32. Egy kis lépés

Másnap, vagyis már aznap, magasan járt a nap, mikor Loire felébredt. Kávé illatot érzett, arra kezdett mocorogni, hogy bizseregni kezdtek tőle az érzékei. Tudott volna még aludni, de miután először is beleálmodta az illatot az álmába, érzékei kérlelhetetlenül felverték. A kávé illat mellett a második dolog, amit ébredés után megállapított, az volt, hogy a toronyban nagyságrendekkel jobb a klíma, mint kint a hegyek között. Nagyszerű érzés volt nem csatakosra izzadva ébredni a hálózsákban.

Felült, hogy kényelmesebben ki tudja dörzsölni az álmot és csipát a szeméből. Amikor már látott, és lenézett a kezére, döbbenten vette tudomásul, hogy a bőre iszonyatosan hámlik, és szeme megdörzsölése után a levált pikkelyek tapadtak a kézfejére.  Előtúrta a hátizsákja legaljáról az arcápoló krémet, és bekente vele az arcát. Azonnal enyhült bőrében az égő érzés. Majd megérezte magán Espada döbbent pillantását.

– Te meg mi a csudát művelsz? – Kérdezte Loire-tól elhűlten.

– Kell? – Mutatta öccsének a tubust, de Espada csak meredt rá továbbra is, így kibukott belőle a türelmetlenség. – A te képedre is ráférne egy kis ápolás. Mi van? A lányok hiúk. Ez ennyire meglep?

– Nem, csak az, hogy te is… vagyis, hát… nem szoktam rád lányként gondolni…

Loire erre nemes egyszerűséggel egyetlen további szó nélkül Espada fejéhez vágta a tubust. Erre már Ward is felfigyelt, és gyorsan elejét vette a készülő családi perpatvarnak.

– Az öcséd megnyúzása helyett nem kéred inkább a kávédat? – Kérdezte Loire-t, a közeli asztalra készített negyedik gőzölgő bögre felé irányította a lány tekintetét.

Harmadik szótlanul figyelte ezt a szürreálisan családias jelenetet. Pillantásával követte Loire-t, ahogy Ward felhívására talpra kecmergett, és ásítva elvánszorgott a számára készített kávé porcióig. Figyelte, ahogy két tenyerébe fogta a bögrét, majd visszalépdelt, és lehuppant a többiek közé. Furcsa érzés volt egyszerre közéjük tartozni, és kívülállónak is lenni ebben a csapatban.

Eközben Loire hatalmasat szippantott a kávé illatából, közben körbenézett, kíváncsi volt, mivel piszmogtak a többiek, amíg ő még aludt. A fiúk a földön ültek, mikor közéjük telepedett. Ward kivetített e a térképet, ezt böngészték, mindegyikük előtt kávé gőzölgött bádogbögrében. A torony környékét és szerkezeti rajzát böngészték.

– Ezt meg honnan szereztétek? – Kérdezte óvatos kortyokat hörpintve, nehogy túl gyorsan fogyhasson az ital.

– A biztonság kedvéért hoztam pár tasak instant kávét, hátha nyílik módunk egy kis luxusra.

– És képzeld – dicsekedett el Espada –, találtunk egy vízforralót, ami még mindig működik, pedig első ránézésre nagyon ramatyul festett.

– És áramot honnan vettetek hozzá? – Firtatta tovább a lány. – Legjobb tudomásom szerint anélkül nem működik.

– Hát neked köszönhető – vigyorgott Espada –, a liftből. Maradt benne áram, és kivezettük egy hosszabbítóval.

Loire erre nem mondott semmit, voltak furcsa dolgai a mágiának, előfordult, hogy érdekes dolgokat művelt. Miért lenne pont az meglepő, hogy áram marad egy korábban felkeltett liftben? De mielőtt bármelyikük bármi egyebet mondhatott volna, Harmadik gyomra fájdalmasan kordult egyet. Az a hang tökéletesen kifejezte Loire érzéseit is. Szóval úgy döntött, felteszi a tíz pontos kérdést.

– Rendes kaját nem hozott valamelyikőtök? Tuti porzani fog a gyomrom, ha még egy napig azokat a száraz kekszeket kell ennem.

