23. Egy helyesbítő lépés

– De nem azért jöttem, hogy könyvekről diskuráljunk – tért a tárgyra Chealsey. – A társatokról…

– Ugye meg tudod gyógyítani? – Loire ilyen vehemensen még talán soha senkit nem szakított félbe, reménnyel telt gyermeki pillantással nézett rá, majd a választól a vér is meghűlt az ereiben.

– Én nem – rázta meg a fejét a doktornő –, és az orvosaink közül más sem.

– Hogy mi? – Robbant ki a lányból a kétségbeesett kérdés.

– Sajnos jól hallottad – Chealsey-n furcsamód egyáltalán nem látszott semmi, egyszerre tűnt tőle érzéketlennek, és egy rossz humorú bohócnak –, nagyon csúnya átok találta el. Semmilyen mágia nem hat rá, amíg a testében van. Abból a sebből pedig egyedül képtelenség felgyógyulni.

– Akkor minek vagy itt? – Loire-ből eltűnt minden kedvesség és udvariasság.

– Azért, mert ennek ellenére van egy ötletem. Történetesen csak egy animátor kell hozzá, aki átcsalja egyik testből a másikba az átkot, és még valaki, aki meghamisítja az orvosi kartonokat.

– Hogy mi? – Ezt a sokat mondó kérdést hallva Chealsey ismét vidáman nevetett fel. Loire fejében pedig egyre erősebbre nőtte ki magát a gondolat, hogy vannak nála furcsább mágusok is.

– Az van, te ki buta – kuncogva megbökte Loire orrát -, hogy épp tilosban járásra csábítalak. Láttam az animusaidat, szóval tudom, hogy mi vagy, épp testhezálló feladat lesz neked. És az a helyzet, hogy van egy másik katona, aki épp úgy járt, mint a ti társatok, csak súlyosabb az állapota. Ha nem hal meg reggelre, hát a holnap delet nem fogja megélni. He nem csinálsz semmit, mindketten meghalnak majd. Ez az átok pedig csak a halottal együtt pusztul el… Tehát ki kell csalni, át a másikba.

– Szóval azt akarod mondani, hogy Bastiont csak egy másik élete árán lehet megmenteni?

– Én nem így látom – volt vállat Chelsey –, az a másik mindenképp meghal. Ez biztos. De ha te átteszed bele az átkot, akkor legalább azonnal, szenvedés nélkül lesz túl rajta. Szóval csak nyerhetsz a dolgon.

– Te jóságos ég – suttogta döbbenten Loire.

– Én a helyedben nem gondolkoznék sokat, ha ugyanis a másik meghal reggelre, ugrott az esélyetek.

– Nem gondolkodom – állt fel Loire határozott elszántsággal a virágláda széléről –, tőlem mehetünk.

Loire még egy kis türelmet kért Chealsey-től, hogy a másik szükséges cinkostársat is fel tudja hajtani. Befutott hát a fiúk lépcsőházába, bár nem emlékezetett a pontos a szobaszámra, határozottan rohant fel a negyedik emeletre, úgy volt vele, hogy ha már ott van, tudni fogja melyik szoba is az. És pontosan így is történt. Pár pillanat múlva már a 414-es előtt állt, előkotorászta a telefonját a zsebéből. Gyorsan pötyögött egy üzenetet rajta: „Gyere ki, szükségem van rád.”

Miközben pedig rányomott a küldésre, abban reménykedett, hogy Espada még mindig úgy alszik, ahogy gyerekkorukban. Mikor mindig a párnája alá tette a telefont, hogy biztosan felébredjen a rezgésre, ha éjszakai csínytevésekre hívják. Loire rettegve állt az ajtóban, nem akarta felébreszteni sem Wardot, sem az egyéb esetleges szobatársaikat.

