smithnek hiszi magát, akinek az emlékeit most látom. Elképesztő. Látom a kislány születését, a boldogságot, amit az anyjával éreztek. Aztán látom a fájdalmat, amikor a nő elhagyta… Aztán következik egy brutális támadás az utcán, amikor az igazi Paddington Smith hazafelé tartott a pár hónapos kislányával. Kegyetlenül elbántak velük, hiába küzdött, alulmaradt, és nekem erős a gyanúm, hogy bele is halt.

Egy kicsit félre kell tennem Paddy emlékeit. Inkább az ember Paddington Smithre koncentrálok. Sejtettem, hogy millió plusz egy találat lesz erre a névre, és tényleg nem kevés idő megtalálni, de nem is lehetetlen a Paddy fejében élő énkép alapján. Minden dátum egyezik az adroid emlékeivel. A holttestet Nagy-London egyik sikátorában találták meg, de a kislány azóta is eltűntnek van nyilvánítva. Belépek a rendőrségi adatbázisba, és lezárom az ügyet. Már tudom, hogy mit fogok tenni.

És csak itt állok meg egy pillanatra elgondolkodni… Az emlékekben szereplő férfi bár sokban hasonlít Paddy-re, mégsem ő. Aztán feltűnik még pár apróság… Embernek hiszi magát, de tudja, hogy kék a vére. Az enyémen határozottan megdöbbent. Azt hitte, hogy magához hasonló emberekkel harcolt az arénákban. Ezer más eltérésnek fel kellett volna tűnnie neki az ellenfelei és önmaga közt. De nem tűnt… És akkor leesik.

Azért nem vett észre semmi furcsát, mert beleépítettek egy szűrőt, ami minden, az agyába érkező információt megszűrt. Paddy mindent figyelmen hagyott, ami nem volt beleintegrálható a világába. Van egy erős tippem, hogy egy chip tehet erről, és azt is sejtem, hogy hova építették belé. Futtatok egy célzott keresést. És bingó. Ott van, ahol késsel szemen dobták. A biztonság kedvéért teljesen kisütöm a chipet. Többet senki sem szórakozik Paddy fejével. Ettől egy kicsit jobban érzem magam.

Olyannyira, hogy találok erőt magamban visszatérni az emlékeihez. Vagyis csak visszatérnék, de semmit sem látok a monitorom, mert könnyek gyűlnek a szemembe. Egyenesen utálom magam, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy mindent letörlök Maryről. Valamikor félidőben kirohanok a gépteremből, és épp csak elérem a wc-t. Nemcsak átvitt értelemben fordult fel a gyomrom magamtól. Miután mindent kihánytam, ami csak távozni tudott belőlem, és már csak gyomorsavat és keserű epét öklendezek fel, ismét összeszedem minden erőmet, hogy visszaüljek a monitorok elé.

Végignézem, ahogy egy cellában tért magához, ahol közölték vele, hogy csak akkor láthatja újra Maryt, ha részt vesz az viadalokban. És… ez egy program, a napnál is világosabb. Utólag írták az igazi Paddingtion Smith emlékeihez. Az viszont már az újonnan aktivált android első emléke, hogy minden feltételükbe belegyezett. Öt és fél évig mindent megtett nekik, mert a sajátjának hiszi a kislányt.

A közös cellájukban nevelte Maryt a lehető legjobban, tényleg mindent megtett, ami csak tőle telt. Sosem láttam még ilyen odaadó szülőt. Az enyémek egészen biztos, hogy a cipője talpáig sem érnek fel. Ha valakinek joga van annak a kislánynak az apjának lenni, akkor az Paddy. Ha korábban nem döntöttem volna már el, hogy mit teszek, most hoztam volna meg ezt a döntést.

De most el kell mennem innen egy pár órára. Nem bírom magammal és a monitorokkal összezárva. Paddy pizzát vagy szendvicset szeretett volna. Azt hiszem, mind a ketten megérdemlünk valami kiadós junk foodot. Amennyire tudom, összeszedem magam, hogy embernek nézzek ki, és ne tartóztassanak le azonnal, amikor bemegyek a közeli városban a plázába.

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem a gépteremben, de jól esik kimozdulni egy kicsit. Először is bevásárlok, hogy tudjak szendvicseket is csinálni. Aztán a pizzériába megyek. Szerencsére Paddy emlékeiből tudom, hogy milyen pizzát szeret. Kérek neki egyet rengeteg zöldséggel és tükörtojással megpakolva, magamnak meg veszek egy olyat, ami nem botránkoztatná meg az olasz ősöket, akik a pizzát feltalálták.

