21. Egyhelyben

Elindultak a kórház felé, hátha megtudhatnak valamit Bastionról. Közben Espada elmesélte, hogy mikor ledőlt a kapu, ők is előre törtek, hogy benyomuljanak a városba. Őt igazából sodorta a tömeg, nem is vette észre, hogy Bastion lemaradt, ő még sokáig abban a hitben volt, hogy bátyjának hála sebezhetetlen. Ha szólt is utána, mikor távolodni kezdett, a csatazajtól nem hallott semmit, a robbanásoktól pedig a füle. Akkor tűnt fel neki, valami nincs rendben, mikor elkezdtek körülötte hullani azok, akiket Bastion levédett. Visszafordult, de már nem látta, hogy hol van. A befelé nyomulók pedig őt is tolták maguk előtt.

Aztán maga sem tudta mi történt, felkeltek a csatatéri hallottak, félreszorították őket, és egészen a város szívéig nyomultak. Lefegyverezték a benti egységeket, de senkit sem öltek meg, aki nem adott rá okot. Aki pedig mégis, az csatlakozott hozzájuk. Aztán elfoglalták a kórházat. Végül pedig rendezett sorokban lefeküdtek a főtéren, és nem mozdultak többet.

– Mikor először megláttam a halottakat, nem tudtam hova tenni a történteket – ért mondandója végére Espada –, azt gondoltam, hogy te csinálod, de a halottakat elnézve annyira önállóak voltak… Hogy tudhatták volna mindezt, egy élő nélkül? Hogy lehettek ennyire önállóak?

– Én élesztettem fel őket, ez igaz. Azt az utasítást adtam nekik, hogy védjenek meg minket – próbálta érthetően szavakba önteni a gondolatait Loire –, ők mind katonák, a parancs pedig egyértelmű volt. Attól, hogy halottak, még tudják, hogy működik egy csata. Én felkeltem őket, elmondom, hogy mit kérek tőlük. Ők pedig teljesítik, maguktól. A tagjaikat nem én irányítom, maguktól is tudják, mit kell tenniük…

– Ne beszéljetek erről – szólt rájuk rosszallóan Ward –, nem akarom, hogy bárki meghallja, Loire mire képes. Nem akarom, hogy emiatt veszélybe kerüljön. Világos?

Ezt annyira ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy egyiküknek sem jutott eszébe tiltakozni. Ward sóhajtott egy hatalmasat, nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Luther a lelkére kötötte, hogy igyekezzen titokban tartani, hogy Loire mi valójában. Most döbbent rá, hogy ez mekkora kihívás is ez. A lány csapni való orvos, ezt bárki megmondhatja, aki az ő arcára, vagy Harmadik lábára néz, Espada még évekkel ezelőtt iszonyatos sebhelyekkel gyógyult mellkasáról nem is szólva. Akkor mégis, mivel tudná álcázni, hogy animátor? Ezt te sem igazán gondoltad végig, apa, tett szemrehányást gondolatban.

Lassan elérték a kórház bejáratot, Chealsey is épp akkor érkezett oda egy másik irányból. Fehér köpenyét több helyen átitatta a sebesültek vére, haja szétzilált szénakazal volt, arcán fáradt kifejezés ült. Már felszaladni készült a lépcsőn, de mikor észrevette a közeledőket, egy kis lelkesedést erőltetve magára visszalépdelt eléjük.

Végigfutatta pillantását a kis társaságon, tekintetét rövidebb ideig Harmadik lábán, majd Ward arcán felejtette. Ez utóbbi annyira felkeltette az érdeklődését, hogy elé is állt, vicces látvány volt, ahogy a maga jóval alacsonyabb termetével felnézett Wardra, és az arcába meredt. Az viszont határozottan kényelmetlen jelenet volt, mikor kecses ujjait megpróbálta végighúzni a férfi arcára nőtt hegen.

– Igazán nem semmi munka – dicsérte meg.

