Hol is kezdődik valójában a történetem? Nehéz kiválasztanom egy konkrét momentumot, amit kezdetnek nevezhetnék. Ha mindenképp választanom kellene egy ilyen pillanatot, az a nap lenne az, mikor fogságba estünk Határparton. Nehéz elmondani azoknak, akik majd nem ebben élnek, hogy milyenek is ezek a vészterhes idők, milyen hadba vonulni, vagy fogságba esni. Nem tudom, az utánunk élő generáció mit fog ebből érteni. Talán lehetetlen is leírni nekik, milyen az, mikor a világ minden apró darabja szemben áll az összes többivel. Nem tudom, ők fogják-e tudni, milyen érzés minden nap félni… De megpróbálom elmondani nekik.
Loire még csak egy csatában vett részt, de már tökéletesen értette, miről is beszél a Méregkeverő. Tudta, milyen veszélyben lenni, sőt veszélyben tudni mindenkit, akit szeret. Mindenhonnan ellenségre számítani. Ő minden szót értett abból, amit a Méregkeverő eddig mondott. Sőt olyan közel érezte magához, mint nem sokakat.
Talán mikor évekkel ezelőtt minden elkezdődött, még voltak olyanok, akik tudták, miért is folynak a harcok. De már régóta nincsenek ilyenek. Vannak, akik a régi birodalomért harcolnak, és van a másik oldal, akik a függetlenségért. Valamikor régen még nekem is volt célom, én Esthadon egységéért akartam síkra szállni.
Az öcsémmel elmondhatatlanul büszkék voltunk, mikor megkaptuk a behívónkat. De azt hiszem ezt már mondtam korábban. Ahogy azt is, hogy minden teljesen máshogy alakult, mint ahogy eredetileg elterveztük. Lassan évek teltek el, a világ kifordult alólunk. Nem is tudnám megmondani mikor vagy hogyan, Esthadon elbukott, és a darabjaira hullott.
De az olyanok, mint mi, képtelenek voltak elfogadni a bukást. És tovább harcoltunk, míg nem fordult a kocka, és minden fronton hátrányba kerültünk. Eljött a pillanat, mikor már nem az Óvilág fenntartása volt a cél, hanem az, hogy Eshter egyáltalán fentmaradjon. Az első utódállamot kellett megvédenünk a feldühödött, minden régit elpusztítani vágyó felszabadult régiók hordáitól.
Ez alatt a pár év alatt sok tűz közé kerültünk, ellenség lett mindenki, aki birodalminak tűnt, és az is, aki lázadónak. Ellenség az, aki nem harcol – mindegy melyik oldalon, ellenség, aki nem adja a fiát, lányát, ellenség, aki a Néma Istenekben hisz, és az is, aki nem. És közben vagyunk mi, akik oda megyünk, ahova küldenek, ott harcolunk, ahol azt mondják, harcolnunk kell.
Azok alatt az évek alatt Rafe meghalt. Az anyám is. Az apámról nem tudtam semmit, nem is érdekelt. Nem volt erőm még ezzel is foglalkozni. Talán abban bíztam, hogy ő is meghalt. Lassan kezdtem azt hinni, hogy a halottaknak sokkal jobb és könnyebb, mint az élőknek. Nem emlékszem pontosan, hogy Rafe és az anyám mikor is vesztek oda ebben a négy-öt évben.
Azt hiszem, talán a közepe táján. De abban biztos vagyok, hogy sokáig aludni sem tudtam miattuk. Az öcsém elvesztése kifejezetten gyötört. És vele együtt az összes halott, akiket valaha láttam. A szanitéceknek vannak kellemetlen kötelességei is azokon a feladatokon kívül, amiket a mágus mellett végeznek. Ilyen a halottak lajstromozása. Elhiheted, gyomorforgató kötelesség. Mindig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy valakinek ezt is meg kell csinálnia, és a katonák látnak ennél csúnyább dolgokat is.
– Lombardiába betört az ellenség – mondta egyik este a harcok szünetében – majdnem szétverték a csapatainkat, alig tudták visszaszorítani a rohamot. Jelentkeztem önkéntesnek, hogy megmentsük, akiket lehet. Amíg ők újra szerveződnek.
Bárd mindig úgy beszélt, „mi”, és tényleg mi csináltunk mindent. Sosem hagyott magamra az olyan borzasztó feladatokkal sem, mint a lajstromozás. Ennek ellenére mindig ő döntött, én csak mentem vele. Ő volt a főnök, én a szanitéc tettem, amire utasítottak. Mint az összes többi hozzám hasonló. Csakhogy én nem voltam olyan, mint azok. Bárd mellett egyenlőbb voltam, mint addig valaha.
