27. Egyhelyben

Miután mindent megbeszélt Harmadikkal, Ward úgy döntött, hogy a többi dolga után néz, és hagy egy kis időt újdonsült társuknak is felkészülni. Az ágya mellé ledobott menet-felszereléses táskája mellé lépett, arrább tette a puskáját, nem volt kedve azt magával vinni. És mivel nem számított ellenállásra, inkább csak két pisztollyal indult útnak.

Az épület előtt viszont megtorpant. Fel kéne keresnie Loire-t, és mondani neki legalább annyit, hogy Bastion felébredt. És Bastionnal is beszélnie kell majd. Aztán döntött. Elindult a kapu felé. Eszébe jutott Bastion harcikalapácsa, ami minden valószínűség szerint ott maradt a berobbantott kapu mellett.

Az, hogy elmenjen érte tökéletes kifogásnak tűnt arra, hogy nyerjen magának egy kis időt, amíg nem kell beszélnie senkivel. Magányra vágyott. Hogy ne kelljen döntéseket hoznia, ne kelljen gondolkoznia legalább az alatt a rövid idő alatt, amíg felkutatja azt a francos kalapácsot.

Katona volt, elméletben tudta, hogy működik a háború. Elméletben tisztában volt mindennel, ami megtörténhetett. És korábban harcolni is vágyott. De most, hogy első kézből, Bastion bőrén tapasztalhatta meg a borzalmakat, alább hagyott a harci kedve.  Bűntudata volt, hogy nem csinált mindent elég jól.

Gyorsan haladt a kapu felé, önmarcangoló dühe sietségre ösztökélte, hamar odaért. Nem őrizte senki, úgyhogy nem is kellett surrannia, egyszerűen csak kisétált a csatatérre. Ahogy körülnézett katonákat látott, akik a halottakat szedték össze. Kocsikra rakták őket, és lepellel borították le a hegybe gyűjtött holttesteket, hogy elfedjék őket a perzselő Nap elől. Ward megdöbbent a felismerésen; ironikus módon a csata hevében nem érezte a forróságot.

Pár pillanatig figyelte a katonákat, néhányan közülük kupacba gyűjtötték az elesettek fegyvereit és felszerelését. Belényilallt a felismerés, hogy ha nem siet, a hegynyi fegyver közt képtelenség lesz megtalálni Bastion kalapácsát. Nem mehet vissza üres kézzel.

Elindult a fal mentén, oda ahol Bastion összeesett. Ott még tömkelegével voltak hátrahagyott fegyverek, és a halottak… Persze, őket a falon belül kellene keresnie a városban, hiszen Loire beküldte őket.

Aztán Ward észrevett egy hosszú, ezüst nyelet csillogni a fal mellet. Ezer közül is felismerte volna, bár a fegyver fejét por és törmelék borította. Szerencséjére a falnak erre a részére még nem jutottak el a takarítók, ki tudja, akkor honnan kellett volna előásnia a kalapácsot. Odalépett a fegyver mellé, megfogta a nyelét, és egyetlen könnyed mozdulattal felemelte. Döbbenetes érzés volt a kezében tartani a pihekönnyű ezüst kalapácsot.

Bastion minden mágiája kiszállt belőle, pedig mikor megbűvölte, embernek kellett lennie annak a talpán, aki fel akarta emelni. Espada olyankor meg sem próbálkozott vele, Loire nemes egyszerűséggel csak felkeltette a kalapácsot, hogy engedelmeskedjen neki, már ha a bátyja nem védte le előbb. És neki, Wardnak is csak keservesen és rengeteg izomfájdalom árán sikerült megmozdítania. Általában csak Bastionnak volt könnyű az a fegyver.

Ward lerázta a port a kalapács fejéről, szemügyre vette rajta a finoman megmunkált inda mintákat, amikbe ősi rúnák kapaszkodtak. Nem volt mágus, fogalma sem volt, hogy mire szolgálhatnak, vagy mit jelenthetnek. Annyira pedig sosem tartotta fontosnak ezeket a mintákat, hogy megkérdezze Bastiontól.

Most hogy megvolt a fegyver, megindult vissza a városba. Büszkén, a kalapács nyelét szorítva, határozott léptekkel haladt a szűkebb-szélesebb, kőből rakott utcákon a kórház felé. Elhatározta, hogy azonnal odamegy. Ahogy elérte a kórházat, rögtön a szűkös elfekvő felé vette az irányt.