Viszont megkönnyebbülésére Espada pár pillanat múlva kisurrant a szobából. Ha valaki most végignézett volna rajtuk, őket is ikreknek gondolhatta volna. Espada fényes barna haja feketének tűnt a sötét folyosón, szeme az épp akkor elkergetett álomtól fakón csillogott. Lábán kifűzött bakancs, épp, mint Loire-én, és slendrián mód felvett nadrág, kitűrt póló.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, Loire elhadarta neki, amit Chealsey-től tudott meg, és hogy a magyarázás hevében hevesen tudjon gesztikulálni, a könyvet farzsebébe gyűrte. Espada majdnem végig egy hang nélkül hallgatta, de mikor az ő szerepe mellett Loire-é is szóba került, nem állhatta tovább, közbe kellett vágnia.

– Ácsi! – Hallgatatta el a lányt fojtott hangon. – Tisztában vagy azzal, amit tenned kell? Az orvosi kartonokat meghamisítani bakfitty ahhoz képest, hogy neked meg kell ölnöd egy magatehetetlen sebesültet.

Ennél több ellenvetése nem volt, nem mondott semmi olyat, hogy „Uram istenek, Loire, hogy tehetnél ilyet? Szerinted, mint szólna hozzá?”. Mindketten tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy háborúban vannak. És bár most sebesült meg először valaki közülük, minden bizonnyal nem utoljára. Mi egy eleve halálra ítélt sebesült élete valaki olyanért, akinek még lehet esélye? A döntés logikus volt, nem fért hozzá kétség.

– Tudom – felelte mégis szemlesütve Loire.

– És te hiszel neki? Szerinted bízhatsz benne? – Jött a következő bizalmatlan kérdés, Espada mindig bizalmatlan és kételkedő volt.

– Szerintem igen.

– És nemcsak Bastion miatt akarsz neki hinni?

– Erre most ugye nem kell válaszolnom? Miatta bármiben hajlandó lennék hinni. De… akkor is azt hiszem, hogy bízhatunk benne.

– Oké – egyezett bele Espada –, a te lelkiismereted a tét. Ha felőled így rendben van, én bevállalom a kartonokat.

– Ha Bastion túléli, majd leboltolom a lelkiismeretemmel.

Ezzel megindultak vissza az épület bejárata elé, ahol meglehetősen türelmetlenül Chealsey még mindig őket várta. Nem örült volna, ha az éjjeli őrök rábukkannak bóklászás közben, és magyarázkodni kényszerül, hogy ugyan mit is ólálkodik a szállások körül. De szerencsére semmi ilyen nem történt, minden őrjárat mintha elkerülte volna a szállók környékét.

Mikor megérkeztek azok ketten, Chealsey egy hang nélkül elvezette őket a kórházig. Ott viszont nem a kőlépcsőt uraló szárnyas kapun át vitte be őket, hanem mutatott nekik kissé távolabb, egy a kőfalakba vésett mellékbejárót. Persze sem Espada, sem Loire nem bánták, hogy amennyire lehet, kerülni igyekeznek a feltűnést.

Chealsey végeérhetetlen folyosók labirintusán vezette át őket, egészen egy félreeső beugróból nyíló viszonylag nagy kórteremig. Ide tessékelte be két cinkosát. Nem kellett semmit mondania, Espada és Loire is azonnal tudták, hogy az elfekvőben vannak. Nem véletlenül van ennyire távol az összes többi sebesülttől. Innen nem hallatszódhat el a gyógyulókhoz a haldoklók fájdalmas nyögése, szenvedésük többi elborzasztó hangja.

Mikor beléptek, és megcsapta őket az a jellegzetes haldoklás szag, Espada akaratlanul is elfintorodott. Rettenetes volt már maga a gondolat is, hogy Bastiont ezek közé tették be. Loire-t annyira talán nem is a szagok taglózták le, hanem a sebesültek látványa. Húszan-harmincan lehettek a kórterembe zsúfolva, és a mágusok mindük homlokára csak általuk látható bélyeget sütöttek. A halálra ítéltek bélyegét.

Pásztázó pillantásával Bastiont kereste, de mielőtt megtalálhatta volna, Chealsey az ágya mellé lépett, és felkapcsolt egy közeli éjjeli lámpát. Ahogy a gyengécske fény bevilágította a közeli sebesülteket, Loire-nak sikolyra nyílt a szája, de egy hang sem jött ki rajta, el kellett takarnia a szemét. Annyira borzalmas látványt nyújtott Bastion.