Összeszedtem a felszerelést, és akkor is hagytam, hogy Bárd vezessen. Vissza a fővárosba, vissza oda, ami a háború előtt az egész életem volt. Ahogy haladtunk egyre mélyebben abba a kőkupacba, ami valaha egy ragyogó város volt, egyik sokkból a másikba esetem. Az nem fejezi ki eléggé, hogy mit láttam, ha azt mondom, Lombardia romokban hevert. A mágusok, akik megtámadták, szinte a földdel tették egyenlővé. Alig pár épület élte túl. Ilyen volt például a Fekete Palota, amit még az ősi mágusok emeltek, és a maiak nem bizonyultak elégnek a lerombolásához.
A negyed a városszélén, a házunk a kerttel elpusztult, fel sem ismertem, ami lett belőle. Rá sem tudtam bökni a sok rom között, hogy igen, itt állt. Minden törmelékkupac annyira egyforma volt. Az anyám teste sosem került elő. Talán porrá lett az egyik átokban. Bárd azt mondta, akkor járt volna a legjobban, mert azok fájdalommentesek. Szinte magamnál sem voltam, ahogy bejártuk a várost. Az utcákon, romok közt alig akadtak páran, akiket még meg lehetett menteni. Bárd mégis addig kutatott, amíg meg nem találta azt a pár élőt. Senkit sem hagyott a sorsára.
Azután a rombolás után bárki azt hihette, Eshter elvesztette a háborút, hiszen az új államot szimbolizáló csodás fővárosból füstölgő romokon kívül semmi sem maradt. De mégsem veszett minden oda. A Pátriárkák elmenekültek, ismeretlen helyre távoztak, és onnantól arról a rejtekhelyről vezérelték a hadmozdulatokat. A csapatok szinte azonnal újra szerveződtek. Senki sem tudta, honnan jönnek azok az élők, hiszen a halottak ebből az ostromból még elborították az utcákat.
Az ott töltött napok alatt kétszázezernél is több halott katonát vettek lajstromba a szanitécek, és a civil áldozatok száma ennek a többszöröse volt. Talán sosem találtam volna meg Rafe holttestét ennyi között, csakhogy az egyik sebesült felismert. Rafe bajtársa volt, de korábból ismert engem is. Ő mondta el, hogy mi történt.
Belém kapaszkodva, zokogva számolt be a mágikus tűzről, amit nem olt el sem víz, sem homok, sem semmi. De beszélt a szélről, amit a mágusok támasztottak, amik a halálba sodorták a katonákat. És beszélt a mágikus falakról, amik láthatatlanul kinőttek a földből, és mindent darabokra vágtak, amin csak keresztül mentek. Elmondta, hogy ez történt Rafe-fel is. Azt állította, ilyen borzalmakat még sehol sem látott.
Én pedig követeltem tőle, hogy mutassa meg, hogy hol van, mert látni akarom. Akkor csak a fejét rázta, kiabálva tiltakozott, meg akart győzni, hogy nem akarom látni. De én látni akartam, tudni akartam, mi történt Rafe-fel. Kifejezetten dühített, mikor Bárd is csatlakozott hozzá, hogy lebeszéljen. Ő is állította, hogy elképzelhetetlen rettenetekre képes a mágia, és talán jobb nekem, ha úgy emlékszem Rafe-re, ahogy utoljára láttam, nem eltorzítva, ahogy a katona elmondása alapján kinézhet.
De én hajthatatlan voltam. Így végül Bárd rám hagyta. Azt mondta, tudom, hol találom, ha támogatásra van szükségem. Én abban bíztam, hogy nem lesz, hogy erősebb vagyok, mint amilyen erősnek hisznek. Nem voltam az, mikor megláttam. Az öcsém egyik karját a mellkasa egy darabjával lehasította a testéről valami mágia. Az arca megzúzódott valamitől, az egyik fele felismerhetetlen volt, talán megégett.
Ott hevert a lábaim előtt ketté vágva, én pedig csak meredtem rá, és nem hittem el… Pedig addigra láttam már éppen elég borzalmat. Hányingerem volt a látványtól, mégis annyira megkeményedtem már a szörnyűségek látványától, hogy végül ezt is csak elviseltem valahogy. De nem tudtam elmozdulni mellőle. Órák múlva is ott ültem mellette, és csak meredtem rá, mintha attól a nézéstől újra összeforrhatna a ketté tépett teste, mintha a puszta akaratomtól feltámadhatna.
Bárd így talált meg, ahogy szemben ültem a holttesttel, ami valaha az öcsém volt. Ő is leült mellém, és csak ott volt. Csak várt velem. Talán arra, hogy mondjak valamit, talán csak azért, hogy a társaságom legyen. Hálás voltam érte. Nem akartam volna egyedül lenni. Nem tudom mennyit ültünk ott, de arra határozottan emlékszem, hogy az rázott fel, mikor részvéttől fátyolos hangon megszólalt.