Amint hazaérek – igen, sokat elmond rólam, hogy egy bunkert képes vagyok otthonnak nevezni –, az első utam a konyhába vezet, felszeletelem és tányérokra porciózom a pizzákat. Majd Paddy szobájába megyek. Amint kinyitom az ajtót, azonnal felpattan a matracról, amin addig feküdt.

– Hoztam pizzát – nyújtom neki a tányért, amin azok az istenkáromlásnak is beillő pizzaszeletek sorakoznak.

Ő lepillant rá, majd elveszi tőlem a tányért, látom, ahogy az arcára kiül a csodálkozás. Honnan tudom, milyen pizzát szeret, kérdezi a pillantásával. De nem ezt a kérdést mondja ki.

– Lucas? – szólal meg bizonytalanul. – Történt valami? Eddig órát lehetett igazítani hozzád, aztán eltűntél két napra… Minden rendben? Pocsékul nézel ki…

Remek, tényleg szarul festhetek, ha egy évek óta fogságban tartott android is észreveszi. Megint felfordul a gyomrom. Basszus, én sem vagyok jobb azoknál a szörnyeknél. Bezártam szerencsétlent két teljes napra, és észre sem vettem… Épp csak annyi erőm van, hogy a saját tányéromat is a kezébe nyomjam, és elrohanok. Megint a mosdóba, alig tudom bevágni magam mögött az ajtót, aztán térdre vetődök a wc előtt. De csak üresen öklendezek. Nincs semmi a gyomromban, napok óta még enni is elfelejtettem.

Ez még erősebb öklendezésre késztet. Te, jó ég! Ha én napokig nem mozdultam ki a gépteremből, az azt jelenti, hogy Paddynek sem adtam enni legalább ennyi ideje. Basszus, hogy lehetek ilyen felelőtlen? Csak remélni merem, hogy a szövetei nem károsodtak ez alatt az idő alatt. Gyűlölöm magam… hogy lehetek még én is ennyire kegyetlen és figyelmetlen vele?

Elfekszem a hátamon a wc padlón, ha tehetném, egybeolvadnék a hideg járólapokkal. Lépéseket hallok, Paddy felém tart. Aztán megtorpan, a bakancstalpa nem döng tovább a betonon és köveken. A következő pillanatban éles csattanást, csörömpölést hallok, mint amikor porcelán tányérok törnek össze.

Basszus, basszus, basszus! Mi a franc volt ez? Úgy pattanok fel a wc csésze mellől, mintha villám vágott volna be mellém. Kirontok az ajtón, sosem bocsátom meg magamnak, ha Paddynek bármi baja esett miattam. Nem kell messzire rohannom, hogy megtaláljam. A gépterem ajtajában ül összezuhanva, ahol feltehetőleg kicsúsztak alóla a lábai. Előtte törött tányérok, és a romok amivé a két fél pizza változott a padlón.

Az arcát megvilágítja a monitorok fénye. Az egyiken a Paddington széria terve és modellje látható, mellette Paddy saját anatómiája – ezt az összehasonlítást én csináltam, hogy lássam, mit módosítottak benne. Nem hazudok, ha azt állítom, hogy majdnem mindent… Egy másik monitoron az emlékei futnak, egy harmadik az üres szobáját mutatja… és középen a legnagyobb az anomáliákat jelzi az emlékeiben, vagyis a program részleteket, amiket hozzá toldottak.

Egy szó mint száz, ennél kegyetlenebbül nem is közölhettem volna vele, hogy nem ember, hanem android. És ekkor értem meg a korábbi elutasítását is, amivel miden győzködésemre reagált. A szűrő… nem működött tökéletesen, de ezek szerint a hallott információt még képes volt átszűrni… és most, hogy teljesen megsütöttem… Nem maradt semmi, ami megvédte volna Paddyt a valóságtól.

Én is leülök mellé, és amennyire tudom, összekotrom a tányérok cserepeit, és a jobb sorsra érdemes pizzát. Addig sem kell ránéznem… Már elég szép halmot építettem a törött edényekből és moslékból, nem húzhatom tovább az időt.

– Sajnálom – bököm ki végül –, nem akartam, hogy így tudd meg…

Vesz egy hatalmas levegőt. Beillik egy fájdalmas sóhajnak is. Nem is értem, hogy ez miért lep meg, hiszen az élő szövetei miatt szüksége van oxigénre. Azon sem csodálkoznék, ha az átélt sokk miatt hevesen verne az a mesterséges szíve. Ha eddig valaha is kételkedtem volna abban, hogy az androidok tudnak-e érezni, most nyertem volna megdönthetetlen bizonyítékot, hogy bizony tudnak. Egészen biztos vagyok benne, hogy Paddynak most szakadt meg másodszor a szíve. Rám emeli azt a különleges zöld szemét, és lemondóan megrázza a fejét.

