28. Egy kislépés

Ward a megbeszélt találkozó helye felé lépdelt, már régen besötétedett, csillagtalan volt az éjszaka. Alig látott valamit, ahogy előre haladt. Csak az ideiglenes és a tiszti szállások adtak némi fényt. De mire a város sziklafalba torkolló végéhez ért, már ezek a fények is elhaltak. Innen egy keskeny szurdokon át vitt egy éles kövekből álló út a hegyek közé, ezen kellett először keresztül jutniuk.

Ahogy megállt a szurdok bejárata előtt, felnézett a fekete sziklákra, semmivel sem voltak világosabbak az éjszakai égboltnál. Aznap a Hold egyáltalán nem látszott, és a csillagok is fakón pislákoltak. Amíg a többieket várta, a csillagképeket kémlelte, amik útmutatásként szolgáltak a régieknek.

Közben igyekezett megigazgatni magán egy kissé a mágiaálló mellényt, hogy ne törje annyira a lapockáját a menet-felszereléses hátizsák alatt. Most kezdte csak érezni, hogy az előző napi kemény igénybevétel hatására mennyire feltörte a fém vért és a hátizsák folyamatos súrlódása a hátát. Már csak ezért sem akarta, hogy a hegyek közé vértben menjenek. És mert ismerte a sziklák közt uralkodó klímát, kibírhatatlan lett volna, ha még azokat a fém katlanokat is magukra aggatják.

Az összes megmaradt felszereléses vagont áttúrta még a délután, hogy mindenkire találjon mellényt – a Bastionnak szántat gondosan elrejtette az ideiglenes szobájukban. Miután a mellények megvoltak, már csak egy mágust kellett találnia, aki meg tudta erődíteni rajtuk a védelmet. De sajnos nem talált egyet sem. Még Bastion is azt mondta, kénytelenek lesznek beérni azzal a mágikus védelemmel, amit a mellények vastag anyagába szőttek.

Ward nem örült ennek, de tudomásul vette. Még mindig jobb választásnak tűnt, mint a másik opció. És most, hogy ez a mellény volt rajta, sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a korábbi dögnehéz vértben. Furcsa, hogy csak ennyivel milyen mértékben sikerült hidegvérét is magára öltenie. Újra az a megingathatatlan katona volt, aki egyszer már otthon hagyta minden kételyét.

A sziklafalnak dőlt, puskáját a lába mellé támasztotta, így várta a többieket. Harmadik érkezett meg elsőként, még találkozott a vonaton megismert, és az első ostromot túlélt cimboráival, mielőtt ide jött volna. Leült a hadnagy mellé az egyik kiálló szikladarabra, és a korábbi eligazításon kapott mellénye zsebéből kivett késsel piszkálni kezdte a körmét. Ward végignézett rajta, gondolkozott, hogy rágyújtson-e, de akkor őt is meg kéne kínálnia. Nem volt épp irigy alkat, de mivel egy ilyen küldetésénél abszolút végesek voltak a készleteik, inkább a spórolás mellett döntött.

Nem sokkal Harmadik után megérkezett Espada és Loire is. Wardnak nem voltak kétségei, hogy a kórházból jönnek. Ő maga az indulás előtti készülődés miatt nem jutott el oda még egyszer, de nem is érezte szükségét még egy látogatásnak. Korábban már megbeszéltek mindent, amit csak meg lehetett, nem is tudta mit mondhatna még. Majd inkább akkor lesz mondandója, mikor visszajöttek, mert ezúttal nem lesz semmi gond.

Ahogy végignézett a két utolsónak érkezőn, szinte teljesen egyformának tűntek. Már csak azért is, mert Loire végre nem azt az idétlen, hosszú talárt viselte, amit még az ostromkor. Ward kijelentette a tiszteknek is, hogy ilyen maskarában nem hajlandó mágust magával vinni, egyrészt, mert a legéletképtelenebb mesterlövésznek is kiváló célpont, másrészt mert abban a jelmezben lehetetlen hegyet mászni. Hajthatatlansága meghozta a várt eredményt, Loire is ugyanolyan egyenruhát kapott, mint amit ők is viseltek.