– Kerítsek egy animátort, aki összerakja az öcsédet? Ő fel is tudná kelteni, ha szeretnél még mondani neki valamit.
Nem tudtam, min képedjek el jobban; a felajánláson, amit tett, hiszen az animátorok szolgálatait egyáltalán nem volt sem olcsó, sem egyszerű tortúra igénybe venni. Bárd pedig felajánlotta, hogy akár ingyen, pusztán baráti szívjóságból intéz nekem valakit. A másik, ami megdöbbentett az volt, hogy emlékezett rá, hogy Rafe az öcsém, és nem fordítva. Általában soha senki nem vette a fáradtságot, hogy ezt megjegyezze. Én pedig hiába voltam hálás, nem tudtam mit felelni neki akkor hirtelen.
– Milyen lesz, ha felkelti? – Kérdeztem én bizonytalanul.
– Változatlanul halott – felelte őszintén Bárd –, nem maradtak szikrák, hogy több legyen belőle. Ahhoz túl későn jöttünk, hogy bármi ilyesmit lehessen tenni vele. Ha bárki fel is kelti… ugyanúgy üres lesz. Nem lesz képes semmi önállóra, de ha kérdezed, válaszolni tud majd.
– És ha én mondok neki valamit, azt megérti majd? – Magam sem tudtam, mit várok ettől.
– Ez nem ilyen egyszerű. Ha utasítanád valamire, azt megértené, és meg is tenné. De egy vallomás nem fog neki jelenteni semmit. Érzésekkel sem tud majd válaszolni neked.
– Akkor… azt hiszem… nincs szükségem erre… úgy értem, arra, hogy feltámadjon… Tudod, sosem álltunk igazán közel egymáshoz. Nem tudnék mit mondani neki. Azt sem tudom, van-e valami, amit hallani szeretnék tőle. De mégiscsak az öcsém volt… Mégiscsak iszonyatosan fáj az elvesztése.
– Sajnálom. Őszintén – tette a vállamra a kezét.
– Tudom, és ez nagyon sokat jelent nekem – fogtam meg azt a kezet.
Be kellett ismernem legalább magamnak – ezek után különösen -, hogy valamikor még az elején, több mágussal az oldalunkon sokkal könnyebbek voltak ezek a harcok. De eddigre már nemcsak egyszerű katonákból, de mágusokból is kezdtünk hiányt szenvedni. Így pedig nekünk, szanitéceknek sem volt könnyű dolgunk. Sokszor éreztük úgy, hogy szétszakadunk a munkában, annyi dolgunk volt, annyi sebesült kapaszkodott belénk. Rafe-nek ebben igaza volt. Tényleg kapaszkodó volt mindegyikünk a halál torkában.
Úgy is, hogy sebesültek sokszor nem voltak hálásak. A szanitécek kevésszer kaptak köszönömöt, az általában csak a mágusoknak járt. Egyedül az vígasztalt ebben a helyzetben, hogy Bárd mellett lehettem. Annak ellenére, hogy megvoltak a maga mágus rigolyái, sosem találkoztam nála önzetlenebb emberrel, aki nem fukarkodott a tudással, és mindenben és mindenkiben látott valami értéket. Bennem is.
Korábban sosem gondolkoztam ilyeneken, csak jóval később döbbentem rá, mennyire szerencsés vagyok mindennel, amit tőle kaptam. Beoszthattak volna valaki olyan mellé, aki mellett csipesz és kötszer adogatáson kívül másra nem kell a szanitéc. De Bárd ennél jóval távolabbra nézett. Hatalmat adott a kezembe, hiszen a tudás bárhol és bármikor hatalom, és a fronton könnyen jelenthet még egy visszavásárolt napot.
Mágus rigolyák. Loire ezen elmosolyodott, magában és Bastionban is ezer ilyet tudott volna felsorolni. Tovább gondolva az olvasottakat, Bárdban és a Méregkeverőben mintha bátyját és saját magát ismerte volna fel. Tökéletesen értette, mit jelentett a Méregkeverőnek Bárd hiánya. Loire is épp úgy egyedül, kétségbeesettnek érezte magát Bastion nélkül.
Sosem volt még elválasztva Bastiontól, sőt sosem volt arra kényszerítve, hogy bármit egyedül oldjon meg. Nem kellett sosem a saját lábán megállnia, mert megállhatott Bastionén. Most döbbent csak rá, mennyire kényelmes is volt az számára, hogy a bátyja pajzs volt közte és a világ között, ha neki épp nem volt kedve részt vennie a valóságban.