Ward bizalmatlanul húzta el fejét a doktornő keze elől, ez az egész helyzet nem tetszett neki. Chealsey is észrevette az elutasítást, de nem kért elnézést kellemetlenül közvetlen viselkedéséért.

– Ha még valaki megjegyzést tesz a gyógyítási képességeimre – robbant ki Loire-ból minden frusztráltságával együtt –, azt valami nagyon csúnya átokkal fogom jutalmazni.

– Épp ellenkezőleg – villantott rá egy elismerő mosolyt Chealsey -, lenyűgözött, ahogy összeraktad ezt az arcot.

Loire ki akarta kérni magának mindannyiuk nevében, hogy Ward nem csak egy arc, nem csak valami, amin gyakorolni lehet. De mégsem szólalt meg, fáradt volt ahhoz, hogy jelenetet rendezzen. Biztos volt benne, hogy Chealsey is tudja, milyen átkokat vakart ki a két társából. Biztos volt afelől, hogy minden második sebesültet jobban vagy kevésbé rontások gyötörtek meg… De mégis csak Chealsey az orvos, az a dolga, hogy észrevegyen ilyeneket. Biztos tudta, mire számítson, ha ott merte hagyni velük.

– Elnézést, doktornő – próbálta elterelni a figyelmet iménti nyers megnyilvánulásaikról és a rájuk ült kellemetlen csendről Ward –, csak azért jöttünk, hogy információt kérjünk a társunkról. Remélem, emlékszik rá, ön küldte be két szanitéccel. Nem volt túl jó bőrben.

– Információval sajnos nem most szolgálhatok – rázta meg a fejét Chealsey. Ward azt a kifejezést látva az arcán, nem lepődött volna meg azon, ha a doktornőnek fogalma sincs róla, kiről beszélnek. Végignézve rajta, bárki számára világos lehetett, hogy annyi sebesültet vizsgált meg, hogy valószínűleg számát sem tudja. – Még nem volt módom bent is körülnézni. Teljesen tele van a kórház, senkinek sincs kapacitása most egy-egy beteg dolgai után futkosni. Szerintem pihenjenek le egy kicsit, az alkalmi szállásokat itt jelölték ki a közelben, keressék a munkásszállókat. És legyenek nyugodtak, amint időm engedi, felkeresem a szállásokat, és teszek ki híreket.

Ezzel Chealsey felfutott a lépcsőn, otthagyta őket. Wardnak módja sem maradt utána szólni, hogy legalább támpontként Bastion nevét megmondja neki. Mikor Chealsey belépett a kórházkapun, a férfi azt vette észre, hogy a többiek mind őt figyelik. Ő volt a főnök, tőle várták, hogy mondja meg, mi legyen. Ő pedig abban a pillanatban inkább lett volna bármi más. Zavarában megvakarta a füle tövét, az sem érdekelte igazán most, hogy épp nem feltétlenül tiszti méltóságot sugároz.

– Hát srácok – szólalt meg –, nincs jobb ötletem. Keressük meg akkor azokat az ideiglenes szállásokat. Az az igazság, hogy én tudnék aludni – ezzel Espada is egyet értett, de Loire és Harmadik nem feleltek semmit. – Van kedve csatlakozni, Simon? Vagy inkább megkeresi a barátait?

– Inkább magukkal tartanék, uram – jelentette ki a férfi, a történtek után nem igazán tudta, mint mondhatna főleg a vonaton talált alkalmi barátainak, és egyelőre azzal sem volt kedve szembesülni, hogy esetleg már nem élnek.

– Loire – rázta fel a lányt Espada, aki még mindig a kórházra, talán Chealsey hűlt helyére meredt –, hallottad, itt most nem tehetsz semmit. Menjünk.

Majd mikor még mindig nem felelt, karon ragadta, és finoman húzni kezdte maga után. Loire vonakodva követte. Nyugtalan volt, hogy senki nem igyekszik biztosítani afelől, hogy Bastionnal minden rendben lesz. A maga módján persze értékelte az őszinteségüket, hogy nem próbálják hiú reményekben ringatni.

