22. Hallgatjuk, Doktor úr! – Előszó

Versek. Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egy elhívatott művész alkat. De van, vagyis volt néhány barátom, akik szerették az ilyen „istenes” verseket. Én pedig megjegyeztem, mert annyit hallottam tőlük, ahogy mormolták, vagy dúdolták. Én nem hiszek az Istenekben, de ők hittek. És mivel ők már nincsenek, rám maradt a feladat, hogy tovább vigyem ezt a hitet. Ezt is, és minden egyebet, amit tőlük tanultam.

Tőlük tanultam, amit tudok, nekik hála vagyok az, aki vagyok. És hogy ki vagyok? Egy Méregkeverő. Az emberek így hívnak. Mi más nevet kaphatna egy orvos, aki nem mágus? Istenkáromlás, tudom. És mégis az vagyok. Annyi akarat ellenére mégis létezem. És a tudományom is létezik. Az egész létem egy merő furcsaság. Félvér vagyok, a felbomló világ egymást gyűlölő országainak gyermeke. Nincs jogom élni, mégis itt vagyok, nem lehetnék orvos mágia nélkül, mégis gyógyítok.

Loire lapozott, nem fogta meg a felvezetés. Őszintén megvallva nem is tudta igazán elhinni, hogy ilyen lehet. Nem létezhet gyógyítás mágia nélkül. Az emberek nem nyerhetnek gyógyulást, nem győzhetnek a betegségek és a sebek felett, csak a mágusok kegye által. Ezt minden ostoba tudta. Ez a világ legősibb rendje, ezzel nem mehet szembe senki. Nem létezik Orvostudomány, csak Gyógyító Mágia.

Majd mikor pár oldal átlapozása után egy érdekes mondat megragadta a figyelmét, tovább olvasott.

És az emberek nem értik, a mágusok felháborodva szemlélik, pedig annyi minden van ezen a világon, amivel gyógyítani lehet. Mérgeket keverni… de a mérgek jó kezekben életeket menthetnek. Mágia nélkül is lehet csontokat összerakni, sebeket bevarrni. Persze a gyógyulás így fájdalmas, és sokáig tart, de legalább a sajátunk érte az érdem.

Döbbenten fújta ki a levegőt. Egyrészt, mert Espadára ismert a méregkeverőben. Ő is ismeri a növényeket, tudja, hogy mik mentenek életet, és mik veszik el azt. Persze öccsének nincs fogalma a gyógyítás ennél mélyebb mibenlétéről. Talán azért is nem furcsállotta soha Espada „gyógyító tudományát”. Az öccsénél ez az egész hobbinak indult, de mikor Luther látta, hogy mennyire elszánt és tehetséges benne, hagyta kiteljesedni.

Ezek a gondolatok rányitották a szemét arra, hogy ő maga az az idegen, aki az ismeretlen orvost gyanakvással, hitetlenkedéssel, és legfőképp sértett rosszallással figyeli. Ő az a mágus, aki elutasítja, ami nem a régi rend szerint való. Ha Loire őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy talán még arcon is nevetné azt, aki ilyen sületlenséggel áll elé.

Semmit sem tudott erről az irományról, de már ennyiből sejteni kezdte, a veszélyes gondolatokat, amikkel tele van. Ha kitaláció, azért kellett betiltani, nehogy ezek a gondolatok gyökeret verjenek az emberek tudatában. Ha pedig ez az elbeszélés valóság, akkor pedig egyértelműen azért. Érdekesnek ígérkezett a könyv, így tovább olvasott. Eddigre már eléggé besötétedett, és a fakó lámpafényben pillantásával szinte tapogatóznia kellett a betűk után.

Sokáig én magam sem hittem, hogy ez lehetséges, én is valami magaszttal teljes isteni csodának gondoltam, a gyógyulást. Nekem is kellett valaki, aki felnyitotta a szemem, és megmutatta, hogy a világ nem csupán annyi, mint amennyit elhittünk belőle magunknak. Még ha nem is hisztek nekem, el kell mondanom, hogy tévedtek, a mágián kívül annyi minden más létezik, miben van gyógyítás, amire mi egyszerű emberek képesek vagyunk. Ami nem csoda. Hanem Tudomány.