Mikor még Bárd élt, mellette én is azt hittem, sebezhetetlen vagyok. Volt benne valami, mert sebezhetetlenné tudta tenni a katonákat a harcok idejére. Persze, mint mindennek, az ő képességeinek is megvoltak a maguk határai. Tőle csak egy bizonyos távolságban működött a varázs, és ha megzavarták a figyelmét, tovatűnt. Ha elaludt, akkor is. De mikor ébren volt, és igazán figyelt, nem volt senki, aki akárcsak gyengíthette volna, amit varázsolt.
És nem csak ez a fajta védelem állt hatalmában, olyan erős gyógyító volt, mint senki, akit módom nyílt megismerni. És mint már mondtam, én is kaptam a hatalmából, annyi mindenre megtanított. Igaz, lassú folyamat volt, de hónapok alatt eljutottunk odáig, hogy sokszor már engem kerestek a sebesültek, mikor őt nem találták. Nem voltam soha mágus, csak egy félvér, gyökerekkel a Hátárhegyekből és Eshterből, mégis olyan tisztelet övezett mellette, mint bárkit a Szigetekről.
Védő és gyógyító egyszerre? Loire ezen nagyon elcsodálkozott. Amennyire ő tudta, minden mágus valamilyen fő képességgel születik, és bár konyíthat máshoz is, nincs átjárás ezek közt. Ő például animátor volt, és valamennyire tudott gyógyítani. Bár amit művelt gyógyítás néven, sokszor csúfolódás volt, nem valódi orvoslás. Vagy ott van Bastion, állítólag a legerősebb védő az ismerőseik közt, mégis senkinek sem jutna eszébe bármi más varázspraktikát kérni tőle.
Hogy érthet akkor a kettőhöz egyszerre a Méregkeverő Bárdja? Talán túloz? Nem ezt Loire nehezen hitte. Az a fajta tisztelet, amivel beszélt róla, nem tenné lehetővé, hogy valótlanságot állítson. Loire legalábbis így érezte. Kell lennie valami más logikus magyarázatnak, gondolta. Talán a mágusok otthon a Szigeteiken más hatásoknak vannak kitéve, mint az örökbe adottak. Talán abban a mágikus környezetben fogékonnyá válnak más mágia ágakra is. Csak ez lehet a magyarázat.
Egészen addig tartott számomra ez a felmagasztalt tisztelet, míg annyira meg nem fogyatkoztak a mágusaink, hogy a Szigetek nem adtak több orvost. Állítólag nem volt miből, lassan már csak azoknak a seregeknek volt orvosa, akik a legtöbbet tudták fizetni, vagy akik acélfalak mögött tartották a sajátjukat.
Bárd a maga széles látókörűségével tökéletesen tisztán látta az orvosok árusításában megbúvó, a Szigetek dílerei számára ellenállhatatlan üzletet. Tudta, hogy mennyire felment a szigeteken a hozzá hasonlók ára, és minél kevesebben vannak, az az ár csak feljebb kúszik majd. Azt is tudta, hogy a mágus merénylők árnyékában neki sem lehet sok esélye. Azokat azért küldték, hogy levadásszák a hozzá hasonló eretnekeket, mert mint kiderült, voltak még páran.
Épp ezért volt körültekintő és a végtelenségig előre látó. Vigyázott magára és rám is. Amikor én láttam el sebeket, később, amint módja nyílt, mindig meggyorsította a gyógyulást, hogy senki se fogjon gyanút. Egyszer mikor berúgott, bevallotta, hogy abban bízik, ha ő áldozatul is esik egy merénylőnek, odavész egy csatában, a serege nem marad orvos és segítség nélkül.
És minél nagyobb veszélyben voltunk, annál nagyobb megszállottsággá nőtte ki magát, hogy tanítson. Az élete műve lettem. Hagyni akart magából valamit, élő örökségének nevezett. És én lassan mindent eltanultam, amihez nem kell mágia, és amivel egy élet megmenthető.
Ő pedig közben várta az elkerülhetetlent. És jött egy csata, amiből nem jött vissza. Nem tudom, mi történt vele, soha nem találtunk holttestet, csak egy orvosi táskát az egyik halott mellett, akit valószínűleg épp ellátott. Számomra onnan kezdődött a pokol. Nem voltam orvos, csak egy szanitéc, nap nap után az értésemre adták. Azután meg, hogy fogságba estünk különösen. Sokszor még a sajátjaink sem hitték el, hogy lehet gyógyítani mágia nélkül, hogy hitték volna el azok, akik fogságba ejtettek? Ha meg elhitték, azt várták el tőlem, mint egy mágustól.