Az alkalmi szállások valóban nem voltak messze, pár sarokra csak a kórháztól. Ahogy Chealsey is megmondta nekik, a munkásszálló épületek lépcsőházait foglalták el. Külön kijelöltek párat a férfiaknak, és másokat a nőknek. Loire az első üres szobáig ment a saját lépcsőházukban, minden felszerelését bedobálta az egyik ágyra, majd lerogyott a táskái mellé.

A szoba belsejét pásztázta, nem volt benne semmi, két ágyon, két szekrényen, instabil polcokon, egy csapon és egy aprócska ablakon kívül. Odalépett a szekrényekhez. Kinyitotta először az egyik ajtaját. Egyetlen indulatos mozdulattal belehajította a hátizsákját, úgy ahogy volt, semmit sem vett ki belőle. Rácsapta az ajtót, elfordította a kulcsot, majd az egyik zsebébe süllyesztette. Arrébb lépett egyet, hogy benézhessen a másik szekrénybe is. Érdekes módon azt zárva találta. Kulcs sem volt az ajtóban. Vállat vont. Nem érdekelte különösebben.

Inkább az ágyak felé fordult. Loire pont annyira érezte üresnek és sivárnak magát, mint amilyen a szoba volt. Rádöbbent, számot kell vetnie azzal, hogy Bastion esetleg meghal, és az pont ennyire üres és sivár érzés lesz. Csak az épp örökké fog tartani, nem ér véget annyival, hogy feláll és kimegy innen. De mi lesz akkor, ha a többiek életét is követeli majd a háború? Biztos nem bírná… nem akarná egyedül túlélni.

Ahogy ilyen vidám gondolatok forogtak a fejében, észrevett egy könyvet az egyik vacak, kis polcon. Odasétált, a kezébe vette, „Hallgatjuk, Doktor úr!” olvasta a címet. Visszaült a hozzá közelebbi ágyra, miközben felnyitotta a megfakult borítót. A dicstelen világ dicsőséges felbomlásának fénytelen regéje, olvasta az alcímet az első oldalon.

Rémlett neki ez a regény, annyi legalább is, hogy a Dicsőséges Esthadon minden utódállamában – legfőként Eshterben – szigorúan tiltott olvasmány volt. Ezek szerint a Határhegyek nem érezte magára is vonatkozónak ezt a tilalmat. Erre Loire csak megvonta a vállát, ez a lázadó határvidék úgy általában utódállamnak sem érezte magát. Amennyire tudta, sokkal inkább volt független gerilla fészek, mint bármi egyéb. Lapozott még egyet, ott egy pár soros töredékes vers fogadta:

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.[1]

Ezen a pár soron Loire akaratlanul is elmosolyodott. De mielőtt végiggondolhatta volna az élőkre és holtakra vonatkozó, a sorok közt elrejtett mélyebb mondandót, meg úgy általában végigolvashatta volna a visszamaradt versszakokat, megcsörrent a telefonja. Ahogy megnézte a kijelzőt, meglepődött. Espadától kapott egy üzenetet. Annyi állt benne, hogy vacsora után néznek, csatlakozzon hozzájuk, ha van kedve, ha elkerülnék egymást, a főtérre mennek ételosztásra.

Hirtelen nem is tudta min lepődjön meg jobban. Azon-e, hogy a mobilok működnek ilyen messze a civilizációtól – azt sem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán minek hozta el a telefonját, hiszen senkit nem akart felhívni otthon. Azt azért el kellett ismernie, hogy Salva Scientia tudósai jó munkát végeztek. Azon viszont határozottan elvigyorodott, hogy a fiúk tudnak most az evésre gondolni.

Zsebre vágta a telefonját, ahhoz nem volt kedve, hogy bármit válaszoljon nekik, fogta az imént talált könyvet, és kilépett a folyosóra. Bezárta az ajtót, és magával vitte a kulcsokat, hogy senki se bútorozhasson mellé. Lesétált a lépcsőkön az épület elé, és ahogy kilépett a kapun, még épp látta Wardot és Espadát a főtér felé tartani. Ő mégsem indult utánuk.