Hihetetlen, tudom. Nap nap után szembesülök ezzel a hitetlenséggel. És ha megmentek valakit, azzal is, ahogy a korábbi hite ledől. Ha végighallgatod, amit mesélni tudok, adsz egy esélyt, hogy ledöntsem a tiédet is, hátha felépíthetsz a romokból valami újat.

Furcsa érzése támadt, mintha az orvos megszólította volna, mintha egyenesen neki mondaná százötven év távlatából a gondolatait. Még ha egyértelműen kétkedve olvassa is a szavait, úgy döntött ad neki egy pár oldal esélyt a magyarázkodásra.

És hogy hogy lettem orvos? Sehogy. A világ nem ismer el annak. Szanitéc voltam, és hivatalosan még mindig az vagyok. A szanitécnek nem kell mágusnak lennie, elég, ha csak az orvos keze alá dolgozik, teszi, amit mondanak neki, elősegíti a gyógyítást.

Egyébként már az önmagában egy elég hosszú történet, hogy hogyan lettem szanitéc. Nem akartam az lenni. Mikor a világ elégedetélensége akkorára duzzadt, hogy már csak a vakok nem látták a közelgő háborút, mindenki katonának akart állni. Én is, bár az anyám tiltott tőle. Nemcsak engem, az öcsémet is.

Az anyánk hiába szökött vissza velünk a civilizációba – ahogy ő mondta mindig -, végig ellenezte, hogy harcba akarjunk vonulni. Nem tartotta helyesnek azt, hogy a gyökereink ellen forduljunk, és őrültnek gondolta a világot azért, mert ezt eltűri. Szerinte a Birodalomnak nem lett volna szabad szétesnie, és Eshter hadai sem vonulhatának a Mély ellen, az ellen a hely ellen, aminek annyi évet, egy teljes korszakot adott az életéből. Hiába nem bírta lent fény nélkül, nem akart rosszat nekik, nem akart rosszat a hegyek lakóinak, de azt sem akarta, hogy mi fény nélkül nőjünk fel.

Ezért szökött vissza a régi otthonába annyi év után. Ezért nevelkedtünk mi a fényen, ahogy azt eredetileg is akarta. Én elég idős voltam már, hogy bőven legyenek emlékeim a hegyek mélyéről. Voltak barátaim, hozzám hasonló gyerekek, mégis, ha rákérdeznek, mi idéződik fel bennem elsőre a Mélyből, azt felelném, hogy a nyomasztó érzések. Mindig féltem attól, hogy az a sok tonna szikla a nyakunkba szakad. Ti jóságos istenek! Hányszor nevetett ki ezért az apám! De az anyám minden egyes alkalommal osztozott ebben a félelmemben.

Talán ez vitte rá végül a szökésre is, nem csak a fény hiányát nem bírta, a rettegést sem. Szóval, én emlékszem rá, milyen volt a föld alatt, de az öcsém, Rafe, még talán egy éves sem volt akkor, ő ezért nem tanulta meg tisztelni a másik felünket. Ő ízig-vérig eshteri volt. És hogy én miért akartam hozzá hasonló lenni? Nem tudnám pontosan megmondani… Talán azért mert nem akartam különbözni a többiektől. Eshter lakói bizony gyűlölték a Mélyt. És gyűlölni kezdtük mi is, anyánk minden igyekezete ellenére.

Arról egyébként, hogy elvigyen-e minket a háború, nem ő döntött. Nem volt beleszólása Mindketten behívót kaptunk, mint Lombardiában bárki, aki fegyverfogásra alkalmas korban volt. Rafe-fel együtt jelenünk meg a megjelölt helyen és időben. Ő azonnal népszerű lett a kiskatonák között. Hatalmas volt, a háta két és félszer szélesebb, mint az enyém, és az ő magassága mellett én kifejezetten egy nyeszlett törpének tűntem. Ő mindenből a jót örökölte. Az anyánk szemét, haját és sötétebb bőrét. De az apánk alkatát és termetét. Az apánk erejét.