– Szerinted mi olyat tudtunk volna hozni, ami nem romlik meg ebben a dög melegben, és nem szakadunk meg a súlya alatt? – Kérdezett vissza Ward szenvtelen hangon, majd elvigyorodott. – Csak azt ne mond, hogy nem tartod változatosnak. Van belőle paprikás, sajtos, sonkás. Kombinálhatod is az ízeket.

– Azt hiszem, mindenre jobban vágyom, mint vegyes kekszekre – fintorgott fancsali képpel Loire.

A helyzetet Espada mentette meg azzal, hogy jól elbagatellizálta az egészet.

– Hé, srácok! Nézzétek pozitívan a dolgokat. Legalább kávénk van. Mi más kellene még egy jó reggelhez?

– Mondjuk húsz fokkal kevesebb – villantott rá egy megnyernek szánt mosolyt Harmadik.

– Ne légy már ennyire házsártos, hogy a fene vigyen el! Egyél inkább valamit – dobott oda Harmadiknak egy csomag kekszet Ward –, állítólag a kaja gyógyítja a reggeli nyűgöt.

Simon tökéletes mozdulattal kapta el a felé repülő csomagot, közben pedig nem mulasztott el egy döbbent pillantást vetni a hadnagyra. Ez volt az első alkalom, hogy letegezte. Nem volt ellene kifogása.

– Köszönöm – szándékosan hagyta el az „uramot”, Wardnak a szeme sem rebbent, őt sem zavarta – de nem hiszem, hogy ez reggeli nyűg lenne – kibontotta a kekszet és egy felet a szájába tömött, a kávéval pont le tudta nyelni.

– Ti is egyetek valamennyit – utasította Loire-t és Espadát is –, utána pedig nekiállunk és életet lehelünk ebbe a kupac kőbe.

Így mindannyian előszedték a száraztáp ellátmányukat, és ki-ki kiválasztotta azt, amihez épp gusztusa volt. Az idilli reggelit egy rövidke intermezzo erejéig az szakította meg, hogy Loire és Espada majdnem összeverekedett egy csomag csokis kekszen. Ward tett rendet azzal, hogy elvette tőlük, az sem érdekelte, hogy kié volt eredetileg, majd atyaian elosztotta köztük.

Ahogy Harmadik figyelte őket, úgy érezte, sikerült megértenie, hogy miért rá esett a hadnagy választása. Valószínűleg azért, mert a mágus, aki kiesett a csapatból, a társaság józanabbik eszét adta. Próbálta felidézni Bastion arcát még a vonatról, azt a pillanatot, mikor kinevették, ő pedig belekötött a mágusokba.

Nem járt sikerrel, mindig csak az a szürke, fájdalomtól torz arc tolakodott a tudatába. Pillantása Loire-ra siklott, és megdöbbent magán, mikor tudatosult benne, mennyit változott a véleménye. Határozottan jó embereknek tartotta a mágusokat, ezt a kettőt legalábbis. Mindezt pár nap alatt. Mit nem hoz ki az emberből egy háború…

Miközben magukba erőltettek pár csomag kekszet, Ward a mindent megmutatott nekik a kivetített alaprajz segítségével. Utána Loire-hoz fordult.

– Mit gondolsz, helyre tudod hozni az adót?

– Naná, gond nélkül – felelte neki a lány.

– És azután is működni fog, hogy te kiszállsz a rendszerből? – jött a következő kérdés.

– Természetesen nem. Az, hogy én életre keltem a technológiát és biztosítom a szükséges helyen a kapcsolatot, nem helyettesít egy működőképes rendszert. Ahogy az animus-ok sem tudnak járni, ha nincs erre alkalmas lábuk.

– Akkor most mihez kezdünk? – tette fel a milliós kérdést Espada.

– Érdekfeszítő volt a csevegésetek a mágia és a tudomány kapcsolatáról – Loire tekintete Wardról Harmadikra siklott –, ha együttműködésre bírjuk a kettőt, létrehozhatunk egy önfenntartó rendszert. A mágia részét én vállalom.

– Ez működhet – csapott le az ötletre Simon is.

– Konyítasz valamennyit az elektronikához? – fordult most Harmadik felé Ward.

– Valamennyit igen – felelte kissé félrenézve.

