25. Egy helyesbítő lépés

Ward arra ébredt Bastion ágya mellett a rozoga összecsukható széken ülve, hogy őrülten rezeg a karjára erősített kommunikátor. Megemelte elzsibbadt kezét, hogy megnézhesse, ki zaklatja ilyenkor, majd mikor látta, hogy a parancsnoki szállásra hívatják, minden illúziója a további pihenésre szertefoszlott. Mozdította merev nyakát, mire egy fájdalmas nyögés kíséretében volt kénytelen konstatálni, hogy háta szinte teljesen hozzágyógyult a szék amorf támlájához. Majd lassan, kínos mozdulatokkal talpra kászálódott, úgy érezte magát, mint akit az éjszaka során háromszor összetörtek.

Belenyúlt a bagós zsebébe, kellett még benne lennie egy csomag rágónak pont az ilyen vészhelyzetekre. Hamarosan a kezébe is akadt a cigis doboz és az öngyújtó között. Kiszedett két darab rágót, és a szájába tömte, olyan erős volt benne a mentol, hogy még az agyát is csípte. Azonnal teljesen felébredt tőle. Remélte, hogy a reggeli szájszagon is segít, mire a parancsnoki szállásra ér. És hogy meg ne szólják, menet közben majd kiköpi valahol.

Távozóban még visszanézett Bastionra, mélyen aludt. Ha nem is tért még vissza az egészséges színe, de sokkal jobban festett, mint mikor éjjel először látta. Aztán eszébe jutott az is, hogy nem szólt sem Loire-nak, sem Espadának, hogy Bastion magához tért. Gondolta, majd menetközben ír nekik egy üzenetet.

Közben próbált mielőbb, lehetőleg még a reggeli vizit előtt meglépni a kórteremből. Semmi kedve nem volt összefutni Chealsey-vel. Szerencsére még annyira korán volt, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozott a folyosókon. Viszont annyira bonyolult úton jöttek ide előző éjjel, hogy kifele menet sehogy sem találta a mellékbejárót. Így, hogy ne várakoztassa a tiszturakat, kénytelen volt a főbejáraton át távozni. Ha meglátják, legfeljebb magyarázkodik.

Pár perc múlva már a főtéren lépdelt a parancsnoki szállás felé a kommunikátor kijelzőn villogó térképet követve. Az hogy írni akart egy megnyugtató üzenetet, teljesen kiment a fejéből. Helyette azon elmélkedett, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha Bastion sosem tudja meg, két túlbuzgó testvére mit tett érte. Sőt nemcsak neki, mindenkinek így lesz a legjobb. Bastionnak így nem kell együtt élnie a tudattal, hogy valakinek meg kellett halnia érte, és talán Loire is könnyebben fel tudja majd így dolgozni a történteket. Az éjjeli beszélgetésre pedig igyekezett egyáltalán nem gondolni. Jó nagy ökör volt, hogy így kiadta magát, még akkor is, ha jobban sült el, mint amire eredetileg számított.

Mielőtt viszont még ennél is jobban belemélyedhetett volna saját gondolataiba, megérkezett a parancsnoki szállásnak kinevezett, Dōr egyetlen díszes épülete elé. Valami cicomás hivatalféle lehetett, sziklába vésett hatalmas homlokzatával, és kövekből kimart gazdagon díszített oszlopaival. A város minden más épülete eltörpül emellett.

A díszes kapuig rengeteg lépcső vitt fel egész magasba, már abba beleszédült, hogy felnézett a tetejére. Annyit látott a hegyek közt átszűrődő éles reggeli napfényben, hogy a lépcső tetején, a bejárat mellett őrök állnak, akik nem bocsátanak be a tiszturak színe elé akárkit. Szerencsére ő meghívóval jött.

Vett egy nagy levegőt, és elindult fel a magasba. Felérve kihúzta magát, és méltóságot erőltetett magára az őrök előtt, akik azonnal keresztbevágták előtte szuronyos puskáikat, éppen ahogy arra számított.

Mielőtt megkérdezhették volna, mi járatban van, kivetítette a parancsnokságról érkezett üzenetet. Ezután az őrök egyetlen további kérdés nélkül bebocsátották, annyit mondtak csak útravalónak, hogy menjen a hallig, ott fel a lépcsőn, majd kövesse az aranycsíkot a falon, míg meg nem érkezik. Ward megköszönte az útmutatást, és arra indult, amerre meghagyták neki.