– Na jó srácok, elő azokkal az éjjellátókkal, és indulás! – adta ki az utasítást az indulásra, amint összeállt a csapat.

Még egy pár pillanatot igénybevett, hogy mindenki fölvegye a ketyeréjét. Amikor már mindenki látott, elindultak Ward vezetésével a szurdokba. Egyáltalán nem ígérkezett könnyű sétának. Az ösvény egy kényelmetlenül keskeny szurdokba vezetett, Ward épp csak elfért a magas sziklafalak közt, melyeket innen is, onnan is éles kiszögellések csipkéztek.

Ezen a szakaszon nem lehetett eltévedni, csak egy haladási irány volt a falak mélyén. Amíg az út ki nem visz a nyíltabb terepre, térképre sem volt szükség. Eleinte, ahogy mentek, mintha katlanban meneteltek volna. Nyár eleje volt, Lombardiában ilyenkor még határozottan kellemes volt az idő, épp ezért a négyes egyik tagja sem volt szokva ehhez a mértékű éjszakai hőséghez.

A sziklafalak ontották magukból a meleget, sőt olyan részek is voltak benne, amik az éjjellátóval nézve határozottan úgy tűntek, mintha izzanának. Érintésük sem volt épp kellemes. Alig mentek egy fél órája, már mindüket verte a forró, fullasztó verejték. És Ward megtiltotta nekik, hogy igyanak, ki tudja, mikor találnak vizet, takarékoskodniuk kell, ameddig csak lehet. Csak akkor engedélyezett pár kortyot nekik, mikor először álltak meg pár percre pihenni.

Ahogy egyre mélyült az éjszaka, a hőmérséklet is drasztikusan zuhanni kezdett. Pár óra elteltével már szinte vacogtak, a falakból mintha kifogyott volna a hő. Nem sokára már leheletük is látszott az éjszakában, sőt az első pihenőnél már minden vastag ruhát magukra öltöttek, amit csak a felszerelésükből magukra tudtak venni.

– Borzalmas itt a klíma – vacogott Harmadik, miközben nekidőlt a sziklának, sikerült találnia egy pontot, ami még sugárzott valamennyi meleget.   

– Kitalálom, utálja a hideget – vigyorgott Ward, elnéző kifejezéssel az arcán csóválta a fejét, rágyújtott, hátha a dohányfüst melegíti egy kicsit.

– Jól tippelt, uram – felelte neki, miközben maga is követte a jó példát –, de izzadni sem szeretek.

– Igazán elmondhatná valaki, hogy miért ilyen pokoli itt az időjárás – tette fel a költői kérdést Espada, miközben döbbenten figyelte a kulacsában úszó jégkristályokat.

Loire nem szólt egy szót sem. Talán figyelni sem figyelt igazán. Tekintete igaz, egyik beszélőről a másikra vándorolt, de gondolatai valahol egészen máshol jártak. De mikor Ward magyarázni kezdett, arra maga is felfigyelt.

– Azt olvastam valahol, hogy még jóval Esthadon egyesülése előtt volt egy háború. Keveset tudni róla, szinte csak annyit, hogy teljesen átrendezte a világot, kontinenseket süllyesztett el, és addig tartott, míg a régi civilizáció romba nem dőlt.

– Jaja, ez nekem is rémlik – beszélt bele Harmadik –, tanítottak valami ilyesmit az iskolában. A tenger alatt még lehet látni a régi világ oszladozó épületeit. Állítólag a háború után még nagyon sokáig nyomorúságos állapotok uralkodtak. Addig nem is indult fejlődésnek az Új Világ, míg nem jelent meg benne a mágia.

– De azt még a mágusok sem tudják, hogyan történt – szólt most először közbe Loire is, mintha kérdezték volna –, ahogy azt sem, hogy miért csak a szigeteiken születnek mágusok.

– Ők legalábbis ezt állítják – tett szurkálódó megjegyzést Harmadik.

– Ezt én nem tudom – tárta szét karját a lány –, engem örökbe adtak, nem mondtak nekem személyesen semmit.

