20. Egy visszalépés

– Nyitva az út! – zengett fel több irányból egyszerre. – Nyitva a város!

Miután felzúgtak az első kiáltások, hogy szabad az út, Ward egy pillanat alatt csatarendbe állította az embereket. Azok kerültek mellé előre, akiken volt mágikus védelem, nem sokan voltak ilyenek, jó, ha összesen tízen. Őket Loire segített megtalálni, hiszen a mágusok ezt is látják. Maga mellé parancsolta azt a katonát is, akit Loire-ral együtt talált, akire azóta már csak „Harmadikként” referált. Egyébként sem tett volna másképp, hiszen rajta is volt védelem.

Harmadiknak persze nem igazán fűlött hozzá a foga, hogy az elsők közt vigye vásárra a bőrét. De mikor Ward azt az alternatívát ajánlotta neki, hogy akár vigyázhat Loire bőrére is a magáé helyett, azonnal jobb ötletnek tűnt fel előtte a roham az első sorból. Persze Loire is tiltakozott az ötlet ellen, igaz ő nem Harmadik személye miatt, ő csak az első sorban akart menni a bátyjával. De Ward hátra parancsolta a többi mágus közé, nem érdekelte a tiltakozás. Nem tett kivételt senkivel.

Ellentmondást nem tűrően adta ki a parancsokat, nem akart időt veszteni azzal, hogy hagyja ellenkezni a katonákat, vagy a húgát. Senki kedvéért nem lett volna hajlandó lekésni a dicsőségről. Viszont azt sem hagyhatta, hogy elragadja a hév, és forrófejjel ostobaságokat cselekedjen, hibás döntéseket hozva. Azt már láthatólag épp eleget hoztak helyettük is.

Aztán ahogy elfordult róluk az ágyútűz, ők is megindultak. Nem voltak messze a kaputól, Ward úgy számolt, ha nem ütköznek semmilyen váratlan akadályba, nem tart majd sokáig, hogy elérjék a megnyitott falat. Szóval mikor megadta a jelet, mindenki fegyverrel a kézben elindult meg a kapu felé. A mágusok fedezték őket a föld-falakkal, sőt az egyik még egy gólemet is képes volt életre hívni, hogy azt tisztítsa meg előttük az utat. Így szinte ellenállás nélkül haladtak, amíg el nem érték a falakat, ott besimultak a kövek fedezékébe, és végre egy pár pillanatra biztonságban érezhették magukat.

– És most hogyan tovább, uram? – kérdezte Harmadik, a falra tapadva, miközben a fejét a kövekbe robbantott lyuk felé kitekerve próbálta felmérni a helyzetet.

Ward is körülnézett, neki ez nem volt nehéz, hiszen szinte mindenkinél jó egy fejjel magasabb volt, könnyen körbe tudott kémlelni a katonák feje felett. Ahogy ő is körbe pásztázott a nyílás másik végén észrevette Espadát és Bastiont. Ott sorakoztak a többiekkel, várták a sorukat, hogy bejuthassanak a falon túlra. Amennyire akkora távolságból fel tudta mérni, egy karcolás sem volt rajtuk. Bastion jó munkát végzett.

– Amint szabad az út, indulunk. Várjatok a jelre! – adta ki az utasítást.

Közben végig nézett az emberein, próbálta felmérni, hogy vesztettek-e el bárkit is. Amennyire fel tudta mérni, nem hiányzott senki. Első nekifutásra nem is rossz eredmény, veregette meg a saját vállát gondolatban. Amiatt kifejezetten büszkének érezte magát, hogy a mágusok is mind megvoltak, nyugtázta magában.

Aztán a pillantása megakadt egy rövid időre Loire-on. A lány a szemét dörzsölte, zavartan pislogott, mintha nem látna jól. Ward legszívesebben odarohant volna, hogy összeszidja amiért képtelen koncentrálni. Meg akarta rázni, hátha attól magához tér. Persze képtelenség lett volna annyi emberen átverekednie magát. Meg értelmetlen is, Loire-on ezek a katona trükkök nem működtek. Ami működne, ahhoz ő nemes egyszerűséggel nem volt eléggé Bastion.

Most így őt elnézve, lehet, hogy fel kellett volna hívnia a lány furcsa dolgaira a többiek figyelmét. Azért nem tette, mert azt hitte, hogy Loire legalább egy ilyen helyzetben tud normális emberként viselkedni. Annyira lekötötte arra a pár pillanatra az érzés, hogy bárcsak ne kellene aggódnia érte, hogy azt nem vette észre, hogy minden mágus hasonlóan furcsa volt akkor. Egyszerűen elsiklott felettük, annyival jobban koncentrált húgára.

Loire eközben, mint ahogy az összes többi mágus is, úgy érezte megvakul. Nem láttak semmit a kapu környékét beborító millió szikrától. Számát sem tudták, hányan hallhattak meg itt eddig, de akármerre néztek, mindenhol vörös szikrák ragyogtak. Nem látták tőlük a falat, nem látták egymást, úgy nagy általánosságban nem láttak semmit.