Elszürkült a bőre, mint ahogy korábban Harmadik lábán is, csakhogy neki az egész testén olyan volt. Egy koszos, ágynak alig nevezhető priccsre fektették, takaró már nem jutott rá. Polóját levágták róla, hogy jobban hozzáférjenek a sebesüléséhez. Meztelen felsőtesttel feküdt, minden tagját remegés rázta, szürkés-fekete veríték borította. Oldalán seb éktelenkedett, és bár nem vérzett, feketén-nedvesen csillogott. Homlokán is izzadtság gyöngyözött. Arcán leírhatatlan kifejezés, szeme szorosan csukva, néha pedig mintha valamiféle görcs rántotta volna össze merev tagjait.

Loire érezte, ahogy minden igyekezete ellenére könnyek buggyannak elő szeméből, hogy folyni kezd az orra. Akaratlanul is az a nap jutott eszébe, mikor Luther először fogta őket kézen, hogy elhozza mindkettejüket a raktárból. Az az élettel telt szürke pillantás, amivel Bastion őket nézte… Luthertől jövőt remélt, mindkettőjüknek. És most Luther ide küldte őket saját céljai beteljesítésére. Tulajdonképpen akkor az ő hibája is, hogy Bastion ilyen állapotban van.

Loire bármit megadott volna, hogy ismét magán érezhesse Bastion vigyázó tekintetét. Ha eddig kételkedett is abban, amit tenni készült, ikrét látva most minden kétsége szertefoszlott. Testvéreit leszámítva, bárkit habozás nélkül áldozott volna fel érte, vagy ha úgy alakul, bármelyikükért.

– Róla beszéltem – rázta fel Chealsey vidám hangja Loire-t, még Espada is megborzongott tőle, hogy valakit ennyire ne érintsen meg ezeknek a szerencsétleneknek a látványa.

A doktornő a Bastiontól balra fekvő katonára mutatott. Loire igyekezett nem nagyon szemügyre venni, nehogy még a végén megsajnálja. Annyit viszont rögtön látott rajta, hogy a fiatal katona fél lábbal valóban a sírban van már, és tényleg csoda lenne, ha megérné a reggelt. Chealsey ebben kétség kívül igazat mondott.

Espada viszont a lány helyett is, tudatosan szemügyre vette a kiszemelt áldozatot. Fiatal volt, valószínűleg még nála is fiatalabb. Bastionnál is szürkébb volt már a bőre, sőt feltehetőleg az átoktól, már fakó szőke haja is szürkülni kezdett. Fél testét sebek borították, mintha túl közel került volna a robbanásokhoz, mintha testét össze-vissza szántotta volna a szerteszét szóródó törmelék. Végül Espada sem is bírta sokáig nézni.

Ahogy pedig félre fordította a fejét, látta azt is, ahogy Loire térdre rogy Bastion mellet, hogy kitörli a könnyeket a szeméből, és küzd, hogy ne bújhassanak ki újabbak. Loire fél kézzel megfogta bátyja hideg, szürke kezét, másik kezével végigsimított nyirkos arcán, kisöpört egy izzadtságtól nedves tincset az arcából. Valamit mondott neki a mágusok nyelvén, amit Espada nem értett.

Figyelte azt is, ahogy Chealsey mellé lépett, odakészített neki pár dolgot, amire feltehetőleg szüksége lesz majd. Aztán Loire vállára tette a kezét.

– Tudod, mit kell tenned – mondta neki bíztatón, és a negédes hanghordozástól, Espadának a hideg futkosott a hátán –, hajrá. Mi pedig – ekkor töretlen mosollyal az arcán a fiú felé fordult – megtesszük az előkészületeket a papírok kitöltéséhez.

Kissé arrébb vezette Espadát, egészen az aprócska asztalig, amire mindenféle kartonok voltak halmozva, és Bastion meg a másik fiú beteglapja, üresen.

– Ezt a kézírást kell utánoznod – tette a formás kezét a paksaméta tetejére Chealsey –, hagyok egy kis időt, tanulmányozd nyugodtan. Aztán szólj, ha csinálhatjuk.

