30. Transcontinental Show – Esti kiadás

„Ez itt a Transcontinental Show Esti kiadása. A stúdióban Mirror Jonas, és vendége, Gyermekmentő Luther!”

– Köszönöm Shirley – mosolya, amit a lelátókon őrjöngő nézők felé dobott, tökéletes volt –, és neked is Luther, hogy megjelentél nálunk. Mostanában igen csak nehéz kimozdítani téged a csigaházadból.

– Ne is mondd, Jonas. Pedig azt hinné az ember, hogy mennyivel szabadabb lesz, ha kirepülnek a gyerekek a családi fészekből.

– Hát igen, éppen ez az egyik dolog, amiről érdeklődni akartam nálad. Egyrészt biztos élvezed, hogy kissé szabadabb vagy. De azt észre kellett vennem, mint egyik legnagyobb rajongódnak, hogy kissé mintha esett volna a népszerűséged, amióta kiderült, hogy gyerekeid is az ostromra tartó vonatok egyikén voltak. Tudod, sokan döbbenetesnek tartják, hogy bár megmentetted őket a világ legkülönbözőbb tájairól, mégis vásárra kell vigyék a bőrüket távol az otthonuktól.

– Szókimondó vagy mindig. Azt hiszem, pont ezt kedvelem benned.

– Pedig még fel sem tettem a kérdésem. De azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, mind szeretnénk tudni, hogy éled meg mindezt.

– Igen, helyesek az értesüléseid, a gyerekeim rajta voltak az egyik ostromvonaton. Sőt Dōr ostromában is részt vettek. És bár az ostrom tegnap előtt véget ért… még nem kaptam róluk híreket. Semmit azon kívül, hogy az Első Elesettek listáján nem voltak rajta.

– Ez akkor gondolom jelent némi megkönnyebbülést számodra.

– Valamennyit mindenképp. Jó eséllyel élnek. Remélhetőleg mind a négyen. De persze nem tudok semmi biztosat, nem tudom, hogy megsebesültek-e. Nem tudom, hogy hova mennek tovább. És ez jobban nyugtalanít, minthogy gondtalanul élvezni tudjam a kirepült gyerekek utáni szabadságot.

– Igen, azt hiszem, ezzel mindahányan együtt tudunk érezni. Mégis van valami, ami sehogy sem fér a fejembe. Szinte az életcéloddá vált, ha jól emlékszem nem sokkal azután, hogy megözvegyültél, ugye jól mondom? – rövid bólintás Luther részéről –, hogy gyermekeket ments ki a legreménytelenebb körülmények közül. Olyan gonddal és szeretettel nevelted fel őket, amire nem sok példát láttunk eddig. Hogy tudtad mégis elengedni őket a háborúba?

– Tudod – óvatos mosoly –, nem én vagyok az egyetlen apa, akinek a gyerekei felszálltak arra a vonatra. Őket mégsem kérdezgeti senki. Pedig ebből a szempontból nincs különbség az én gyerekeim, és másokéi közt. Nem többé vagy kevésbé értékes az egyik, mint a másik. Nézzék el nekem, ha kissé zavarosan fogalmazok, de gondolom, egyikünknek sem lenne könnyű erről beszélnie. A gyerekeim is eshteri polgárok. Talán, ha minden kapcsolatomat megmozgatom, kihúzhattam volna őket az alól a kötelesség alól, ami ezzel jár… De hiszek abban, hogy a törvények mindenkire vonatkoznak, legyen Tacticus, vagy bárki az itt jelenlévők közül.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nem is próbáltál tenni semmit?

– Mire gondolsz pontosan, Jonas? Természetesen kétségbe estem, mikor mind a négyen megkapták a behívó parancsot. És dühöngtem. De mégis mit tehettem volna? Ahogy azzal te is tisztában vagy, Első Tacticusként főleg az én döntéseimen múlt Dōr ostromának a terve. Talán tudtam volna eleget ügyeskedni, hogy az én gyerekeim itthon maradjanak, de akkor hogy várhatnám el, hogy várhatná el bárki – körbe pillantott a nézőkön –, hogy mások gyerekei harcba induljanak egy általam jóvá hagyott terv alapján?