Én mindig kicsi voltam, sovány és sápadt, mintha soha nem ért volna a nap, mint azokat sem a föld alatt. Ráadásul az egyik szemem is a mélyé volt. Fakó kék, hogy utáltam! Mindig fájt a fénytől, de bezzeg, a másikat, a feketét, az anyánkét nem bántotta semmi. Akkor még nem gondoltam, hogy később az a kék szem is jó lesz valamire. Szóval Rafe-fel egyáltalán nem hasonlítottunk, csak az arcunk… egy kicsit. Sokszor el sem hitték, hogy testvérek vagyunk.

És amennyire Rafe népszerű volt, én annyira népszerűtlen. Én voltam a legkisebb, legügyetlenebb, akitől elvették az ebédjét a fiúk az iskolában, de könnyedén megverték a lányok is. A sorozás után én voltam a rossz példa, hogy milyen ne legyen a katona. Én voltam az, akit megaláztak a többiek előtt, akit fellöktek és megrugdaltak a zuhanyzóban. Akit soha senki nem védett meg. Rafe sem. Volt is eszében! Sosem kockáztatta volna a népszerűségét miattam.

És amíg ő könnyen vett minden akadályt a kiképzéseken, én végig bukdácsoltam. Rafe szárnyalt. Első volt az elsők között. Persze gondolkodásban sosem járt élen, de arra nem is volt szüksége. Egyszerűen csak ő volt minden, amit Eshter elvárt egy katonától. Még az anyánk is büszke volt rá. Éppen emiatt rettegtem bevallani neki, hogy megbuktam. Hogy sosem leszek katona. Csak azért szedtem össze a bátorságom ehhez, mert nem akartam, hogy Rafe-től tudja meg.

Amikor elmondtam neki, a nyakamba borult. Megdöbbentett, hogy boldogabbnak láttam, mint valaha. Jobban örült az én bukásomnak, mint Rafe minden sikerének. És ez borzalmasan rosszul esett. Semmi sem emlékeztethetett jobban, hogy nem tartozom sehova igazán.

– Nincs semmi baj – súgta a fülembe, miközben szorosan magához szorított, engem pedig kifejezetten zavart akkor, hogy még nála sem vagyok magasabb –, legalább te itthon maradsz velem. Nem adhatom mindkét fiamat Esthernek. Úgy lenne helyes, ha egyikőtöket sem adnám… De ha egyet közületek már megkap ez az ország, a másikat a Mélynek kellene adnom…

Dühösen ellöktem magamtól. Gyűlöltem érte, hogy ilyeneket mond. Gyűlöltem azért, amilyen vagyok. Ahogy azért is, amilyen nem vagyok, annak ellenére is, hogy arról a feléről nem tehetett ő.

– Anya! – Emlékszem megrökönyödött azon a felháborodáson, amivel neki estem. – Amit mondasz, az árulás! Mindkettőnket megalázol azzal, hogy így beszélsz!

Faképnél hagytam. Nem vártam meg, hogy megmagyarázza. Tudtam, hogy mindig is szerette az apánkat, hogy sosem gyógyult ki belőle. Talán, ha kicsit jobban bírta volna a sötétet és a mesterséges környeztet, sosem hagyja el.

Egyébként nem mentem messzire. A kertünkben bújtam el, a burjánzó növények között. Ott sosem találtak rám az emberek, ott sosem vádoltak azzal, hogy korcs vagyok, hogy fattyú, egy torszülött.

Rafe-fel soha senki sem mert így beszélni. Azt hiszem, minden sértést, indulatot én kaptam, amit az emberek nem mertek rázúdítani. Mégiscsak ő volt az eshteri hadsereg büszkesége. Egyébként, ha választania kellett az arca és aközött, hogy kiálljon-e értem, hát mindig az előbbit választotta. Ha úgy volt, el is fordult, mintha nem látná, mit művelnek velem.