Ezután visszament Loire mellé, aki épp szemügyre vette az eszközöket, amiket Chealsey odakészített neki. Amíg ő lélekben felkészült, a doktornő bekötött egy zacskó friss vért az áldozatba szánt sebesültnek. Erre azért volt szükség, hogy megtévesszék az átkot Bastionban. Igyekeznie kell, nincs sok ideje addig, hogy a másikban levő átok megfertőzze a beáramló vért.

Gyorsan fertőtlenítette a kezét, és már gyakorlott mozdulattal nyúlt bele a sebbe Bastion oldalán. Azonnal megérezte, hogy az átok csápjai az ujjai köré tekerednek, és hogy próbálja kilökni a kezét a sebből.

– Mit akarsz itt kicsi lány? Veled nincs dolgom – hallotta a fejében az átkot Loire, leírhatatlan érzés volt, mintha az erei vitték volna a hangot –, ez a test már az enyém.

– Kössünk alkut – felelte neki Loire, és nem tudta volna megmondani, hogy valódi szavakkal szólt-e hozzá.

– Nem kell semmit kötnöm – dacolt vele az átok – ez a test az enyém. Te semmit sem tehetsz ellene.

– És mégis meddig a tiéd? – puhította tovább Loire – Már így is majdnem kiszipolyoztad, ha nem ma, akkor holnap meghal. És te is vele. De én adok neked egy friss testet, ha őt elhagyod.

Ezzel a fiatal katona mellé lépett. Balszerencséjére pont sikerült az arcába néznie, szemei nyitva voltak, üvegesen meredtek rá, mintha tudná, hogy mire készül. Tátogott, ajkai mozogtak, de nem tudott szavakat formálni velük. Loire megfogta a kezét, és a tű közelében belemélyesztette körmeit. A fiatal katona bőre a varázsérintésre azonnal felszakadt, a sebből egészséges, friss vér buggyant elő.

– Látod? Nem lakja még senki. A sebe sem annyira súlyos. Az a másik nekem kell, megkapod helyette őt – miközben ezeket mondta, pillantását foglyul ejtette a fiú üres-remegő tekintete, Loire tudta, míg él, képtelen lesz elfelejteni.

– Miért kéne elhagynom? – kérdezte gúnyolódva az átok, miközben kissé kiemelkedett Bastion oldalából. – Semmit sem tudsz tenni ellenem, már túl mélyen vagyok benne.

– Tudom – Loire próbált higgadtnak tűnni, és Chealsey felé intett -, de ő rád zárja a sebet, és akkor biztosan a testtel pusztulsz. Én viszont átvihetlek a másikba, ha akarod…

Chealsey mintha tudta volna, mit várnak tőle, elkezdte egyre szorosabbra zárni a sebet az átok körül. Lassan kényszerítve döntésre a varázst; hogy visszabújik és elpusztul, vagy ad magának egy másik esélyt a “friss” testben.

– Rendben, segíts – csapott ki a testből végül kétségbeesésében.

Loire megragadta, a legocsmányabb átok volt, amivel eddig dolga akadt. Szálas csápjai rothadás szagot árasztottak, egy csepp kiserkenő véren át meg tudott volna ölni bárkit. De Loire nem azért jött, hogy megcsodálja, hanem hogy megmentse a bátyját.

A fiú nyakán a legfrissebb, még mindig nedvedző seb felé irányította. Mire az átok rájött, hogy átverték a testtel, addigra már kint volt Bastionból, és Loire olyan erősen fogta meg, hogy képtelen volt szabadulni. Hiába küzdött, a lány egyetlen határozott mozdulattal beleparancsolta a sebbe, a következő pillanatban pedig már el is tűnt a fiatal katonában az átok.

Chealsey azonnal ott termett mellette, és a fiú minden sebét begyógyította, két átkot egyszerre ejtve csapdába ugyanabban a testben. Loire elhűlten meredt a sebesültre, a katona haláltusája azonnal elkezdődött. A magatehetetlen test ide-oda csapódott, ahogy a két átok a hatalomért küzdött benne. Chealsey a legkevesebb figyelmet sem szentelte neki, bár még élt, mégis leterítette egy fehér lepedővel, jelezve, hogy már úgyis mindegy.

