Szépek és szörnyek – I.

Ez a novella a korábban közzétett “Ki a szörnyeteg?” című írásomnak az előzménye. A két történet egymás ismerete nélkül is élvezhető, de ha megtetszett a világ, és ha megkedvelted a szereplőket, olvasd el Jack történetét is a fenti linken. 😉

Razzia

– Mi lesz, bemehetünk már? – kérdezi az egyik kétajtós szekrény, akivel együtt várakozunk a furgonban.

Ráemelem hitetlenkedő pillantásomat, elképesztő, hogy még mindig nem fogták fel. Hányadik közös razziánk is ez? Bár szívesen rákérdeznék erre, mégis megtartom magamnak a véleményem, és inkább lesajnálóan végignézek az értetlenkedőn, aki szinte vibrál a türelmetlenségtől, és a vágytól, hogy végre lövöldözni kezdhessen.

Visszafordulok a konzol felé, és arról sem mondok semmit, hogy világ életemben allergiás voltam arra, ha hozzá nem értők sürgetnek. Legyünk őszinték, egyre rosszabbul tolerálom. Az izomagyak valahogy képtelenek megérteni, hogy mit tesznek az olyanok értük, mint például én. Már számon sem tartom, hányszor magyaráztam már el eddig pályafutásom során, hogy amikor az izom-egységeknek várnia kell, az nem azért van, mert éppen nem csinálok semmit. Épp ellenkezőleg, ez az egész az ő biztonságukat szolgálja.

Én speciel sosem az eszükért szerettem őket, hanem a látványért. Kinek ne vonzaná a pillantását az a rengeteg feszülő izom? Legszívesebben megtapogatnám a megtermett bicepszeiket, de így legalább a látvány alapján elhiszem róluk, hogy nem okoz gondot nekik a súlyos fegyverzet cipelése. Az meg, hogy a legkisebb intellektuális felfogás is kihívás elé állítja őket, úgy látszik, csak engem bosszant. De ha egyet-kettőt seggbelőnek, csak megtanulják, hogy a sietség nem vezet sehova. Mert hogyan lehetnék a behatoló-egység szeme és füle, ha nem vonok az uralmam alá minden létező kamerát és egyéb eszközt.

– Azonnal mehettek, amint biztosan tudom, hogy mi vár rátok odabent – minden türelmemre és kimértségemre szükségem van, hogy ne hajtsam el a fenébe már csak a saját lelki egyensúlyom miatt is.

– Iparkodj, zseni gyerek, nem érünk rá egész nap – mordul rám az iménti.

Még egy dolog, amit szó nélkül hagyok. Ezek akkor sem értenék meg, hogy mennyire az én agyamtól függenek, ha történetesen tényleg a halál torkában lennének. Fel sem nézek a monitorokról, az ujjaim szinte szimfóniát játszanak a billentyűzeten. Azt meg senki másnak nem kell tudnia, nem az az igazi munka, amit a kezem láttatni enged, hanem az, ami a fejemben történik. Minek terhelni az egyébként is nehéz felfogású tudatukat?

Egyébként is kész vagyok. Végre a benti összes kamera képét látom, mindenkiről tudom, hogy hol tartózkodik az épületben. Most már mehetnek. Megadom nekik az engedélyt. Aztán szinte rám sem néz, kivágódódik a furgonból, miközben minden emberét utasítja, hogy foglalják el a kijelölt helyüket. Látom rajta, hogy legszívesebben beledörrenne, de a torok mikrofon miatt suttognia is elég.

Figyelem őket, ahogy felsorakoznak az épületegyüttes körül, és pozícióba kerülnek minden be- és kijáratnál. Nincs mitől tartaniuk, a benti biztonsági szolgálat azt a videó feedet látja, amit én játszok nekik, nem gyanítanak semmit. És ez így is marad, amíg a behatoló egység rájuk nem rúgja az ajtót. Addig nekem van egy kis időm körülnézni odabent.

Ha megtalálom, hogy hol vannak a viadalok vagy a szervezők pontosan, egyenesen oda tudom irányítani az egységeket. Amíg ők betörnek pár ajtót, és kirobbantanak néhány falat, én is körülnézek. Sorra szörfölök a kameraképek között, de nem a furgonban felszerelt monitorokat nézem, hanem a a streamet a fejemben. Így sokkal gyorsabb, és egyébként is szeretem az elképedt pillantásokat, mikor nem értik, hogy hogyan tudott szemet szúrni nekem egy-egy apró részlet. Szeretek lenyűgözni, na. Mindenkinek kell egy hobbi.

Ahogy egy kameraképről váltok fejben a másikra, gyorsan megtalálom a ringeket. Ebben a komplexumban van vagy tizenöt. Szerencsére egy kisebb hadsereggel érkeztünk, úgyhogy az összes rohadékot le tudjuk tartóztatni, akik robot és android viadalokat jöttek nézni. Van itt aztán minden, az egyik küzdelem gyomorforgatóbb, mint a másik. Én pedig amint megtalálok egy ringet, azonnal küldöm a pontos helyét és az odavezető optimális útvonalat a legközelebbi egységnek.

Nézni is alig bírom ezeket a viadalokat. Robotok és androidok egymás ellen, kutyák vagy nagyvadak ellen, de az igazi szenzáció, amikor androidok küzdenek emberek ellen. És ahogy a kameraképeken szörfölve egyre mélyebbre jutok az épületben, egyre durvulnak a viadalok, egyre nagyobb a tét. Természetesen a legeldugottabb és legvédettebb helyen találom meg a VIP arénát. Ide aztán nem juthat be akárki. Már a beugró is több pénz, mint amit egész életem során valaha látni fogok.