Egy szó, mint száz Rafe általában egy tulok volt. Nem is volt túl jó a viszonyunk emiatt. Éppen ezért lepett meg az, hogy aznap este felkeresett a kertben. Ő maga utálta a növényeket, sosem jött ki közéjük, ha nem volt muszáj. De aznap este önmagához abszolút nem híven csatlakozott hozzám. Leült mellém a fűbe, egy papírlapot gyűrögetett a kezében. Egy darabig csak hallgatott mellettem, majd óvatosan megszólalt.

– Hallottam, hogy mi történt.

– Nem volt nehéz – azt hiszem még a vállam is megvontam -, mikor az egész hadsereg azon röhög, hogy hogy lehetett olyan dicsőségesen elhasalni az állóképességin, ahogy nekem sikerült.

– Nem mernek röhögni – jelentette ki Rafe –, tudják, hogy az öcsém vagy.

– A bátyád vagyok, Rafe! – Bukott ki belőlem a felháborodás.

– Igen, te tudod, és én is tudom. Az egész hadsereg pedig mást hisz. És hidd el nekem, jobb neked így. Nem véletlenül nem javítottam ki őket sosem.

– Nem szeretem, mikor gúnyolódsz velem…

– Nem gúnyolódok. És tudd meg, senkinek sem hagyom, hogy egy bizonyos szintet átlépjenek veled szemben.

– Már majdnem leköteleztél ezzel…

– Most viszont te gúnyolódsz. Pedig megoldást hoztam neked – a kezembe nyomta az gyűrött papírlapot.

Széthajtottam. Egy kitöltött jelentkezési lap volt. Hadi szanitécnek. Rafe a maga szögletes betűivel, azzal a bizonytalan macskakaparással töltötte ki. Ahogy elolvastam, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A düh és mindenféle indulat könnyei voltak. Ennél jobban, ha akart volna sem tudott volna megalázni. Tudtam nagyon jól, kik mennek szanitécnek. Lányok, akik nem elég erősek ahhoz, amit egy roham elvár a katonától. Vagy olyanok, mint én, akik semmi másra nem jók.

– Te most ugye viccelsz velem? – Lóbáltam meg előtte dühösen a jelentkezési lapot.

– Nem – szinte fel sem ismertem, annyira komoly volt –, nem viccelek. Mondd csak, láttál te már sebesülteket? Mert én igen. Láttam, mi történik velük akkor, ha nincs a közelben mágus. Igaz, egy szanitéc nem orvos, de életben tartani egy darabig tud. Ott tud lenni, sokszor még ennyi sem jut a szerencsétleneknek. A szanitécek is fontosak. Ostoba, aki nem látja. Ha kint leszek a fronton, szeretném tudni, hogy te is ott vagy. Kell a tudat, hogy kapaszkodó lehetsz a halál torkában…

Szóhoz sem jutottam. Rafe eddigre már túl volt pár bevetésen. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoztatja. Kivette a kezemből a lapot. Félbe tépte, majd ledobta a fűbe, és csak meredt rá.

– Igazad van – sóhajtott egyet –, tényleg hülye ötlet volt. Bocs. Talán jobb is, ha itthon maradsz. Legalább anya is nyugodt lehet, hogy az egyikünknek legalább nem eshet baja.

Még aznap bevittem egy kitöltött jelentkezési lapot. Rafe nem tudott róla, mert azután, hogy beszéltünk, mennie kellett. Az Acélhídhoz vezérelték. Sokáig nem hallottam felőle. Nem beszéltünk, ha életjelt adott is, főleg az anyánkat kereste.

Én pedig elvégeztem a szanitéc képzést. Könnyen ment, a tanulás mindig is az én erősségem volt. Persze ez a képzés nem volt nagy kihívás, nem tanítottak sok mindent, amit igen, az pár hét alatt elvégezhető volt, a többit meg a front tanította meg. Én is jelentkeztem önkéntesnek az első adandó alkalommal. Határpartra kerültem még pár önkéntessel együtt. Mikor megérkeztünk, a mágusok – azok, akik korábban elvesztették a szanitéceiket –, sorshúzással döntötték el, hogy melyikünk ki mellé kerüljön.