Mikor belépett a még mindig elmúlás szagú terembe, szinte a földbe gyökerezett a lába. Bastion ágya üres volt, és nem látta a másik katona holttestét sem. Akaratlanul is csak a legrosszabbra tudott gondolni. Körbenézett a teremben, de most nem volt sehol az a ripacs Chealsey. Már épp kétségbe esett volna, mikor meghallotta, hogy valaki a kórterembe lép mögötte.

Megkönnyebbült, most épp bárki mágusnak örült volna. Szinte megpördült a tengelye körül, és egy fehér köpenyes ápolóval találta szemben magát. A lányka megszeppenve nézett rá, nem lehetett idősebb Espadánál, rémülten szemlélte Wardot, ijedt pillantása hol az ezüst kalapácsra, hol az oldalán pihenő pisztolyokra siklott. Ez a gyermeki tekintet Wardot is zavarba hozta, ezért önkéntelenül a háta mögé rejteni a kalapácsot.

– Nem akartalak megijeszteni – mondta neki –, csak az öcsémet keresem. Luther Bastiont.

A lányka ettől mintha megnyugodott volna, a kezében tartott papírok közül előásott egy tabletet, és bepötyögte a képernyőn Bastion nevét.

– Uram – felelte neki remegő, félszeg hangon –, ez itt az elfekvő. Itt csak a reménytelen esetek vannak. Az öccse reggel megához tért, ezért elszállították innen.

– Megmondaná, hogy hova? – vágott a lány szavába türelmetlenül.

– Az intenzívre. Második emelet. Felmegy a lépcsőn, jobbra fordul, és a hatos szoba lesz az.

Mindezek után Ward megköszönte a fiatal ápolónak az útbaigazítást, és elnézést kért azért, ha a megjelenése esetleg felzaklatta. Az útmutatást követve egyenesen az intenzívre ment. Ahogy haladt rá kellett jönnie, hogy a kórház még mindig kísértetiesen kihalt, alig futott össze orvosokkal. Bár, gondolta, biztos tengernyi teendőjük van, nem érnek rá a folyosókon ténferegni.

Ahogy haladt, annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem még Bastion kalapácsát is elejtette, mikor váratlanul rezegni kezdett a kommunikátora. Bár meglepte, hogy még egy információcsomagot kapott, de egy nagy levegő után ismét a higgadt önmaga volt. Majd még egy csipogás az aznapra tervezett temetés pontos helyével és idejével.

Közönyösen nyugtázta, talán jobban kellett volna érintenie ennek és a számoknak az üzenetben. De jelen pillanatban mégis úgy érezte, van épp elég baja. Először azokkal kell dűlőre jutnia, nem szakadhat ezer felé. Ezzel a határozott elszántsággal lépett be a megjelölt kórterembe, és nemcsak Bastiont találta ott, hanem Espadát és Loire-t is. Épp valamin hülyéskedtek a bátyjukkal, aki mára jobb színt öltött magára.

Ahogy a kalapács megérezte gazdája jelenlétét, egyre inkább húzni kezdte Ward karját, egyre nehezebb lett markának szorításában, ahogy visszatért belé a mágia. Olyannyira elnehezült, hogy mire a férfi Bastion ágya mellé lépett, kicsúszott a kezéből, és éles csengéssel koppant a gránit járólapon a beteg ágya mellett.

Ha eddig nem vették volna észre, erre a zajra mindenki felfigyelt, és nemcsak Bastion, Loire meg Espada, hanem minden beteg a kórteremben. És meglehetősen szúrós pillantásokkal meredtek Wardra, ő nem is tudta, hogy kire nézzen hirtelen, és kitől kérjen elnézést a ricsaj miatt.

– Bocs, nem így terveztem – mondta Bastionnak végül –, én csak visszamentem a kalapácsodért. Te, halld, fafejű egy eszköz ez, nem megy tovább, ha nem akar.

– Hát izé… kösz, azt hiszem – fogadta a gesztust kissé zavartan, látszott rajta, hogy ő semmiért sem lett volna hajlandó kimenni a csatatérre, ha nem muszáj, még hőn szeretett kalapácsáért sem.