Espada nem bírta tovább ezt a szenvtelenséget, és Loire bűntudattól elsötétült arcának látványát. Nővére mellé lépett, és elfordította a haldokló fiútól. Látta a lányon, hogy a lelkiismerete máris megtalálta, és nem lesz majd könnyű csata. Közelebb húzta magához, átfogta a vállát, hogy Loire semmiképp se tudjon visszafordulni az áldozat felé. Közelebb hajolt hozzá, bíztatóan a fülébe súgta, hogy megmentette Bastiont, most már minden rendben lesz. Loire egész testében remegett, a fáradtságtól és az önvádtól. De a sokk még nem engedte könnyeket ejteni.

Chealsey ezalatt begyógyította Bastion sebét is, és bekötött neki is egy adag friss vért. Majd megszólalt, mintha csak Espada nyugtató szavait akarná elpusztítani.

– Most, hogy az átok kiment belőle, már csak rajta múlik, hogy felébred-e valaha. A sebeit begyógyítottam, de ahova az átok elért a belsejében, azt csak ő tudja helyrehozni.

Loire úgy érezte, menten összeesik, ökölbe szorította Espada vállán pihenő kezét, úgy kapaszkodott belé, mintha nélküle egyenesen a pokolba zuhanhatna. Gyenge volt, és hányingere támadt attól, amit tett, érezte magán a lepedő alól az addigra már elcsendesedett katona vádló tekintetét. A büszkeség, hogy esetleg Bastion túléli, egy szemvillanással tovatűnt.

És abban a pillanatban, mint az élő lelkiismeret, Ward lépett be a kórterem ajtaján.


✨✨✨✨✨


Ward felébredt a mocorgásra az éjszaka közepén. Pislogott néhányat a korom sötétségbe, hogy kicsit kijózanodjon az álomból, és hogy a szeme jobban hozzá tudjon szokni a szoba feketeségéhez. Amint ez megtörtént, meglátta Espadát a szomszédos ágyon ülni. Arcát halványan megvilágította a telefon kijelzője, miközben ásított egyet, a szemét dörzsölte, és félhosszú, barna haját igyekezett hátra parancsolni. Egy pillanatra megfeszült izmos háta, majd rögtön pólót húzott magára, beleugrott a bakancsába, és kisurrant a szobából.

Ward még nem teljesen volt ébren, azt gondolta, biztos a mosdóba indult. De miután percek elteltével sem jött vissza, gyanakodni kezdett. A telefon és az az ideges igyekezet… biztos, hogy Loire van a dologban. Ő is emlékezett még a másik kettő éjszakai kisurranásaira, amik éppen így kezdődtek.

Halkan ő is feltápászkodott tehát, felöltözött, és óvatos léptekkel, nehogy Harmadikat felébressze kilépett a folyosóra. Bár készülődés közben azt a horkolást hallgatva, Simon arra sem ébredt volna fel, ha lőttek volna fölötte. Szóval, kint a folyosón fülelt egy kicsit a sötétben, és szinte azonnal meghallotta az egyre távoldó lépteket a lépcsőházban. Óvatosan, amennyire tőle telt, puha lépésekkel maga is elindult a hangok után. 

Mikor leért a földszintre, még végig kellett suhannia egy rövidebb folyosón, ami a kijárathoz vitt. Megállt a fekete vasajtó takarásában, körbefuttatta pillantását a sötét utcán, és három távolodó alakra lett figyelmes. Az egyikben azonnal felismerte Espadát, majd észrevette Loire-t is mellette. A harmadik alak is ismerősnek tűnt neki, bár nem ugrott be azonnal, hogy Chealsey-t látja. Mivel nem volt jobb ötlete, követte őket.

Mikor elérték a megvilágított főteret, azt is észrevette, hogy a hármas a kórház felé tart, akkor pedig már nem voltak kétségei afelől, hogy a másik nő a doktornő délutánról. Wardnak egyáltalán nem tetszett ez az éjszakai séta. Biztos volt benne, hogy testvérei valami nagyon nem helyesre készülnek. Az sem tetszett neki, hogy kihagyják belőle, mintha nem bíznának benne.