Én egy tagbaszakadt, állandóan mérges arcot vágó mágus mellé kerültem. A többi varázsló és katona élénk röhögése kísérte, amikor kiderült, hogy az a mágus engem nyert meg.

– Na, ezzel a mitugrásszal megfogtad az istenek lábát, Bárd! – Nevette ki egy kopaszra borotvált fejű katona. – Az orvosi felszerelést sem fogja elbírni.

– Majd külön szólok neki, hogy téged mindenképp hagyjon elvérezni – vágott vissza neki a varázsló, egyértelműen nem bírták elviselni egymást. Aztán a mágus elém lépett – Bárd vagyok – mutatkozott be, mintha az imént nem hallottam volna.

Én is bemutatkoztam neki, ő pedig arrébb terelt. Nem érdekelte a röhögés, ami minket kísért.

– Ne foglalkozz velük – szólt rám, mikor látta, hogy visszafordulok feléjük -, csaltam a sorhúzással. Azt akartam, hogy te kerülj mellém. Ezért ne érdekeljen, hogy mit gondolnak.

– Neked elment az eszed? – Megtorpantam, annyira sokkolt ez a kijelentés, ép eszű ember nem akarna engem maga mellé. Ép eszű mágus sem…

– Nekem valaki hasznos kell – nézett rám furcsán -, rólad üvölt, hogy éppen az ilyen kretének miatt akarsz hasznos lenni. Nem mintha megérdemelnék. De később majd megérted.

Amit akkor mondott, az elevenembe vágott. Tényleg hasznos akartam lenni. Egész életemben bizonyítani akartam, hogy több vagyok, mint egy korcs félvér. Bárd pedig ezt vette észre bennem. Azonnal. Úgy, hogy egyáltalán nem ismert.

– Mellettem tanulni fogsz – jelentette ki, de persze csak óvatosan és halkan, hogy senki se hallhassa -, az embereknek nincs esélyük, ha nincs mágus a közelben. Elegem van ebből. Megtanítalak mágia nélkül gyógyítani. Erre akartam megtanítani az elődödet is. Szóval, ne merj meghalni, ahogy ő. Gyere utánam, azonnal kezdünk.

Szóval, ez történik akkor, ha a szanitécnek van ideje és módja tanulni az őt mentoráló orvostól. Valami olyan születik a ráfordított rengeteg időből és figyelemből, mint ami én vagyok. És higgyétek el, bőven nyílt módom Bárdtól megtanulni mindent, amit ő tudott az emberi testről, a húsról, csontokról és vérről. Mellette megtanultam sebeket, bajokat kezelni mágia nélkül.

A világ már hét éve forrong, és harcban áll önmagával. Öt éve tartanak a harcok, azt persze nem tudjuk, ki ellen, de mindig van ellenség. Én bár csak négy éve vagyok egyik front után a másikon, négy év sok idő a tanulásra, a csatamező pedig, legyen bármily elkeserítő, hangozzék bármily elborzasztóan, a legjobb iskola volt, amibe valaha jártam.

Bárd eleinte titokban adta át a tudását, majd nyíltan tanított mindenre, amivel csak szembe kerültünk. Az eltelt évek alatt a legjobb barátom lett, mégis sosem tudom meg, azért tette-e, mert hitt a mágiát nélkülöző gyógyításban, vagy azért, mert a betegek érdekében hasznos volt, hogy nélküle én is tehessek valamit. Őszintén nem tudom, mégis valami olyanra nyitotta rá a szememet, amire addig még sosem nyílt ki magától.

– Jé, nekem is megvan az a könyv – rázta fel Loire-t hirtelen Chealsey hangja, majd mintha jobban szemügyre vette volna a lány kezében tartott szamárfüles kötetet – Az nem az én könyvem? – kérdezte csodálkozva.

– Én a szálló egyik szobájában találtam – felelte neki Loire kissé döbbenten.

– Megnézhetem?

Loire egy szó nélkül adta oda neki, Chealsey pedig belelapozott.

