35. Egy visszalépés

A látogatás után Ward is hagyott magának egy kis időt, hogy visszanyerje emberi külsejét. Majd megtette a jelentését a tiszteknek – ahol ő maga nem jutott információhoz a felfedezésükről. Az viszont evidens volt a reakciók alapján, hogy a vezetőséget nem érte váratlanul a felfedezés, sőt határozottan elégedettnek tűntek. De Ward kérdéseire nem válaszoltak.

A beszámoló végeztével lelombozva távozott. De legalább megkapta a következő küldetés kivonatolt összefoglalóját. Nagyon óvatosan informálták egyetlen szóval, egyetlen morzsával sem tudott meg többet, mint amennyi a tisztek szerint feltétlenül szükséges volt.

Röviden annyi a parancs, hogy verekedjék át magukat a Határhegyek alatt, térképezzék fel a folyosókat, amiken áthaladnak majd, vegyenek lajstromba mindent, ami használható lesz számukra, a pontos helyével együtt. Közben keressék meg az utat, és jussanak ki a végtelen Esthadoni Síkföldre, majd menjenek tovább Csillagfényfokig, és ott vegyék fel a kapcsolatot a helyi ellenállással. Az utasítások további részét majd az ellenállás vezetőjétől kapják meg, ha sikerrel jártak.

Nem tetszett neki ez a bazi nagy „ha” a tervben. Pofon egyszerű lesz, dühöngött magában. Már önmagában az is lehetetlennek tűnt, hogy a hegyek mélyén észrevétlenül keresztül lopakodjanak. Mikor ezt az aggodalmát szóvá tette, szinte kinevették. Persze félig-meddig türelmesen azért a tudomására hozták, hogy a hegymély halott. Lakói a berobbantott járatokat eltömítő kövek között lelték halálukat.

Ward nem állt le vitatkozni velük. Lehet, hogy a Dōr felöli oldal valóban az, ezt igazolta az is, hogy a toronyhoz vezető úton nem találkoztak senkivel. De nem pusztulhatott ki egy teljes ország csak leomló kövektől… Minél többet merengett ezen, annál több homályos, gyerekkori emlék kezdett felderengeni a fejében. De ez elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja, hogy a Mély valóban halott lenne.

A torony óta már eszébe jutott, hogy kölyökkorában a falkával sokszor jártak egy felszínhez közeli városba lopni. Mert onnan – minden szegénysége ellenére is – legalább volt mit. Nem mondott semmit a tiszteknek.

Úgy döntött, ad a tervnek egy esélyt, próbálta megjósolni, mi várhat rájuk. Miután átkeltek a Mélyen, el kell majd menniük az árvatáborok mellet – ha még ugyan léteznek azok a táborok, sok idő telt már el azóta. Vagy ha felkapaszkodnak a régi autópályára, a táborokat végül is ki tudják kerülni. Talán arra nem járnak, és így kevesebb feltűnést keltenek majd.

Az autópálya legalább biztosan Csillagfényfokig fut. Még ha lenne is más út, a régi Fővidék erődvárosait bölcsebbnek látta elkerülni. Aztán ha a necces menetelés ezen részét teljesítették, hogy jutnak be városba? Sosem járt Csillagfényfokon, de mintha mesélték volna neki, hogy áthatolhatatlan falak mögött bújik meg… És ha be is jutottak, honnan álmodják meg, hogy kit és hol kell keresniük?

Majd minden információt időben megkap a kommunikátorára – mondták. Csak előbb érjenek elég közel, a városhoz, ez volt az utasítás. És arra is engedélyt kapott, hogy Bastiont magukkal vigyék, illetve Simont is véglegesen a parancsnoksága alá helyezték.

Mikor elbocsátották, felkereste a kórházi kezelés alatt nem álló többieket. Harmadikot nem találta sehol, ezért csak Loire és Espada társaságában ültek be az egyik félreeső társalgóba. Így legalább velük tud nyugodtan beszélni.

– Szóval, holnap után indulunk, és Bastion és Simon is velünk jönnek – fejezte be a helyzet ismertetését Ward.

– Hogy mondtad? – Meredt rá döbbenten csodálkozva Loire. – Magunkkal akarod vinni? De hát nincs olyan állapotban, hogy egész napokat végiggyalogoljon.

– Állítása szerint sokkal jobban van – hárított Ward –, egyébként meg, azt hittem világos volt, hogy ez most nem egy pár napos küldetés lesz. Lehet, hogy hetekig, sőt hónapokig leszünk távol. Tényleg itt akarod hagyni a bizonytalanságban?

– Mi bizonytalan? – Esett neki türelmetlenül Loire. – A tábor itt lesz, és itt van a kórház jól felszerelve… Velünk csak felesleges megerőltetésnek lenne kitéve. Azt hittem, legalább Luthernek szólsz, hogy tegyen érte valamit…

– Belegondoltál te egyáltalán, hogy hogy működnek itt a dolgok? – Ward érezte, hogy elfogy a türelme. – Itt a kutyát sem érdekli, hogy az Első Tacticus kölykei vagyunk. Ha valaki lepecsételi Bastion beteglapját, amíg mi nem vagyunk itt, hogy bevethető, hozzácsapják az első foghíjas szakaszhoz, és ki tudja hova vezénylik. Akkor aztán esélyünk sem lesz megtalálni, mikor visszajövünk. Mindenképp jobb, ha velünk jön. Mi biztosan figyelünk majd rá.