Az épület belseje monumentalitásában nem maradt el a külsejétől, és Dōr többi részéhez képest határozottan díszes volt. A folyosókat minden irányból freskók díszítették, amennyire Ward fel tudta mérni, a Határhegyek hősi történelméből ábrázoltak jeleneteket. A mennyezetről szépen megmunkált arany-üveg csillárok csüngtek alá, mintha csak Lombardia valamelyik fényűző fogadótermében lenne.

Wardnak még a szava is elakadt, ahogy követte az arany csíkot a falon, és egyre beljebb hatolt az épületben. Perc alatt elért egy teremig, ahol a csík befutott a csukott ajtón. Bekopogtatott ide, ahogy azt az illem megkívánta, és amíg a belépési engedélyre várt, a fényesre vikszolt padlóban megpróbálta szemügyre venni a tükörképét. Tudni akarta, mennyire nyújt felettes kompatibilis látványt.

Persze nem járt sikerrel, mert szinte azonnal beinvitálták. Ahogy belépett, egy hatalmas térképterem tárult a szeme elé. Valószínűleg régen innen szervezték és vezényelték a két kontinens közti kereskedelmet akár az óceánon, akár az acélhídon át.

Ennél jobban nem nyílt módja körülnézni, mert azonnal a hatalmas, ékesen faragott térképasztal mellé parancsolták. Ott egyetlen egy üres szék várta legalább tíz magas rangú tiszt és tábornok között. Intettek neki, hogy foglaljon helyet köztük. Ebben az asztaltársaságban az sem lepte volna meg, ha Luthert is ott találja köztük. De nem találta ott, csak egy nyitott kartont róla az urak előtt, és a saját meg testvérei aktáit. Ahogy leült, az urak sokat mondóan néztek össze.

– A fotóján nem így néz ki, hadnagy.

– Engedelmével uram – simított végig az arcán óvatosan Ward –, ezt a tegnapi ostrom során okozta egy átok. A mágusunk csak így tudta meggyógyítani.

Erre kapott pár együttérzést színlelő, semmit mondó frázist, amire a legkevésbé sem érezte rászorultnak magát, mégis a megkövetelt udvariassággal fogadta. Az egyik tiszt még azt is megjegyezte, hogy elég elfoglalt lehetett, ha még a véres egyenruhát sem volt ideje lecserélni.

Ward ekkor nézett csak végig magán úgy igazán. El is felejtette, hogy az éjszakai kapkodásban ugyanazt a saját és Bastion vérétől feketére színeződött pólót és nadrágot rángatta magára. De nem szabadkozott. Minek is? Most vettek be egy ellenséges várost. Csaknem felejtették el az urak…

– Mint bizonyára Ön is tudja – kezdett bele mondandójába a legmagasabb rangú tábornok –, szükségünk van a Salva Scientiai adótoronyra a hegyekben. Az a torony a világ felbomlása óta nem sugároz. Nekünk mégis létkérdés. 

– Igen, uraim, tudtam róla – felelte szenvtelenül Ward.

Hadászati szempontból elvitathatatlan jelentősége volt annak a toronynak. Ward tisztában volt vele, mekkora helyzeti előnyt jelenthet nekik egy nagy hatótávolságú adótorony, mekkora mennyiségű információt küldhetnének mennyire egyszerűen. Különösen, ha Salva Scientia technológiájával távolról is tudnak kapcsolódni hozzá.

Ward nem mondott mást, a tábornok pedig tovább beszélt.

– Gondolom észrevette, hogy a város gyakorlatilag üres, egész pontosan, rajtunk és a foglyainkon kívül nincs itt egy árva lélek sem. A patkányok lemenekültek a föld alá. Ami azt jelenti, hogy nekünk is utánuk kell mennünk. Csak épp fogalmunk sincs hova.

Viszont tegyük fel, hogy megfelelően hozzáértő személyekkel át tudjuk programozni a tornyot, képesek lennénk a patkányok különféle jeleit fogni a föld alól. Mennyivel könnyebben be tudnánk mérni a földalatti relytekhelyeiket. Éppen ezért kell nekünk az adótorony. Működőképesen.

Ma délután megtartjuk az Első Elesettek búcsúztatását, maguk pedig legkésőbb holnap napkeltekor elindulnak a hegyekbe. Ennek a megtervezését magára bízzuk. A kommunikátorára megküldjük az utolsó földrajzi adatokat, még a világ felbomlása előttről, hogy segítsék a tájékozódásban. Illetve megkapja a tudósok tervrajzait. Ha jól tudom, van valaki a csapatában, aki be tudja indítani a tornyot.