És éppen meccs van. Ezt a szerencsét. Remélem, az összes rohadékot leültethetjük majd jó hosszú időre. Az egyik kamerával jobban ráközelítek a ringre. Egy android küzd egy kisebb hadsereg ellen, és amennyire elnézem a helyzete a legnagyobb jóindulattal is reménytelen. Ahogy jobban szemügyreveszem, megdöbbenek. Egy android a Paddington szériából. Ezt a sorozatot már több, mint tíz éve gyártják, a nevét pedig a Nagy-Londoni Paddington negyed első robot és android gyáráról kapta. A széria neve onnan ered, hogy ez volt az első magán felhasználásra széles körben is igénybevehető android.

Millió és egy Paddingtont láttam már eddig, de soha még ilyen személyreszabottat. Ez a példány hatalmas, még én is eltörpülnék mellette. Sosem voltam igazán nagy darab, de magas és inas, éppen ezért mindig jól esik olyanokat látni, akik mellett kisebbnek érezhetem magam. Ez a Paddington pedig pontosan ilyen. Arról nem is beszélve, hogy mennyire jól esik ránézni. A küzdelem során elszakadt ingje láttatni engedi széles, kidolgozott mellkasát, és hatalmas karizmait. Az arcát nem látom jól ebből a szögből, de azt igen, hogy fekete haja rövidre van nyírva, és az az arcát keretező favágó szakáll… Soha nem fogom megérteni, hogy egy küzdelemre szánt adroidnál miért küszködnek ennyit vele, hogy ilyen megnyerően nézzen ki?

Épp próbálok átváltani egy olyan kameraképre, ami jobban láttatni engedi ezt a mesterművet, de valahogy egyik sincs jó pozícióban. Akárhogy igyekszem jól beállítani ezeket, azok az átkozott kamerák nem mozdulnak úgy, hogy igazán jó rálátást biztosítsanak a Paddington arcára. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy mennyire rosszul áll számára a küzdelem. Az egyik karja már nem mozog, csak hasznavehetetlenül lóg a teste mellett, ahogy ugyanazon az oldalon a lábát is húzza. Ép kezében egy vascsövet szorongat, és azzal próbálja távol tartani az embereket. Nem tudom, hogy jutott ahhoz csőhöz, de könnyen lehet, hogy még a harc előtt nyomták a kezébe, hogy legalább látszólag legyen valami esélye a támadói ellen.

Az őt körülálló, a legváltozatosabb módokon állig felfegyverzett emberek egyre inkább összezárnak körülötte, kétség sem fér hozzá, hogy a legaljasabb, legbrutálisabb módon akarnak végezni vele. Nem hagyhatom. És nemcsak a kötelesség tudat miatt. Persze, bármit megtennék bármelyik embertelen harcra kényszerített robotért vagy androidért, de ebben a Paddingtonban valami kifejezetten vonz. Őt mindenképp meg akarom menteni.

Nem is értem magam. Akármit csinálok is, az összes itt lefoglalt robot és android az Egyesült Világ Rendfenntartás bizonyítékraktárába kerül majd. A rendőrök szemszögéből tökéletesen mindegy, hogy működésképesek maradnak-e, hiszen amíg a memória egységük nem sérül, én bármit ki tudok szedni belőlük. Na jó, majdnem bármit. Nem akarok nagyképű lenni, de ezen a téren rekorder vagyok. A legtöbb, amint vissza tudtam állítani, huszonhét formázás volt.

Embertelenül hangzik, ugye? Ugyan kinek jutna eszébe egy szerencsétlen robotot vagy androidot huszonhétszer leformatálni? Pedig van ilyen. És még csodálkoztak, hogy saláta lett szerencsétlenből. Ezeket a mesterséges agyakat nem arra találták ki, hogy bármikor kedvükre legyalulhatóak legyenek. Nem, ebben túlságosan is hasonlítanak az emberi agyakra.

Nagyon elkalandoztam, ami annál is inkább probléma, mert a Paddington szénája minden egyes eltelt perccel egyre rosszabbul áll. Ha nem lépek gyorsan közbe, és bezúzzák a fejét, akkor aztán semmit sem fogok tudni megmenteni az emlékeiből. Pillanatok alatt behackkelem magam az agyába, és átveszem az irányítást, de mielőtt bármit tehetnék vele, kénytelen vagyok kikapcsolni a tudatát, annyira ellenáll nekem. Elképesztő akarat és személyiség van ebben az android testben, már ennyiből tudom.

Nem akarok ártani neki, az hogy “kikapcsolom” igazából csak olyan, mintha aludna egyet. De így legalább szabadon rendelkezhetek azzal a nem mindennapi testtel. Ami jelenleg csak annyit tesz, hogy alaposan szétcsapok azok közt, akik a Paddington életére törnek. Olyannyira lefoglal ezt az egész, hogy eleinte meg sem hallom a fülemben a sercegést – beletelik egy kis időbe, hogy felfogjam, épp egy tűzharcot hallok –, majd ezt az egészet elnyomja izomagy hadnagy ingerült hangja.

– A francért tartunk téged, zsenigyerek! – még a dobhártyám is beleremeg a hangerőbe, ez éppen elég váratlanul ér ahhoz, hogy most se küldjem el a fenébe. Rég nem vagyok gyerek, hónapokkal ezelőtt lettem harmincegy. – Szólhattál volna, hogy a folyosón fegyveresek várnak. Nem ez lenne a dolgod?