– Nem értek egyet. Biztos lehet tenni valamit, hogy még lábadozhasson.

Kész. Ward agyát elöntötte a vörös köd. Sosem bírta, ha hülyének nézik, olyan kérdésben meg kifejezetten nem, amiben egyértelműen neki volt igaza. Biztos volt benne, hogy Bastion válasza annyi lenne, hogy még ha beledöglik, akkor sem marad itt nélkülük. Egyáltalán nem értette ezt az esztelen tiltakozást Loire részéről. Ha csak egy kicsit is hajlandó lenne használni az eszét, képes lenne belátni, hogy az az egyetlen járható út számukra.

– Loire! – Robbant ki Wardból az indulat. – A legkevésbé sem érdekel, hogy egyetértesz-e. Világos? Ez nem kívánságműsor. Bastion is ugyanúgy megkapja a saját parancsát, ahogy te is megkaptad most. Értve vagyok?

– Igen, uram – Loire egyetlen további szó nélkül viharzott el.

– Hagyd, utána megyek – ugrott le a radiátor tetejéről Espada, mikor látta, hogy Ward is utána futni készül –, azt hiszem, jobb, ha én beszélek most a fejével. Neked sem árt, ha lehiggadsz kicsit.

Persze Ward képtelen lett volna ebben a nagyobb méretű lyukban maradni, tétlenül, egyedül a saját gondolataival. Úgyhogy dühösen fújtatva ő maga is távozott az épületből. Ahogy távolodott a szállásoktól, arra gondolt, hogy nagyon jól esne most egy kis búfelejtés. Mivel jobb nem jutott eszébe, egyelőre egy kártyaparti is megtette volna Lawrence-szel, még úgy is, hogy tudta, ellene képtelenség nyerni. Elhatározta, hogy felkeresi, majd csak azután mondja el Harmadiknak a „jó” híreket, hogy Lawrence az utolsó szál cigijét is elnyerte.

Ahogy a kórház felé haladt, az egyik sziklaparkon áthaladtában bele botlott Harmadikba. Miután elmondta neki, hogy egy régi ismerősével készül tiltott szerencsejátékra, Simon is fellelkesedett, szinte könyörgött, hogy vegyék be őt is a buliba. Ward végül beleegyezett, nem lehetett nemet mondani arra a szívhez szóló könyörgésre. Együtt indultak el, hogy megkeresék Lawrence-t.

A volt testőrt nem volt nehéz megtalálni, a kórház előtti lépcsőn ücsörgött, és békésen pöfékelt. Eléggé visszás látványt nyújtott mellkasa elé húzott ép lábával, ezen könyökölt, és támasztotta a fejét. Hiányzó lábánál a nadrágszárra egy esetlen csomót kötött, hogy ne zavarja annyira. Mikor meglátta Wardot, talpra kecmergett.

– Hát te mi járatban erre, öcsém? – kérdezte tőle, épp, mint kölyökkorában.

– Csak jöttem, hogy kihívjalak egy baráti meccsre – felelte neki vigyorogva, és máris jobban érezte magát.

– Pont a legjobbkor – húzott elő nadrágzsebéből egy paklit – épp van nálam kártya. De itt nem játszhatunk. Tudok egy félreeső helyet, odáig még el is tudok ugrálni. Menjünk, mutatom az utat.

Ward bemutatta Lawrence-nek Harmadikot, elmondta, hogy a barátja is csatlakozna a játékhoz, a volt testőr pedig határozottan kijelentette, hogy neki nincs kifogása, mert Ward barátja minden bizonnyal az övé is. Ezután Lawrence egy valóban félreeső helyre vezette őket a városfal legtávolabbi végében, amit régi romok és csenevész fák meg bokrok takartak.

Ward alaposan rácsodálkozott. Sosem gondolta volna, hogy köveken és rajtuk kívül lehet élő a városban. Nemhogy egy ilyen kehes, zöld liget. Ahogy nézte a vékonyka fákat, nem tudta eldönteni, hogy vajon azért nőnek-e itt növények, mert ide valamilyen csoda folytán be tudott törni a természet, vagy a lakók vért izzadva mindent megtettek azért, hogy az a pár cserje megmaradjon. Mikor Lawrence észrevette, micsoda csodálkozással figyeli a fákat-bokrokat, csúfolódva tett rá megjegyzést.

– Nyitva felejtetted a szádat, öcsém! – Ezt hallva, Harmadik előzékenyen kinevette Wardot, majd elhallgatott, mikor Lawrence jóval komolyabban tovább beszélt, ahogy elintett az egyik irányba. – Nem gondoltam, hogy ennyire érdekelnek a gyomok. Ha elindulsz a fal mentén, asszem arra, találhatsz egy kertet is. Azt is mondták ám, hogy bár hihetetlen, mégis azok a növények teremnek. Állítólag ennek köszönhetően is nem döglöttek éhen a dōriak az eltelt százötven évben. Legalábbis ezt hallottam, mikor a tiszti kórterem ajtóban hallgatóztam.

Az sem Wardot sem, Harmadikat nem lepte meg, hogy Lawrence ilyenekről tud. Sőt Wardot az jobban megdöbbentette volna, ha gyerekkori példaképe nem bizonyul ilyen jól értesültnek. Letelepedett a többiekel a bokrok és romok rejtekébe, és Lawrence már épp osztani készült, mikor Harmadik megakadályozta ebben.