Inkább leült az épület előtti beton virágláda szélére – nemhogy virág, még föld sem volt benne -, és onnan nézett a fiúk után. A kezében tartott puhaborítós könyvet gyűrögette. Akart is olvasni belőle, de mégsem volt kedve. Aggódott, remélte, elcsípheti Chealsey-t, mikor jön híreket hozni.

Ezalatt Ward és Espada határozott léptekkel haladtak a főtér felé az esti ételosztásra. Nem vették észre Loire-t, ahogy a virágládán ücsörögve nézett utánuk. Mikor nem érkezett válasz Espada üzenetére, azt gondolták, hogy talán őt is legyűrte a kimerültség, mint Harmadikat. A férfi egyébként hozzájuk pakolt be, de ételért ő sem jött le, azt mondta egy tapodtat sem bír már aznap menni. Arra kérte csak Wardot és Espadát, hogy ha tudják, hozzák el az ő vacsoráját is. Ők meg úgy voltak vele, hogy ha Loire-ét úgyis elhoznák, akkor már az övé sem jelenthet gondot.

A két férfi egymás mellett lépdelt, és bár mindketten fáradtak voltak, nem bírták megállni, hogy ne mulattassák egymást egy-egy heccelődő megnyilvánulással. Bármennyire volt is ez illetlen és nem való az után a nap után.

– Hát hallod, öcsém – sóhajtott fel egyszer csak Ward -, olyan éhes vagyok, hogy egy fél elefántot meg tudnék enni. Utána meg aludnék rá egy pár napot.

– Hát én a helyedben inkább előre arra aludtam volna párat. Méghozzá arra, hogy Loire-t a sebeim közelébe engedjem – cukkolta Espada.

Erre mintha elvágták volna a korábbi viccelődést. Ward vonásai megmerevedtek, megváltozott hangján adott feleletet.

– Ha akkor alszom rá, már nem lennék itt – nem volt épp kifejezetten rosszalló a válasz, de ahhoz elég, hogy elvegye a másik kedvét a további poénoktól.

Espada pedig tudta, mikor kell témát váltani. Úgyhogy mivel most ketten voltak, úgy döntött, hogy ideje a valóban fontos dolgok megbeszélésére térniük.

– Mikor indulunk? – Kérdezte inkább, tudott arról, hogy Ward egy egész halom titkos küldetésről kapott listát, és hogy az első adandó alkalommal elválnak majd útjaik a seregétől.

– Holnap vagy holnap után – felelte Ward egy fáradt vállrándítás kíséretében, még nem közölték vele az ennyire pontos részleteket -, gondolom lesz majd temetés, amin nekünk is ott kell lennünk a morál kedvéért. Szóval ettől függ.

– Tudsz mindent?

– Igen.

– És mi mikor tudjuk meg? – tette fel a tíz pontos kérdést Espada.

– Amikor eljött az ideje, egy perccel sem később – volt a magától értetődő válasz.

– Hát tesó – vigyorgott Espada –, te aztán laza katona vagy. És Bastion?

– Mi van vele?

– Helló! Nélküle eggyel kevesebben vagyunk – tárta szét a karját a fiú –, gondoltam próbálsz találni egy másik mágust, hogy meglegyen a létszám, hogy legyen, aki vigyáz a bőrünkre.

– Eszembe sem jutott ilyen hülyeség – rázta meg a fejét Ward –, rajtuk kívül egy mágusban sem bízom. Másban sem nagyon.

– De akkor is emberhátrányban leszünk – értetlenkedett Espada -, az adótoronyhoz nem vagyunk elegen – Espadát egyáltalán nem nyugtatta meg a tudat, hogy védő nélkül kell majd útnak indulniuk.

– Tudom. Arra gondoltam, Simont visszük. Tökös gyerek, Loire-t is jól kezeli… vagyis, valami olyasmi…

– És áruld el, hogy akarod vinni, ha esetleg nem fűlne hozzá a foga? A hátadra veszed? Nem biztos, hogy ilyet érdemes paranccsal vinni.