Te jóságos ég! Gondolta önkéntelenül Loire, miközben próbált átlátni a milliom szikra közt, ennyi elpazarolt élet! Vajon hova lesznek ezek a kis vörös lángocskák, ha már eltűntek a szemük elől? Egy részük biztos házat talál születni vágyó lényekben, amiket életre keltenek majd. De a többi? Csak kihunynak? Vagy visszatérnek valami forrásba, ahonnan minden ered?

Mit nem adott volna, ha kapott volna egy kicsit többet a Szigetek tudásából, és nem csak annyija lenne, amit magától tudott, vagy amennyit az alagsorukban lakó mágus osztott meg vele. De nem elmélkedhetett tovább, mert Ward kiadta a parancsot az indulásra, a katonák pedig megindultak, és sodorták maguk előtt.

Ahogy vitte magával a hömpölygő tömeg, tekintete is kitisztult, sőt a fal túloldalán ő is észrevette Bastiont ahogy Espadával nyomulnak a bejárat felé. De nemcsak ezt látta meg, hanem azt is, hogy valami nagyon nincs rendben. Bastion lassan haladt, Espada pedig egyre távolodott tőle. Ikerbátyja arcán a lány számára értelmezhetetlen tekintettel pásztázta a falakat és a csatamezőt, de nem azzal a mit sem látó kifejezéssel, mint a többi mágus, akiket elvakítottak a szikrák. Keresett valamit, vagy valakit.

Próbálta maga is megkeresni, tekintetével követte Bastion romokat pásztázó pillantását, de nem látott senkit, aki gyanús lett volna. Szeme sarkából vette csak észre, hogy a föld falakat elfújta mellőlük valami láthatatlan szél. És a gólem is térdre rogyott, majd porrá omlott össze, földdel terítve be a legelöl haladókat.

Ráadásul szinte ugyanabban a pillanatban bizsergést érzett a bőrén, elszörnyedve érezte meg magán, ahogy Bastion védelme leolvadt róla. Borzongató hidegséggel folyt végig a bőrén, lecsorgott a nyakán, a hátán, a karjain és a lábán. Látta földre csöpögni az elhalt mágiát ujjai hegyéről. Egy egyszerű halandó biztos nem vette észre, tehát Ward sem tudja, hogy teljesen védtelenek lettek az első sorban.

Kitört hát középről, maga sem tudta, hogy mit fog majd tenni, ha bátyja mellé ér, azt majd kitalálja menet közben. Közben pillantását előre szegte, azt a helyet kémlelte, ahol korábban Bastiont látta. Most is ott találta, ikre épp a falnak tántorodott, oldalát szorította, amin egyre nagyobb vörös folt terjedt szét.

Ez a látvány felülírt az agyában minden korábbi parancsot, oda akart futni, csak van valami, amivel segíthet rajta. Ahogy megpróbált elrohanni Ward mellett, a férfi elkapta hosszú copfját, annyira gyorsan suhant el mellette, hogy mást nem ért el belőle, és maga mögé rántotta. Loire-nak tiltakozni se maradt ideje, Ward már le is hordta.

– Elment az eszed? Ha ő megsérült, nekünk sincs védelmünk! Megyek érte. Te csak csinálj valamit, hogy ne öljenek meg minket!

Ezzel otthagyta a holtra vált lányt, és mintha még mindig sebezhetetlen lenne, megindult a megnyitott kapu túlsó oldala felé Bastionért. Olyan lendülettel, és olyan erővel haladt, hogy senki sem állhatott meg előtte, mindenkit elsöpört az útjából. Loire rettegve nézte, ahogy elérte Bastiont, ahogy lehajolt, hogy a vállára vehesse, de abban a pillanatban megjelent mellette egy katona Dōrból, azt sem látta, honnan került oda olyan gyorsan – akkor még nem fogta fel, hogy a berobbantott kapun özönlenek ki.

A katona Ward felé suhintott a puskájával, de a férfi még időben hajolt el előle – közben majdnem elejtette az eszméletlen Bastiont -, így csak az arcát hasította végig bayonette-jével az állától egészen a homloka tetejéig, nem sokkal kerülve el a szemét. Ward sem udvariaskodott támadójával, öklével homlokon csapata a katonát, halálra is sújtotta, mert egyből szökni kezdtek testéből a szikrák.

Loire olyan gyűlöletet érzett, mint még soha addig. Olyan erő áradt szét benne, amiről álmodni sem merte volna, hogy létezik, nemhogy benne, úgy egyáltalán. Úgy érezte, a világ minden halottját életre tudná kelteni. Gyűlölettől zölden izzó szemét a Ward lábai előtt fekvő katonára emelte:

– Védd meg őket! – utasította egy árva hang nélkül, mire a katona felpattant, célra tartotta a puskáját, lelőtt pár támadót, majd halott szemét Wardra és Bastionra emelte, nyugtázta, hogy semmi bajuk, onnantól minden támadástól fedezte őket.