– Állj, állj! Nem indulhat a játék, ha előtte nem iszunk, hogy kiegyenlítsük az esélyeket.

– Inni? Mégis mit? – Meredt rá felvont szemöldökkel Lawrence. – Itt legfeljebb poshadt vizet ihatsz, öcsi.

– Az sem rossz – somolygott Harmadik –, de én inkább ezt javasolnám – húzott elő a mellényzsebéből egy közepes méretű kulacsot, valami gyanús színű lötty remegett benne.

– Kösz, de én nem nagyon tudok berúgni, biztos tervezési hiba – utasította el Ward –, meg szerintem annyi egyikünknek sem lenne elég.

– Kérlek, ne sértegess – kapott a szívéhez színpadias mozdulattal Harmadik –, én magam kevertem. Elhiheted, ez még a túlvilág óriásait is földhöz vágná.

– Akkor mindenképp adni kell neki egy esélyt – vette át a felé nyújtott kulacsot, majd jó alaposan meghúzta, meg sem hallotta Harmadik figyelmeztetését, hogy ennél azért óvatosabban, mert nem kevés illegális izé van benne – áh, én mondtam, hogy lábvíz – adta vissza az italt Ward.

Már hozzászokott a döbbent pillantásokhoz, meg sem lepődött azon, hogy Harmadik és Lawrence is úgy merednek rá, mint valami földreszállt csodára.

– Nem hiszem el, hogy meg sem érezted – húzott egy óvatos kortyot a kulacsból Harmadik, majd egyszerre kezdett köhögni és csuklani tőle – pedig tökéletes, pont ilyennek kell lennie.

– Hadd teszteljem le én is! Nehogy már csak nektek jusson – Lawrence is egy tiszteset húzott belőle, mikor hozzá került a flakon.

Ő is köhögött tőle egy kicsit, de közel sem annyira, mint Harmadik. Ahogy Ward figyelte őket, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Lawrence határozottan gyakorlottnak tűnik az alkoholfogyasztásban. Miután megvolt a kezdőkör, a volt testőr végre osztott, de mielőtt még játszani kezdtek volna, Lawrence még egyszer megállította őket.

– Na de az mégsem járja – kapta ki a kulacsot Harmadik kezéből, akihez az időközben visszatalált -, hogy ne igyunk egy áldomást a szegény szószátyár tisztekre is, akik ezt a pókerparadicsomot szerezték nekünk – azzal ismét jó adagot húzott az italból.

A másik kettő követte a példáját, amikor sorra kerültek. Majd mikor ez is megvolt, játszani kezdtek. A partik alatt a kulacs folyamatosan körbejárt, ivott, aki vesztett, és ivott az is, aki nyert, nem volt kivétel. Lawrence és Harmadik egy-két forduló alatt elég tisztességesen leitták magukat, csak Ward volt még kellemetlenül józan köztük, pedig jóval többet ivott náluk.

Ő csak az ötödik, hatodik kör után kezdett érezni valami kellemes zsibbadást a halántékán. Először el sem hitte, majd az ujjai is zsibbadni kezdtek, érezte, hogy beszéde is egyre akadozik. Fogalma sem volt, hogy Harmadik mit és hogyan kotyvasztott, de az a lötty olyan váratlanul és alattomos gyorsasággal ütött be, hogy meglepődni sem volt ideje.

Nem sokkal később Harmadik nagy nehézségek közt és majdhogynem nulla koordinációval talpra vergődött, majd az értésükre adta, hogy ő bizony nem bírja tovább, és elmegy aludni. Ward úgy döntött, hogy ő még ücsörög egy kicsit Lawrence-szel, és józanodik. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy meg tudna állni a lábán.

Csak meredt fel az égre – eddigre már egészen besötétedett -, és nyelni alig bírt bírt, olyan szinten minden nedvességet kivont belőle a Harmadik által kevert pokoli ital. Lawrence ott maradt vele. Egy darabig csak meredt rá, Ward nem tudta volna megmondani, hogy zavarja-e, hogy bámulják. Majd nem sokkal később megszólalt, és Wardnak kis kihívást jelentett, hogy felé forduljon. Ahogy hallgatta, Lawrence megdöbbentően józannak tűnt, mintha az előbbi részegséget csak tettette volna.

– Akarod tudni, hogy miért mondtam fel? Bastionnak nem mondtam el. Csak neked fogom, mert te túl vakon bízol benne. Sajnálom, hogy kihasználom, hogy nem vagy józan, de vannak dolgok, amikről egyszerűen tudnod kell. Espadának nem gyónhatok meg, de neked igen.

Ward némán hallgatta, sosem jutott el még a részegség olyan súlyos fokára, hogy ne tudjon megszólalni. Lawrence pedig őt fürkészve tovább beszélt.

– Sosem gondolkoztál még el a robbantáson, ami után lett még egy öcséd? Persze, hogy nem gondolkoztál el. Mennyi idős voltál akkor? Tizenegy? Tizenkét éves? Luther intézte az egészet. Állítólag nem tervezte a fiút, de hidd el jól jött neki, hogy utána szinte szentté avatták. Abban sem vagyok biztos, hogy nem minden Espada miatt volt eredetileg is. Emlékszel, mikor elküldött egy pár napos üzleti útra? Még meg is akartad győzni, hogy hadd gyere velem. De persze nem engedett.