Hoppá. De. Elvileg ez lenne a dolgom. Nem lenne szabad hagynom, hogy a behatoló egység tagjai megölessék magukat. Gonosz vagyok, tudom, de nagyon erős a gyanúm, hogy nem lestek be a kanyarba, csak berontottak, most meg kikérik maguknak a golyózáport. Kiszállok a Paddingtonból, rossz érzés látni, ahogy összeesik, de abban a biztos hitben fordítom el a szemem róla, és váltok át a hadnagy csapatára, hogy senki sem fogja bántani. Hála nekem a VIP arénában kitört a pánik, azzal ellesznek majd a bent tartózkodok.

– Már nem vagytok messze a VIP arénától – közlöm a hadnaggyal teljesen tárgyilagosan –, szerintem nem meglepő, hogy ennyire védik. Viszont telt ház van, lesz bőven kiket összecsomagolnotok.

– És hogy a bánatba jutunk el odáig? – Ej de kis türelmetlenek vagyunk…

– Van mellettetek egy szerviz akna – magyarázom neki türelmesen –, az néhány elágazás után az arénába visz, mindjárt küldöm a tervrajzot…

– Láttad, hogy mekkora az a lyuk? – A hadnagy kifejezetten ideges és türelmetlen. – Még te sem férnél be ide, zsenikém!

– Akarsz fogadni? – kötekszem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy a magam nyúlánk alkatával egészen biztosan beférnék. – Mindig elfelejtem, hogy óriásokkal játszom. Ebben az esetben viszont, azt kell mondanom, hogy nincs más hátra, mint előre. Csak kérek öt másodpercet, amíg kisütöm a szemüket.

Külön mondanom sem kell, a hadnagy már kiadta a parancsot, hogy mindenki takarja el a szemét. Én meg azt tettem, amihez kiválóan értek, rendeztem egy kis káoszt, egy jól irányzott fényrobbanás, és a behatoló egységnek nem lesz gondja ellenállásra. Mire kitisztul a szerencsétlenek szeme, már darabokra is szedték őket.

Figyelem, ahogy a hadnagy és az emberei megállíthatatlanul megindulnak a VIP aréna felé. Remélem, hoztak elég pántolószalagot, hogy az összes rohadékot meg tudják kötözni.

– Hadnagy, ha végeztetek – szólok a rádióba –, szedjétek össze a robotokat és androidokat is. Van az arénában egy Paddington, ő a legmagasabb kategóriás android, akit láttam, ő a jobb tanunk.

– Ezek csak gépek, tudóska, de persze, hozunk neked játékokat.

Megint nem teszek megjegyzést. Ismerem a hadnagyot, tudom, hogy mennyire nem jó a temperamentuma rossz oldalán lenni. De egyszer majd… csak ki kell várnom, és egészen biztosan helyreteszem azt az eltévedt fejét. Miután mindenkit elintéztem, aki jobban árthatott volna a Paddingtonnak, olyan helyen hagytam, ahol a behatoló egység megtalálja majd, viszont baja sem esik. Ezután minden figyelmemet visszafordítom a csapatok felé, és mindenkit oda navigálok, ahol épp szükség van rájuk. Nem kevés akaraterőt követel tőlem, hogy csak fél szemmel lessem a Paddingtont, hogy rendben van-e még.

Persze nekem hála, tökéletesen gördülékenyen megy az egész bevetés – leszámítva természetesen azt a korábbi pillanatnyi figyelemzavaromat, amit még biztos jó sokáig fogok hallgatni a hadnagytól. Nem mintha zavarna, egy ekkora leckét megérdemeltek.

Innentől egyébként már nem tart sokáig, hogy a behatoló egység az összes termet, összes ringet, összes arénát átfésülje, és összecsomagoljanak bárkit, akiket ott találnak. A razzia végére a csapatok közel hatszáz embert tartóztatnak le. Persze a főszervezők meglógtak, de senki nem számított rá igazán, hogy az igazán nagy halak is horogra akadnak.

Amire viszont senki nem számított az az, hogy az egyik főszervező jobbkezét sikerül megcsípni. Szerencsétlen épp valami nőcskével volt az egyik sarokban, és emiatt nem értesült időben az érkezésünkről. Így nem is tudott megpattanni a VIP arénából. Ha a vallató tisztek jó munkát végeznek, és ha én is épp elég kompromittáló információt tudok kinyerni a lefoglalt robotokból és androidokból, akkor nem csak ő fog nagyon sokáig ülni, de jó eséllyel a legfelső körökből is fogunk tudni még meríteni.

Ez pedig azt jelenti, hogy számomra azonnal elkezdődik a második műszak, amint visszaérünk a központba.

Irodai munka és bonyodalmak

Amikor visszaérünk a központba, egyenesen a bizonyítékraktárba megyek, hiszen oda fogják hozni a lefoglalt robotokat és androidokat. Mindenképp kell oda valaki, hogy felügyelje az izom-egységet, mert nem szoktak finoman bánni a bizonyítékokkal. Egy teljesen fém, alig humanoid robotnak majdnem teljesen mindegy, hogy dobják le a földre, de egy olyan kifinomult műalkotás, mint ez az A++ kategóriás Paddington… igényli a törődést, na…

A bizonyítékraktárban, csak arra jut időm, hogy felkapcsoljam a lámpát, és letegyem a laptopom az innen nyíló kis lyukba, ami az irodám. Évek óta ide elsüllyesztve töltöm a munkanapjaimat, de szerencsére engem ez a legkevésbé sem zavar. Nem vagyok szem előtt másoknak, akiket irritálhatna az összeférhetetlen zseni modorom, és így nekem sem kell emberek közt lennem. mindenki jól jár. Az irodámban épp csak rákötöm a hálózatra a laptopot – és ezt is csak azért, hogy elleplezzem, nem feltétlenül a legális netről jönnek az információim -, máris özönleni kezdenek a raktárba a lefoglalt robotokkal és androidokkal.