Loire bár kissé megkönnyebbült, de nem tudta mit tegyen ezután, ő csak azt akarta, hogy valaki segítsen nekik. Abban a pillanatban válaszként a fohászára minden halott felemelkedett a csatatéren, fegyverét szorosan markolva, az ellenségre fogva. Így indultak megállíthatatlan rohamra a Dōr alatt elesettek, mágusok és egyszerű katonák, hovatartozástól függetlenül. Loire próbált szólni az élőknek, hogy engedjék a halottakat, de egy hang sem jött ki a torkán, szavát szegték az indulatok és a saját hatalma fölötti döbbenet.

Figyelte, ahogy a katonáik arcán az elhűltségen át az undorig minden érzelem megjelenik, ahogy szétnyíltak, és szabad utat engedtek a holtaknak. Az elesettek benyomultak a kapun, pillanatok alatt áttörték a benti védelmet. Loire azt az utasítást adta nekik, hogy addig ne álljanak meg, amíg a városban csak egy ellenséges katona is harcol. Megállíthatatlanok voltak, nem állt ellen nekik senki élő.

Miután elindította a rohamot, Ward mellé sietett, aki az arcából ömlő vértől alig látva, a halott katona védelmében a vállán cipelte az eszméletlen Bastiont.

– Ne aggódj – mondta Loire-nak, mikor az mellé ért –, még él.

A lány ijesztő megjelenését nem tette neki szóvá, bár megrémítette, ilyen síron túlinak még sosem látta. Sápadt-fehér bőre mellett szinte izzott zöld szeme, azzal a dühödt kifejezéssel az arcán lehetett volna egy a lemészároltak közül is. Tartott tőle, hogy ez a néma tombolás a többieknek is szemet szúr majd előbb vagy utóbb, akkor pedig vége az inkognitónak. Azt a mágia-ragyogást abban a szempárban csak a vakok nem vették volna észre. Félt mi lesz, ha szárnyra kap egy pletyka, miféle szerzet is a húga.

Aggodalmai ellenére kemény tempót diktált, be kellett jutniuk a falon belülre. Amerre csak mentek minden új halott indulatosan kelt fel Loire körül, hogy a még élők segítségére siessenek. Ward még sosem látott ilyen gyűlöletet senkiben, Loire-ból pedig egyenesen ki sem nézte, hogy ilyen érzésekre képes, ahogy azt sem, hogy ezzel mozgatni tudja a csata halottait.

A kapubejáratnál elhaladtak a könnyebben sebesült Harmadik mellett, a lány Ward intésére küldött mellé is egy halottat, aki talpra segítette, és biztonságban támogatta mellettük. Loire és Ward a holtak fedezékében nemsokára átjutottak a kapun, mikor rezegni kezdett a férfi karjára erősített kommunikátor.

Próbálta megnézni a kapott utasítást vagy helyzetjelentést, ami cseppet sem bizonyult egyszerű feladatnak. Az arcából még mindig folyt a vér, ami hol a szemébe ment, hol a króm kijelzőre csepegett. Kénytelenek volta megállni emiatt. Loire dühe ettől a látványtól csillapodott kicsit, megnyugtatta a tudat, hogy legalább még élnek. És lehűtötte a felismerés, hogy ez nem sokáig marad így, ha dühöngés helyett nem próbál inkább hasznos lenni.

Megpróbálta hát kiásni a táskájából kötszereket, hátha tudná csillapítani a vérzést, ahogy tanulta. Persze nem szívesen állt meg, félt, hogy Bastion meghal, mielőtt biztonságba jutnak. Viszont azt is fel kellett mérnie, hogy ha Ward kidől a vérveszteségtől, akkor mindkettőjüket elveszítheti.

De mivel Ward úgyis megtorpant, Loire-nak is nyílt módja segíteni. Eddgire előszedte a gézlapokat, és azokat próbálta a sebbe tömködni. Elég ügyetlenül csinálta, mert még Ward magas fájdalomtűrését is próbára tette esetlenkedésével. Pedig ő csak próbálta elállítani a vérzést a megbűvölt kötszerekkel.

– Hagyjál már békén, az ég megáldjon! – Kiáltott fel fájdalmában, mikor már nem bírta tovább. Azt nem mondta ki, hogy Loire-nál egy hóhér is kíméletesebben bánik a sebesültekkel. Igyekezett letörölni a vérét a kijelzőről, mindig újabb cseppek hullottak rá. – Miénk a kórház. Ott van a gyülekező. Ott őt is ellátják. De mielőtt tovább mennénk, nézd, meg mi van vele, még mindig vérzik, érzem a hátamon.