Akarod tudni, hogy miért? Egyszerű. Én voltam a merénylő. Nem volt könnyű dolgom, mert nem maradhattak tanuk, azt meg a franc se gondolta, hogy a kölyök megússza. Aztán az után a feladat után… Nem bírtam tovább. És ő elengedett, csak megvásárolta a hallgatásomat. De itt nem érvényesek a szabályai.

Lawrence elhallgatott. El sem köszönt, csak otthagyta Wardot a kövön ülve. Ő pedig egyedül maradt. Ködös tudatában is erősen érezte a tiltakozást. Kategorikusan elutasított mindent, amint Lawrence-től hallott. Luthernek biztos oka volt a merényletre – már, ha tényleg ő szervezte. Biztos nem tudta, hogy Espada is ott lesz, biztosan Lawrence téved, rosszul emlékszik, vagy egyszerűen csak nem mond igazat…

✨✨✨✨✨

Amikor Ward másnap hajnalban magához tért a szobájukban, a saját ágyában fekve, már csak egy homályos lidércnyomásnak tűnt az, amint előző éjjel Lawrence-től hallott. Az igazat megvallva nem is nagyon volt kedve ezen elmélkedni, mert épp minden agykapacitását lefoglalta, hogy hasogat a feje. Meg az is, ahogy szaggató agytekervényeit erőltette, hogy fel tudja idézni annak a hogyanját, ahogy ide visszateleportált.

Mivel általában nem nagyon tudott berúgni, a macskajaj sem szokta kínozni egy-egy átdorbézolt éjszaka után. Ez a reggel, úgy látszik, kivételnek bizonyult a szabályok alól. Felült az ágyon, de azonnal meg is bánta, mikor konstatálta, hogy réveteg pillantása előtt táncot jár az egész szoba, amit egy a legkevésbé sem kellemes hányinger kísért. Gyorsan meg is állapodott magával, hogy teljesen mindegy mit kínál ezentúl neki Harmadik, akkor sem fog elfogadni belőle, ha az élete múlik rajta.

Miután kissé lassult a szobában elhelyezett tárgyak forgása körülötte, azt is megállapította, hogy a többiek még alszanak. Csendesen talpra kászálódott, fogta a törölközőjét, és elindult zuhanyozni, hátha utána majd legalább embernek érzi magát. Elhaladtában kilesett a függönytelen ablakon. Még alig derengett az égalja.

Miután lezuhanyozott az idegvégződéseit borzoló jéghideg vízzel, határozottan jobban érezte magát. Bár a feje még mindig fájt, a Lawrence-től hallottak már csak a tudata leghátuljában futottak. De mindaz, amit tőle halott, koránt sem kellemes emlékeket hívott elő.

Felrémlett előtte a gyerekkorából, mikor Luther bevonta a tervébe, mikor mérget tett Loire szendvicsébe, hogy leckét adjon nekik a merénylőkről. Meglepődött magán, hogy azonnal igazolni kezdte ezt a tettet, annak ellenére is, hogy ő azóta is csak lelkiismeret furdalással tudta felidézni azt a délutánt. De az apjuk akkor is biztosra ment, tudta, senkinek sem lehet baja.

De vajon változtat ez azon a tényen, hogy a saját gyereke ellen tette? Ha innen nézzük, nincs nagy különbség egy mérgezett szendvics és egy robbantás között. Megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket a lappangó gondolatokat. Felszisszent a halántékába robbanó fájdalom miatt. Majd mikor a sajgás elmúlt, ő is elhatározásra jutott. Részben legalábbis, hiszen ezt már ezerszer tisztázta magával.

Arra szükség volt, és kész. Luther szerint Bastionnak és Espadának is meg kellett tanulnia együttműködni és szeretni egymást. És az, hogy Loire-on kellett segíteniük, csodát művelt mind a négyükkel. Azóta ők voltak a legjobb csapat a világon. Szóval megérte. Luthernek igaza volt.

Ami Espadát illeti, egy kiégett, alkoholista ex-testőr elkeseredett panaszai álltak csak mindennel szemben, amit az apjuk tett értük. Abban az egyben már egészen biztos volt, hogy a gyerekkori rajongása Lawrence iránt végleg elmúlt azzal az előző napi kártyapártival. Ő már választott oldalt, nem kételkedhet.

✨✨✨✨✨

Másnap Bastiont kiengedték a kórházból. Mivel az orvosok is megkapták a küszöbön álló küldetésről az információkat, nem tehettek mást. Annyit kötöttek csak a volt páciens lelkére, hogy ha bármi rendellenességet tapasztal, addig menjen vissza kivizsgálásra, amíg megteheti.

Hajnalban a vizit után már meg is kapta a papírt, hogy mehet istenek hírével. Miután kiszabadult, rögtön az ideiglenes szállások felé vette az irányt. Az épület elé érve, meg sem lepődött azon, hogy Wardot a szállás előtti virágládán ülve találja. Épp dohányzott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Mikor bátyja elé ért, köszöntötte, Ward hunyorogva nézett fel rá. Fájó fejének nem esett épp jól a Bastion mögül vakító hajnali napfény. Ezért arrébb csúszott, hogy öccsének is jusson hely mellette a virágládán.

– Hát hallod, haver – mérte végig Bastion –, úgy nézel ki, mint akinek nagyon hosszú éjszakája volt – Ward nem mondott semmit, csak beszédesen jó nagyot szippantott az ujjai közé szorított cigarettából –, tegnap beszéltem Loire-ral. Úgy tűnt, kisebb nézeteltérés van köztetek.