– Nem a te hibád – szólal meg végül –, te annyiféleképpen próbáltad az értésemre adni… én voltam túl fafejű, hogy felfogjam…

Azonnal magyarázkodásba kezdek, és a tőlem telhető legjobban próbálom elmondani neki, hogy nem fafejű volt, hanem a szűrő tehet arról, hogy nem hitt nekem. Azt hiszem, hadarok, és össze-vissza beszélek, annyira igyekszem megértetni vele, hogy ha valaki tehet erről az egészről, akkor az tényleg én vagyok. Paddy felemeli a kezét, és elhallgattat.

– Lucas… elég. Akkor… abban is igazad volt, hogy Mary nem létezik?

Figyelem, ahogy egy könnycsepp megszökik, és legördül a szeme sarkából. Nézem, ahogy odanyúl, és egy erőtlen, megtört mozdulattal letörli. Én pedig először szóhoz sem jutok, már meg sem kéne lepnie, hogy még sírni is tud. Igazság szerint nem is ez döbbent meg, hanem a fájdalom szegte a szavam, ami az egész lényéből sugárzik. Aztán összeszedem magam, és ismét dőlni kezdenek belőlem a szavak.

– Nem! Abban tévedtem! Mary létezik – felpattanok, és a monitorhoz lépek, hogy könnyebben be tudjam bizonyítani neki. Nem beszélek neki az eredeti Paddington Smithről, képtelen lennék még ezzel is meggyötörni. Egyszer majd talán elmondom neki, de az egészen biztosan nem most lesz. – Nézz ide! Látod? Eddig a pontig ezek feltöltött emlékek. Ezekre azért volt szükség, hogy tudd ki vagy, és hogy ki neked Mary, mikor először bekapcsolnak. Sokszor csinálnak ilyet, hogy előre feltöltött emlékeket kapnak az androidok, így nem akkora sokk “életre kelni”. Közted és köztük annyi a különbség, hogy kezdettől fogva azt akarták, hogy embernek hidd magad. Tudja a bánat, hogy miért… De a lényeg, hogy ettől a ponttól… látod? Ezek már az aktiválásod utáni emlékeid. Mary-t tényleg rád bízták, és te tényleg az apja vagy. Hallod, Paddy? Az egyetlen apa vagy, akit az a kislány valaha ismert. És tudod mit? Az emlékeid alapján, senki sem kívánhatna nálad jobbat.

Rám emeli csodálkozástól hatalmasra tágult szemét. Ezer érzés kavarog akkor abban a szempárban, de a legfényesebben mind közül a hála ragyog belőle. És nekem még a lélegzetem is elakad, Paddy olyan jóképű. Most meg különösen, hogy már nem azzal a bizalmatlan gyanakvással néz rám, amivel korábban.

Ahogy megpróbálok visszamenni mellé, megszédülök, és majdnem felbukok, de Paddy olyan hihetetlenül gyorsan pattan fel, hogy még azelőtt elkap, hogy végigvágódnék a tönkrement ételen és tányér cserepeken a padlón. Engem a mellkasára vonva, szorosan tartva ereszkedik vissza velem a padlóra, és elmondani sem tudom, milyen jó érzés a karjai között lenni.

Persze kellemetlen helyzetbe vagy zavarba sem akarom hozni, szóval pár pillanat elteltével megpróbálom kifejteni magam az öleléséből. De nem hagyja, kicsit szorosabban fog át, mozdulni sem tudok. Aztán amikor a gyomrom hangos korgásba kezd – igen, nem ettem semmit két napja, valószínüleg ezért is gyengültem el ennyire –, elvigyorodik, majd az arcát a nyakamba fúrja.

– Mikor ettél utoljára? – kérdezi suttogva.

– Akkor, amikor te is – válaszolom neki szégyenkezve, még mindig utálom magam érte, hogy ennyire felelőtlen voltam –, amikor kirohantam a szobádból. Sajnálom… te is biztos nagyon éhes vagy…

Hirtelen elhallgatok, annyira pocsékul érzem magam, a torkom is összeszűkül, képtelen vagyok egy szóval többet is kimondani.

– Én jobban bírom – feleli ő még mindig suttogva, és elmondani sem tudom, mennyire meghitt ez a jelenet. – Mindig ennyire túlhajszolod magad?

– Igen, van egy ilyen rossz szokásom – felelem.

– Jobban kellene vigyáznod magadra… – elhallgat, mielőtt még bármi olyat mondhatna, amit később mind a ketten megbánunk. Aztán meggondolja magát, és mégis tovább beszél. – Kedvellek téged, Csak Lucas. Azt hiszem, az első perctől fogva kedveltelek, csak a saját bizalmatlanságom miatt nem mertem kimondani.