Espada erre felkapta a fejét, nem sokszor hallotta a nővérét mágiával kapcsolatos dolgokban egyes számban beszélni. Olyankor is szinte mindig magukról beszélt, mintha ő és Bastion nem is két külön entitás lennének. Ha ez a megnyilvánulás Wardnak fel is tűnt, nem mutatta, inkább visszaszerezte a szót.

– A lényeg akkor is az, hogy állítólag ezeket a hegyeket abban a nagy háborúban csupaszították le a bombák. Nem tudni, miből voltak, de jó munkát végeztek, mert azóta sem nő ezen a rakás kövön semmi. Ez pedig sivatagi klímát hozott a hegyekbe. Halott itt minden a szélsőséges időjárás miatt. Ha a régieknek az volt a céljuk, hogy ez a vidék tökéletesen lakhatatlan legyen, maradéktalanul elérték.

Elhallgatott. Éjjellátójával a bérceket figyelte. Nem látott mozgást, ezeken a csupasz sziklákon még vadállatok sem éltek. Szóval láthatólag semmi nem mozdult gyanúsan a távoli ormokon, minden nyugodt volt. Mikor úgy döntött, eleget pihentek, ismét megszólalt.

– Jól van, igyatok pár kortyot – adta meg nekik az engedélyt másodjára -, aztán indulunk tovább. Legközelebb már csak pirkadatkor állunk meg. Akkor fogunk aludni is. Addigra talán már nem lesz ennyire hideg.

– És mennyit alszunk? – kérdezte Loire vágyakozva.

– Nem tudom – vont vállat Ward –, ameddig tűrhetetlen nem lesz a meleg.

– És akkor abban a gutaütő hőségben megyünk tovább? – tette fel a praktikus kérdést Espada.

– Kénytelenek leszünk, de a déli forróság és sugárzás elől majd behúzódunk valahova. Lóduljatok, a küldetés nem vár.

Nagy nehezen feltápászkodtak, és harmadjára is elindultak. Ez az utolsó szakasz bizonyult a legnehezebbnek. Hamarosan kiértek a szurdokból a nyílt sziklák közé, ahol nagyon hamar nyaktörő magasságokba sikerült másztak. Nem is érezték biztonságban magukat, úgy meg különösen nem, hogy itt valahogy az éjjellátókkal sem voltak igazán jók a látási viszonyok, mintha valami zavarta volna azokat.

Még mindig Ward ment elől. Kitapasztalt minden lépést, hogy a többieknek már csak követniük kelljen. Ők pedig csak oda léptek, ahova ő is előttük. Még ezzel a nehézkes módszerrel is viszonylag jól haladtak, és meglehetősen nagy távot tettek meg pirkadatig. Mikor Ward látta, hogy a társai már alig állnak a lábukon a fáradtságtól, visszavett a tempóból, és elkezdett valami viszonylag védett helyet keresni, ahol meghúzhatják magukat, és aludhatnak pár órát.

Nem sokára észre is vett egy kiálló sziklafalat, ami adott valamennyi védelmet, ha az éjszaka hátralevő részében esne, illetve talán napkelte után tovább alhatnak majd egy kicsit, mert elfedi őket a gyilkos napsugarak elől. Mikor elérték a kiszögellést, Ward parancsot adott a megállásra. Elzavarta többieket aludni, ő maga pedig vállalta az első őrséget.

Annak ellenére is, hogy biztos volt benne, ezen a kopár területen nem kell tartaniuk semmitől, nem tudott volna nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy álmukban mindannyian teljesen védtelenek. Tett egy kört a pihenőhelyük körül, megállapította, hogy a csupasz sziklák közt egy bogár nem sok, annyi sem próbál megélni. Majd keresett egy közeli helyet, ahonnan a tábort még tökéletesen láthatta, és vész esetén gyorsan ott tudott lenni a többiek mellett. 

Ahogy sikerült félrevonulnia, letelepedett, tanulmányozni akarta még egy kicsit a térképeket, hogy tisztába kerüljön pár dologgal. Úgy ahogy kényelmesen elhelyezkedett a hideg kövön, majd az egyik simább sziklafalra kivetítette a térképet.