Eleinte próbálom irányítani a behatoló egység túlbuzgó tagjait, hogy mit hova tegyenek, de egy idő után már lehetetlen, és egyik gépet dobják a másikra. Utoljára a Paddingtont hozzák, és leszórják a többi robot közé a halomba, majd távoznak. Ha végre az összes röhögő izomagy eltakarodik a birodalmamból, akkor először lehetek egyedül vele. Az az android még mindig igazi mestermunka, és lélegzetelállítóan jóképű. Mégis elhűlten meredek rá. Ennyire nem volt rossz állapotban, mikor utoljára láttam a VIP arénában.

Az arcán széles szakadásokkal foszlik a bőr, néhány helyen még a mesterséges csont is kilátszik a vágások alatt. Az egyik szeme hiányzik, a szemhéját mintha letépték volna, a szemüregén át belátni egyenesen a mesterséges agyig. A ruházata sincs jobb állapotban, a mellkasán cafatokban lóg az ing, és az arcán láthatóhoz hasonló vágások borítják a bőrét. Ezeket a sérüléseket egészen biztosan nem az arénában szerezte. Hiába tudom, mi lesz a válasz – nem ez lenne az első ilyen eset –, mégis rá kell kérdeznem.

– Hé, ezzel meg mi történt? – szólok ingerülten a hadnagy után, aki vigyorogva fordul felém. Én meg a nagyobb nyomaték kedvéért a Paddingtonra bökök.

– Játszottunk vele egy kicsit – feleli ő még mindig nemtörődöm módon vigyorogva. – Hosszú volt a visszaút, a fiúk pedig gyakorolni akartak egy kicsit. Célba dobtunk. De ne aggódj, zsenigyerek, ügyeltünk, hogy a feje ne sérüljön. Arra a szemre meg egyébként sem lesz szüksége. Úgy sem kapcsolja be senki még egyszer. Te meg bármit letöltesz róla így is.

Azt hiszem, senkit sem lepek meg azzal, ha azt mondom, egyenesen vöröset láttam. Ha nem félnék attól, hogy izom-hadnagy egymaga összecsomagol – túlságosan kocka vagyok az ökölharchoz –, bizisten nekimegyek. De inkább vettem egy nagy levegőt, elszámoltam tízig, és a bosszú elegánsabb módja mellett döntöttem. Mire hazaér, egy fillér sem lesz a bankszámláján, sőt ha minden jól megy, nem kevés pénzt keresek majd a személyazonosságával az identitás piacon. Alapszabály: sose haragítsd magadra a hackkert.

Vállatvonok, és kizavarom őket a bizonyítékraktárból, lábatlankodjanak máshol, nekem millió egy dolgom van. Persze mielőtt távoznának, még röhögnek és gúnyolódnak rajtam egy kicsit, én látszólag bosszankodva tűröm, és feltörök még pár bankszámlát, de azokról csak annyit emelek le, amennyit a pocsék humoruk miatt megérdemelnek. Nem vagyok telhetetlen, és gyanúba sem akarok keveredni.

Most hogy végre egyedül hagytak, kezdődhet az igazi munka. Először a lajtsomozás, aztán az adatok letöltése és rendszerezése a rendőrségi szervereken. Mint mindig, most is a legalacsonyabb kategóriás robotokkal és androidokkal kezdem a sort. Általában alig bírom kivárni, hogy alaposabban is szemügyre vehessek egy ilyen csodát, mint ez a Paddington, de most, azok után, amit tettek vele, ránézni sem bírok. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek vele foglalkozni…

Magamat nem kímélve esek neki a munkának. Nem gondoltam volna, hogy ennyi robotot és androidot foglaltak le a razzia alatt. Igazság szerint nem kellene meglepnie, hatalmas komplexumot fésült át a behatoló egység a pincétől egészen a padlásig.

– Te mikor mentél haza utoljára? – ráz fel a munkából az egyik labor asszisztens, akinek az is benne van a munkaköri leírásában, hogy nekem enni és inni hozzon, mikor gyanúsan nincs ki és belépés regelve a kártyámon 24 óránál tovább. Gyors fejszámolást végzek; eddig tizennyolcszor hozott nekem enni, ezt osztva napi hárommal…

– Azt hiszem hat napja – felelem neki elmerengve, de nem nézek fel az android mellkasából, amit ép a központi géphez kötök.

– A főnökség aggódik – a szemem sarkából látom, hogy vállat von, és kelletlenül adja át az üzenetet –, azt akarják, hogy menj ma haza a műszak végével.

– Melyikével? – Erre már odafordulok felé, hogy lássam a frusztrált kifejezést az arcán.

– Haha, nagyon vicces – dohogja ő –, az aktuális műszak végével, te lángelme. És azt is mondták, hogy kifele menet add le a belépőkártyádat a HR-en. De mivel nem sejtették, hogy nem hiszel nekem, jön majd e-mail is róla.

Erre viszont megáll a kezemben minden eszköz, amivel épp az androidot csatlakoztatnám.