Érzem, hogy ettől a kijelentéstől ostoba, de annál boldogabb mosoly terül szét a képemen.

– És most már igen? Most már akár meg is bíznál bennem? – kérdezem reménykedve.

– Bőven volt időm gondolkodni, és rá kellett jönnöm, hogy te más vagy, mint a többiek – felsegít a padlóról, de én az iménti kijelentése hatása alatt alig tudok megállni a lábamon, Paddy ezt gyengeségnek könyveli el, a karjába vesz, és a nappaliba visz. Itt leültet az egyik fotelba. – Hozok neked enni.

Épp bólintanék, mikor váratlanul az ajkaimra nyomja az ajkait. Ez első pillanatban rettenetesen megdöbbent, majd a következő pillanatban megkapaszkodom a nyakában, és olyan hevesen viszonzom a csókot, ahogy arra csak képes vagyok. Percekig csókoljuk egymást, egyikünk sem akarja elengedni a másikat. Gondolom, már csak azért sem, mert akkor meg kéne magyaráznunk egymásnak ezt ez egészet.

Aztán mégis kénytelen vagyok eltolni magamtól, mert már nem maradt oxigén a tüdőmben, és a szemem előtt fekete pöttyök táncolnak.

– Sajnálom – Paddy a homlokát az enyémnek támasztja, és engem megdöbbent, hogy ő is liheg egy kicsit –, mondanám, hogy nem tudom, mi ütött belém, de sajnos nagyon is tudom. Vonzódom hozzád, az első pillanat óta… de nem mertem engedni az érzéseknek, mert azt hittem… az ő emberük vagy, és azt vártam, mikor árulsz el…

– Paddy – súgom még mindig bele kapaszkodva, és annyira szeretem, hogy ennyire nem viselkedik androidként, hiába tudja már az igazságot –, sosem árulnálak el. Azóta meg akartalak menteni, hogy először láttalak abban az arénában…

Megint elhallgatok, majdnem a nyelvem is elharapom közben. Ezt a részét sosem meséltem el neki. Kissé hátrébb is húzódik tőlem, felvont szemöldökkel mered az arcomba, de a vonásain nyoma sincs gyanakvásnak, csak kíváncsiság látszik rajta. Megint előre hajol, nyom egy futó csókot az ajkaimra, majd visszahúzódik.

– Hozok magunknak enni – néz rám mosolyogva –, és amíg elpusztítjuk a megmaradt pizzát, elmesélhetsz mindent. És onnantól nyílt lapokkal játszunk.

Szólni sem tudok, csak bólintok. Annyira de annyira emberi. És akkor szinte arcul csap a felismerés, Paddy nem emberi, hanem ember. Ő az igazi Paddington Smith egy android testbe zárva. Az első perctől kezdve önmaga volt, azóta, hogy először aktiválták. Függetlenül attól, hogy mennyire tér el a megjelenése a hús-vér személyétől. Paddington Smith az első ember, aki egy android testben él.

Ijesztő, hogy mit alkotott az emberiség, és hogy mit jelent ez ránk nézve…


Tervek és kivitelezés


– Lucas, hova a fenébe mész? Nem arról volt szó, hogy nyílt lapokkal játszunk? – állít meg a bunker ajtajában, én pedig összerezzenek.

Mikor mindent elmeséltem neki, olyan három napja – de hát kiszámolja, mikor annyi dolgom volt az eltelt időben –, meglepően jól fogadta a híreket, miszerint az osztagom szabadította ki, és hogy végül azért kötöttünk itt ki, mert engem is meg akartak ölni. A lelkem sokkal könnyebb lett azután, hogy mindent elmondtam neki. Sőt azt is megígértem, hogy megtalálom Maryt, még ha a legmélyebb poklokra kell is alámerülnöm érte.

Amiben viszont nem voltam őszinte az az, hogy az eltelt napokban mindent tűvétettem a kislány után. Minden létező rendszerbe betörtem, hogy a nyomára bukkanjak. Paddy persze semmit sem értett abból, amit csináltam, de mindig ügyelt rá, hogy ne járjak úgy, mint legutóbb, hogy napokra megfeledkezem mindenről. És szükségem is volt erre a figyelemre, mert minden agykapacitásomat felemésztette a Mary utáni kutatás. Ha már megesküdtem magamnak, hogy hazahozom Paddynek a kislányát, tartom is a szavam.

Szóval, basszus. Nem. Duplán, sőt triplán basszus… A tervem az volt, hogy észrevétlenül kisurranok – mert ugye már tudom, hol tartják fogva Maryt –, Paddyt itt hagyom a bunkerben, hogy biztonságban legyen. Sosem kockáztatnám az ő épségét. Ezért akartam egyedül menni, nem is tartották nagyon messze a kislányt, egy Nagy-Londoni irodaházhoz kell mennem. Ott behackelem magam a rendszerükbe, besétálok, aztán Maryvel kisétálok. Ami időigényes, az csak annyi, hogy a kontinensről elvezessek Nagy-Londonba.