– Gyökér – vigyorodott el Ward –, természetesen nem viszem, ha nem akar jönni, de gondoltam, megkérdezem, beugrana-e. Őt még ideiglenesen be is engedném a csapatba.

– Hát, ha van annyira botor, hogy vásárra vigye velünk a bőrét – nevetett fel Espada –, de legalább jó társaságban tenné. Szóval, tőlem rendben. Megbízom az emberismeretedben.

– De nem kedveled – vonta le a maga következetésit Ward az öccse arcát fürkészve.

– Nem – felelte teljesen magától értetődően Espada – sokat kell még dolgoznia azon, hogy megbocsátsam neki, ahogy a vonaton Loire-ral és Bastionnal viselkedett. De ne aggódj, tudom, mit vársz el. Nem fogok kötekedni vele.

– Nagyon helyes – vigyorodott el Ward is –, nem bánom, hogy nem kell külön kérnem.

– De hát ismersz – túrt bele a hajába zavartan a fiú –, sosem okoznék csalódást.

Nem sokkal később elérték a főteret, ahova addigra már becipelték az aznapi fejadagokat is. Jó hír volt, hogy a szállítmányos vonat nem sérült meg, és legalább aznap este lesz mit enniük. Az már kevésbé tűnt jónak, hogy addigra már a főtérre vezető összes lehetséges utcában tömött sorokban kígyóztak az éhes katonák. Akármerre néztek, láthatólag mindenfele hosszú sorban állás várt csak rájuk. De mivel nem volt más választásuk, kiválasztottak egy-egy szimpatikus sort, hogy majd az veszi fel a többiek fejadagját is, aki előbb az ellátmányos elé kerül.

Már lassan egy órája álltak sorban, mikor egyszer csak az az oszlop, amiben Espada toporgott, begyorsult, és a fiú hamarosan az éltelosztó katona elé ért. Eddigre már Ward is átállt mellé, aztán már csak igazolniuk kellett azt ujjlenyomatukkal, hogy ott voltak az éltért, illetve felvették Loire és Harmadik fejadagját is. Majd megindultak vissza a szállásuk felé. Eléggé kihívásokkal teli kalandnak ígérkezett az, hogy ép ételes dobozokkal verekedjék ki magukat a tömegből.

Ward már alig várta, hogy a szobájuk nyugalmában magába kanalazhassa az ételt. Espada is éhes volt, meg fáradt is, de még bírta a gyűrődést. Ahogy lépdeltek a szállás felé, észrevették, hogy Loire a virágládán ül. Az esti szürkületben színtelenre fakult sivárságban olyan látványt nyújtott, mint a város bármelyik élettelen szobra.

Ahogy mellé értek, Espada felé nyújtotta a bedobozolt ételt. Még a tetejét is felnyitotta, hogy Loire jobban láthassa, mit kap.

– Vacsora tálalva – próbálta vidámságával felrázni. – Nyugodtan megeheted, nincs benne semmi veszélyes. A maximális zsírtartalmat leszámítva…

Loire rájuk emelte réveteg tekintetét, úgy tűnt, hogy a szürke városban az egyetlen szín az ő mocsárzöld szeme. Udvariasan megköszönte a fáradozásukat – mintha csak a portaszolgálat reagált volna a két férfi jelenlétére -, és megkérte őket, hogy hagyják csak mellette a dobozt.

Ward szótlanul meredt rájuk, és megrohanta a lelkiismeret, hogy hagyta, hogy Bastionnak baja essen. Tudta, hogy nem az ő hibája volt, de nem tudott parancsolni a rossz érzéseknek. Ahogy azzal is tisztában volt, nem engedheti meg magának, hogy bármilyen dolog rontsa a koncentrációját. Mégsem tudta elzavarni ezt az érzést. Nem értette Espadát sem. A fiú úgy viccelődött, mintha semmi borzalom nem történt volna aznap.