De nem mondott semmi többet. Nem mondta el, hogy otthon, az egész családja a szegénység legmélyén élt, és sosem jutott el hozzájuk a mágusok biztosította luxus, így az áram sem. Kénytelenek voltak másképp megszerezni maguknak ezeket a dolgokat. Éppen ezért kényszerből konyított az elektronikához, és még ki tudja mi minden egyébhez. Mikor katonának állt, talán fél évvel az ostrom előtt, minden tudását átadta az öccseinek és húgainak, hogy legyenek olyanok otthon, akik ki tudják cselezni a mágusok jól kiépített rendszereit.

Arról sem akarta beszélni senkinek, hogy azt sem tervezte, hogy hazatér. Hátha a zsoldjából és a halála utáni járandóságokból jobban fognak élni az otthoniak. Wardra sandított. Vajon mit mondana, ha tudná? Espada felől nem voltak kétségei, biztos azzal vádolná, hogy szándékosan keresi bajt, és veszélybe sodorja a többieket.

– Remek! – Rázta fel gondolataiból Ward. – Akkor Loire-ral mérjétek fel, hogy mennyire véres a torka a hálózatnak. Szedjétek össze, hogy mire van szükségetek, mi meg Espadával megpróbálunk mindent előásni, amivel segíthetünk nektek.

– Hol kezdjük? – nézett Harmadikra Loire.

            A férfi a Ward által kivetített alaprajzot nézte, próbálta minél jobban memorizálni. Kifejezetten az elektromos kábelezésre és géptermekre koncentrált.

– A lift, amit találtunk tegnap – mutatott a rajz alsó részére –, elvileg levisz jó mélyen a hegybe is. Ott van a főgépterem. Először azt nézzük át. Százötven év egy ilyen klímájú helyen megeszi a vezetékeket, és nem tesz jót a fém alkatrészeknek sem.

Loire Harmadikra bízta magát, és mikor az megindult a lift felé, követte. Bár a liftbe lépve égtek a lámpák, az meglepte kissé, hogy halkan, monoton zörejjel búgott benne az elektromosság. Valahogy természetellenesnek tűnt, hogy működik. Hiszen, ahogy Loire megmondta korábban, nem kellene ezt tennie, ha ő kivonja magát belőle.

Loire Harmadik utasítására engedelmesen a legalsó szintre mozgatta a fülkét magukkal együtt. Majd mikor megérkeztek, követte az elsőként a gépterembe lépő Harmadikat. Ahogy Loire is az avas gépzsír szagú helyiségbe lépett, az évek óta halott villanykörték sercegni kezdtek, majd először csak pislogva fény gyúlt bennük.

– Szeretném tudni, hogy a fenébe csinálod – adott hangot csodálkozásának Harmadik.

– Nem tudom – tárta szét a kezét Loire, miközben a gépterem mélye felé vette az irányt –, de mivel fény kell ahhoz, hogy lássak, azt hiszem, megkérem az áramot, vagy amik alkotják, hogy fussanak a vezetékekben. Ők pedig futnak. Ahol pedig szakadt a vezeték, a mágián tudnak tovább haladni…

– Megkéred? – vágott csodálkozva szavába Simon, miközben követte a lányt – Azt hittem, ti utasítani szoktatok – még időben magára parancsolt, hogy ne használja a „ti fajtátok” kifejezést.

– Nem szeretem ezt a szót – rázta meg a fejét Loire –, bár lehet, hogy amit csinálunk az az. Ennek ellenére, én abban hiszek, hogy minden, amit felkeltek, annak érzései vannak, szóval akkor már jobb kérni őket, nem? Bárki szívesebben tesz eleget egy kérésnek, mint egy parancsnak. Vagy te nem így látod?

Harmadik köpni, nyelni nem tudott ennek az érvelésnek a hallatán, sosem gondolta volna, hogy létezik mágus, aki így gondolkodik. Majd mikor csak nem mondott semmit, Loire annyit tett még hozzá:

– Jó példa erre a fal, amin tegnap felmásztunk. Levethetett volna magáról, de ehelyett inkább mindannyiunkat felsegített a hátára.