Igen, fogságba estem. Azután hogy hónapokig a porig rombolt Lombardiában állomásoztattak minket. De előtte hónapokig a barikádok mögé, a romok közé voltunk zárva. Reménytelen időszak volt, közvetlenül Bárd eltűnése után. Bármikor máskor Eshter fővárosa lenyűgöző lett volna, de addigra már csak egy nagy halom összedőlt kő maradt belőle.
A sereg tovább vonult, az orvosok és a szanitécek minimális védelemmel hátra maradtak, azzal a paranccsal, hogy állítsuk talpra a sebesülteket. Az orvosok talán kicsit túlzás is, mert eddigre Lombardiában mágus nem maradt egy sem. Dezertáltak, meghaltak, eltűntek. Mindegy is. Csak szanitécek voltunk ott, akik nagy része nem értett semmihez, csak ahhoz, hogy egy mágus keze alá dolgozzon. Ők maradtak és én, őket kaptam meg, hogy kezdjek velük valamit. Az egyetlen valamire valót közülük Alexnek hívták, és nekem fogalmam sem volt, mire mehetnénk vele és a többiekkel.
Műtöttünk a romok közt, gyógyszereket készítettünk, kötszereket főztünk ki is hasznosítottunk újra. Annyi életet, végtagot mentettünk meg, amennyi csak telt tőlünk. Közben a seregek hatalmas veszteségek árán megközelítették Határpartot. Sürgöny jött a parancsnokunktól, hogy állítsunk csatarendbe, akit lehet, készítsünk annyi gyógyszert és kötszert, amennyire csak a tartalékainkból futja, és amint lehet, induljunk utánuk. Ha bevesszük a várost, miénk lesz az Új Kontinens, és véget ér a háború.
Akkor már nem hittünk a győzelemben, mégis úgy tettünk, ahogy utasítottak minket. Mi leszünk az első hullám, és akik utánunk jönnek, csatlakoznak hozzánk, az Acélhídon át Dōr felé megyünk majd tovább. Ha Esthadont nem is tudjuk megszabadítani, legalább az Új kontinenst megtisztítjuk a vadaktól. Rájuk robbantjuk a saját kapujukat, hogy soha többet ne tudják elhagyni a hegyek mélyét.
Legalábbis ez volt a terv. Később döbbentem csak rá, azért találhattak ki ilyen sületlenséget, mert a vezetőinknek fogalma sem volt hány járat vezet ki és be a Hegyek Mélyére. Szóval, hogy mi is volt a valóság? Az első hullám csúfosan elvérzett Határparton. Alex és a szanitécek nagyrésze meghalt. Mellettem, körülöttem véreztek el, míg nekem is puskát szorítottak a fejemhez, végig kellett néznem a haláltusájukat, mert képtelen voltam megmozdulni a rettegéstől. Akkor még nem voltam elég elszánt, vagy elkeseredett ahhoz, hogy én is lelövessem magam… Nem tudok többet mondani erről.
A túlélőket összeterelték a hegymélyiek, műanyag pántoló szalagokkal sorba kötöztek minket, mint az állatokat. Teherautókra rakták azokat, akik értek valamit, legnagyobb megrökönyödésemre én is köztük voltam. A többieket felsorakoztatták a híd tövében, és aki nem ugrott magától az óceánba, azt egy jól irányzott puskatus csapással bírták rá. Még csak töltényt sem pazaroltak a szerencsétlenekre.
Mi pedig elindultunk a teherautókkal. Fogvatartóink sejthették, hogy jön az erősítés, mert nagyon sürgősen, csikorgó gumikkal hagytuk el Határpartot. Az autók őrült száguldásba kezdtek a sínek és kisiklatott vonatok között. Eddigre már annyi roncs rozsdásodott az Acélhídon, hogy vonatokkal már nem is lehetett közlekedni rajta, csak a kisebb méretű, viszonylag fürge teherautóknak volt esélye keresztül manőverezni a kiégett szerelvények és a sávokban sorosukra hagyott egyéb járművek között.
Az pedig senkit sem érdekelt, hogy a foglyok majd megfagynak a lyukas ponyvákon átsüvítő szélben. Minden időérzékem Határparton maradt, képtelen vagyok felidézni, meddig tartott a száguldás első fele. A többi fogoly azt állította, hogy több nap is lehetett, de én semmire sem emlékszem az útból. Tele volt a fejem Alex és a többiek elvesztésével, újra meg újra láttam a híd szélén sorakozó katonákat.
Közben rettenetesen fáztam, és szinte elégtem. Nem volt rajtam semmi egy szakadt pulóveren kívül. Még Határparton repeszek találtak el, semmi komoly, de ki kellett csipegetnem a darabokat a karomból, hogy mozogni tudjak. Akkor fogtak el a hegymélyiek. Mozdulni sem engedtek, a kabátomat a szemem láttára meggyújtották. Nem törődtek az őszi zimankóval sem. Orvosnak hihettek, talán meg is ölnek, ha rájönnek, hogy csak szanitéc vagyok.