Ahogy beértek a kórházba, Ward még egy kicsit jobban lemaradt, nem akarta ugyanis, hogy a visszhangos folyosón észrevegyék, hogy kémkedik utánuk. Így viszont egyáltalán nem volt egyszerű követni a hármast abban a kihalt labirintusban. Emiatt ő csak akkor ért a kórteremhez, mikor Loire már befejezte a rituálét, vagy mit.

Wardnak nem voltak kétségei a felől, hogy Loire bármit megtenne Bastionért, igaz az egy kicsit meglepte, hogy lelkiismeret furdalás nélkül másokat is belerángat. El is határozta, hogy amint a keze közé kerülnek, mind a kettő felelőtlen ostoba megkapja tőle a beosztását.

Ahogy belépett, meglátta a fehér lepellel letakart katonát, a másik ágyon fekvő szürkés-sápadt bőrű Bastiont, Espadát és Loire-t egymás mellett, ahogy egy szó nélkül állnak sebesült társuk mellett, mintha csak csodára várnának. Megmagyarázhatatlan dühöt érzett hirtelen, annak ellenére is, hogy be kellett látnia, a másik kettő legalább megpróbált tenni valamit, míg ő csak kivárt. De akkor is! Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy eldöntsék, ki élhet, és ki halljon meg?

Aztán pillantása Loire-ra siklott, épp akkor rázta le magáról Espada fém karját, fáradt mozdulatokkal Bastion ágyához vonszolta magát, és lerogyott a szélére. Olyan elmondhatatlan szeretettel fogta meg a kezét, és közben olyan elkínzott kifejezés ült az arcán, hogy az látvány Ward torkára forrasztott minden indulatos megnyilvánulást, amit a fejükhöz vágni készült. Odalépett Bastion ágya mellé, leguggolt, hogy egy szintben legyenek Loire-ral, a hátára tette nehéz kezét, de mielőtt megszólalhatott volna, tudatába beletolakodott Chealsey, ahogy Espadába karolt.

– Gyere kedves, hagyjuk őket. Minket még várnak a kartonok – végig simított a fém kezén –, lenyűgöző munka ez a kar. Mondtam már?

Ward legszívesebben lecsapta volna a doktornőt, mint egy idegesítően döngicsélő legyet. Ezzel egy időben Espada is épp keresetlen szavakkal kifejezésre juttatta volna azt, hogy tudja, kit szólítson így, de pillantása találkozott Wardéval. Azonnal kiolvasta belőle, hogy bátyja a robbanáspont közelébe ért, ezért inkább engedett Chealsey unszolásának, és engedelmesen elvonult vele, hogy kitöltsék a papírokat. Ezután Ward visszafordult Loire-hoz.

– Mit tettél kicsi lány? Legalább megérte? – Kérdezte olyan higgadtan és kedvesen, ahogyan csak tőle telt.

– Kiszedtem az átkot – Loire könnyei végigfolytak az arcán, de hangja még csak nem is remegett, úgy nézett Ward szemébe, mint aki feloldozásért esedezik -, de semmi sem biztos, amíg magához nem tér… Ward, az a fiú mindenképp meghalt volna, én csak segíteni akartam Bastionnak.

Ward meg akarta vígasztalni, legszívesebben azt mondta volna neki, hogy jól tette, de képtelen volt rá. Mert egyszerűen nem volt helyes, amit tettek. Sajnálta Loire-t, értette, miért ment bele ebbe az üzletbe, hiszen ő maga is bármit megtett volna értük. De akkor legalább az övé lenne az önvád, nem másoké, nem Loire-é. Ennek ellenére akart valami elismerésfélét kipréselni magából, de Chealsey ismét megjelent a hátuk mögött.

– Van még egy apróság, amit nem mondtam eddig. Ha fel is épül, amíg helyre nem jönnek a károk, amiket az átok a bensőjében okozott, nem fognak rá hatni a gyógyító mágiák. Ezért nem tudtam meggyógyítani az előbb. Csak a külső sebeit zártam össze.