Harmadik továbbra sem tudott mit felelni neki a döbbenettől, úgyhogy inkább úgy döntött, munkához lát. Körbejárta a gépházat, majd megállt egy gyanúsan szerszámos szekrénynek tűnő ajtó előtt. Kinyitotta, majd rögtön ki is vett belőle egy hatalmas szerszámos ládát és két védőruhát. Az egyiket odadobta Loire-nak.

– Ez meg minek? – kérdezte fintorogva ahogy az alaktalan, szigetelő anyagból készült gumiruhát mustrálta.

– Hogy ne kelljen magyarázkodnom a hadnagynak, hogy miért rázott meg az áram – felelte neki vigyorogva –, amíg az én terepemen vagyunk, az én szabályaim szerint megy a játék. Világos?

– Tőlem – bújt bele a kezes-lábasba Loire, mikor látta, hogy Simon sem tesz másképp.

Ezek után Harmadik előásott a szerszámos ládából egy elemlámpát, ami természetesen nem működött. Átnyújtotta Loire-nak, aki egy pillanat alatt lehelt bele életet. Majd Simon egy kisebb méretű biztonsági ajtóhoz lépett, kinyitotta, és az ajtón át becsusszant egy hatalmas képekkel teli terembe.

Bent csodálkozva nézett körül az elemlámpa halvány fakó fényében. Sosem látott még ilyen gépeket, egyszerűen mindennek ormótlanul nagyok voltak, amikkel eddig kapcsolatba került az elektromosság kapcsán. Lenyűgöző szerkezetek voltak, hatalmas mágnesekből, csapágyakból, réz spirálokból és gyűrűkből épültek fel, mintha csak földbe ágyazott fémkerekek lettek volna.

Loire kívül maradt, óvatosan sandítva a férfi után. Harmadik olyan mélyen ment a gépek közé, hogy lassan eltűnt a szeme elől, már csak a lámpafény derengéséből sejtette, hogy merre jár. Emiatt úgy ítélte meg, hogy az elemlámpa fénye nem lesz elég, ezért Simon után szólt.

– Látsz így? Ne kapcsoljak inkább villanyt?

– Ne – jött azonnal a felelet –, csak maradj kint, és ne kelts fel semmit, míg idebent vagyok.

Loire tudomásul vette, hogy ő most itt nem tehet semmit egyelőre, ezért eltávolodott a géptér ajtajától, és leült az egyik székre, amit a közelében talált. Ahogy körbenézett, meg is döbbent, hogy milyen jó állapotban van itt minden. Persze több éves por borított mindent, mégis nehéz volt elhinnie, hogy a torony valóban százötven éve elhagyatottan áll. Ő legfeljebb pár évtizedet tippelt volna csak.

– Fogalmam nincs, hogy mik azok a gépek odabent – mászott ki olajosan, piszkosan Harmadik a géptérből pár perc elteltével –, de amennyire meg tudtam állapítani, rendben vannak, akármik is legyenek.

Ezután egy Loire számára ismeretlen kütyüvel elkezdte kimérni a vezetékeket a falban. Arra volt kíváncsi, hogy tényleg ott vannak-e, ahol a rajzok jelzik, és hogy működnek-e. A lány nem kérdezett semmit, úgy sejtette, hogy egyébként sem értene semmit a magyarázatból. Egyáltalán nem értett az elektromossághoz, vagy gépekhez, csak mozgatni tudta őket. Figyelte Harmadikat, ahogy rádión felszól Wardnak és Espadának, és a vezérlőbe küldi őket.

– Átnéztük a gépházat, mindenünk megvan itt, ami kellhet a javításokhoz. Úgyhogy most egyesével be fogjuk kapcsolni a rendszereket – mondta nekik a rádióba –, elvileg ettől el kell indulnia a központi computernek is. Szóljatok vissza, ha nem, mert akkor kicsit bonyolultabb dolgunk lesz. A fő kijelzőn mindent látnotok kell majd, amit itt lent mókolunk.

Ward viccelődve szóvá tenni, hogy a „mókolás” vagy mi, nem azt a professzionális hozzáállást tükrözi, amit elvár. Harmadik jót derülve bontotta a kapcsolatot, majd arra kérte Loire-t, hogy egyesével indítsa be az elérhető rendszereket, lehetőleg úgy, hogy a vezérlőben jöjjön vissza először az áram. Csak ez után akart visszatérni az iménti teremben talált gépekhez, és kideríteni, mire is szolgálhatnak.