Később a teherautón utazó sorstársaim azt mondták, valószínűleg tüdőgyulladásom van. Mikor megálltunk, képtelen voltam megmozdulni, magamnál voltam, bár eleinte nem fogtam fel, hogy a Félúti Horizonton vagyunk. Azt is mesélték később, hogy az állomást valódi erőddé alakították, azt beszélték, hogy faltörő járművek és páncéltörő fegyverek nélkül csak az juthatott be az állomásra, akit a hegymélyiek bebocsátottak.
Annyira nem voltam ura saját magamnak, hogy képtelen voltam leszállni is a teherautóról. Úgy emeltek le az ajtó mellől, onnan ahova indulás előtt ültettek, és ahol egészen addig fújt a szél, amíg meg nem álltunk. Egyébként borzasztó volt az a pár nap, nem álltunk meg, az emberek maguk alá vizeltek, lassan a ponyvák alatt elviselhetetlenre duzzadt a bűz. Nem kaptunk sem enni, sem inni, a sietség minden mást felül írt. Mire megálltunk, minden fogoly cefetül érezte magát.
Viszont annyit el kell mondanom, hogy vendéglátóink védelmében, hogy ők jóval kedvesebben bántak velünk, mint azok, akik teherautókra pakoltak minket. Igaz, nem voltak épp gyengédek, mikor „lesegítették” a foglyokat az autókról. De engem elcipeltek a számunkra kialakított, őrzött szállásra – ott szinte földhöz vágtak, a nyekkenésre azért emlékszem. De nem kegyetlenkedtek feleslegesen.
A foglyok számára kialakított szállás a sziget szélén volt, és az óceánra nézett. Így kevesebb őrt kellett ránk állítani, és az egyetlen út, amerre szökni tudtunk volna, az az óceán volt. Nem sok mindenre emlékszem a Félúti Horizonton töltött éjszakából, azt hiszem, nagyon lázas voltam. Valaki gyógyszereket diktált belém, attól mintha kissé kitisztult volna a tudatom. De enni még napokig nem bírtam, az aznapi adagomat is a többieknek adtam, csak vizet kértem. Bármennyit meg bírtam volna inni.
Emlékszem, hogy éjszaka, mikor a gyógyszerek kissé hatni kezdtek, végre fel tudtam ülni, és körülnézni. Körülöttem mindenki aludt, az őrök pedig nem szenteltek különösebb figyelmet nekem. Nem is tudom, mit akartam, összepántolt kezekkel és lábakkal. Kicsit közelebb vergődtem az alvó katonák közt a mesterséges sziget széléhez. Nem jutottam túl közel, mert már a legkisebb mozgolódásra is ébredezni kezdett a többi fogoly.
Nekem mégis látnom kellett az óceánt. Először azt hittem, inni akarok belőle, úgy kínzott a szomjúság. De akkor észrevettem a lila villámlást messze a távolban. Rögtön tudtam, hogy Hozzá akartam közelebb kerülni. Soha nem láttam még semmi Hozzá foghatót. Sokáig ültem ott Vele, bámultam azt a lila pulzálást, és minél tovább néztem, annál könnyebb lett a létem. Nem feszített annyira a tüdőm, nem sípolt úgy minden lélegzetvételem. A lázam is mintha ereszkedni kezdett volna. Ott aludtam el, annak a valaminek a simogató fénye alatt. Körülfogott, magához ölelt, erőt adott.
– Valaki aggódik érted – súgta nekem a távolból az a lila fény –, megígértem neki, hogy megnézem, mi van veled. Most már jól leszel. Megmondtam neki, megnyugodhat.
Furcsa álom volt annyi szent. Amíg lázas félálomban feküdtem, mindig azt a lila derengést láttam. Én pedig úgy lázas-kábán, megtaláltam a gyerekkori vallásosságot magamban. Meggyőződésem volt, hogy az a lila fény és a hang egy visszajáró lélek volt, a néma istenek követe, aki ránéz az élőkre, és utat mutat. Talán Rafe volt, vagy az anyám. Esetleg Bárd. Nem, ezt az utóbbit nem akartam hinni. Túl friss volt a fájdalom, hogy eltűnt, jó eséllyel tényleg halott volt, mégsem tudtam elfogadni.
Mire nagyjából lement a lázam, és teljesen tudatába kerültem annak, hogy hol vagyok, már rég elhagytuk a Félúti Horizontot, és Dōr felé száguldottunk tovább. Akkor már abban sem voltam biztos, hogy valóban ott volt, az a lila jelenség, és nem csak hallucináltam. Sőt egyre inkább fakult az élmény, és erősödött a bizonyosság, hogy abból a lázas látomásból a mélyiek jóindulatából nekem juttatott gyógyszerek rántottak ki.