– Valami átok csinálja, már korábban is néztem… – felelte neki a lány kétségbeesett arccal, nagyon aggódott mindkettejükért. – Ezzel csak az orvosok tudnak kezdeni bármit is…

– Akkor sietünk – nyugtázta Ward, és újra megindult –, viszont hívd vissza a halottakat, vagy hogy csináljátok ezt. Még azelőtt, hogy odaérünk. Jó lenne, ha azok előtt, akik még nem tudják, hogy animátor vagy, titokban tudnánk tartani. Nehogy bajod legyen ebből.

Loire úgy tett hát, ahogy mondták neki. Nem kételkedett Wardban, ha ő úgy gondolja, hogy most már a halottak nélkül is boldogulnak, akkor bizonyára úgy lesz. Elbocsátotta hát őket, csak annyit hagyott, akik fedezék őket és a mellettük botladozó Harmadikat.

– Mit gondolsz, mi történt vele? – kérdezte Loire-t Ward Bastionról, miközben szaporábbra vette a lépteit.

– Pontosan nem tudom…

– Meglőtték – szólt közbe egyszerűen Harmadik –, legalábbis az a seb nagyon olyan…

– Nem erre gondoltam – intette le a férfi, de nem volt szemrehányó él a hangjában.

– Van velük egy nagyon erős védő, vagy átoktörő – Loire értette, mire gondolt –, Bastion kiszúrta, láttam. Biztos ő törte meg a védő varázslatokat. Bastion őt kereste, akkor sérült meg…

Erre egyik férfi sem mondott semmit. Ha Loire-nak igaza van, és miért ne lenne, akkor nagy bajban vannak. Egy olyan erős mágus, aki még Bastiont meg tudta lepni, nem jelent sok jót számukra. Az pedig, hogy még szabadon van, csak tovább rontja a helyzetet.

– Hát uram, igaza volt – szólalt meg mellettük Harmadik –, tényleg jól jönne még pár cigi.

Ehhez tényleg nem volt mit hozzáfűzni. Ward bár Bastionnal a vállán nem volt épp mozgékony, fél kézzel végigtapogatta a mellényzsebeit a mellvért alatt, hátha megtalálja a bagós dobozt. De megelőzték, az egyik halott, aki kísérte őket, odatartotta dobozát Harmadik elé, aki ki is vett belőle pár szálat. Majd mikor rágyújtott az egyikre, majdhogynem ki is esett a szájából, mikor meglátta, kitől kapta.

Harmadik csak meredt a katonára, por fedte az arcát, amibe barázdákat mosott a vér. Az egyik válla furcsán lógott, mellvértje ijesztő mértékben behorpadt. Biztos nem maradt alatta egy ép bordája sem. Nem kellett sokat találgatnia, hogy megfejtse mi lett vele. Túl közel volt a robbanáshoz, szakadt ruháiból az is látszott, hogy a törmelékek alól ráncigálta ki magát Loire hívására.

– Te hallod, ez nem volt szép tőled – súgta a lánynak Ward –, ez az egyik barátja a vonatról.

Loire erre nem szólt egy szót sem, semmi nem látszott az arcán. Mindenesetre leckéztetés kipipálva. Mikor csak nem mondott semmit, Ward óvatosan meglökte, jelezve, ne legyen már ennyire tuskó.

– Bocsánat – szólalt meg kaparó torokkal a lány –, azt mondtam neki, hogy engedelmeskedjen neked. Azért kínált meg. Ezt nem én csináltam.

– Rendben van katona? – kérdezte tőle Ward a biztonság kedvéért.

– Igen, uram, rendben leszek, csak most próbálok nem hányni. Már megbocsásson, kisasszony – nézett mentegetőzve Loire-ra, majd visszafordult a hadnagy felé –, de szólítson inkább a nevemen, már ha kérhetem.

– Mi a neve, közlegény? – Fogadta el a békejobbot mindkettőjük nevében Ward.

– Simon, uram.

– Ward és Loire – köszöntötte most először köreikben a férfi, kezet nem nyújtott, menet közben, és Bastionnal a vállán egyébként is szinte lehetetlen feladatnak tűnt.

– Gondolom, a halottakról hallgassak.

– Ha kérhetem. És jó lenne, ha erre tudná sarkallni a többieket is.

– Megpróbálom. Már ha él még valaki azok közül, akik a vonaton hallhatták… Jövök maguknak eggyel.

Erre egyikük sem mondott semmi egyebet, Ward csak elismerően megveregette Harmadik vállát, hiába Simon, ő már csak Harmadik marad. A karjára erősített kommunikátoron a térképet nézte, mielőbb el akarta érni a kórházat. Sosem vallotta volna be senkinek, de ő sem volt épp jól. Érezte, hogy gyengébb, pedig Bastion súlyának meg sem kellett volna kottyannia neki. Ráadásul lassan a feje is kóvályogni kezdett a vérveszteségtől. Loire valamennyire elállította a vérzést, de még mindig szivárgott a seb. Ha még sokáig bókásznak, nemcsak Bastion vérzik el, hanem ő is.