Ward csak vállat vont, marhára nem volt kedve beszélgetni.

– Akkor nem mondtál neki semmit?

– Mit kellett volna? – nézett ekkor Bastionra. – Azt hittem világos, hogy hülyeségekről nem nyitok vitát.

– Te most miről beszélsz? – értetlenkedett az Bastion.

– Szóval nem mondta. Nem számolt be róla, hogy azért pipa, mert a kedves ikerbátyja megkapta tőlem, a szerinte halálos ítéletét.

– Nem. Igazából nem mondott semmi értelmeset, csak Loire-osan dühöngött. De ha tényleg ezen bukott ki, nem érdemes rugózni rajta, majd megbékél.

– Kénytelen lesz – taposta el a csikket Ward, de nem érzett rá késztetést, hogy fel is vegye.

– De akkor gondolom, te is lehettél volna vele egy kicsit kedvesebb – firtatta a másik.

– A franc essen belétek, Bastion! – Ward érezte, hogy megint vészesen közel került ahhoz, hogy ledobja az agya az ékszíjat. – Nem azért küldtek ide, hogy kedves legyek, vagy hogy mások lelkét simogassam. Az a dolgom, hogy olyan döntéseket hozzak, amikkel élve megúszhatjuk. Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet demokratikusan megoldani? Az hogy holnap jössz-e vagy sem, épp ilyen. Ezt nem érti.

– De hát jövök és kész – szögezte le Bastion is.

– Neked világos, nekem világos, az egész rohadt seregnek az. Az egyetlen, akinek baja van a rendszerrel, az Loire.

– Értem. Akkor megpróbálok én is beszélni vele.

– Sok sikert. Elvileg Espada is próbált már a józanabbik énjére hatni.

– Ezt sem mondta.

– Nem lep meg – Ward kényszeredett mozdulattal rágyújtott még egy szálra.

– Te figyelj, igazából arra voltam kíváncsi, beszéltél-e vele a mi kis titkunkról – próbálta elterelni bátyja figyelmét, és játékosan meglökte a vállát.

– Nem – felelte egy sóhaj kíséretében,közben úgy meredt Bastiononra, mintha annak minden esze elment volna -, és nem is tervezem. Kötve hiszem, hogy a tegnapiak után, hogy parancsba adtam a vesztedbe menetelést, vonzónak tartana.

– Pedig azt hinné az ember, hogy öt nap alatt nem kevésszer nyílt módod a vallomásra – próbálta elbagatellizálni a helyzetet Bastion.

– Te, ide figyelj – már Ward sem bírta vigyorgás nélkül – nincs neked dolgod valahol egész máshol?

– Sajnos mivel egészen eddig kórházi vendégszeretet élveztem, nincs szobám, ahova elvonulhatnék.

– Balszerencsémre nálunk még épp van egy üres ágy.

– Akkor azt igénybe is venném, ha nem gond.

– Dehogy gond, épp rád vár – invitálta a szállás bejárat felé Ward, és elegánsan elhajította a tövig szívott csikket. – Egyébként mondták már neked, hogy pletykás egy ribanc lett belőled a kórházban? – Kérdezte csakhogy végre ő is bosszanthassa Bastiont.

– Nem értem, mi bajod van a faggatózással – felnevetett -, kóros információ hiányban szenvedek, hogy napokig kihagytatok mindenből.

– Megnyugodhatsz, ezentúl mindenből ki fogod venni a részed, ha rajtam múlik nem is kétszeresen, de legalább háromszorosan – nyitotta ki Bastionnak széles vigyor kíséretében szobájuk ajtaját.

A többiek még csak akkor ébredeztek. Amint a szobába léptek, Bastion a legkevésbé sem halkan elfoglalta az egyetlen üres ágyat a szobában, amire is fájdalmas nyögések hangzottak fel Harmadik fekhelye felől.

– Ó, hogy még csendben haldokolva agonizálni sem hagyják az embert.

– Te keverted, viseld is a következményeit tökös férfihoz méltóan – csapta le a magas labdát Ward.

– Valaki emlékeztessen, hogy soha többé ne kártyázzak – szenvedett tovább Harmadik.

– Én biztos vagyok benne, hogy nem Lawrence és a kártyaparti tehet a kínjaidról – nevetett fel kedélyesen Ward, közben igyekezett a lehető legjobban titkolni a halántékába nyilalló fájdalmat.

– Mondtam már, hogy utálom az erőnlétedet? – Vergődött továbbra is kínok közt Harmadik. – Hogy van az, hogy valaki lábra állni sem bír, valakin meg nyomot sem hagy az alkohol? Milyen démoni mágia ez?

– Áh, Wardot is kínozza – leplezte le előzékenyen Bastion –, csak ő jól titkolja.

– Tudtam! – Sóhajtott elégedett megnyugvással Harmadik. – Tudtam, hogy nem lehetek egyedül a kínjaimmal.

Mielőtt viszont bármelyikük bármi egyebet fűzhetett volna hozzá ehhez a témához, Espada is beleszólt a társalgásba.

– Tényleg jól halottam? Valaki Lawrence-t említette?