Legalábbis így terveztem. Azzal nem számoltam, hogy Paddy kiszúrja, ahogy épp elsunnyogni készültem a bunkerből. A következő pillanatban már előttem áll, és elfedi előlem a kijáratot. Számonkérőn néz rám, és én nem állhatom a tekintetét, félrefordulok.

– Ki vele, Lucas – mordul rám –, hova akarsz menni nélkülem?

Basszus… mondtam már? Veszek egy nagy levegőt, tudom, hogy nem szabadulhatok tőle. Ha kell, ítéletnapig is itt fogunk állni, de addig mindenképp, amíg mindent be nem ismerek neki. Kénytelen vagyok kibökni. Így amellett döntök, hogy egy levegővel eldarálom az egészet.

– Tudom, hol van Mary. Érte akartam elmenni. És mivel nincs az az isten, hogy téged veszélybe sodorjalak, úgy döntöttem, hogy egyedül kell ezt megoldanom.

Mered rám pár pillanatig, és én tökéletesen ki tudom olvasni a tekintetéből, hogy mennyire ütődöttnek néz. Majd közelebb lép hozzám, és a karjaiba von. Ez a reakció nagyon is meglep, mert az hittem, ki fog kelni magából. De az, hogy megcsókoljon olyan váratlanul ér, hogy még a térdem is elgyengül tőle. Imádom benne, hogy ennyire kezdeményező.

Aztán elenged, és hátrébb lép tőlem, akkor már látom az irritáltságot, sőt a dühöt is az arcán. Még egy lépést hátrál, és megszólal.

– Lucas… te vagy a legnagyobb koponya, akivel valaha dolgom akadt. De te tényleg azt gondolod, hogy hagyom, hogy ezt egyedül csináld végig? Napok óta látom, hogy készülsz valamire, a tudatod többet van a világhálón, mint itt, a saját testedben… Már vártam, hogy mikor jutsz el odáig, hogy megint eltűnj valahova. És erre csak így közlöd velem, hogy Maryért mennél?

– Te hallottál bármi abból, amit az előbb mondtam? – kérdezem én is kissé türelmetlenül, mert nagyon ki van számolva az időm, nem késhetek. – Nem sodorlak veszélybe.

– Miért gondolod azt, hogy egyedül kell végigcsinálnod ezt az egészet? Nem hiszed, hogy be és ki tudom magam verekedi én is bárhova?

– Öhm… azt hiszem, azt nem tisztáztuk, hogy én nem fogom beverekedni magam sehova. Szerinted a saját megjelenésemmel mekkora esélyem lenne az őrök ellen? – tárom szét a karjaimat. Nem mintha gyenge lennék, de azért olyan illúzióban sem ringatom magam, hogy alkalmas lennék közelharcra… nem, az egyértelműen Paddy műfaja.

– És mégis mit terveztél, ha nem beverekedni magad? – néz rám felvont szemöldökkel, és a mellkasa előtt összefont kézzel.

– Hát… beírom magam a rendszerükbe, aztán besétálok, mintha odatartoznék. A behatolás egyes számú szabálya: sosem gyanakszanak azokra, akik odatartoznak. Aztán kézenfogom Maryt és kisétálok vele.

– Rendben, nagyokos, és miből gondolod, hogy hagyja majd, hogy kézen fogd, és kisétálj vele?

A kifejezés az arcán elgondolkodásra késztet. Mary az egész életét fogságban töltötte, lassan hat éves lesz, és még egy napot sem volt szabadon. Ha én lennék az apja, biztos mindent megtennék, hogy megtanítsam túlélni, és megvédeni magát. Paddy leolvassa az arcomról, hogy mire gondolok, és én is értek az ő vonásaiból. Megtanította nem bízni Maryt. Fogalmam sincs, hogy mivel próbálkozna a kislány, de tartok tőle, hogy gyorsan bottal üthetném a nyomát abban a hatalmas épületben.

– Szóval arra célzol, hogy szükségem lesz rád? – vonom most föl én is a szemöldököm.

– Ha azt akarod, hogy Mary veled tartson, akkor igen. Meg gondolom, az sem hátrány, ha lesz valaki, aki utat tud törni, ha minden kötél szakad.

Hiába ismerem el, hogy ebben igaza van, attól még nem tetszik az ötlet, hogy visszavigyem oda, ahol bizonyára csak az nem ismerné fel, aki mind a két szemére vak.

– Továbbra sem tetszik ez az ötlet – morgom, de megindulok a kocsihoz, mert nincs több vesztegetni való időnk.