De szerencsére nem volt messze a kórház. A főtérről nyíló egyik utcában. Ahogy mentek, próbált mindenre koncentrálni, csakhogy ne érezze, mennyire vacakul van. Nézte a várost, amit bevettek, Dōr teljes egészében az őt körülvevő hegyek köveiből épült. Nem is volt benne semmi más, köveken és sziklákon kívül. Sem egy fa, sem egy talpalatnyi zöld, legalábbis semmi ilyesmivel nem találkoztak eddig. Épületei is sivárak, erős-vastag falakkal, mintha eleve háborúk túlélésére tervezték volna őket. Semmiben sem hasonlított Eshter kifinomult fővárosára, a parkjairól, az őt ketté szelő folyóról méltán híres Lombardiára.

Szóval ilyen a Határhegyek egyetlen felszíni kikötővárosa, ami összeköti az ősi kontinenst az új világgal és Eshterrel. Hát ennyi erővel a föld alá is épülhetett volna, mint az összes többi város, mert elnézve ezt a sivárságot, az egyetlen különbségnek az tűnt, hogy érte a napfény. Ahogy haladtak előre, még hallani lehetett a puskaropogást, és a távolodó csatazajt, ahogy a seregeik egyre mélyebben nyomultak a városba. 

Sok halottat hagytak maguk mögött, ahogy haladtak a kórház felé. Csak katonát. Akár a sajátjaikat. Akár a Határhegyekét. Wardnak nem voltak illúziói, egy ilyen csatában akarva – akaratlanul kellett volna lennie civil áldozatoknak. A sérült épületekben, az utcákon, akárhol, ahova a harcok elérnek. A kórházat sem tudták volna ilyen könnyen bevenni, hiszen azt mindig erősen védik. Ekkor már biztos volt benne, Dōrt üresen hagyták. A katonákon kívül üres, senki sincs itt.

Ez pedig azt jelenti, hogy a lakosok lemenekültek a föld alá. Ki tudja, hány titkos járat vezethet patkánylyukaikba. Nem tudta a felfedezése számít-e valamit, vagy előre látták a Tacticusok, hogy így lesz, de nem tetszett neki, ahogy eddig alakultak a dolgaik.

Dōrt könnyen bevették. Túl könnyen. Ami pedig azt jelentette, hogy előbb-utóbb nekik is le kell mászniuk a patkánylyukakba. Az pedig nem jó. Ott hátrányban lesznek. Senki sem tudja, mi várja majd őket a föld alatt. Voltak térképeik a járatokról és városokról, a százötven évvel ezelőtti Határhegyekről, de arról senki sem tudott semmit, milyen lehet ma. Salva Scientia bár a semlegességét hirdette, készített térképeket fentről, a köveken keresztül a technológiáival, már amennyire tudtak. Igazán mélyre a sziklák gyomrába ők sem láttak le. Senki sem tudta tehát, hogy mi várhat lent. Mennyi veszélyt rejthetnek vajon az omladozó járatok és a százötven éve halott városok?

Mikor felocsúdott gondolataiból, és a kommunikátoron villogó térképre pillantott, letörten kényszerült tudomásul venni, hogy még mindig nincsenek ott. A kimerültségtől már az is alig érdekelte most, hogy mi lett azokkal, akiket maga köré gyűjtött. Mostanra mind szétszóródtak, egyedül Simonról tudta, hogy mi van vele. De szerencsére még Loire és Bastion is élnek.

Ahogy közeledtek a kórház felé, egyre több sebesült katona tűnt fel a szemük előtt. Mind, ahogy tudták, a találkozó helye felé vonszolták magukat. Őket ekkor még mindig a három halott kísérte. Ebből egy Harmadiknak segített menni, láthatólag ő is egyre rosszabbul viselte a lábsérülést. A másik kettő vigyázott rájuk, bár már nem nagyon maradt miért, hiszen amióta a harcok csitulni látszottak, egy ideje már nem érte őket támadás, ami miatt védelemre szorultak volna.

– Küld el őket is – mondta hát Loire-nak Ward –, jobb, ha nem látják meg a kíséretünket.

– Akar még mondani valamit a barátjának? – Fordult erre a lány udvariasan Harmadikhoz, aki láthatólag nem értette a kérdést, csak zavartan pislogott hol az őt támogató halott társára, hol Loire-ra vagy Wardra. – Akit egyszer elbocsátok, azt többször nem lehet feléleszteni.

– Rám ne nézzen – próbálta ügyetlenül széttárni a kezét a másik férfi –, ő tudja, hogy működnek ezek a dolgok…

– Nem, azt hiszem, nem tudnék mit mondani neki – nyelt egy hatalmasat Simon.

Loire erre az utat szegélyező falak irányába pillantott, a halottak pedig engedelmesen odasétáltak, és lefeküdtek az út mellé. Harmadik remegő tagokkal fordult félre, látni sem bírta ezt a morbid jelenetet. Ahogy azt sem, ahogy a feloldott halottak ismét mozdulatlanságba merevedtek.

– Segíts neki menni – intett most Ward Harmadik felé –, sietnünk kell.