A többiek azonnal meg is erősítették, hogy bizony jól hallotta, valóban arról a testőrről van szó, akit neki nem volt módja igazán megismerni, de akiről testvérei mindig is legendákat zengtek. Sőt, készségesen még azt is elmesélték neki, hogy még egy agysejt romboló kártyapartiból is kimaradt. Kénytelen volt hát tudomásul venni, hogy amíg ő előző nap Loire-t pesztrált, a többiek feltehetőleg kiválóan szórakoztak.

– Van egy jó ötletem! – Jelentette ki egyszer csak Espada. – Mi lenne, ha csinálnánk egy fotót? Még indulás előtt.

– Nem teljesen értem, hogy ez az ötlet honnan és miért jött – meredt rá értetlenül Ward –, vagy, hogy mi értelme lenne.

– Hát… – magyarázta Espada –, arra gondoltam, hogy megüzennénk apának, hogy jól vagyunk. Már tegnap este is gondolkoztam ezen, miután hagytam Loire-t, egyedül haragudjon a világra. Jártam egyet a városban. Megnéztem kommunikációs szobát, ahol a mágusok kialakítottak egy hálózati pontot. Ott van kamera is. Akkor jött a fotós ötlet. Ha meg Lawrence is rajta lesz, az csak jó, nem?

– Végül is üzenhetnénk haza – állt mellé lelkesen Bastion –, annál is inkább, mert így egy füst alatt bemutathatnánk Ward Harmadikját is apának. Biztos kíváncsi rá, hogy ki ugrott be, amíg kényszerpihenőn voltam. Sőt, biztos annak is örülne, ha látná, hogy még Lawrence-szel is találkoztunk.

Ward figyelmét nem kerülte el a sunyi kifejezés, ami Espada arcán átsuhant. Harmadiknak háttal volt, ő nem láthatta, Bastion meg épp nem figyelt. De Ward tökéletesen értette, mit jelent. Mikor bejelentette, hogy Harmadik is velük megy, Espada nem mert nyíltan szembemenni vele. De ha az apjuk értesül a csapat ötödik tagjáról, talán ő maga fog Wardra parancsolni, hogy szabaduljon meg a hívatlan vendégtől.

Ward egészen biztos volt benne, hogy Espada csak azért erőlteti ezt a fotót, és hogy Lawrence csak ürügy. Mivel nem mer nyíltan szembemenni vele, ezért nyúlt ehhez a sunyi megoldáshoz. Ráadásul Espada azzal is tisztában volt, hogy Bastion is kedveli Lawrence-t, ezért mellé áll majd az ötlet hallatán.

Nagyon ravasz, ismerte el magában Ward, de ő még az apjuknak sem fogja hagyni, hogy beleszóljon a csapat dolgaiba. Mindenesetre Espadát előbb vagy utóbb helyre kell tennie. Nem hagyhatja áskálódni. De nem akarta most mindenki előtt lekapni a tíz körméről. Inkább csak azt juttatta kifejezésre, hogy ez a fotózkodás szerinte mennyire rossz ötlet. Lawrence miatt. De mielőtt komolyabb magyarázkodásba foghatott volna, Bastion belé fojtotta a szót.

– Szerintem ez akkor is egy kiváló ötlet! – Lelkendezett. – Mikor csináljuk? Találjátok ki, én meg előkerítem Lawrence-t.

– Oké! Én meg felverem Loire-t – vállalta magára a kellemetlenebbnek tűnő feladatot Espada –, mára már csak kialudta azt az esztelen hisztit.

– Hé! – Csattant fel tiltakozva Harmadik. – És engem senki nem kérdez meg, hogy szeretnék-e pózolni a családi fotótokon?

– Miért kéne? – Bokszolta vállon játékosan Bastion. – Ward szinte örökbefogadott, ez meg azt jelenti, hogy már családtag vagy. Szóval a részvétel nem fakultatív.

– Én sem rajongok épp a szereplésért! – Próbálkozott Ward is.

– Jajj, ne már! Képes lennél apát bizonytalanságban hagyni? – Hozta fel a legjobb érvet Espada. A kis kígyó. – Még egy fotót is sajnálsz tőle?

– Jól van! – Adta meg magát Ward. – Egy feltétellel. Ha Lawrence-t és Loire-t rá tudjátok venni, hogy ott legyenek, én is benne vagyok, de ha nem, akkor engem is felejtsetek el.

– Meg engem is! – Csatlakozott Harmadik is.

– Megnyugodhattok, mindketten ott lesztek – zárta le a vitát teljes magabiztossággal Espada.

✨✨✨✨✨

Luther reggeli kávézós köntösében épp arra készült, hogy hátradőljön kedvenc bőrfotelében, a dolgozószobájában. Az idillhez már csak annyi hiányzott, hogy a komornyik becsoszogjon egy kancsó kávéval. Ekkor meg is hallotta, ahogy a rozoga vénember közeledik a dolgozószoba felé. Csoszogását a míves tálcára helyezett aranyozott porcelán csörömpölése kísérte. A közeledő zajokat megelőzte a frissen főtt kávé illata.

Luther sóhajtva süppedt bele kedvenc fotelja lágy ölelésébe. Kell is ennél több, ahhoz, hogy jól induljon a reggel? Megvárta, hogy a komornyik a dohányzó asztalra helyezze a reggeli kávézás minden kellékét. Végig nézett az öregen. Érdekes, sosem erőltette magát, hogy a valódi nevén szólítsa, pedig már vagy harmincöt éve az alkalmazásában állt. De a komornyikot sosem nem zavarta, hogy Luther túltengő kreativitását egyre újabb nevek kiötlésében éli ki.