– Miért kéne leadnom a belépőkártyámat? – bukik ki belőlem, mielőtt még parancsolni tudnék annak a hülye nyelvemnek.

– Tudom is én. Nem is érdekel. Én csak a postás vagyok – ezzel sarkon fordul, és távozik.

Engem pedig szinte orrba vág a gyanú, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Mármint volt már olyan, hogy az önmagukat végkimerültségig hajszoló alkalmazottakat elküldték kényszer szabadságra, és akkor le kellett adniuk a belépőkártyájukat, hogy ne tudjanak a pihenőidejük alatt besurranni dolgozni. De én? Ugyan mi miatt gondolnák úgy, hogy túlhajtom magam? Oké, hat napja nem voltam otthon, nagy dolog. Akkor sem szóltak egy szót sem, mikor két hónapig ki sem mozdultam a bizonyítékraktárból. Még jó, hogy még azelőtt megdöglöttek az aranyhalaim…

Szóval itt valami más bűzlik. Idegesen járkálok egy kicsit fel alá a bizonyítékraktárban, és már kezdek egész vad dolgokat kikulminálni ebből az egészből. Megtorpanok. Abból sosem sül ki semmi jó, ha én magam akarom kitalálni a dolgokat. Miért nem járok inkább utána? Biztos vagyok benne, hogy legfeljebb öt percet venne igénybe.

Mivel én elég különleges helyzetben vagyok a rendfenntartásnál, közvetlenül a Felső Vezetésnek felelek. Éppen ezért semmi kétségem sincs afelől, hogy a kényszerszabadságolásomról az utasítás a legfelsőbb körökből jött. Általában etikusan játszom a munkahelyeimmel, és a Felső Vezetést nem szoktam meghackkelni. De jelenleg azt súgják az ösztöneim, hogy most meg kell tennem.

Szóval fogom a tál ételt, nem is nézem, hogy mi az, csak automatikusan elkezdem magamba tömni, miközben belépek a felsővezetők közös e-mailjébe. Természetesen nem találok magamról semmit elsőkörben. Bevallom, csalódott lennék, ha találnék, az azt jelentené, hogy még inkompetensebb barmok, mint amilyennek tartom őket. Inkább belépek adminként az e-mail rendszerbe, és azokat az e-maileket kezdem keresni, amiket titkosítottak. Találok is egy levelezést, amin több elég bonyolult titkosítás van.

Még ha ennek nincs is köze hozzám, akkor is bele kell ásnom magam, emellett nem mehetek el. Szakmai ártalom, oké? Neki is esek. Közben tömöm a fejem, észre sem vettem eddig, hogy mennyire éhes vagyok. Kicsit furcsa íze van a kajának, gyűlölöm a koriandert, de hát a laborasszisztens sem tudhat mindent rólam. Azokat a falatokat, amikben kifejezetten érzem ezt a fémes ízt, rágás nélkül nyelem le. A gyomrom már úgyis szokva van a sebtében elfogyasztott ételekhez.

Ez a “bonyolult” titkosítás egyébként némiképp lelombozó volt. A nagy részét én írtam, szóval feloldani sem volt épp vészes. Milyen hasznos, hogy a Felső Vezetés is az én feketepiaci találmányaimból él. Bár, amíg kifizetik, addig nem zavar. Még pár pillanat, és már meg is nyílik előttem a levelezés. És ahogy olvasni kezdem, megáll a számban a kanál.

“Biztos, hogy jó lesz így? Biztosak vagytok benne, hogy nem állt még neki a Paddingtonnak? Egyáltalán hogy érkezhetett meg a raktárba? Nem arról volt szó, hogy elveszítitek? És az a többi ócskavas? Azokon is rengeteg olyan dolog van, ami nem kerülhet napvilágra.”

És a válasz:

“Nincs miért aggódnod. Mindent szigorú rendszer szerint csinál. A Paddingtonnak még nem állt neki, mindig az egyszerűbb robotoktól halad a fejlettebb androidok felé. Átnéztük az eddig feltöltött adatait. Eddig még semmi igazán kompromittáló nem volt köztük. De ma a délutáni műszak végével hazaküldjük rendkívüli szabadságra. És miután kilépett az épületből minden hozzáférése és felvitt adata törlődik. Vele sem lesz gond. Mire legközelebb előkerül, a hírekben fogsz róla hallani. A Rendfenntartás pedig értetlenül áll majd a tragédia előtt, hogyan halhatott meg ilyen váratlanul…”

Kifordul a kezemből a műanyag ételhordó. A koriander! Van az a kimondhatatlan nevű idegméreg, aminek olyan íze van, mint a koriandernek. Basszus! Nincs sok időm, de talán azzal nyertem magamnak egy plusz fél órát, hogy a kaja nagyobbik felét rágás nélkül nyeltem le. Felnézek az órára, este nyolc.

Remek, elindítok egy biztonsági mentést, mindent, amin valaha itt dolgoztam eddig is felmentettem a saját szervereimre, pont az ilyen esetekre, amikor valakinek a tyúkszemére lépek. Csak az utolsó hat nap eredményeit kell most biztonságba helyeznem. Ez nélkülem is lefut legfeljebb egy óra alatt. Nem maradhatok tovább, mert már kezdem érezni, hogy valami nem jó. Kicsit szédülök, és zsibbadnak az ujjbegyeim…

Nem fogok tudni kijutni innen egyedül, és még a kártyámat is le kell adnom a HR-en, hogy ne keltsek gyanút. És a kameraképek! A francba, egyre nehezebben gondolkodom, de ami biztos, hogy a Paddington nem maradhat itt. Át kell programoznom a kamerákat, hogy őt ne mutassák, csak engem, ahogy távozom az épületből. Szerencsére hat napja itt vagyok, és általában ezt a szettet hordom, szóval lesz elég korábbi felvétel ehhez. Még negyed óra, mire ezzel elkészülök, és a dolgaimat is összeszedem.