A beszélgetés itt megakadt, mert ahogy Loire arcán számonkérő kifejezéssel lépett oda Ward elé. Ahogy az a piszkos zöld pillantás Ward szemébe fúródott, rögtön eszébe juttatta a mulasztását.

– Sajnálom, hogy nem szóltam. Én csak… – szabadkozott.

– Átvertél! – hordta le Loire, Ward köpni-nyelni nem tudott ennek a szemrehányásnak a hallatán. – Azt mondtad, szólsz, ha magához tér… De addig álljon fél lábon az ember, amíg rád vár!

Ward érezte, hogy lüktetni kezd az erecske a homlokán. Még saját magát is meglepte, hogy mennyire frusztrált és türelmetlen. Igen, valóban nem szólt, és nem mentegetni akarta magát, de kismillió egyéb gondja volt azon kívül, minthogy információ elosztó hálózatként is funkcionálnia kellett volna. Csak meredt Loire-ra, tartott tőle, hogy nem tudna megfelelő stílusban megszólalni, megbántani ez előző nap történései után pedig nem akarta.

– Hagyd már, Loire – csitította húgát felmentő seregként Bastion. – Hogy szólt volna, mikor az éjszakát félálomban egy széken lógva töltötte? Az sem biztos, hogy emlékszik rá, hogy váltottunk pár szót.

– Hát most, hogy mondod – ment bele a játékba, zavarában tarkóját vakargatva Ward is –, nem igazán.

Ez helyretette Loire-t, nem mondott mást. Ward kihasználta a pillanatnyi csendet, és inkább megpróbálta elterelni magáról és a mulasztásáról a figyelmet.

– És hogyhogy ti már ilyen korán itt? Nem tudtatok aludni?

– Én tudtam volna – vont vállat Espada egy félig elnyomott ásítás kíséretében –, csak Loire a körmét is tövig rágta, hogy reggelre sem kapott semmi hírt tőled… Az sem nyugtatta meg, hogy mikor idejöttünk, egyikőtöket sem találtuk itt. Hova a fenébe tűntél?

Ward erre az egyik mellényzsebébe nyúlt, kivette a telefonját. Megpróbált életet csiholni a kijelzőbe, de semmi értelme nem volt. Teljesen lemerült. Arra sem emlékezett mikor töltötte fel utoljára. Talán még Lombardiában az indulás előtti este. Egy további szó nélkül tette el a készüléket. A kommunikátorára értelemszerűen nem jöttek civil hívások és üzenetek.

– Reggel parancsokat kaptam – csak ennyit mondott, ebből érteniük kell, hogy itt nem mondhat többet. – Na, jól van, kölykök, eleget bohóckodtatok. Ne táncoljatok tovább Bastion idegein, mert a végén még ebbe fog belehalni.

– Dehogyis – tiltakozott Espada – a nevetés gyógyít.

– De csak akkor, ha nincs egy dinnye méretű lyuk az ember oldalán – fogott heves protestálásba Bastion is –, akkor ugyanis határozottan káros.

– Hadd ne mondjam még egyszer – érte el Ward a türelme határát –, kifelé. Ideje, hogy a felnőttek is tudjanak beszélni végre.

Bármennyire is próbált rezzenéstelen, komoly képpel meredni rájuk, mégis elvigyorodott. De szerencsére Loire és Espada mégis értették, hogy ideje távozniuk. Akármit is akar Ward Bastiontól, azt nem fogja előttük elmondani. Engedelmesen távoztak – nem akarták utasításba kapni a kérést. Mielőtt viszont kiértek volna a kórteremből, Ward még utánuk szólt.

– Ha addig nem találkoznánk, a temetés ma négykor lesz az Acélhíd tövében. Ne késsetek.

Ezután végre magukra maradtak a többi sebesülttel. Ward letelepedett az egyik, Bastion ágya mellé készített székre.

– Hogy vagy? – kérdezte öccsét, ahogy jobban szemügyre vette, az előző napi szürkeség egyetlen nagyobb kör alakú foltba tömörödött az oldalán.

– Mint akinek egy dinnye méretű lyuk van a bordái alatt – ismételte magát Bastion, de aztán dühösen kifakadt. – Mégis mi a frászt kéne mondanom? Szarul vagyok, érted? Lehet, hogy ránézésre jobbnak tűnik, valamennyire jobb is, de valami akkor sincs rendben. Érzem.