– Miért? – kérdezi, miközben bemászik mellém az utasoldalra. – Majd én is úgy viselkedem, mintha odatartoznék. Nem azt mondtad, hogy azt sosem szúrják ki, aki odatartozik?

Vetek rá egy lesújtó oldalpillantást, de semmi mással nem reagálok. Mi a fenét mondjak erre? Az a baj, hogy ő annyira odatartozik, hogy örülni fogok, ha az első három másodpercben nem szólalnak meg tőle a szirénák.

– Szállj ki! Gyerünk! – szólok rá ellentmondást nem tűrően, és én is szinte kirúgom a saját ajtómát. De Paddy persze nem mozdul. – Nem viccelek! Kifelé, te vezetsz, mert nekem dolgoznom kell, hogy egyáltalán legyen esélyünk eljutni Maryig.

Erre felderül az arca, és egy szó nélkül engedelmeskedik. Helyet cserélünk, én pedig két pislogással kiteszem GPS-re az útvonalunkat. Paddy már meg sem lepődik ezen, már rég tudja, hogy sosem az az igazi eredmény, amit az ujjaimmal el tudok érni.

Ő szótlanul vezet, én pedig behackelem magam az irodaházba. Mennyire irónikus, hogy ez az illegális android viadalokat szervező cég egészségügyi segédeszköz fejlesztőnek álcázza magát? Előre rettegek, hogy mekkora munka lesz Paddyt visszaírni a rendszerükbe. Vagyis… szinte azonnal jön a döbbenet, a Paddington Smith program és android ID még mindig aktív, mintha sosem foglaltuk volna le Paddyt. Hát egyessel leülhet minden biztonságtechnikusuk. Én viszont nem ülök fel ennek.


Bent vagyunk


– Oké – fújok ki egy ideges levegőt, mikor már majdnem ott vagyunk az épület alatt –, tudom, hogy hol tartják Maryt.

Elmagyarázom neki, ő pedig figyelmesen hallgat. Néha bólint, de addig nem szól közbe, amíg a mondandóm végére nem érek.

– Tudom, az hol van – erősít meg –, az a régi cellánk. Álmomban is odatatálok.

– Remek, akkor vezess te. Így kevesebb dologra kell figyelnem, és jobban be tudom védeni magunkat.

Kissé remeg a hangom. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kellett saját magamnak behatolnom bárhova. Na, jó. Kinek akarok hazudni, egyszer sem fordult még elő ilyen, eddig mindent monitorok mögül intéztem. Szóval ideges vagyok, oké? Igazából maradhatnék a kocsiban, de továbbra sincs az az isten, hogy hagyjam Paddyt egyedül behatolni. Nem ment el az eszem. Egyébként is, mindenből kell egy első alkalom.

Előhúzok egy tabletet a hátizsákomból. Ez kelleni fog. Elővarázsolom rá az épület alaprajzát, és legalább magamat igyekszem meggyőzni arról, hogy készen állok. Mikor pedig becsapom magam mögött a kocsi ajtót, egészen biztos vagyok benne, hogy minden félelmemet és kétségemet sikerült bezárnom. Így már tényleg úgy festünk majd, mintha ide tartoznák.

Paddy felvezet minket a legfelső emeletre. Ő a lépcsőn akar menni, de én megnyugtatom, hogy ha rajtam múlik, a liftekben sem vesznek észre minket. Itt egy szürke folyosón megyünk egy darabig, majd Paddy egy biztonsági ajtó előtt állít meg minket. Én egyszerűen csak intek neki, hogy menjen be, hiszen amíg felfele jöttünk a lifttel, kinyitottam.

Bent, viszonylagos kényelemben, de teljes elszigeteltségben egy pufók arcú, kisírt szemű, gesztenyebarna hajú kislány fogad minket. Amint pillantása megállapodik Paddyn, elkerekedik a szeme, felpattan a földről, és az apja karjai közé veti magát, aki térdre esik előtte. Elmondhatatlanul megható jelenet, ahogy Paddy úgy szorítja magához, mintha az élete múlna rajta.

– Mennünk kell – teszem a vállára a kezem –, még nem fedeztek fel minket, de gondolom, ami késik, nem múlik.

Paddy csak szótlanul bólint, és a karjaiban Maryvel emelkedik fel a földről, én pedig visszairányítom a őket a lifthez. Nem mondom ki, de aggódom. Eddig túl könnyen ment minden. Senki nem állított meg minket, nem kértek tőlem igazolványt, senkit sem érdekelt, hogy szabadon-járunk kelünk az épületben. Igen, eljátszuk, hogy ide tartozunk, de ennyire nem tökéletes az álcánk. Csak legyünk végre kint innen…

Megkönnyebbülök, ahogy becsukódik előttünk a lift ajtaja, és végre elindulunk lefelé. Aztán talán még félútig sem jutottunk, de a lift megáll. Az ajtó magától kinyílik, nem tudok semmit tenni ellene. Már a legrosszabbra készülök, de csak egy üres folyosó fogad minket. A lift nem reagál, ezért óvatosan kilesek az ajtó mögül.