Ahogy Loire áramot küldött a Harmadik által fő rendszernek tippelt berendezésekbe, szinte azonnal jött Wardtól a rádió visszajelzés, hogy a vezérlő életre kelt. Ezután Harmadik beküldte Loire-t az iménti gépterembe, hogy indítsa el a gépeket. Egy szempillantás alatt felbúgtak a benti behemótok. Hagyták egy pár percig, hadd járjanak. És közben döbbenten vették észre, hogy először a gépteremben kapcsoltak fel pislogva a lámpák, majd kint is, ahol Harmadik állt, sorra felvillantak a halottnak hitt villanykörték, és egyre világosabb lett.

– Nálatok történt valami? – Szólt a rádióba Simon.

– Igen – válaszolt Ward –, az jelent meg a monitoron, hogy „Ellátó terem aktív”.

– Ellátó terem? – csodálkozott Harmadik – Loire, akármit is csinálsz, hagyd abba.

– Nem én mozgatom, már egy ideje magától megy. Nem tudom, hogy… sosem láttam még ilyen önjáró gépeket.

– Hogy micsoda? – mászott be mellé hitetlenkedve Harmadik.

– Ahogy elindítottam – mutatott a terem hátsó részébe Loire – kinyíltak valami csapóajtók, amin víz ömlik be…

Harmadik tátott szájjal indult meg a zubogó víz irányába. Percekig csak nézte a termen keresztülzúduló vizet, az általa meghajtott turbinát, és a forgó fémkerekeket. Némán meredt a csodálatos szerkezetre, hallgatta a mágnesek zúgását, képtelen volt felfogni, amit látott. Eleinte maga sem értette, hogy mi is történik csodálkozó tekintete előtt.

– Mi van már? – Kérdezte Loire, mikor elunta a várakozást – Úgy nézed ezeket az izéket, mintha kísértetet látnál.

Látszott Harmadikon, mennyire összpontosít, hogy megértse, mi is zajlik előtte. Loire szinte még a fogaskerekek csikorgását is hallani vélte a fejében. Majd látta a tekintetében azt is, mikor rádöbbent, mi is az, ami előtte történik. Tudta, Harmadik sem hitte volna, hogy ilyen mélységű tudomány létezhet bárhol a világban, hiszen még Salva Scientiában sem volt semmi hasonló.

– Hát ez valami eszméletlen! – Suttogta maga elé Harmadik, majd a lány felé fordult, és ragyogó szemmel magarázni kezdett. – Tudod te, hogy mi ez? Ez – mutatott körbe a nagyobb hatás kedvéért – a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Nem önjáró, a természet hajtja. A hegymély lakói rájöttek arra, amire Eshter százötven év alatt képtelen volt. Megoldották az áramfejlesztést mágia nélkül, pusztán technológiával, és a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Érted? Nem a mágiád miatt maradt áram a liftben, hanem azért, mert valahol máshol a hegymélyben is elindítottál egy ilyen szerkezetet. És… És képesek voltak pusztán ellátónak elnevezni ezt a csodát? Micsoda istenkáromlás!

– Miért te tudnál neki jobb nevet? – Kérdezte kuncogva Loire. – Végül is annak nevezték el, ami. Valami, ami ellátja a tornyot.

– Tisztában vagy vele, hogy ez mekkora felfedezés? Ez forradalmasít mindent, amit eddig tudtunk az elektromosságról. Valami monumentálisnak kellene nevezni, amiből tudni lehet, hogy áramot generál. Ez az! Mondjuk Generátornak.

– Attól tartok, hogy ez a küldetés csak álca – szólt most a rádióba Ward, aki minden szót hallott, és jeges zuhanyként hűtötte le Harmaidik lelkesedését. – Az adó, ha egyáltalán szükségük volt rá, csak másodlagos. Szerintem ők tudták, mit találunk majd itt, tudtak a gépekről. Azért küldtek minket, hogy igazoljuk, vagy megcáfoljuk ezek létezését. Szerintem sejtették, hogy a torony beindításához, ezekre is szükségünk lesz majd.