Ward próbálta megnyugtatni, hogy ne lármázza fel a többi sebesültet. Legjobb tudása szerint igyekezett lelket önteni belé. Próbálta meggyőzni őt is és magát is, hogy lesz ez még jobb is, elvégre Bastion épp most élt túl egy nem akármilyen átkot. Szerinte egyáltalán nem furcsa az, hogy másnap reggelre még nincs jól.

Mire sikerült ez elhitetnie magukkal, a többi sebesült már kivánszorgott a közös helyiségbe reggeliért. Ward pedig kihasználta az alkalmat, hogy magukra maradtak. Elmondta az öccsének azt, amiért valójában jött.

– Hát öreg – sóhajtott egy hatalmasat Bastion miután figyelmesen végighallgatta –, ha igaz, amit gyanítasz, még jó, hogy elmentél Kékért – így hívta kékes fénnyel csillogó ezüstkalapácsát. – Valószínűleg jó hasznát veszem majd. Egyébként azt én is csak megerősíteni tudom, hogy a dōriakkal volt egy piszok erős mágus. Nem láttam jól a fal tetején, de azt hiszem, nő lehetett. Minden átkunkat képes volt megtörni, sőt irányítani is. Az az átok, ami megrágott, a miénk volt. Láttam, hogy jön, mégis képtelen voltam tenni ellene… Nem akarnék egyedül szembekerülni vele. Sosem voltam még senki ellen ilyen kevés. Nem tudom, meddig kell még itt maradnom, de az orvosok hallani sem akartak róla, hogy kiengedjenek… Viszont akárhova is küldenek titeket, amíg én itt vagyok, nagyon vigyázz rájuk, oké? Ha én felsültem, félek Loire is kevés lesz ellene, ha belebotlotok…

– Nyugi, haver, mindenre gondom lesz…

– Ward… ezt csak neked mondom, úgyis tartozol nekem egy titok megőrzésével, életemben még soha senkitől nem féltem úgy, mint ettől a mágustól félek most. És rettegek miattatok is, hogy nem lehetek ott veletek, hogy több esélyetek legyen…

– Ne miattunk aggódj – próbálta nyugtatni Ward –, magadra figyelj, mi vigyázunk egymásra, te leszel egyedül. Könnyen meglehet, hogy az a mágus még itt van, mi pedig nem vesszük észre. Igaz, nem hiszem, hogy hülyeséget csinálna. De mégis… ha egy mód van rá, ne így ágyban fekve várd meg, hogy felbukkanjon. Gyere ki innen minél előbb.

– Mit nem mondasz, én is pont így terveztem! – vigyorodott el Bastion, de Ward látta rajta az igyekezetet, ahogy próbál nem rettegni.

– Oké. Mi viszont még ma éjjel elindulunk, hogy megjavítsunk egy adótornyot. Úgy terveztem az indulást, hogy nappalra elérjük az ismeretlen területeket. Meg könnyebb úgy sziklát mászni, ha látja az ember, hogy hova lép. Ha nem is a legjobb stratégia fényes nappal ellenséges területen sziklafalakról csüngeni, nyaktörési esély szempontjából mindenképp biztonságosabb. Nem tudom meddig fog tartani ez a küldetés, de te szedd össze magad, mert a következő feladatra már neked is bérelt helyed van. Akármi legyen is, nem hagylak a szükségesnél tovább egy olyan helyen, ahol láthatólag senkit nem érdekel, hogy ki tizedeli a mágusainkat.

– A gondos nagytesó.

– Gúnyolódj csak nyugodtan. De mindig legyen nyitva a szemed.

– Nyugi, nem fognak meglepetések érni. Te is vigyázz rájuk… hozd vissza őket. Azt a kötekedő sokadikat is.

– A Harmadikat? Naná hogy. Szórakoztató egy fickó az. Sajnálnám, ha baja esne.


✨✨✨✨✨


Wardnak a temetésig nem jutott ideje a többiekkel foglalkozni – az más kérdés, hogy ebben az antiszociális hangulatban ezt nem is bánta. Rengeteg dolga volt még a másnapi küldetés előkészületeivel. Tudta, hogy ha ő nem gondol végig mindent az utolsó apróságig, más nem fog.