– Gyertek, a lépcsőház itt van pár lépésre – súgom Paddynek.

– Nem tetszik ez nekem – mordulja vissza ő.

– Nekem sem, de a lift halott, akármivel próbálkozom, nem reagál.

Paddy bólint, és mellém lép, majd az én kezembe nyomja Maryt. Elég ügyetlenül fogom meg a kislányt úgy, hogy az egyik kezemben még mindig a tabletet szorongatom. Arról nem is beszélve, hogy Mary is fészkelődik a fogásomban, nem akar a karjaim közt maradni.

– Maradj Lucasszal – szól rá Paddy –, nekem mindkét kezemre szükségem lesz, ha meg kell védenem magunkat. Benne bízom, tücsök, ő vigyáz majd rád.

Mary engedelmesen bólint, és onnantól nem tiltakozik, nem mocorog tovább. Elindulunk a lépcsőház felé, és továbbra is nyugtalanít a tudat, hogy több, mint ötven emeletet kell majd lemásznunk gyalog.

Alig teszünk pár lépést, mikor valami az oldalamnak csapódik, ledönt a lábamról, én pedig nekizuhanok a falnak, és minden levegő kiszorul a tüdőmből. Nem nyílik módom összeszedni magam, mert a következő pillanatban ki is tépik Maryt a karomból. Olyan gyorsan történik minden, hogy Paddynek sem nyílik módja reagálni semmivel a támadásra.

Abba az irányba fordulok, amerre a támadónkat sejtem, és még a vér is meghűl az ereimben egy pillanatra. Paddy? Aztán azonnal rádöbbenek, hogy nem, csak egy másik ugyanúgy kinéző Paddington. Az igazi Paddy amellett, hogy ugrásra készen várakozik, engem próbál felsegíteni, de közben egy pillanatra sem veszi le a szemét a másikról és a kislányról.

Mary szeme is idegesen jár a két Paddington között, egyértelműen nem tudja, hogy mit higgyen.

– Mary – súgja neki a másik, ő is egyértelműen a sajátjának hiszi a gyereket –, édes jézusom, majdnem elraboltak…

– Mary, ne hallgass rá, azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk… Lucas juttatott be hozzád.

– Nem ismerem Lucast – hüppög a kislány, és kissé erősebben kapaszkodik a másikba, nem áll jól a szénánk, láthatólag nem hisz Paddynek.

Ő viszont nem esik kétségbe. A tenyerét Mary felé nyújtja, sorban, meghatározott sorrendben behajlítja az ujjait, amíg csak a kisujja mutat a kislányra félig begörbítve. Fogalmam sincs, hogy mit látok, de Mary szemébe abban a pillanatban visszatér a bizalom, és szabadulni próbál a másik fogásából. Az viszont hátat fordít nekünk, és rohanni kezd a folyosón. Paddy pedig nem gondolkodik, csak kilő utána. Hiába kiabálok, hogy várjon, szerintem meg sem hallott.

Nem tehetek mást én is utána vetem magam, és közben próbálom megfejteni, hogy hova tartunk, és mi vár ott ránk. De mielőtt bármire is juthatnék, megérkezünk egy hatalmas tárgyalóba, ahol az a szemétláda fogad minket, aki legutóbb meglógott a VIP arénából. A Paddington egyesen mögé fut a kezében Maryvel, aki hiába próbál szabadulni a vasmarok szorításából.

A Seggfej a Paddington mellé lép, csinál vele valamit, mert minden fény eltűnik az android szeméből, és én már ennyiből tudom, hogy kikapcsolta a személyiségét. Innentől már tényleg nem egyéb, csak egy gép, aki parancsra vár. Egyik keze a kislány nyakára csúszik, és nem kell sok ész hozzá, hogy tudjuk, egy könnyed mozdulatába telne csak kitörni Mary nyakát.

Vetek egy oldalpillanást Paddyre, és látom, ahogy szinte megfagy a jelenetet látva. Mozdulatlanul csak mered a hármasra, de ide érzem, hogy vibrál az indulatoktól.