– És az mennyi idő? – Pattant fel ennek hallatán Loire, de megszédült a hirtelen mozdulattól, Ward épphogy el tudta kapni.

– Nem tudom – vidáman csicsergő hangját laza vállrándítás kísérte –, tőle függ. Még magához sem tért. Ha nem ébred fel rövidesen, nem valószínű, hogy kell majd emiatt aggódunk.

Loire-ból ennek hallatán, a felismeréssel egy időben, hogy esetleg mégis minden hiába volt, kirobbant az igazi, vigasztalhatatlan zokogás. Lába meg-megrogyott, és csak azért nem esett össze, mert Ward erős karjai tartották. A férfi fejében akkor ismét megfordult, hogy vajon kioszthatna-e egy érzéketlenség javító pofont a doktornőnek. De nem volt szokása nőket megütni. Lelőni a csatatéren, az más kérdés. Azon nem gondolkozna el kétszer.

A helyzetet Espada mentette meg valamennyire, mikor magához hívta Chealseyt azzal az ürüggyel, hogy nem ért valamit az egyik lapon. Ward azonnal kihasználta az így nyert privát fél percet.

– Figyelj rám – mondta Loire-nak határozottan, nem hagyva tiltakozni -, menj vissza a szobádba, próbálj meg aludni egy kicsit. Három átok után szükséged lesz rá. Én itt maradok vele, és figyelek rá. Amint változik valami, azonnal szólok neked. Jó lesz így? Bízol bennem?

Loire csak elgyötörten bólintott, teljesen kimerültnek érezte magát, mind testileg, mind lelkileg. Eddigre már Espada is végzett a kartonokkal, Ward oda segítette hozzá a lányt.

– Vidd vissza a szobájába – kérte az öccsét -, én még maradok egy kicsit.

– Rendben – egyezett bele Espada, de a véleményét nem tartotta meg magának -, viszont neked sem volt épp könnyű napod. Rád is rád fér az alvás.

– Megoldom – vigyorgott rá Ward, kissé ijesztő volt sebhelyes arcával.

Espada nem mondott semmit, csak kiterelte a kórteremből Loire-t. Ahogy kiléptek az ajtón, Espada még hallotta, ahogy Ward a legkevésbé sem barátságosan megkérte Chealseyt, hogy hagyja őt magára az öccsével. Ezután a doktornő sértetten, duzzogva elviharzott mellettük, a korábban kitöltött kartonokkal a kezében.

Nem foglalkozott velük, egy pillantást sem szentelt nekik, így ők sem vettek róla tudomást. Ahogy kiléptek a hűvös éjszakai levegőre, Loire-t kijózanította kicsit a hideg. Zokogása csillapodott, de agyában még mindig cikáztak a képek az aznap éjszakáról, főleg a halott tekintetű, fiatal katonáról.

– Még a nevét sem tudom – bukott ki belőle hirtelen.

– Számít ez? – Kérdezte elnézően Espada. – Azt mondtad Bastionért bármire hajlandó vagy.

– Lehet, hogy kicsit túlértékeltem magam…

– Te legalább tettél valamit…

– Igen, megöltem valakit, akit valakik hazavártak…

– De hát úgy is meghalt volna.

– Igen, de ha meghal – elmélkedett Loire –, és én felkeltem animusként, talán úgy is át tudtuk volna verni az átkot, a friss vérrel, meg…

– Elég legyen ebből a sületlenségből – Espada türelme végére ért –, nem volt idő kivárni. Abban, amit mondtál, túl sok volt a ha. Ha csak egy nem úgy alakul, lehet, hogy Bastion már most halott lenne. Egy lehetőségünk volt, azt kellett megragadni. A többit felejtsd el, a saját érdekedben. Az se érdekeljen, hogy Ward mit mond, mert ő is épp ezt tette volna.

– Éhes vagyok! – ez a kijelntés épp annyira volt random, hogy Espadát tökéletesen kizökkentette a szónoklatból.

– Nem etted meg a vacsorádat? – Hülye kérdés, hát persze, hogy nem ette meg.

– Ott hagytam a virágládában.

– Akkor megnézzük, hogy ott van-e még.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Cristian Newman)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s