Mi a következő lépés? Ja igen, be kell kapcsolnom a Paddingtont… Remélem, fog működni, valahogy most már értem, hogy miért bántak úgy el vele. Én hülye… ez jár annak, aki alábecsüli az izomagyakat.

Szerencsére korábban már felcsatlakoztattam a Paddingtont a wi-fire, így fizikai kontaktus nélkül, távolról is be tudom kapcsolni. A gyári mozgatási funkciót aktiválom benne, ami nem hagyja bebootolni a személyiséget, egyszerűen csak az aktuális adminnak engedelmeskedik, aki jelen esetben én vagyok. Mikor felkel a földről, nincs fény a szemében, kifejezéstelen az arca. Gyűlölöm így látni.

Utasítom, hogy várjon a félreeső karbantartó lifteknél, mert ott úgy tudom mozgatni a kamerákat, hogy el tudjon osonni alattuk, és azok a liftek levisznek a parkolóban oda, ahol a kocsimat le szoktam tenni. Én pedig lerohanok a HR-re a kártyámmal, és fohászkodok, hogy egyetlen cserfes alkalmazott se legyen ott, akiktől képtelenség szabadulni.

És valamilyen csoda folytán a HR osztály teljesen üres, csak a morózus ügyeletes van bent, aki csak annyit mordul oda, hogy hagyjam a kártyámat a kosárban az XY kolléga asztalán. Eddigre már annyira zúg a fejem, hogy nem hallom ki a nevet, de nem is érdekel, mert a kosarat nem lehet eltéveszteni. Kártya leadva, indulok a liftekhez.

Közben még kiállítok egy megsemmisítési iratot a Paddingtonra, és elküldöm e-mailben mindenkinek, aki számít. Így nem keresik majd, és abban a hitben hagyok mindenkit, hogy szépen csendben meghaltam, ahogy tervezték. A végrehajtó az egyik alteregóm, jól ellesznek vele, mire rájönnek, hogy csak az ő rendszerükben létezik.

Mire elérem a lifteket, ahol az android vár, már olyanok a lábaim, mintha zseléből lennének. Rászólok a Paddingtonra, hogy segítsen, és ő készségesen és természetesen teljesen érzelemmentesen támogat.

Nem fogok tudni vezetni… a rohadt életbe. Már nehézséget okoz bekapcsolni ezt a funkciót az androidban. De sikerül. Mielőtt kihajtanánk az épületből búcsúajándékképp még aktiválom azt a vírust, amit a belépésem után hagytam a rendszerben pontosan ilyen esetekre. Szerencsére annyi eszem még maradt, hogy tegyek rá késleltetést, hogy csak akkor vágja haza a rendszerüket, amikor már halottnak kellene lennem. Bár ha nincs szerencsém, lehet, hogy tényleg az leszek akkora…

Elmondom a Paddingtonnak, hogy hova vigyen, és ő engedelmesen követi minden utasításomat. Ha ezt túlélem, az első dolgom az lesz, hogy visszakapcsolom rendesen, és bebootolom a teljes személyiségét. De előtte természetesen megjavítom, nem akarom lesokkolni ezzel a megrongált megjelenéssel.

Egyre nehezebben kapok levegőt, alig tudok mozogni, és a gondolataim olyan tompák, hogy abban sem vagyok biztos, hogy nem nyáladzom. Azt még valahogy megértetem a Paddingtonnal, hogy ha magatehetetlen leszek, mire megérkezünk, mit mondjon Clayfordnak.

Clayford a legidegesítőbb, de legzseniálisabb nő, akivel valaha dolgom volt. A legjobb orvos, akit valaha a hátán hordott a föld. Engem is nem egyszer szedett már rendbe. Nem mintha egy hackker sokszor sebesülne meg, ha jól csinálja a dolgait. Ennek ellenére történtek már balesetek velem is. Támadtak már meg korábban, sőt bérgyilkost is küldtek utánam. De még sosem mérgeztek meg. A lényeg viszont annyi, hogy bízom Clayfordban, ő az egyetlen reményem.

Mikor a Paddington betámogat, már annyira megdagadt a nyelvem, hogy nyelni is alig vagyok képes, nemhogy beszélni. Ennek ellenére amikor Clayford meglátott minket, azonnal magyarázatot követelt. Szerencsére a Paddington minden kérdésére tudott válaszolni, majd segített is neki megmenteni a nyomorult életemet.

Clayford nem bánt velem kesztyűs kézzel, de én mégis hálás voltam azért, ahogy kimosta a gyomrom, és teletolt mindenféle gyógyszerekkel. Nem hiszem, hogy bárki más meg tudott volna menteni. Imádtam ezt a nőt, és már így is túl sokkal tartoztam neki. Ha bármit éreznék nők iránt, biztos mindent megtennék, hogy megdönthessem. Bíztam benne, hogy ezeket a baromságokat nem mondtam ki hangosan is, de miután magamhoz tértem, nevetve dörgöli az orrom alá az egészet. Aztán komolyra fordítja a szót.