Ward keresett egy nyugodt helyet, ahol senki sem fogja zavarni, és szem előtt sem lesz, és nyugodtan kivetítheti a kapott térképeket. Át akarta indulás előtt tanulmányozni a terepet, tudni akarta, hova kényszerül vezetni a többieket másnap. És a rendelkezésére álló ismeretekből meg akart tervezni egy a lehető legkevésbé nyaktörő útvonalat. És ki kart agyalni egy elnagyolt B és C tervet is arra az esetre, ha bármi balul sülne el.

Ahogy az egyenetlen kőfalra vetített 2D-s adatokat böngészte, rá kellett döbbennie, mennyire nem tetszik neki, amit lát. Hiába volt tisztában azzal, hogy az eltelt évek alatt Eshter legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a nehezen hozzáférhető Határhegyeket kiismerje, mégis lehetetlen volt nem észrevenni a tervezés és az ismeretek felületességét. Azt is pofátlanságnak tartotta, hogy a térképészet ilyen hiányos adatokat egyáltalán ki mert adni a kezéből.

Annyira elmerült a térképek és a kézhez kapott egyéb dokumentumok tanulmányozásában, hogy el is késett volna a temetésről, ha nem jön egy emlékeztető a kommunikátorára. Azonnal félbehagyta a virtuális terepszemlét, és sietősen indult meg a szobájuk felé.

Meg akart mosakodni, tiszta felsőt húzni magára. Kezdte már ingerelni az áporodott csataszag, ami körüllengte. Előző este annyira fáradt volt, hogy úgy dőlt be az ágyba, ahogy volt, aztán mindig történt valami, ami megakadályozta abban, hogy magával foglalkozzon. De a halottakat azért illik megtisztelni az emberi megjelenéssel.

Igyekeznie kellett, nem engedhette meg magának, hogy elkéssen. A szobájukba érve gyorsan megmosakodott, és a meleg ellenére egy hosszú ujjú inget választott, a temetéseken a minél kevesebb látható bőrfelület volt az illendő. Ostoba szokásnak tartotta, de nem lázadt ellene. Miután elkészült, vetett egy gyors pillantást a tükörképére, csak hogy megállapodhasson magával abban, még pont vállalható a kétnapos borosta.

Miután végzett a piperészkedéssel, futva tette meg a távot az Acélhíd tövéig. Ahogy haladt, még maga is megdöbbent azon, hogy mennyire máshogy fest most a csatatér. Akna kráterek és golyó ütötte lyukak csipkézték a földet, de halottak, és a korábban széthagyott fegyverek már nem voltak sehol. Nem tudta hányan takaríthatták az ostrom helyszínét, de elismerésre méltó munkát végeztek.

Az utolsók közt futott be a megjelölt helyre. Eléggé hátul jutott már csak hely neki, a tömegben a többieket is hiába kereste, ezért inkább a híd környékét figyelte. Legelől a halottakat hatalmas halomba rakták. Tisztán kivehetők voltak a fekete – a hegymély gyermekeinek – és a fehér zsákok – a sajátjaiknak -, amikbe a halottakat csomagolták. De hogy kifejezzék, a halál nem tesz különbséget, nem választották őket külön. A halom tetején egy csokor fekete virágot vett észre. Ward megdöbbent, mikor felismerte. Fekete liliomok a Határhegyekből.

Igazi ritkaságszámba mentek ezek a virágok, Lombardiában legalább is. Bár szokás volt a temetéseken ezekkel a nehezen hervadó, sötétben fénylő virágokkal búcsúzni a halottaktól, mégis a tehetősebbek is csak egy-két szálat engedhettek meg maguknak, a szegényebbeknek viszont olcsó utánzatokon kívül más nem is igen jutott. Fogalma sem volt, honnan szerezhették ezeket, hiszen amennyire eddig látta, Dōr száraz-sós talajában egy fia fa nem sok, annyi sem élt meg, nemhogy virágok. Ezek a liliomok ráadásul csak a föld alatt, sötétben nyíltak. A legendák szerint mágusok készítették, fricskának szánták a kopár hegyek lakóinak, hogy emlékeztessék a Hegyek lakóit a hatalmukra. 