Ahogy tovább vizslatta ezt a megfáradtnak tűnő öreget, nem tudta elhinni róla, hogy valaha papnak készült. Hatalmas fricska lett volna a Néma Isteneknek, ha maguk közé engedték volna.

– Óhajt még valamit, uram? – kérdezte a komornyik, mikor rituális kimértséggel felegyenesedett az asztal mellet.

– Nem köszönöm. Csak nyugalmat szeretnék az üzeneteim elolvasáshoz.

– Értettem, uram.

Az öregt a széles ablakhoz csoszogott, és összébb húzta a súlyos függönyöket, hogy a kellemetlenkedő fénysugarak ne vetülhessenek a hatalmas monitorra. Nem vette volna a szívére, ha megzavarják az olvasás élményét.

– Remélem, végre jó híreket kap a gyerekeiről – indult meg végül kifelé komótos csoszogással.

– Én is ebben bízom – vette egyik kezébe a csészét, a másikba pedig a távirányítót, beleszippantott a kávéba -, erre a világbajnok szolgáltatásra csak maga képes.

– Ugyan ugyan – legyintett távoztában zsörtölődve a komornyik -, hát illik ezt? Zavarba hozni egy vénembert?

Ahogy magára maradt, bekapcsolta a hatalmas monitort a szemközti falon, szinte azonnal felugrott egy értesítés, miszerint új üzenete érkezett. Espada küldte Dōrból. A hivatalos hálózaton jött, szóval elvileg semmi titkos nem lehet benne, mégis rettentően nyugtalan lett, mikor meglátta. Nem is tudta megállni, azonnal a monitoron villogó boríték felé intett, ami abban a pillanatban ki is nyílt.

Még maga is megdöbbent azon, mekkorát sóhajtott, mikor meglátta az e-mailt. Wardtól tudta, hogy nagyjából mindannyian jól vannak, de azóta semmi hírt sem kapott tőlük, hogy a toronyból jött az az üzenet. Nem értette, hogy Ward miért nem üzen, ha már megteheti. De persze Espada levelének is örült.

Szia Apa!

A többiek nem voltak épp beszédes kedvükben ma reggel, mindenki nagyon elfoglalt amiatt, hogy holnap tovább indulunk. De ez titkos, erről nem mondhatok többet. 😀 – Luther elmosolyodott a mondatvégén vigyorgó idétlen smiley láttán. – Szóval, egyedül maradtam azzal, hogy írjak neked. Nincs sok időm, fél óra múlva át kell adnom a gépet egy másik sorban állónak. Eredetileg videót, vagy hangüzenetet akartam küldeni neked, de oda aztán tényleg lehetetlen sorra kerülni. (… cenzúra …)

Elképzelni sem tudta, mi olyat írhatott Espada az eddig oly’ korrekt levében, amit cenzúrázni kellett, még előtte, az Első Tacticus előtt is… Aztán jobban belegondolt, hogy a cenzúrázó mechanizmus, amit mágusok és Salva Scientiai tudósok kooperációja alkotott, valószínűleg nagy ívben tesz rá, hogy ő történetesen kicsoda. Nagy valószínűséggel az istenségeknek szóló levelet is épp így cenzúrázná.

Szóval, nem is tudom, hogy kezdjem, az ostrom az sem volt semmi. Azt hiszem, ez a jó szó rá. Minden megúsztuk, majdnem ép bőrrel. Nem tudom, hogy megy ez, hogy értesítettek-e róla, de Bastion megsérült. De ne aggódj nem volt nagyon vészes, ma hajnalban már ki is engedték. – Észre sem vette, mekkorát sóhajtott megkönnyebbülésében. – Holnap ő is jön velünk. Teljes lesz a csapat.

Sőt még bővül is. Bastion sérülése miatt ideiglenesen kaptunk egy „cserejátékost”. Ward Harmadiknak nevezte el – hosszú történet, majd kérdezd őt róla. Látnod kéne őket, a legjobb cimbik lettek Warddal. Küldtem egy fotót, hogy te is megnézhesd magadnak ezt a Harmadikot. (… cenzúra …)

Őszinte leszek, én nem tudom, mit gondoljak róla. Nem kedvelem. Az első találkozásunk sem volt épp derűs. A vonaton belekötött Loire-ba és Bastionba. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem kedveli a mágusokat. Ezért sem értem, hogy Ward miért őt választotta… Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy eddig nem volt vele semmi gond, lehetett rá számítani. Nem tudom, mi zavar benne, de Ward kedvéért kipréselek magamból egy esélyt a számára.

Luther ebben a pillanatban dühösen pillantott fel a levélből. Kiürült csészéjét is indulatosabban tette le a tálcára, ami ellen a porcelán éles csilingeléssel tiltakozott. Azt, hogy Ward egy vadidegent maguk közé engedett, még nem tudta feldolgozni. Világosnak kellett volna lennie, hogy ebben a csapatban senkinek nincs helye, akit ő nem enged bele.

Wardtól már tudott az alkalmatlankodó látogatóról, csakhogy ő azt hitte, Bastion visszatérésével lapátra kerül az az ötödik kerék. Luther csak és kizárólag ideiglenes kellemetlenkedőként gondolt csak arra a Simonra, vagy kire. De az, amit Espada írt neki, határozottan nyugtalanította. Nem kedveli a mágusokat, beléjük kötött… és ennek ellenére Ward bevette a csapatba? Felfogni is képtelen volt.