De ha magam maradhattam a gondolataimmal, egy pár napig még visszatért belém az az érzés, amit a lila fény érintése okozott a lázas testemen. De másnap vagy harmadnap reggelre – ezt nem tudtam volna megmondani -, már nem maradt belőle semmi, csak a bizonyosság, hogy még élek, és hogy hasogat a tüdőm. És a vágy a gyógyszerek után, amik enyhíteni tudtak azon a fájdalmon.
– Láttad, valóság volt, tudom, mert én is láttam – Loire rémülten nézett körül, és közben remélte, hogy az előbbi mondat nem csúszott ki hangosan a száján. De mégis ki kellett neki mondania, mintha így százötven év távlatából meggyőzhetné a Méregkeverőt.
Egészen addig lélegzet visszafojtva olvasott, szinte a Méregkeverő hangját is hallani vélte, ahogy sorra idézi fel az emlékeit. Soha mesélő még nem kötötte le ennyire. Mintha a világ felbomlása csak tegnap lett volna, mintha Loire is ott lett volna, és ő mindent tudni akart. Tudni akarta, hogy a százötven évvel ezelőtt hogy vezethetett most oda, hogy ugyanaz látszik megtörténni, ami akkor régen már megtörtént egyszer.
Ezt pedig csak a Méregkeverő tudta elmondani neki. Már épp tovább olvasott volna, mikor meghallotta a kövek csörgését. Kétség kívül azok a kavicsok voltak, amiket ő szórt szét a tábor körül. A hangok irányába fordult, és Wardot ismerte fel a közeledőben. Ezen kissé meg is döbbent, azt hitte, mindenki alszik a társai közül.
A biztonság kedvéért elhallgattatta a kavicsokat, nehogy felzörögjék Harmadikat és Espadát. És Ward már ott is állt előtte. Olyan gyorsan ért oda, hogy Loire-nak módja sem nyílt elrejteni a kezében tartott könyvet. Ward lepillantott a húga kezében tartott irományra, majd mikor felismerte, egy fintor kíséretében a követezőket mondta:
– Miért olvasol ilyen hülyeségeket? Mintha nem tudnád, hogy tilos – dorgálta meg élcelődve.
– Olvashatok fel neked is, hogy ne legyek egyedül ebben – vigyorgott Loire, és dacosan zsebre tette a könyvet –, egyébként meg a Határhegyek közt nem tilos. Otthon majd nem olvasom.
– Ez jó mentés volt – kuncogott Ward – én sem bújhattam volna ki jobban.
– Te olvastad egyébként? – szegezte neki a kérdést Loire.
– Nem – vállat vont –, de olvastam róla.
– És megállapítottad, hogy veszélyes olvasmány.
– Még azt sem, csak nem olvasok el semmit, amit nem muszáj. Tőlem egyébként itt elolvashatod, engem ugyan nem zavar. De ha jót akarsz, az a könyv ne jöjjön haza veled.
– És hogyhogy nem alszol? – terelte más mederbe a beszélgetést Loire.
– Nem tudok.
– Mi az, hogy nem tudsz?
– Pont az, ahogy te sem tudtál – kezdett fogyni a türelme, nem kedvelte az éjszakai barkóbákat.
– És mégis ki fog vezetni minket, ha te holnap a fáradtság miatt leesel a lábadról?
– Az már inkább ma lesz – szólalt meg Ward háta mögött Harmadik, egyikük sem vette észre, hogy melléjük lopakodott, Loire elhallgattatott kövei sem jelezhették, hogy jön.
– Hát maga meg hogy kerül ide? – kérdezte Ward.
– Úgy látszik, az álmatlanság ragadós – Harmadik szája szélén komisz vigyor ült.
Loire is akart mondani valamit, de akkor megérezte, mennyire fáradt is valójában. Így egy beszédesen nagyot ásított. Úgy érezte, ha most letenné a fejét a legkeményebb kövön is remek jót aludna. Nem is akart lehetőséget adni az álomnak, hogy kimenjen a szeméből, ezért mielőtt elindult volna vissza, annyit még kipréselt magából:
– Hát srácok, szerintem én most kilépek ebből a klubból. Nem bírok fent lenni tovább. Úgyhogy megyek is. Nektek meg jó éjszakát.
De alig tett pár lépést, Harmadik élcelődve utána szólt.
– De hát mindjárt pirkad!
– Akkor jó reggelt – fordult még vissza Loire, hogy fojtott hangon odamondhasson nekik.