– Köszönöm, uram – mentegetőzött Simon –, de tudok menni egyedül is.

– Dehogy tud – legyintette el a tiltakozást –, ne aggódjon, vigyázunk a bőrére.

– Engedelmével én azt nem kétlem. De ha esetleg velem is történne valami, örömmel venném, ha velem nem báboznának…

Loire ekkor ingerülten szíve szerint megkérdezte volna, hogy akkor már nem mindegy-e, de Ward pillantása elvette a kedvét a kötekedéstől.

– Senkivel nem akartam játszani – mondta halkan inkább –, de nem tudtam, hogy máshogy maradhatnánk életben… Ha legközelebb lesz jobb ötlete, ne felejtse el közölni velem is.

Legszívesebben ott hagyta volna őket, menjen csak a harmadik úgy, ahogy tud. De nem akarta Wardot kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy egy bevett város kellős közepén hisztizve faképnél hagyja őket. Nem mondta, de észrevette, hogy Ward is egyre fárad, és Harmadik sem volt épp a legjobb bőrben, bár ez kevésbé zavarta. Sértettségét félretéve inkább odalépett Simon mellé, átvette karját a vállán, átfogta a derekát, próbálta tehermentesíteni sérült lábát. Harmadik nem volt épp könnyű, ahogy rá nehezedett, de Loire szó nélkül tűrte.

– Tőlem mehetünk – jelentette ki.

Így tehát megindultak újra. Már tényleg nem voltak messze a kórháztól, és ahogy egyre közeledtek, azt is észrevették, hogy orvosok és szanitécek sürgölődnek a sebesültek között. Akit a súlyosabb sérültek közül el lehetett látni a helyszínen, kezelték ott, a többit hordágyakon, vagy ahogy tudták az épületbe vitték, a könnyebb sérülteket türelemre intették, a reménytelen eseteknek pedig csak pár bíztató szó jutott.

Az egyik doktornő észrevette őket közeledni, felemelkedett amellől a katona mellől, akinek az ellátását épp befejezte. Végigmérte a négy érkezőt, rögtön látta Loire-on, hogy mágus, de egyelőre nem törődött vele. Wardhoz lépett, ahogy tudta, megnézte Bastiont, majd azonnal intett az őt kísérő szanitécnek.

– Vigyétek valamelyik szabad vizsgálóba – utasította őket –, azonnal el kell látni. Kerítsetek bent valakit, aki alkalmas rá.

A két férfi egyetlen kérdés nélkül lesegítette Ward válláról Bastiont, hordágyra fektették, ekkora már ijesztően vértelen-sápadt volt. Nehéz volt elhinni, hogy még él vagy, hogy túlélheti. De a doktornő olyan határozottan indította el a szanitéceket, hogy az reménységgel töltötte el Loire-t.

A kórház bevehetetlennek látszott a maga kőfalba épült robosztus szerkezetével. Ez is megerősítette Wardot abban a sejtelmében, hogy a hegyvidék lakói elhagyták a várost. Nem számított nekik, hogy elveszítik Dōrt. De hogy ne legyen túl gyanús, azért az illendőség kedvéért megizzasztották a kapuknál a behatolókat. Sárgás borostyán szemét a falakra emelte, és nem értett semmit. Ha elmenekültek, mi értelme volt kisiklatni a vonataikat? És megölni a mágusaikat? Mi értelme volt ennek a rengeteg felesleges kockázatnak? Persze nem az ő dolga, hogy mélységében értse és átlássa a csata folyását, de jó lett volna tudni, hogy mibe keveredtek.

Ahogy Bastion lekerült a válláról, őt is mintha elhagyta volna az ereje. Ward kinézett magának a közelben egy a városfalból kiszakadt nagyobb követ, elvonszolta magát addig, hogy lerogyhasson rá. Úgy érezte, mintha napokon át menetelt volna, arcán égett, szaggatott a seb. Harmadik őt elnézve úgy döntött, maga is követi a jó példát, jól fog esni, ha végre kinyújtóztathatja sérült lábát. Kiszabadult hát Loire támaszából, és maga is elbotorkált egy kényelmesnek tűnő kőig.

Loire ezt úgy értelmezte, hogy Ward is meg Harmadik is a helyzethez mérten jól vannak, így hát épp elindult volna a két szanitéc után, mikor a doktornő megragadta a karjánál fogva, és nem engedte tovább menni.

– Nem mehetsz velük – mondta neki –, csak útban lennél. Jó kezekben lesz. Egyébként sincs túl sok szabad orvosunk most. Te is mágus vagy – folytatta, miközben végigmérte Wardot és Harmadikat –, nekünk pedig minden segítség jól jön. Szóval, ha tudsz gyógyítani, neked kell ellátnod őket.

Loire csak bizonytalanul bólintott egyet, nem volt kedve magyarázkodásba kezdeni, hogy nem épp a gyógyítás a hobbija.  Amire képes, arra sem büszke. De ha el is akarta volna mondani ezeket, akkor sem nyílt volna rá módja, mert a doktornő tovább beszélt.