– Igen, ez az én könyvem – nyugtázta végül –, látod? Itt vannak a jegyzeteim – mutatta az egyik oldalt Loire felé, aminek a margóján cirádás betűkből font kézírás látszott.

– De hogyan? – csodálkozott Loire – Üres volt a szoba, és a kulcs is a zárban volt…

– Hát… – vágott elgondolkodó fejet Chealsey –, a könyvet a polcra tehettem, a dolgaimat meg bedobtam az egyik szekrénybe, be is zártam, itt van nálam a kulcsa – mutatta a lány felé –, de valószínűleg a szobaajtót nyitva felejtettem, annyira siettem vissza a sebesültekhez. De ne aggódj, nem zavar, ha te leszel a szobatársam.

Loire zavart hallgatásba burkolózott – látszott rajta, mennyire kellemetlenül érzi magát a szoba, és az összegyűrt könyv miatt is. Az is zavarta, hogy ő nem akart szobatársat. Jobban körül kellett volna néznie, hogy elkerülje ezt a kellemetlenséget… Az jóval később jutott csak eszébe, hogy talán furcsának kellett volna tartania azt, hogy Chealsey-nek volt ideje így berendezkedni az egyik szobában. A könyvet a polcon találta, szép rendben, más irományok közt elrendezve. Ezek szerint a ruháit is kipakolta már. Annyira megdöbbent a doktornő lehengerlő közvetlensége miatt, hogy szöget sem ütött a fejében, hogy mikor volt minderre ideje.

Később mikor felrémlett benne ez a gyanakvó gondolat, Loire azt a magyarázatot találta magának, hogy sok időt vesztegettek el Bastion miatt. Lassan haladtak, meg-megálltak, hiszen a ikre cipelése mellett Ward arc sebe, de főleg Harmadik lába nehezítette a haladást. Loire nem tudta felidézni mennyi idő lehetett mindez. Lehettek percek, de akár órák is. Talán azok is voltak. Az alatt pedig Chealsey-nek bőven juthatott ideje a kicsomagolásra.

Mivel Loire ajkait összeszorítva továbbra is makacsul hallgatott, és a szavakat keresgélte, amivel elnézést kérhetnek az okozott kellemetlenségért. Chealsey elunta a zavart a csendet, és inkább ismét ő szólalt meg.

– Ne aggódj a könyv miatt, én már úgyis kiolvastam még a vonaton. Sőt, neked adom, érdekes dolgok vannak benne – mikor Loire megkönnyebbülten emelte rá koszos-zöld pillantását, a doktornő is felbátorodva folytatta –, láttam, beleolvastál már. Furcsa mi? Olyan, mintha neked szólna. Ez azért van így, mert ez eredetileg nem könyv volt. A Méregkeverő egyik barátja vette ősrégi hangtárakra ezeket az elbeszéléseket. De mikor a Határhegyek kivált a Birodalomból, hogy lerázhassa magáról az Óvilág hatalmát, mindenjellegű hang rögzítését és tárolását megtiltotta. Hihetetlen mi? – Kérdezte vigyorogva Loire elhűlt arckifejezését látva. – Egy ország, ahol tilos volt még a rögzített zene is, nem voltak dalok, nem voltak slágerek. Legalábbis a legendák szerint ilyen volt a Mély a pusztulása előtt. Szóval így lett a felvételekből könyv, hogy a hegymély lakóin kívül mások is megismerhessék a Méregkeverő történetét.

– Sokat tudsz a Határhegyekről – szólalt meg végre Loire, és elmondhatatlanul ostobának érezte magát.

– Hát, úgy voltam vele, hogy illik megismerkedni azzal az országgal, ahova háborúba küldenek – nevetett fel Chealsey.

– És az sem zavart, hogy ez egy tiltott olvasmány? – Loire legszívesebben szájba vágta volna magát a saját ostoba kérdései miatt.

– Dehogy tilos – legyintett a másik lány –, csak tudnod kell, honnan juthatsz hozzá. Egyébként, ahogy elnézem, téged sem zavart – erre már Loire nem tudott mit mondani, valóban így volt.