– Azt gondolná az egyszeri orvos – néz rám összevont szemöldökkel –, hogy valaki olyan, mint te, aki minden nézeteltérést monitorok és hálózati kábelek mögül intéz, elérhetetlen. Ezek szerint tévedtem.

– Az én hibám – krákogom –, ha egy kicsit jobban odafigyelek, gyanúsnak tartottam volna a koriandert…

– A fenéket – legyint Clayford –, ugyanúgy megetted volna, mert soha nem nézed meg, mit tömsz magadba. És egyébként, még mindig undorító az a szokásod, hogy rágás nélkül nyeled le a kaját. Nem értem, hogy nincs még gyomorfekélyed… De az az egy biztos, hogy most ez mentett meg. Ha ezt a szart rendesen megrágod, halott lettél volna, mire az a gép idehozott. Tényleg, mi a fenét tervezel vele?

– Még nem tudom – vonok vállat –, az a Paddington koronatanú lenne, de valaki nagyon nem akarja, hogy az legyen. Ezért dobbantottunk. Most első lépésként rendbe kell szednem. Szóval állíts talpra amilyen gyorsan tudsz, mert el kell tűnnünk innen. Nem akarunk senkiket a nyakadra hozni.

– Már talpra állítottalak, amennyire tőlem telt – jelenti ki –, sőt már azt is elmagyaráztam az androidodnak, hogy mivel tud életben tartani. Ha kiléptek az ajtón, onnantól ő gondoskodik a bőrödről.

Erre csak bólintok. Nincs más hozzáfűzni valóm, és Clayfordnak kimondania sem kell, de ő is akkor fog csak megkönnyebbülni, ha végre jó sok mérföld lesz köztünk. Hiába nem tettem soha semmit, amivel összeköthetnének minket, de mind a kettőnk szakmájában jobb az óvatosság. Nem azért húztuk ilyen sokáig, és értünk el ennyi mindent, mert felelőtlenek vagyunk.

Hagyom a Paddingtonnak, hogy kisegítsen az ágyból, de képtelen vagyok ránézni. Gyűlölöm magam, hogy így kihasználom. Pontosan ezt gyűlölöm a régi robot- és androidtartást visszasírókban is. Azokban, akik azt állítják, hogy nem kell tudat és személyiség nekik, csak feltétlen engedelmesség, hogy lessék minden vágyukat. És a véleményem szerint éppen ezért semmiben sem különböznek az ősi rabszolgatartóktól. És jelenleg nem különbözöm tőlük én sem. Csak abban bízom, hogy a Paddington meg tud majd bocsátani, amikor mindent elmagyarázok neki.

A bunker

Elmondom a Paddingtonnak, hogy hova vigyen minket. Szerencsére ő tud megállás nélkül vezetni, neki elég csak akkor félrehúzódnia a kocsival, amikor meg kell állnunk tölteni. De így is kín és keserv az a másfélnapos út, mire egy mindentől távol eső erdő közepén elérjük azt a rejtekhelyemet, ahova tartottunk.

Viszonylag ritkán jövök ehhez a bunkerhez, szinte csak akkor, amikor aztán tényleg el kell tűnnöm a föld színéről. Ez tényleg egy múzeális óvóhely még a több száz évvel ezelőtti első hidegháborúból. Egy földbe ásott tíz emelet mély luxuskomplexum, amit a régi gazdagok hóbortból és valódi félelemből építettek maguknak. A bejárata is olyan jól el van rejtve, hogy semmi nem látszik belőle, ha csak tudja az ember, hogy mit és hol keressen.

Hatalmas szerencsém volt ezzel a rég feledésbe merült bunkerrel. Teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor egy munka során egy digitális levéltárat törtem fel. A tulajdonos család már generációkkal korábban kihalt, így épp nem volt tulajdonosa a komplexumnak. Én pedig úgy döntettem, hogy épp eleget állt elhagyatottan és elhanyagoltan. Szóval átírtam magamra, aztán minden dokumentumot másoltam és töröltem róla. Két évet fordítottam rá, hogy olyan legyen, ami minden igényemet kielégíti; szóval volt itt minden, luxus lakórész, hatalmas edzőterem, földalatti kert, szerverterem, labor és műhely. Na és persze annyi ellátmány, hogy éveket tölthessek itt.

Egy pár napot lábadoznom kell, mielőtt nekiállhaték rendbeszedni a Paddingtont, de szerencsére nem szorulok a segítségére. Így pedig lelkiismeretfurdalás nélkül hagyom a laborban. Amint érzek magamban annyi erőt, hogy megállás nélkül napokig tudjak dolgozni rajta, azonnal nekifeszülök majd a feladatnak.

És pontosan így is teszek. Öt nappal később nekiállok visszaállítani a Paddingtont eredeti pompájába. Sok munka van vele, de a legkevésbé sem zavar. Mondjuk olyan jellegzetes zöld szemet találni, mint amilyen neki van, nem egyszerű, de végül csak sikerült megoldanom. Nem is beszélve arról, hogy az androidot emberi bőr és haj borítja, és ezeket a speciális szöveteket szintén nem egyszerű pótolni, még szerencse, hogy tartok itt belőle, mert szükség esetén pénzkereseti módszernek sem rossz.

Valaki egyébként rengeteget költött a Paddingtonra, és nemcsak arra, hogy egyedire formálják, de arra is, hogy olyannyira embernek tűnjön, amennyire csak lehetséges. Éppen ezért sem a homlokán, sem a nyakán nem voltak jelezések, amik felhívnák a figyelmet arra, hogy “csak” egy android. A vállán és a mellkasán ott virít ugyan a gyártási száma, és típus kódja, de már nem sokáig, mert én ezeket is eltűntetem róla. Nem hagyok bélyegeket ezen a mesterművön.