– Igen uram van – ennél többet nem akart mondani, nem szívesen mondta volna el, hogy valószínűleg nem lesznek rászorulva a tervrajzokra, de szerencsére nem is faggatták tovább.

– Úgy értesültünk – szólalt most meg egy másik tiszt -, hogy a csapata egyik tagja megsérült. De ugye nem az, aki kell a toronyhoz?

– Nem uram, a védőmágusunk sérült meg.

– Hát ez sajnálatos. Talált már a helyére valakit? Vagy szeretné, hogy mi jelöljünk ki egy mágust ideiglenesen?

– Köszönöm, uram, de erre igazán semmi szükség. Tudom, kivel szeretném pótolni.

– Akkor tegye meg gyorsan. Ha délig nem lesz teljes a csapat, mi küldünk valakit. Világos?

– Tökéletesen.

– Nagyszerű – állt fel a sokcsillagos tábornok -, mi majd innen figyeljük a küldetést. Ha sikerrel jártak, tudni fogjuk, és onnantól sokkal könnyebben jelezhetünk Lombardiának, és elkezdhetjük a kutatást a rókaüregek után. Ha nincs több kérdése, távozhat, hadnagy.

Wardnak természetesen volt kérdése, de nehezére esett szavakba önteni. Már csak amiatt is, mert a tiszturak nem hozták fel maguktól, még csak említésre méltónak sem tartották az ostrom alatt elvesztett mágusokat.

– Engedelmükkel uraim – próbálkozott óvatosan tapogatózva Ward –, mielőtt távozok, szeretnék még kérdezni valamit.

– Mondja csak, hadnagy – adták meg neki az engedélyt.

– Az ostrom alatt észrevettem, hogy Dōr mágusai és katonái elsősorban a mi mágusainkat célozták a támadásaikkal megtizedelve őket. Amennyire láttam, alig néhányan maradtak…

– Igen, hadnagy, mi is tisztában vagyunk ezzel a problémával – fojtották belé a szót.

– A legnagyobb tisztelettel, uraim, szerintem nem elég tisztában lenni a „problémával”. Lépéseket kell tennünk…

Már épp felsorolta volna az egyforma egyenruhát, erősebb, határozottabb védelmet, mikor ismét félbeszakították. Eddigre megfagyott a levegő a tiszturak körül, már legkevésbé sem voltak szívélyesek vele.

– Ahogy már mondtuk korábban, távozhat, hadnagy.

– Csak még egy szóra, hadnagy – állította meg Wardot az egyik félreesőbb helyen ülő tiszt, aki eddig nem szólt, csak csendben figyelte a társalgás menetét – tudjuk, hogy mennyire elfogult a mágusok irányába a csapata miatt. De ne képzelje, hogy nem vettük észre azt a mágust a falakon, és a pusztítást, amit végzett. És azt se higgye, hogy nem teszünk meg mindent, hogy előássuk akár a föld alól is. Legyen nyugodt, nem maradnak megtorlatlanul a tettei. Viszont a felől se legyenek kétségei, hogy tudunk-e a halottakról, akik megfordították a csatát. Mindezek tükrében arra szeretném inteni, ne fájdítsa a fejét olyan dolgokkal, amikkel sokkal rátermettebb stratégák foglalkoznak.

Mivel nem tehetett mást – különösen az után, hogy az iménti tiszt úr az ajtó felé intett, hogy most már tényleg hordja el magát -, udvariasan megköszönte a hozzá való jóindulatot, és kihátrált a teremből. Sejtette, hogy most sikerült darázsfészekbe nyúlnia, és akárhogy törte a fejét, nem értette a titkolózást. Katona volt, tudott egy két dolgot a hadviselésről. Ha lecsupaszítva, eszközként próbált is a mágusokkal számolni, akkor sem fért a fejébe ez a mértékű felelőtlen erőforrás pazarlás.

Nyugtalanul lépdelt kifelé az épületből, az is aggasztotta, hogy tudnak Loire-ról, és az ostrom alatt történtekről. Remek. És hogy ne fájdítsa a fejét? Akkor mégis mit csináljon? Törődjön bele? Kénytelen lesz, mert láthatólag senkit nem érdekel annyira amennyire kellene, azok közül, akiknek a kezében van a döntés.