– Igen, ez így elég logikusnak hangzik. De tudod, sokan azt is gyanúsnak tartják, hogy a legidősebb fiad katonaiskolát végzett. Sőt, akik a híreket követik, azzal is tisztában lehetnek, hogy pár hónappal az indulás előtt tisztté is avatták.

– Igen ez valóban így igaz. És értem, azt sugallod, hogy Wardot eleve erre készítettem. Hogy ez mekkora tévedés! Gondolom, akkor már az sem titok, hogy maradt még Wardban a Felbomlás kori módosítottak véréből. Már senkire sem jelent veszélyt a származása miatt, mégis kismillió engedélyre volt szükségem, hogy örökbe fogadhassam. Mikor őt befogadtam, még nem voltam gyakorlott az apaságban, de abban biztos voltam, hogy a legjobbat akarom neki. Így sok szakértővel folytatott beszélgetés után a katonaiskola mellett döntöttem.

– Nézd el nekem, hogy felhozom ezt a régi szomorú históriát, de volt már olyan, hogy nem vált be ez a legjobbat akarás.

– Hát igen, az emberlét szerves része téves ösvényekre vetődni – idézte, miközben arca végig tökéletes volt, bár legszívesebben asztalokat borogatott volna. Tudta, hogy Loire fiaskója még kísérteni fogja, de arra nem számított, hogy éppen most jön majd elő. – Én sem voltam, nem vagyok kivétel ez alól. Loire esetében tévedtem, ezt már korábban is elismertem, és elismerem most is. Viszont Ward esetében ez a döntés ahhoz vezetett, hogy egy tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott gyereket sikerült felnevelnem. Loire-ral sokkal nehezebb dolgom volt, de ezt már sokszor kifejtettem.

Viszont Wardra visszatérve, nem értem miért gyanús, az, hogy katona. Biztos vagyok benne, hogy nem egy kedves nézőnk fia-lánya lépett katonai pályára, de ez nem jelenti azt, hogy a szüleik eleve háborúba szánták volna őket. Vagy ennyi erővel gyanúsak lennének az orvosok vagy védők is? Közülük vajon hányat soroztak be, hányan vettek részt az ostromban? Érted, mire akarok kilyukadni, Jonas?

– Persze, teljességgel világos volt az érvelésed. Köszönjük, hogy mindezeket megosztottad velünk.

– Ugyan, én köszönöm, hogy elmondhattam.


✨✨✨✨✨


Luther távozott az ízléses irodának berendezett stúdióból. Mostanában minden alkalommal mintha a fogát húzták volna, olyan érzéseket keltett benne minden interjú. Azt is csak remélni merte, hogy a felvétel idejére sikerült letörölnie képéről a flegma érdektelenséget és modortalanságot.

Neki, kérte alássan, tervei voltak, és bár tudta, hogy a játéknak nem elhanyagolható része a tömegeknek mutatott arca, mégsem volt mostanában semmi kedve ezekhez a megjelenésekhez. Nem is értette, miért üli meg valami olyan esemény a hangulatát, amit közel húsz évig tervezett és készített elő. „Gyermekmentő Luther” valami egészen mássá nőtte ki magát az évek alatt, és egyre szívesebben hagyta volna ki napi rutinjából az irritáló médiát.

Még pár lépés a sminkelő és váró. Amíg az eléri, megengedte magának, hogy elképzelje, ahogy Jonas egy gödör mélyéről megtört tekintettel mered fel rá. Ő pedig azzal a bizonyossággal néz vissza rá, hogy soha többet nem vezet talkshowt. Aztán Jonas fejére záporozni kezdene a föld. A komornyik vezénylete alatt semmi perc alatt eltemetnék. Az lenne csak a gyönyörűség! Felsóhajtott. Bármennyire is megy az idegeire Jonas, mégiscsak ő volt a legjobb reklám számára. Szóval inkább vett még egy nagy levegőt. Egyelőre senki nem fog elásni senkit.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Scheier .hr)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s