Jól kitalálták, a hiányos részek, ahogy haladtak, feltöltődtek benne adatokkal. Kiegészültek a domborzati viszonyokkal, a járható, járhatatlan utak hiányosságainál is megjelenetek információk. Ez egyrészt nekik is nagyon hasznos lesz, mert könnyebben jönnek majd visszafelé. Másrészt a hadsereg is jó hasznát látja majd, mert a Határhegyek lakóit leszámítva senki előttük még nem próbálta így feltérképezni ezeket a kopár bérceket.

Majd pillantása a térképen piros vonallal jelzett, az általuk megtett szakaszra tévedt. Valóban szép távolságot tudhatnak maguk mögött egyetlen éjszaka alatt, bár mikor azt vette szemügyre, hogy mennyi van még vissza, kissé elkedvetlenedett. Az csak egy dolog, hogy a hátralévő szakaszhoz képest még sehol sem jártak, az viszont sokkal jobban nyugtalanította, hogy félút környékén, nagyon mélyen a hegyek közt semmi mást nem látott a térképen csak üres fehérségét.

Tudta, mit jelent ez. Eshterből soha senki nem járt még itt. Vagy ha mégis megfordult erre, nem jutott haza az információkkal, sőt az adótornyot sem érte el, hogy elküldhesse az eredményeket, amikre jutott. Érdekes módon a torony környéke viszont elég jól fel volt térképezve. Ward ezt ha furcsállotta is, arra jutott, hogy mivel Salva Scientia tudósai tervezték és építették a tornyot, talán tőlük származik az információ.

Lemondóan sóhajtott egyet. Szinte a fülében hallotta. Ne gondolkodjon olyasmiken, amik sokkal rátermettebbeket aggasztanak. Sóhajtott egy hatalmasat. „Legalább te mondhattál volna többet, apa…” Aztán visszatért a térképek tanulmányozásához.

Annyira elmerült ebben, hogy alig hallotta meg a puha lépteket, annak finom hangjait, hogy valaki közeledik felé. Szinte az utolsó pillanatban fordult csak a hangok irányába, de addigra Loire már ott állt mögötte.

– Neked is aludnod kéne – mondta Wardnak, mikor a férfi tekintete felé fordult – jöttem, hogy leváltsalak.

– És te miért nem alszol? – Szegezte inkább neki a kérdést.

– Nem tudok, nem vagyok álmos – vonta meg a vállát –, akkor meg minek legyünk fent ketten?

– Ebben van valami – adta meg magát Ward, ő sem kifejezetten érezte fáradtnak magát, de talán tudna aludni.

Elköszönt hát Loire-tól, átadta neki az őrposztot, majd visszalépdelt a többiek közé, lecsatolta hálózsákját a hátizsák aljáról, a földre terítette a többiek mellé. Majd lerúgta a bakancsát, és úgy, ahogy volt belemászott a hálózsákba. De ahogy kényelmesen elhelyezkedett benne, érezte, hogy szárazon égni kezdenek a szemei, nyugtalan cikázásba fogtak a gondolatai, tudta, esélye sincs, hogy akárcsak elbóbiskolni.

Loire eközben halk macskaléptekkel tett egy kört a tábor körül, menet közben zsebeit teleszedte nagyobb kavicsokkal. Felkeltette őket, és ahogy jött visszafele egyet-egyet párban ide is oda is letett, hogy csörgésükkel jelezzék neki, ha körülöttük bármi megmozdulna.

Majd visszatelepedett oda, ahol azt a pár szót váltotta Warddal. Éjjellátója segítségével keresett egy helyet, ami melegebbnek tűnt a sziklafal többi részénél, majd mikor megtalálta, neki támasztotta a hátát. Pár pillanatig csak élvezte a tagjaiba sugárzó langyos meleget, ami sokkal kellemesebb érzés volt, mint a vacogás az éjszakai zimankóban.

Majd mellényzsebéből előszedte a szamárfülesre gyűrt könyvet, és olvasni kezdett.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Timon Studler)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s