Még szinte ki sem ért a kapun, rezegni kezdett a kommunikátor a csuklóján. Valóban nem vesztegették az időt, minden információt megküldtek, amit csak kívánhatott ehhez a küldetéshez. A kapuban átfutotta a térképeket, a régi felvételeket, és a mágus földmérők által készített adatokat. Első ránézésre még egész használhatónak tűntek. Százötven év alatt csak nem változtak olyan sokat azok a sziklák…

Majd miután nagyjából átfutotta az adatokat, megindult vissza a szobájukba, beszélnie kellett Harmadikkal. Nem akart más mágust a csapatban, még akkor sem, ha így még kockázatosabb lesz megmászni a hegyek szikláit, mint egyébként. Chealsey affektálása és az a rettenetesen irritáló, belőle áradó valami, amire ő csak értelmezhetetlen „mágusságként” reflektált magában, egy életre elvette a kedvét más varázslók társaságától.

Nem tudta, Bastion mikorra fog annyira rendbe jönni, hogy újra beállhasson közéjük, de a felől nem voltak kétségei, hogy másnap reggelig egészen biztosan nem. Elmondhatatlanul zavarta a tudat, hogy ők holnap elindulnak rendbe hozni az adótornyot, Bastion pedig itt marad felügyelet nélkül. Rossz érzései egyre erősödtek, ha tehetné, a hátán vinné a hegyekbe, hogy semmi ne történhessen vele a tudtuk nélkül.

Loire-nak és Espadának nem szólhat az aggadomairól, már ha azt akarja, hogy vele menjenek, és engedelmeskedjenek holnaptól… Az egyetlen, aki kellőképp értelmes ennek a problémának a megfelelő kezelésére, az maga Bastion. Módot kell találnia arra, hogy indulás előtt még tudjanak beszélni. Remélte eléggé magánál lesz majd.

Nem sokkal később már a szobájuk ajtaját nyitotta, és mikor belépett Harmadikat úgy találta, hogy még mindig az igazak álmát aludta. Ward az órájára pillantott. Nemsokára reggel nyolc. Akkor már semmi akadálya annak, hogy felkeltse. Ahogy körbenézett, Espadát nem látta sehol, feltételezte hát, hogy Loire szobájában töltötte az éjszakát.

– Ébredjen Simon! – Szólt rá meglehetősen határozottan Harmadikra. – Beszélnem kell magával.

Simon erre az éles hangra azonnal mocorogni kezdett, zajokra érzékeny alvó lehetett, vagy ha eddig nem volt az, hát az előző napi ostrom tette azzá. Amint Harmadik ráemelte a legszebb álmukból felvertek zavaros tekintetét, Ward azonnal a tárgyra tért.

– Menjen, mossa meg az arcát, józanon van most magára szükségem.

Erre Harmadik nem szólt egy szót sem, egy hatalmas ásítás kíséretében, amit még csak palástolni sem próbált, kikászálódott az ágyból, és úgy, ahogy volt egy szál alsónadrágban elvonszolta magát a csapig. Hideg vizet dörzsölt az arcába, szemébe, majd mikor végzett, csöpögő arccal visszaült az ágyra Warddal szemben. Kitapogatta a nadrágját az ágya végében, magára ráncigálta, onnantól pedig minden figyelme a hadnagyé volt.

– Igen uram? – kérdezte.

– Mondja, hallott már a Határhegyek ékességéről, az adótoronyról, amit Salva Scientia épített nekik nem sokkal a világ felbomlása előtt? – Harmadik csak zavartan rázta a fejét. – Hát ez igazán jó hír. És mit szólna hozzá, ha kapna egy lehetőséget tőlem, hogy bővítse kissé hiányos történelmi ismereteit?

– Azt kellene mondanom, nem teljesen értem, uram…

Ward lemondóan felsóhajtott. Úgy látszik, túl korán van még a viccekhez. Ezért inkább kendőzetlenül folytatta.

– Van a hegyekben egy adótorony, ami a Felbomlás óta nem sugároz. És nekünk szükségünk, akarom mondani, a vezetőinknek szüksége van rá. Ezért valakiknek oda kell mennie megjavítani. És mi leszünk azok… Viszont, ahogy tegnap a tanúja lehetett, az egyik társunk megsebesült, és ideiglenesen kiesett a csapatból. Én meg azon a két máguson kívül nem igazán szívelek más varázslót.

– Nem teljesen értem, hogy ennek mi köze lenne hozzám – próbált hárítani Harmadik.

– Dehogynem érti – veregette meg a vállát Ward –, másik mágust semmi esetre sem vinnék, de magából láttam annyit a harcmezőn, hogy magára merjem bízni a magam és a többiek bőrét is. Visszautasíthatatlan ajánlat. Maga lenne a Harmadik a csapatban.

– Már megbocsásson, uram – vigyorodott el Simon –, amíg helyettesítem a mágusukat, addig a negyedik lennénk… utána pedig az ötödik.