– Nyerj nekem egy kis időt – súgom neki alig mozgó ajkakkal, szinte hangtalanul, mert tudom, hogy ő hallani fogja. Nem mozdul, nem rezdül, semmivel nem reagál, de mégis bízom benne, kénytelen vagyok bízni benne…

– Tudod – szólítja meg a Seggfej Paddyt –, amióta eltűntél, semmi sem az igazi, ezek – int az üres Paddington felé –, valahogy sosem olyan jók, mint te, és ez a kis hisztiláda is mindig átlát rajtuk. Megkeserítik az életem. De te… – úgy lép Paddy elé, mint valami keselyű –, te tudod, hogy mit akarok.

Figyelem Paddyt, ahogy bólint, de nem mondd semmit, helyette a Seggfej beszél tovább:

– Igen, téged akarlak vissza, azt akarom, hogy minden a régi legyen – ekkor pillantása rám villan, úgy utasítja Paddyt. – Törd össze a tabletjét.

Olyan gyorsan mozdul, hogy szinte nem is látom, kicsavarja a kezemből a táblagépet, a földhöz vágja, majd rátapos, aztán ugyanazzal a lendülettel hátrafeszíti a karjaimat, de nem okoz fájdalmat. Úgy tesz, mintha térden rúgna, én pedig értek belőle, és térdre rogyok. Annyit súgok közben:

– Még harminc másodperc.

A Seggfejnek beépített fegyverei vannak a falban, és nekem még ennyi időre van szükségem, hogy rá fogjam az egyiket. Paddy közben minden tőle telhetőt megtesz.

– Add vissza Maryt – követeli –, és akkor minden úgy lesz, mint régen.

– Tudod – az üres Paddington felé int, aki a kislánnyal a kezében vészesen közel megy a nyitott ablakhoz –, szándékosan hagytam meg az ID-et. Tudtam, hogy előbb-utobb visszajössz a kis patkányért. Abban is biztos voltam, hogy lesz majd, aki segít – itt sokat mondóan rám néz, ennek ellenére fogalma sincs, ki vagyok, ha legalább sejtése lenne, már nem lennék eszméletemnél –, és ugyan ki tudott volna ellenállni a csábításnak?

Hé! Én ellenálltam! Ezt persze nincs módom elmondani, de annyira egyértelműen csalinak vagy emberi butaságnak tűnt, hogy soha nem éltem volna a lehetőséggel. Valami nyomot viszont kellett hagynom magam után, ha felismertek… vagy talán figyelmeztetést tettek magára az ID-ra, hogy jelezzen, ha valaki ránéz? Erőforrás pazarlás, de basszus, az könnyen lehet.

– Számít ez? – kérdezi tőle teljesen fapofával Paddy, de én egészen biztos vagyok benne, hogy mindene remeg, hiszen az én szívem is összeszorul Mary szipogó sírását hallva. – Engem akarsz vissza, én pedig a lányomat. Nincs ebben semmi nehéz. Kérem Maryt.

– Azzal ugye te is tisztában vagy, hogy ezért kell nekem is cserébe valami? – megint rám néz, és én érzem a saját szívem egy pillanatra megállni, mind tudjuk mi következik. – Szabadulj meg tőle.

Paddy pillantása rám siklik, egy másodpercre becsukja a szemét, majd úgy felnyalábol a földről, mint egy zsák krumplit. Esélyem sincs szabadulni a fogásából. Megindul velem az ablak felé, és én kalapáló szívvel az sem tudom, hogy vettem észre, hogy rám kacsint. Legalábbis bízom benne, hogy kacsintás volt.

És abban a pillanatban elszabadul a pokol. Megszólal a puska, ami fölött átvettem az uralmat, és hátba találja a Seggfejet, a Paddington elhajítja Maryt, és nekiront Paddynak, akinek nincs más választása, mint ledobni engem a karjából. Még épp időben, mert így meg tudom ragadni Mary kis kezét, erősen ráfogok, miközben mint a ketten átbukunk a nyitott ablakon.

Próbálok megkapaszkodni bármiben, ami elég erős ahhoz, hogy elbírjon minket, és elválasszon az ötven emeletes zuhanástól, de minden kicsúszik a kezemből, akkora lendülettel haladunk el minden kiálló él mellett, hogy több körmöm is beszakad az erőlködéstől, de végre meg tudok kapaszkodni egy szegélyben. A vállam szinte kiugrik a helyéről, amint mind a ketten az épület üvegfalának csapódunk. Én pedig csak annyit érzek, hogy Mary szorítása elernyed a kezemben.

Próbálok lenézni rá, de csak annyit látok, hogy rongybabaként, ernyedten lóg a szédítő magasság felett, fölöttünk pedig, az ablak mellett Paddy küzd a másik androiddal. A világért sem sürgetném, de fogalmam sincs, meddig bírok még kapaszkodni. Az viszont egészen biztos, hogy akármi legyen is, Maryt nem engedem el.

Folytaátsa következik…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jason Yuen)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s