Ekkor megakadt a pillantása az egyik szón; „cimbik”. Dühösen fújt egyet. Mégis mi az, hogy cimbi? Mikor ezt olvasta, már elsőre is majdnem a székről is lefordult. Még hogy cimbik! Ez egy háború, nem óvoda! Vett egy nagy levegőt, és visszatért az olvasáshoz.

És ha már a fénykép, el sem fogod hinni, kivel találkoztunk Dōrban! Nézd meg a csatolt fotókat! Bastion találkozott vele, mialatt mi (… cenzúra …) mert hát ő is megsérült. De miután visszajöttünk, nekünk is volt szerencsénk hozzá. Remélem, örülni fogsz, hogy ennyi év után te is hallhatsz róla.

Simon éppen elég kellemetlen meglepetés a reggeli szent kávészürcsölős szentélyében, sejtette, hogy most egy kifejezetten szörnyű hírrel fog szembesülni. Tudni sem akarta, kivel találkoztak Dōrban. Mégsem bírta tovább, türelmetlenül nyitotta meg a fényképeket, és a beharangozott ismerősben azonnal felismerte Lawrence-t. Ott parádézott a gyerekeivel. Annyira váratlanul érte ez a fejlemény, hogy úgy félrenyelt, hogy épp nem volt semmi a szájában.

Hiába tiltakozott agya az ellen, hogy Lawrence-t látja, mégsem volt semmi kétség, hogy volt testőrét látja a képen. Öregebb volt, és megviselt, még egy lába is hiányzott. Luther nem értette, hogy ez a gyáva patkány mit kereshet Dōrban, mikor az első különösebb tökösséget igénylő feladat után lelkiismereti okokra hivatkozva kiugrott tervei alól, pedig Luther nagy reményeket fűzött hozzá.

Ahogy most tajtékozva a fényképre meredt, azon járt az agya, hogy már akkor el kellett volna tetetnie láb alól, mikor kilépett a szolgálataiból. De ehelyett ő tekintettel volt a családjára, kölykeire, és busás végkielégítést adott neki. És azt a feltételt szabta, hogy soha egyik gyerekkel sem érintkezhet még egyszer. Kifejezetten Warddal nem, aki a legjobban kedvelte.

Majd tudatába betolakodott még egy ismeretlen arc, a kép szélén állt, félig Ward mögött. Nem kellett zseninek lennie, hogy kitalálja, hogy csakis az a bizonyos Simon lehet. Ahogy szemügyre vette jellegzetes, markáns arcvonásait, középmagas, de erőteljes termetét, belényilallt a felismerés, hogy ismerős neki. Látta már valahol. De hiába erőltette az agytekervényeit, nem jutott eszébe honnan ismerheti.

Dühösen nyomtatta ki a képet, hogy majd ráugrassza a komornyikot, a rejtély megfejtésére. Pár pillanatig még nézegette a nyomtatóból előbújt képet. Pillantását Ward arca vonta magára. Látott valamit a fia arcán, de a papír alapú képen nem látszott jól. Ahogy ránagyított a monitoron, azonnal szembetűnt a változás. Hogy vonhatta el annyira Simon és Lawrence a figyelmét, hogy eddig nem látta meg azt a csúnya sebhelyet?

Egyértelműan Loire munkáját látja Ward arcán. Ki más tudna ilyen barbár módon összerakni egy arcot, ha nem ő? Annak a vörös hegnek a látványa olyannyira a monitorra szegezte a tekintetét, hogy alig tudta rávenni magát arra, hogy visszatérjen az e-mailhez, és befejezze.

Igazából azt akartam még megkérdezni, hogy nem tudnál-e tenni valamit érte? Ahogy a képen is látszik, elég csúnyán megsérült, az egyik lábát amputálni kellett. A kórházban találkoztak Bastionnal. Azt mondta, hogy csak neki köszönhetően nem halt bele az unalomba.

És ha már arra úgyis intézkedsz, lehetne gondod erre a Harmadikra is…

Luther belegondolni sem mert, miket mondhatott el nekik, és hogy ki mennyit hisz el belőle. De határozottan az az érzése támadt, hogy most léket kapott a terve, a beömlő víz – információ cseppek a temetetlen múltból -, pedig kikezdik azt, amit ő annyi év alatt oly’ gondosan felépített. Legszívesebben tört-zúzott volna dühében. Ha nem lett volna egy kontinenssel arrébb, Lawrence nagyon gyorsan egy sötét gödör legmélyén találta volna magát, súlyos, sűrű földdel a nyakában.

De mikor azt olvasta Espada levelében, hogy hazaküldik a sebesültekkel, rádöbbent, hogy nincs oka aggodalomra, hiszen kézbe kapta a megoldást. Majd ő várja Lawrence-t a vasútállomáson. Fog is tenni a volt testőréért épp eleget, csak nem egészen úgy, ahogyan Espada kérte.

Arról a Harmadikról meg majd indulás előtt elbeszélget Warddal.

Akkor most be is fejezném. Ahogy mondtam, holnap tovább indulunk. Nem tudom pontosan, hogy hova, és ha tudnám, sem hagyná leírni a (… cenzúra …) Nem tudom, mikor fogunk legközelebb hírt adni magunkról, de remélem, az lesz, hogy megnyertük a háborút, és megyünk haza.