– Nem. Maga egyértelműen a Harmadik. Kiérdemelte ezt a címet az ostrom alatt, mikor csak hárman voltunk.

– Ha maga mondja. De mi van akkor, ha nemet mondok?

– Akkor itt marad. Egy darabig. Mert azt jobb, ha tudja, hogy aki nem fölfelé mászik, az előbb utóbb lefele fog. A föld alá, a járatokba.

– Értem – Harmadikon látszott az elszántság –, nem kedvelem a sötét, szűk helyeket. Inkább megyek felfelé.

– Remek – Ward arcán akkora vigyor terült szét, hogy még viszonylag friss sebhelye is belesajdult.

– Uram, ha már felvételt nyertem a csapatba, megenged egy kérdést?

– Ne kíméljen – adta meg az engedélyt Ward.

– Nézze el, ha indiszkrét vagyok, de miért nem szíveli a mágusokat?

– Nem tudom – vont vállat – bizalmatlan alkat vagyok, a furcsa szerzeteket ösztönösen messze elkerülöm – nem óhajtott erről többet mondani, és remélte, nem látszik, ahogy a hideg végigfut a hátán Chealsey puszta gondolatától, fülébe tolakodó sipító hangjától. – És maga?

– Hát tudja – még Harmadikat is meglepte, mennyire nem esik nehezére erről beszélni –, vannak, akik a bevándorlókat gyűlölik, vannak, akik a hívőket, megint mások az ateistákat. Biztos nekik is jó okuk van, amiért így éreznek. És vannak, akiknek sosem jut a mágusok kegyéből, mert olyan rétegből jönnek, hogy nem képesek megfizetni. Ők a mágusokat gyűlölik.

– Értem – ehhez nem lehetett mi mást hozzáfűzni.

– De, most, hogy láttam a maga a mágusait, azt hiszem változni kezdett a véleményem.

– Ők nem a mágusaim, hanem a testvéreim. Az életemet is rájuk merném bízni.

Harmadik erre nem kérdezett, nem is mondott semmit. Igazán talán meg sem lepte. Mindenki tudta, hogy a tehetősek körében nem számít ritkaságnak az öncélú örökbefogadás. És nemcsak mágusokat volt szokás örökbe fogadni. Eshter gazdagjai körében a megfelelő utód csak jó választás kérdése volt.

Az örökbe fogadott gyerekek alkarjába belesütöttek egy pecsétet az örökbe fogadó szülők véréből készült lenyomatával. Biztos volt benne, hogy láthatná a ruha ujja alatt, ha megmutatnák. Ez nem változtatott semmi meghatározón a gyerekekben – esetleg valami külső jegyükön, ha akartak magukhoz egy kis hasonlóságot.

Ezzel a tökélyre fejlesztett rendszerrel a tehetősek páratlanul könnyen jutottak a megfelelő utódokhoz. Legyen az egy tehetséges mágus gyerek, vagy mint ebben az esetben is rögtön kettő. És akkor még ott van a fémkarú fiú, ő méltatlanul semmilyennek tűnt a többi háromhoz képest. Harmadiknak mégis megakadt rajta a szeme. Vonzotta valami Espadában, elhessegetni is alig bírta magától a gondolatot.

Harmadiknak fogalma sem volt, kik lehetnek az örökbefogadó szüleik, de afelől szemernyi kétsége sem volt, hogy mindükre egy-egy teljes vagyont költöttek. Rémlettek neki valahonnan. Mintha nagy szenzáció lett volna több, mint egy évtizeddel korábban. Főleg a fémkarú. És megint ugyanott kötöttek ki a gondolatai. Inkább Wardra fordította a pillantását.

Elég volt csak végignézni rajta, rőt haj, borostyán szemek, hatalmas termet, duzzadó izmok. A felbomlás kori módosítottak legjobbjai közül származik. Elképzelni sem tudta, honnan juthattak hozzá, hiszen a hivatalos álláspont szerint a módosítottak rég kihaltak.

Úgy néz ki, egy kivételével. De ez az egy meg tudta győzni Harmadikot, hogy vele akarjon tartani. A vérében van a háborúzás. Mellette lesz a legnagyobb esélye túlélni. Még egy darabig, azt is csak azért, hogy nagyobb összeg járjon majd utána. De addig is talán adhatna életjelet magáról. Aztán elvetette ezt az ötletet. Jobb, ha nem tudják mi van vele. Ki tudja meddig él. Könnyebb lesz, ha kevésbé reménykednek, hogy élve hazajut.