– Remek! – Veregette meg a vállát. – Nekem tovább kell mennem, felmérni a többi sebesültet. Tedd meg, amit tudsz, ha jövök visszafelé, rátok nézek. Egyébként Chealsey – nyújtott kezet.

– Loire – fogadta el az üdvözlést a lány.

– Rendben, Loire. Ügyes légy.

Azzal otthagyta őket. A lány pár pillanatig nézte, ahogy a többi sebesült felé indult, miközben rádión jelentett valamit. Ekkor eszébe villant, hogy mennyire hálátlan volt. Elrettent magától, hogy így otthagyta volna Wardot véresen, sebesülten, aki egy szó nélkül kiment a legnagyobb őrületben Bastionért, és egészen eddig a hátán cipelte. Odatérdelt a férfi mellé, aki falnak dőlve épp elaludni látszott.

Loire rögtön látta, hogy valami nincs rendben azzal a sebbel. Mély vágás volt az igaz, de nem kellett volna ennyire legyűrnie Wardot. Elővette a táskájából a fertőtlenítős üveget, pár csepp folyadékkal bedörzsölte a kezét, majd miután kipiszkálta a galacsinba gyűrt gézlapokat a sebből, bátyja arcára is öntött belőle. Ward meg sem rezzent. Pedig elvileg kegyetlenül csípnie kellett volna.

Loire ugyanazt a technikát alkalmazta, mint évekkel ezelőtt Espadánál is. Óvatosan belenyúlt sebbe, próbálta felmérni a helyzetet. Tényleg jó mély vágás volt, még a csontba is belehasított az a bayonette. Ahogy a lány visszahúzta a kezét a sebből, valami nyúlós is kivált ujjaira tekeredve a vágásból, undorító cuppanó hanggal szakadt ki Ward arcából. Erre a férfi szemei is felpattantak, de Loire nem vette észre, döbbenten meredt pár pillanatig a valamire. Hosszú szálas szerkezetű volt, és esetlenül tapogatózva tekergett az ujjai körül.

Aztán, miután rádöbbent, hogy mi is az, felpattant és undorodva rázta le kézfejéről. Amint a valami földet ért, menekülni próbált, Loire indulatosan rátaposott, sőt a biztonságkedvéért még a bakancstalpát is többször erősen végighúzta a földön, mintha csak egy ocsmány rovart akarna porrá zúzni. Addig nem is hagyta abba, amíg az átok meg nem semmisült a talpa alatt.

– Mi a búbánatos franc volt ez? – Kérdezte Ward bágyadtan.

– Láttad? – Meredt most rá csodálkozva a lány, egyszerű emberek számára az átkok láthatatlanok, nem láthatják a valódi formájukat.

– Nem – rázta meg a fejét, amit rögtön meg is bánt, mert a seb megint vérezni kezdett –, de azt éreztem, mikor kihúztad. Meg akart fojtani.

– Mert ez valamiféle lopakodó átok, nem tudom pontosan, hogy hívják – magyarázta neki Loire, miközben ismét mellé térdelt, hogy megnézhesse, maradt-e még belőle a sebben, de szerencsére sikerült kitisztítania –, a mágusok szétszórják a csatatéren, sértetlen emberre ártalmatlanok, de ha bejutnak egy sebbe…

– Inkább nem akarom tudni.

– Már úgyis tudod – eresztett meg Loire egy bátortalan mosolyt –, megölt volna.

– Be tudod gyógyítani a sebet? – Kérdezte most türelmetlenül Ward. – Nem kérek még egy ilyet a képembe.

– Be tudom – nyugtázta a lány.

– Akkor mi a fenére vársz még?

– De… ha begyógyítom, biztos heg marad utána… tudod, hentes vagyok.

– Loire az istenek megáldjanak! Úgy nézek ki, mint akit érdekel? A mostaninál csak nem lesz rusnyább a pofám.

– De… – próbált még egyszer erőtlenül tiltakozni.

– Mit de? Katona vagyok, nem az a dolgom, hogy szép legyek. Majd ha a te arcodról lesz szó, dönthetsz hiú kislányként.

Erre Loire elvigyorodott. Ő biztos úgy döntene. Szóval nekiveselkedett, hogy meggyógyítsa. Nem mondta, hogy fájni fog, biztos volt abban, Ward emlékezetében elevenen él még Espada példája. Ismét parancsolt a húsnak, hogy záródjon össze, az ereknek, hogy forrjanak be, a felszántott csontnak, hogy nőjön vissza, és a bőrnek, hogy fedje be ismét a húst. Ward legszívesebben üvöltött volna, sosem gondolta, hogy valami tud ennyire fájni. Szinte a recsegést is hallotta, ahogy a csont visszanőtt, ahogy a hús szakadt és összeforrt, ahogy a bőre nyúlt. Próbált csak sziszegni közben, el is süllyedt volna szégyenében, ha fájdalmában felkiált.