– Sajnálom, de nekem mennem kell – mentette ki magát Ward, nem bírta ezt az érthetetlen szégyenérzetet, nem állhatta a lány átható piszkoszöld tekintetét.

– Menj csak – bólintott Espada –, én itt maradok vele.

– Mit kell intéznie? – Kapta fel a fejét ekkor Loire, kissé értetlenkedve nézett Ward távolodó alakja után.

– Semmi extra – próbálta elbagatellizálni a helyzet komolyságát Espada, és megpróbálta a lány kezébe nyomni az ételes dobozt. – Nem akarsz inkább enni egy kicsit?

A doboz oldalán lecsorgott egy kis olaj, foltot hagyva Loire könyvén, de egyikük sem vette észre. Ahogy a lány bele pillantott a dobozba, mit Espada az orra alá tartott, konstatálta, hogy öccse jó alaposan megvámolta. Máskor nevetve, tiltakozva tette volna szóvá felháborodását, de most határozottan undorodott még az evés gondolatától is. Szabad kezével eltolta maga elől az ételt, majdhogy nem a gyomra forgott a szagától.

– Nem vagyok most éhes – tiltakozott inkább –, azt hiszem, enni sem bírnék…

Espada hallotta, hogy furcsán fátyolosan cseng a hangja, azt is látta megfeszülő vonásain, hogy épp küszködik, hogy ne sírjon. Balszerencsét hoz előre megsiratni valakit, ezért szinte megharcolt magával, hogy egyetlen könnycsepp se tudjon megszökni szemhéjai alól, hogy egyetlen szipogás se szaladhasson ki orrlyukain. Sóhajait is visszanyelte.

– Nézd – Espada nem ölelte át, nem ért hozzá, tudta, mindenki csak addig erős, amíg vigasztalni nem kezdik – értem, hogy aggódsz. Mind aggódunk, és ha nem is érezzük ugyanazt, biztos lehetsz benne, hogy valami nagyon hasonlót. Ward is emészti magát.

– Láttam rajta – szúrta közbe Loire.

– Nem is akar más mágust a csapatba engedni – Espada remélte, nem hallatszik ki a rosszallás hangjából, hiszen épp meg akarta nyugtatni Loire-t, nem tovább rontani a helyzetet. – Szóval ő is visszavárja, és csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem hagyhatod el magad te sem.

– Ez a nap eddigi életem legrosszabb napja – csavargatta zavart mozdulatokkal copfjából kiszabadult összekuszálódott tincseit a lány -, a halottak, és az animusaim, a sebesültek, Ward és Simon… hányingerem támad, ha bármelyik eszembe jut. És Bastion…

– És ez még csak egy nap volt – próbált optimistának tűnni, de érezte, hogy neki sem megy úgy, ahogy kéne –, és fogalmunk sincs, hogy mi lesz holnap. Lehet, hogy rosszabb lesz, mint a mai, lehet, hogy a holnaphoz nem jár majd vacsora. Szóval úgy edd meg ezt a mait.

Espada kinyitotta a dobozt, és ismét megpróbálta Loire orra alá tolni, hátha megjön az étvágya, ha megcsapja az étel illata.

– Köszi – eresztett el egy vértelen, ámde bizakodóbbnak tűnő mosolyt, miközben visszacsukta a dobozra a tetejét –, később megeszem. Becsszó. De most még ücsörgök kicsit, és várom Chealsey-t, hátha jó hírt hoz.

– Rendben – tápászkodott fel mellőle Espada – én felmegyek enni, aztán kidőlök. Neked is ezt javaslom. Ha a mai nap kimerített, a holnap biztosan rosszabb lesz, ha fáradtan akarsz majd nekimenni.

Erre Loire csak beleegyezően bólintott, Espada pedig megindult az épület bejárata felé. Tett pár lépést, majd megállt és visszafordult.

– A „B” lépcsőház 414-es szobában vagyunk, ha kellenénk.

– Rendben – felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy megjegyezte.

Majd mikor egyedül maradt, úgy döntött beleolvas a könyvbe, amit azóta már salátára gyűrt.