Miközben a hadnagy időt hagyott neki, hogy eméssze a hallottakat, Harmadik végig figyelte. Nézte, ahogy hátradőlt kissé, és kinyúlt az ágya felé. Egyértelműen azért, hogy kivegyen valamit a zsákjából. Ahogy nyújtózott, felcsúszott a karján a terepmintás ing, láthatóvá téve izmos alkarján a mágikus pecsétet. Az a fényes, mágiától ragyogó kör és ősi írással vegyített mintázat odaszegezte a tekintetét.

Ward megérezte, hogy nézik, félbe is hagyta a mozdulatot, amit rádöbbent, hogy Harmadik mit bámul rajta. Visszahúzta a kezét, ki sem vette azt a dolgot, amiért eredetileg nyúlt, hanem határozott mozdulattal befedte az alkarját. Harmadik azonnal észrevette magát, és elfordította a tekintetét a hadnagy karjáról.

– Elnézést, uram – nyelt egy hatalmasat szabadkozás közben –, nem akartam illetlen lenni. Csak…

Mit Simon? Gondolta magában dühösen. Sosem láttál még mágikus pecsétet? Mintha közöd lenne hozzá. Mintha a hadnagy tartozna neked bármivel, azon kívül, hogy megpróbálja annyira épen tartani a bőrödet, amennyire csak lehet. Kissé félve nézett a hadnagy szemébe. És legnagyobb megdöbbenésére nem látott benne semmi ellenérzést.

– Semmi gond – gombolta össze a mandzsettát Ward -, nem szoktam mutogatni. Mindig furcsán néznek rá az emberek.

– Én nem akartam… Csak érdekelt – remek Simon, szidta magát, rontsd csak tovább az egyébként sem fényes helyzeted… – És azt hiszem, innentől inkább csendben maradok.

Ward kedélyesen felnevetett. Ezek szerint nem zavarta, hogy megbámulta, sőt az sem, hogy ennyire illetlenül sikerült.

– Szóval érdeklik a pecsétek? – Kérdezte közvetlen hangon.

– Azt hiszem, minden érdekel, amiről nem tudok eleget – vont vállat Harmadik, remélte, hogy éppen olyan könnyednek tűnik, amilyennek szánta.

– Hát én nem tudok róluk sokat. Arra emlékszem, hogy az apánk sokat küszködött vele, mire mindent úgy el tudtak intézni az orvosok, ahogy ő akarta.

Már pár hete az ikrek is beköltöztek a villába, Espada viszont akkor még bőven nem volt velük. Ward mindig idejét a kisebbekkel töltötte, mikor épp nem tanult. Az örökbefogadó apjukat viszonylag keveset látta.

Sokat dolgozott, és azt mondta, a pecséteket igyekszik előkészíttetni, ami igazolni fogja majd, hogy az ő gyerekei. És akkor már nem kell a villában bujkálnia, akkor már kíséret nélkül is kimehet a villa falain túlra. Ward akkor még nem tudta, hogy vágyik-e erre, hiszen a táborban is bezárva élt. Onnan lehetetlen volt megszökni, innen viszont nem is akart.

Aznap reggel, mikor elkészültek végre a lenyomatok, ő történelmet tanult a konyhában a komornyik társasában – nem emlékezett rá, hogy akkor épp mi volt a neve. Luther odaállt elé, hogy közölje vele a jó hírt, meg elmondja azt is, hogy éppen valami fontos dolga akadt. Így nem tudta ő elvinni a gyerekeket a klinikára. Kénytelen volt Wardot megbízni ezzel a feladattal.

– Akkor itt vannak az orvos adatai, meg a klinikán az elérhetősége – küldte el Ward telefonjára az információkat –, ebben minden benne van. Az egyik testőr elvisz titeket kocsival.

– Oké – nézte meg az üzenetet a fiú –, relax, menni fog.

– Abban nem kételkedem – veregette meg Luther távozóban Ward vállát -, aztán nem meglépni ám a testőrök elől, mint a legutóbb.

– Sose tennék olyat – vigyorgott Ward, a kicsikkel legalábbis biztos nem, de ezt már nem tette hozzá.

Sőt arról sem világosította fel örökbefogadó apját, hogy a testőrei többségét nem nagyon kedvelte, mivel a tábori őrökre emlékeztették. Luther embereivel nem volt semmi baja, tudta, meg sem fordulna a fejükben, hogy saját szórakoztatásukra bántani merjék, mint azok ott a táborokban.