– Igen – világosodott meg Harmadik is –, azt is bármibe lefogadom, hogy a fal, ami nem volt rajta a térképen, és amin felmásztunk, egy hatalmas földalatti, mesterséges víztározó. Valahonnan jönnie kell a víznek, ami hajtja a turbinákat, és vissza is kell forgatni valahova. Ki tudja miket építettek még a hegymélybe…

– Igen – nyugtázta Ward –, ha tudnak áramot fejleszteni, és erről Eshter valahogy értesült, akkor az is teljesen érthető, hogy minek kellett lerohanni… és miért éppen most. Szó sincs itt Esthadon felszabadításáról. Arról viszont sokkal inkább, most még nem másnak jutott eszébe Eshter ellen fordítani ezt a hatalmat.

– Szóval akkor ideküldtek minket, hogy megmutassuk, bármit el tudunk venni bárkitől – Espada hangja meglepően rosszalló felhanggal csendült. – És akkor most mi legyen? Jelentünk erről? Gondoljatok bele, az mit jelentene Eshterben…

– Az élet sok területén nem lenne többé szükség mágusokra – konstatálta Harmadik is, elképedve meredve Loire-ra –, fenekestül forgatná fel az egész világrendet…

– Nem fogjuk tudni titokban tartani – sóhajtott Ward -, ha én nem jelentem, akkor is ide jönnek, és megtalálják. Ha elpusztítjuk, akkor a nyomaira lelnek rá, és tovább kutatnak majd utána a föld alatt. Abból lesz csak igazán véres háború – fél perc szünetet tartott. – Mikorra készültök el?

– Hát, működő generátorokkal szerintem elég gyorsan – számolt utána Harmadik.

– Akkor igyekezzetek mi addig itt fent várunk.

Onnantól kezdve a javítás abszolút a tudomány oldalára billent el. Loire ott maradt a gépházban, és segített Harmadiknak, ahogy tudott. Adogatta a szerszámokat, megfogta a vezetékeket, segített hegeszteni, csinált bármit, amire Harmadik kérte. Órákig dolgoztak így, Loire teljesen elvesztette az időérzékét. És sokáig minden nagyon gördülékenyen is ment.

– Hogy a poklokra! – Fakadt ki Harmadik váratlanul. – Már majdnem kész vagyunk az adóval, erre itt hiányzik nagyjából húsz centi rézkábel. Itt valamiért nedvesedik a fal és kirohadt belőle.

Loire szeme ennek hallatán felcsillant. Végre annyi óra után talán ő is ténylegesen segíthet valamiben. Azonnal meg is kérdezte, hogy kiszárítsa-e a falat, de Harmadik annyit felelt csak, hogy az nem oldja meg a rézvezeték hiányát. És azt sem tudja, mivel pótolhatná, mivel az eddigi szakaszok javításához mindent felhasználtak már. Viszont ha nincs vezeték, befejezni sem tudják.

– Nincsenek olyan alkatrészek, amikben van réz, de most nem kellenek semmire? – Kérdezte Loire – Én csinálhatnék a bennük levő rézből huzalt.

– Áh – legyintett lemondóan Harmadik – azok mind pótalkatrészek. Nem szedhetjük szét őket.

– Miért nem? – csodálkozott Loire. – Ward azt mondta, úgyis ide jönnek majd. Ha ez tényleg így van, elég ha csak addig működik, mire ideér a mérnök és technikus bagázs rendes felszereléssel.

– Ebben lehet valami – mérlegelte Harmadik. – Meddig bírja nélküled a vezeték, amit csinálni tudsz?

– Fogalmam sincs – vont vállat Loire –, ha mindent beleadok, jó sok hónapig, talán egy-két évig is. Addig meg csak ideérnek, ha tényleg kell nekik az itteni technológia.

– Rendben, akkor csináljuk így.

Harmadik azonnal nekilátott összeszedni annyi rezet, amennyi a huzalhoz kellett, meg valamennyi műanyagot is, hogy Loire szigetelni is tudja. A lány amint megkapta a rézdarabokat, pár pillanat alatt átalakította huzallá, függetlenül attól, mi is volt előtte a fémdarab. Húsz perccel azután, hogy Loire elkészült a rézvezetékkel és átadta Harmadiknak, már jelenthették is Wardnak, hogy a torony ismét adásképes.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jon Tyson)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s