Hatalmasakat ásított, miközben a tábor felé haladt. Most már szerette volna elvackolni magát Espada mellett. Fázott is, ha Ward esetleg ott hagyta a hálózsákját, akkor természetesen abba fog belefeküdni. Az legalább elő lesz melegítve, és a magáéval sem kell majd bíbelődnie. Távozása után Ward négyszemközt maradt Harmadikkal.
– Menjen Ön is, uram – biccentett fejével a tábor felé a férfi –, higgye el, nyugodtan alhat, ha én őrködöm.
– Abban nem kételkedem – veregette meg a vállát Ward –, ha Loire-ra rá mertem bízni az álmunkat, botorság lenne, ha magára nem merném.
Miután Ward magára hagyta, Harmadik is elhelyezkedett a hideg köveken. Eddigre már teljesen kihűltek körülötte a hegyek. És ahogy ott a földön ült, úgy érezte, az ő saját hőmérséklete is lassan fagypont köré süllyed. Így mozdulatlanul még jobban érezte a hideget, szinte a csontjaiban is. Tudta, hogy talán megmozdulhatna, járkálhatna, hogy ne érezze magát félig fagyott, kristályos zselének, de nem volt ereje megmoccanni.
Azt hitte, vagyis inkább csak bízott benne, hogy ebben a hidegben nem lesz nehéz ébren maradnia. De gyorsan rá kellett döbbennie, hogy mekkorát tévedett. Pár percen belül azon kapta magát, hogy küzdenie kell az ébrenmaradásért. Mikor a feje többedjére billent le kényelmetlenül, úgy döntött, hogy erőt vesz magán, feltápászkodik, és jár pár kört a tábor körül.
A többedik kör után épp visszaült a még továbbra is hideg kőre, észrevette, hogy valaki közeledik felé. A hajnali vöröslésben úgy csillogtak a sziklák, hogy nem ismerte fel azonnal. Közepes termetű volt, izmos, erős felépítésű. Időbe telt, mire rájött, hogy Espadát látja. Ebben a ragyogásban kifejezetten jóleső érzés volt végignéznie rajta.
Gondolta, elé megy, és kihasználja a lehetőséget, hogy vált vele egy pár szót. Ellökte magát a sziklafaltól, de alig lépett egyet, Espada már előtte is állt. Olyan gyorsan ért oda, hogy Harmadiknak feldolgoznia sem maradt ideje azt, hogy mi történik.
Espada fém karjaival nekitaszította a falnak, egyik fém ökle ökölbe szorult a ruháján a mellkasa fölött. A másik karját Harmadik torkának nyomta úgy, hogy a könyökével kényelmetlen nyomást gyakoroljon a férfi ádámcsutkájára.
– Mi a f…? – Ennyit volt csak képes kinyögni a torkára nehezedő erő alatt.
– Idefigyelj, Simon! – Sziszegte neki, és annak ellenére is indulatosnak tűnt, hogy nem beszéltek közvetlenül szinte egy szót sem azóta, hogy elindultak. – Csak gondoltam, közlöm veled, hogy mihez tartsd magad. Nem tudom, hogy Wardot mivel győzted meg, de én bízom benned. Láttam, hogy néztél Bastionra és Loire-ra a vonaton. Sosem felejtem el. Figyelni foglak. Ha úgy látom, hogy bármivel megpróbálkozol Loire ellen, vagy ha veszélyeztetsz minket, megkeserülöd.
Azzal arrébb lökte Harmadikot a fal mellett. Aki nem válaszolt azonnal, a torkát dörzsölgette, tartott tőle, hogy kissé megzúzódott ott, ahol Espada belenyomta a fém könyökét.
– Elment az eszed, öcsi? – Hörögte válaszképp Harmadik. – Tényleg azt hiszed, hogy megpróbálkoznék bármivel itt a semmi közepén? Lehet, hogy a mágusokat nem kedvelem, de önmagam ellensége azért nem vagyok.
– Takarodj a szemem elől!
Espada mindkét keze ökölbe szorult. Látszott rajta, hogy egy rossz szó és felrobban. Harmadik sejtette, hogy kifejezetten nagyokat tud ütni azokkal a fém karokkal, és nem volt kedve kipróbálni, hogy mekkorát. Nem volt szokása annyiban hagyni ilyen hangnemet, de akkor hajnalban jobbnak látta nem verekedésbe bonyolódni. Ekkora hátrányból különösen nem, és már csak az hiányzott volna a méltóságának, hogy a hadnagy válassza szét őket.
Mindenesetre nem indulnak jól a dolgai. Oké, azt elismerte, hogy azt első benyomást ő szúrta el, de azért Espadának sem kellett a szomszédba mennie seggfejségért… Miért mindig a legnagyobb tahókon akad meg a szeme? Érthetetlen…
Hundred Moors 