Mikor egy pillanatra felocsúdott gondolataiból, az egyik tiszt reggelről épp beszédet tartott. Ward képtelen volt figyelni, és nem is érdekelte ez az egész felhajtás. Még mindig az aznap éjjel kezdődő küldetésen járt az agya. Vajon Loire fejében is ilyen lehet? Vajon mindig annyi gondolat futkos benne, hogy a külvilág mindig menthetetlenül kívül reked?

A következő pillanatban, mikor feleszmélt, a beszéd már véget ért, és az egyik tiszt épp arra szólította fel a jelenlévőket, hogy a holtak lelki üdvéért énekeljék el a Siratót. Ward hatalmasat sóhajtott, világ életében a hideg futkosott a hátán a Siratótól. Semmi kedve nem volt a tömeggel hamisan együtt nyöszörögni azt az idegnyiszáló dalt, amit minden szomorú eseményen kötelező volt elénekelni közösen. De mikor innen is, onnan is felharsant az ének, faarccal bár, de ő is csatlakozott a kórushoz.

Nem parancsol álljt még a sír szava sem,
Nem ismerhet félelmet Bennetek hitem,
Tovább járom holtom zord útját míg,
Meg nem lelem, ki előttem hazatért,
Kárhozottak országán őrt dicső Óriás áll,
Méltatlan rajta nem juthat át.
Fölötte a nap többé fel sose’ kél,
Siratókat mond csak a süvítő szél,
Lakói a bánatos árnyak,
Hol bukott törpök járnak.

Lassan elhalt a dal. Ward megborzongott. Még nem hitt abban, amiről a dal szólt. Valószínűleg kevesen voltak annyira ateisták, mint ő, aki képtelen volt hinni a Néma Istenekben. Miért választaná bárki ketté a világot Élőre és Holtra, amik közt a Halálon keresztül lehet átlépni? Nevetségesnek tartotta, hogy a Halál túloldalán óriások állnak, akik az Istenek néma követei, és maguk közé emelnek, ha kiemelkedőnek találják a lelket. Az Istenek leheletéből pedig minden Méltónak adnak egy szikrát, amivel újra születhetnek, ha szükségét érzik.

Ugyanezek az óriások a méltatlanokat viszont letaszítják, megsemmisítő pillantással sújtják, amitől eltörpülnek, mint ahogy életük minden tette eltörpül az igazak dicsősége mellett. A törpök sosem születhetnek meg újra, szellemük egyszerre kísért az Elő és a Holt világban. Az a sorsuk, hogy a világ végezetéig eltapossák őket, ahogy ők is eltapostak másokat éltükben.

Ward kifújta az iménti nagy levegőt, még egy ilyen kapitális vadbaromságot! Ő egyetlen Óriásban hitt, az pedig Luther volt. Amennyire tudta, Espada és Bastion sem voltak épp vallásosak. Az egyetlen, aki közülük valóban hitt, az Loire volt.

– Most pedig köszönjünk el méltóképpen holtainktól! – rázta fel az iménti tiszt messze zengő, átszellemült hangja. – Legyen könnyű rajtuk a sír!

– Legyen könnyű rajtuk a sír! – Morajlott fel a tömeg, mintha egy lélekként szólnának.

A következő pillanatban katonák állták körbe az egymásra halmozott holttesteket. Kezükben vaskos, hosszú rudakat tartottak. Ward túl távol állt, nem láthatta pontosan, de tudta, hogy a halottak egy lebillenthető falapon fekszenek, a rudak pedig ahhoz kellettek, hogy arról az óceánba borítsák az elesetteket. Dōrban mindig is hagyomány volt ez a fajta temetkezés, hiszen a kemény sziklák közé képtelenség lett volna sírokat ásni. Ward elmosolyodott, így legalább önkéntelenül tisztelegtek a Határhegyek halottai előtt is.

Figyelte, ahogy a katonák a rudakkal megemelik a pallót, majd ahogy a holttestek komótos lassúsággal legördültek róla. Azt nem látta, ahogy az óceánba zuhannak, de a csobbanásokat hallani vélte. Aztán elhaltak ezek a hangok is, de senki nem mozdult. Leszegett fejjel álltak, egészen addig, míg az egyik tiszt karja méltóságteljes lendítésével meg nem adta az engedélyt a távozásra.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Andrik Langfield)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s