Mégis… nemes egyszerűséggel csak szeretett sportot űzni abból, hogy lerázza őket. Szerette magát okosabbnak érezni náluk, mikor túl tudott járni az eszükön. Szeretett elbújni előlük vagy a birtokon, vagy annak a közvetlen közelében. Sosem ment annál messzebbre, ahonnan még látta a falakat, és gyorsan vissza tudott menekülni, ha úgy alakult.

Luthernek tetszett a fiú intelligenciája, hogy így túl tud járni az alaposan megszűrt testőrök eszén. Elkapatni persze nem akarta a gyereket felesleges dicséretekkel. Már csak emiatt is szülői kötelességének érezte minden sikeres kísérlete után lekapni a tíz körméről. Mégis teljes lelki nyugalommal hagyta rá a másik kettőt, tudta, aznap nem kell csínyektől tartania.

– Ha ez végre meglesz – szólt még vissza az ajtóból Luther –, véget ér a kényszer házi őrizet, onnantól szabadon járhattok a városban is.

Egyszer később beszélgettek az apjával ezekről az időkről. Akkor Luther azt mondta neki, hogy a fiú szökései remek utó-tesztnek bizonyultak az embereinek, egy-két kivétellel akkor a teljes testőr állományt kirúgta, és lecserélte. Nem volt szüksége dilettáns barmokra, akik elől egy tízéves meg tud szökni. Az apja akkor utólag magyarázta el Wardnak, hogy miért volt veszélyes, amit csinált.

Szóval aznap reggel az ő dolga volt elmenni a klinikára a kicsikkel. Elég korán volt még, mégis elég korán felkerekedtek, nem akart elkésni. A klinikán úgy döntött, hogy majd elsőnek veti alá saját magát a karja lepecsételésének. Csak hogy pontosan el tudja mondani a kicsiknek, hogy mennyire nem fog fájni.

Bastiont biztos érdekelni fogja a húga helyett is. De Loire valószínűleg nem fog figyelni rá, hiszen mindig elkalandozik valahová, biztos majd csak akkor veszi észre, hogy történik valami, mikor megérzi a pecsételő tűket a karjában.

Apja testőrei közül Lawrence vállalta a feladatot, hogy elviszi őket a klinikára, és végig velük marad. Ward kedvelte Lawrence-t, és mivel nem akarta, hogy Luther kirúgja, vagy keményebben tanítsa móresre, előle csak úgy szökött el, hogy könnyen meg tudja találni, és sose derüljön ki.

Ahogy a közös csínok eszébe jutottak, meg az, hogy Lawrence mennyiszer falazott neki, ismét megérezte a nosztalgiát. Azt pedig a gyerekkori sajnálat követte, amit az után érzett, hogy Lawrence felmondott.

A klinikán az orvos azonnal fogadta őket, amint a recepcióról feltelefonáltak neki, hogy kik érkeztek hozzá. A rendelő ajtajában fogadta őket, és láthatóan feszengett a testőr jelenléte miatt, akit ez viszont láthatóan nem érdekelt az orvos aggodalma. Lawrence beterelte a három gyereket a rendelőbe, és úgy állt felettük, mint az élő lelkiismeret.

Bent az orvos leültette őket, és gyerekek számára is érthetően megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan fogják megkapni az apjuk véréből és mágiából készült lenyomatot. Próbált ügyetlenül viccelni is velük, ezért még azt is hozzátette, hogy mellékhatásai nincsenek a folyamatnak, legfeljebb egy kicsit hasonlítani fognak Lutherre, de remélhetőleg nem a kopaszságot öröklik majd tőle.

Bár viccnek szánta, egyik gyerek sem nevetett. A legidősebb vörös hajú olyan közönyös volt, mint egy sokat próbált katona, a szürke szemű fiú ijedten pislogott, a kislány pedig sírásra görbült szájjal figyelte. Mikor látta, hogy a humora egyáltalán nem aratott sikert, elővette a speciális eszközt, amivel a karjukba sütni majd a pecsétet.

A kislány mintha csak erre várt volna, keserves sírásban tört ki, mintha megnyúzni készülnének. Wardot első pillanatban meglepte a Loire hiszti, egyrészt mert eddig ki sem nézte volna belőle, hogy létezhet bármi, ami miatt hisztizni tud. Másrészt nem is képzelte, hogy Loire odafigyelhet egy vadidegenre, sosem szokott.

Döbbenetes módon Bastion sehogy sem tudta megnyugtatni. Ilyen sem sűrűn szokott előfordulni. Loire csak sírt és zokogott, egyértelműen rettegett az orvostól. És amikor épp jött ki hang a torkán, fogatlan gyerekhangon azt kiabálta: „Nyem akajom! Nyem akajom!” Általában tökéletesen beszélt, de most önkifejezését határozottan rontotta az üvöltő hiszti.