Még egy hét elteltével a Paddington készen áll rá, hogy bekapcsoljam. A biztonság kedvéért lementem a teljes személyiségét, és minden emlékét, de nem nézem meg őket. Majd ő elmeséli, ha el akarja. Nézem még pár pillanatig ezt a csodálatos férfit, ahogy a széken ül előre billent fejjel, mintha csak aludna. A megtévesztésig embernek tűnik. Ha nem tudnám jobban, senki sem tudna meggyőzni ennek az ellenkezőjéről.

Aztán elunom a várakozást, és aktiválom a Paddingtont, ő pedig megrándul, mintha csak nyugtalan álomból ébredne. Aztán hirtelen felemeli a fejét, és rémülten körbefuttatja azt a hihetetlen zöld szemét a műhelyben. Miután nem talál semmilyen veszélyforrást, gyanakvó, bizalmatlan pillantása rajtam állapodik meg.

– Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdezi a maga mélyen búgó hangján, és egek, még a térdem is megremeg tőle. – Ki a franc vagy te?

Össze kell szednem magam, hogy értelmesen tudjak válaszolni neki. A döbbenetet már nem is említem, amit afölött éreztem, hogy mennyire tűnt embernek a Paddington a maga zavarával.

– Jogos – bólintok –, kezdjük a bemutatkozással.

Mielőtt bármi egyebet mondhatnék, magához ragadja a szót.

– Rendben, kezdjük azzal – magára mutat –, Paddingon Smith, Paddy.

Ezek után várakozva rám néz.

– Lucas – elhallgatok egy pillanatra –, csak Lucas.

Nem mondok neki vezetéknevet, mert hirtelen fogalmam nincs, melyik nevemen kellene bemutatkoznom. Arról nem is beszélve, hogy nincs kedvem észben tartani, hogy melyik hamis nevet mondtam neki. Ő erre csak felvonja a szemöldökét, és látom rajta, ahogy nyugalmat és türelmet erőltet magára.

– Jól van, Csak Lucas. Lennél kedves elmondani, hogy hol a francban vagyok, és mit keresek itt?

– Mire emlékszel? – kérdezek vissza óvatosan, azt mindenképp érdemes felmérni, hogy sérültek-e esetleg az emlékei a nem épp kedves bánásmód miatt.

– Az arénára – feleli ő azonnal –, azok a szemetek elvitték a kislányomat, és azt mondták, csak akkor adják vissza élve, ha megnyerem a hülye versenyeiket. Már az utolsó meccs volt… aztán nem tudom… Talán kiütöttek? Többre nem emlékszem.

Én ütöttem ki. De erről nem világosítom fel az ő lelki nyugalma és a saját képem épsége érdekében. De tényleg jól hallottam? Azt mondta, a kislánya? Mi a fenéről beszél? Óvatosan puhatolózni próbálok.

– A kislányodat? – Na jó, a finomkodás sosem volt az erősségem.

– Igen – néz rám türelmetlenül. – Te új vagy a csapatukban, és neked nem mondták el, hogyan szerveznek be új játékosokat a ketrecharcaikba? Vagy téged csak azért tartanak, hogy rendbeszedd a versenyzőiket?

– Paddy – szólok rá erélyesen, és még engem is meglep, hogy ez milyen sikeresen elhallgattatja –, már nem vagy ott. És én sem vagyok az ő csapatukban. Sőt orvos sem vagyok, te pedig nem vagy orvosra szorulva, nem is voltál – figyelem, ahogy az értetlenség egyre inkább szétterül az arcán –, nézz körül. Ez nem egy gyengélkedő. Ez egy android– és robot szerelőműhely.

– Most csak a fejembe akarsz mászni, ugye? – Minden tagja megfeszül, kifejezetten ugrásra készen ül velem szemben.

– Nem. Csak azt mondom, hogy nincs szükséged orvosra, mert nem vagy ember. Egy Paddington típusú android vagy. És lányod sincs. Az minden bizonnyal csak valami beültetett emlék.

Olyan sebességgel pattan fel, hogy nem is látom a mozdulatot. Kirúgja maga alól a széket. Hátrálni kezd, amíg a háta neki nem ütközik a falnak. Én pedig megkönnyebbülök valamennyire. Szerencsére nem rontott nekem, hiszen esélyem sem lenne az ereje ellen.

– Mi ez az egész? – kérdezi ő halálra váltan, hihetetlen, hogy még azt is meg tudták valahogy oldani, hogy elsápadni is képes legyen. – Mit akartok még tőlem? Nem elég, hogy elvettetek mindent, fogalmam sincs, hol tartjátok fogva Maryt… Mindent megtettem, amit eddig csak kértetek! Mit kell még tennem, hogy elengedjetek végre? Hogy legalább őt elengedjétek? Hol kell eljátszanom, hogy csak egy francos android vagyok? Nem érdekel a miért… Csak az, hogy ha ezt megcsinálom… akkor láthatom végre?

Elképedve és értetlenül hallgatom ezt a kirohanást. Akárki programozta is ezt a szerencsétlen Paddingtont, tényleg elhitették vele, hogy ember, és hogy van egy gyereke. Zseniális módja az engedelmességre bírásának. Hogy a francba fogom meggyőzni, hogy minden amit az életéről hisz, az csak program?

Folytatása következik…

Ha tetszett, és még olvasnál tovább, ide kattintva megteheted.