Az orvos sem tudott mit kezdeni a helyzettel, ahogy Lawrence sem, egyiküket sem képezték ki ilyen jellegű vészhelyzetekre. Az előbbi zavarában belekezdett a mágikus tűpárnák és az ampullák rendezgetésébe, míg az utóbbi feszengve a rendelőt pásztázta. Kínos lassúsággal vánszorogtak a percek, de Bastionnak csak nem sikerült elérnie, hogy Loire abbahagyja a zokogást.

Ward ekkor a kislány felé nyúlt, eszébe jutott, hogyan szokta ő a táborban megnyugtatni a síró, rettegő kölyköket. Épp ölbe vette volna Loire-t, mikor megérezte Bastion szúrós, húgát óvó tekintetét magán.

– Szabad? – kérdezte tőle bizonytalanul.

– Persze – jött azonnal a bizalmatlan felelet –, te vagy a nagy tesó.

– Te meg az ikre – Ward figyelmen kívül hagyta a furcsa élt a másik fiú hangjában – ki mástól kérhetnék engedélyt?

– Ez igaz – enyhült meg Bastion –, persze, hogy szabad.

Wardnak több sem kellett, a térdére ültette a kislányt, egyetlen határozott mozdulattal kitörölte a könnyeket a szeméből. Keze aránytalanul nagy volt Loire arcához képest. Majd a zsebéből előásott egy zsebkendőt, és megtörölte vele a lányka orrát.

– Mi ez a hiszti, Tücsök? – kérdezte tőle –, azt hittem bátrabb vagy – Loire csak a fejét rázta, beszélni nem tudott, a sírástól eddigre már csuklani kezdett – Nem-e? – Ward úgy tett, mintha csodálkozna.

– Nem – tiltakozott Loire, és ismét rákezdett – nem akajom!

– Na, ide figyelj. Van egy ötletem, de csak akkor mondom el, ha bízol bennem. Szóval, bízol bennem? – megvárta, hogy Loire bizonytalanul bólintson – Tehát, ha egyszerre tartjuk oda a kezünket, és egyszerre kapjuk meg a szurit, akkor csak feleannyira fog fájni. Sőt, ha Bastion is odatartja, akkor pedig még kevésbé. Mit szólsz?

Loire erre is csak bólintott, Ward felé tartotta a kezét, aki kigombolta az ingecske mandzsettáját, és felgyűrte az ingujjat a kislány karján. Bastion elszántan csatlakozott hozzájuk, levette a pulóverét, és maga elé emelte a kezét. Az orvos melléjük lépett a fecskendőkkel, és mikor bizonytalankodott, hogy hogy is csinálja, Ward azt mondta Loire-nak:

– Csukjuk be a szemünket, és az lesz a legbátrabb, aki egy pisszenés nélkül kibírja. Majd csak akkor nyissuk ki, ha szólok. Addigra a doktor bácsi is elrakja ezeket az izéket.

Figyelte, ahogy Loire és Bastion engedelmesen becsukják a szemüket. Majd intett az orvosnak, hogy először a kislány karjára nyomja rá a mágikus pecsétet. Loire összeszorított szemmel és ajkakkal várta a szúrást, és végül valóban egy pisszenés nélkül tűrte a megpróbáltatást, ahogy a bátyja is. 

Harmadik érdeklődve hallgatva a történetet, amit a hadnagy elmesélt neki. Miután befejezte az elbeszélést még maga is meglepődött azon, hogy Harmadik mennyire megváltozott tekintettel néz rá. Mintha jobban bízott volna benne, mint addig. Őszintébben.

– Hát… köszönöm, uram, hogy elmesélte ezeket… azt hiszem – kicsit nehéz volt összeszednie a gondolatait.

– Szívesen, katona – most Wardon volt a könnyed vállrándítás sora -, és igazság szerint azt hiszem, azért mondtam el, mert azt hiszem, hogy amit a vonaton láttunk magából, az csak színjáték volt, és annál sokkal több van magában.

Harmadik nyelt egy hatalmasat zavarában. Ő sem értette, miért lett hirtelen annyira fontos számára, hogy mit gondol róla a hadnagy. Hiszen nem barátkozni, hanem háborúzni és végső soron meghalni jött. Mégis jól esett neki, hogy megbíznak benne.

– Igyekszem majd eleget tenni az elvárásoknak – jelentette ki félszegen, miközben óvatosan kifújta a levegőt.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unpslash.com (Rommel Davila)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s