Hogy elterelje figyelmét a kínokról, amiket kiállni kényszerült, pillantását Harmadikra emelte, aki a kövön, amire lerogyott, sebesült lábát kinyújtva, félig felhúzott, ép térdére dőlve bóbiskolt.

– Vele mi van? – Préselte ki magából, és igyekeznie kellett, nehogy kiabáljon.

– Valószínűleg ugyanez – summázta neki Loire, de egy pillanatra sem fordította el tekintetét a sebről.

– Ha velem végeztél, őt is szedd rendbe.

– Már ha kér belőle… Láthatólag nem kedvelte meg a módszereimet.

– Megnyugtatlak, az életéből kérni fog.

– Kész is – Loire figyelmen kívül hagyta Ward iménti megjegyzését, ehelyett inkább művét vizslatta.

A férfi arcáról teljesen eltűnt a seb, a helyén vörhenyes, rövidre nyírt hajával szegélyezett homlokcsontjától az ajkaiig futó élénk rózsaszín sebhely maradt csak. Önmagában egyáltalán nem volt szép látvány, de Ward vonásait még az eddiginél is markánsabbá tette.

– Na, hogy nézek ki? – Vigyorodott el kajánul a férfi.

– Hát, röhögj ki, de egész jól áll – viszonozta a humort egy kacsintással Loire, miközben tartott tőle, hogy az ég is nyakába szakad ekkora hazugság hallatán –, de én a helyedben óvatosan közelítenék tükrökhöz. Nehogy letaglózzon ez az újonnan jött szépség. Őszintén? Most még elég csúnya és feltűnő a heg, viszont ha kicsit megnyugszik a bőröd, talán jobb lesz.

– Legalább lesz mit mesélnem az unokáimnak a háborúról – nevetett fel érces hangján.

Loire nem csatalakozott hozzá jókedvében, dühös volt magára, nem volt kedve nevetni. Az az átok megölhette volna Wardot, és ő majdnem észre sem vette. Ha még egy kicsit hagyja aludni, és elég mélyre jut a testében a varázs, nem tudta volna kihúzni belőle. Ez az eset felkerült azon dolgok listájára, amit sosem fog megbocsátani magának.

– Most már azért jól vagy ugye? – Kérdezte inkább nyugtalanul.

– Persze. Remekül – nyújtózott egy hatalmasat Ward –, csak kicsit fáradt vagyok, de ennyi vérveszteség és egy ilyen nap után azt hiszem, ez egyáltalán nem furcsa.

– Talán nem… – egyezett bele Loire is.

– De ne húzd az időt, nézd meg Simont is.

Loire-nak mondani sem kellett volna, már magától is épp oda indult. Harmadik már egész mélyen aludt. Ward megrázta a vállát, de nem történt semmi, még csak meg sem mozdult. Kérdő pillantására válaszul Loire elmagyarázta, hogy ez az átok így működik. Egyre mélyebbre húzza a sebesültet, felfalja minden erejét, ami a gyógyulásra kell, mígnem már sehogy sem lehet felébreszteni az áldozatot. Ward rögtön megértette a fáradtságot, amit idefele jöttükben érzett.  

Közben Loire megkérte, hogy hasítsa fel Harmadik nadrágszárát, hogy jobban hozzáférjen a sebhez. Ahogy a férfi eleget tett az utasításnak, és láthatóvá vált a seb Simon combján, Loire megdöbbent, sokkal rosszabbul nézett ki, mint Ward arca. A seb körül elszürkült a hús, szinte elfeketedtek körülötte az erek. Persze, hiszen korábban megsebesülhetett, mint Ward.

Loire gondolkodás nélkül belenyúlt a sebbe, próbálta kitépni az átkot, de már túl mélyre ette magát Harmadik húsába. Hiába rángatta, makacsul ellenállt. Olyan erővel kapaszkodott Simon ereibe és csontjába, hogy anélkül, hogy ne okozzon halálos sebet, Loire nem tudta volna kihúzni. Közben Wardnak a gyomra forgott a látványtól, vagyis inkább a gondolattól, hogy esetleg az ő arca is így nézett vagy néz ki, mintha elrothadt volna rajta a hús.

– Kérem a késed! – Nyújtotta tenyerét Ward felé hirtelen.

– Minek az neked? – Esze ágában sem volt fegyvert adni Loire kezébe.

– Kérem a késed! – Követelte ellentmondást nem tűrő hangon. – Az enyém meg van átkozva, azzal nem megyek semmire.

– Ki akarod csalni az átkot – rakta össze a képet abban a pillanatban Ward, és legkevésbé sem nyugtatta meg, hogy húga nem tiltakozott.

– Igen. Túl mélyen van, addig nem tudom kiszedni, amíg ő nem akar kijönni. Megkapom végre?

– Elment az eszed? Azt hiszed, hagyom? Per pillanat az egyetlen ember vagy, aki ért ezekhez az izékhez… – Nem várt tovább, késével végigvágta a tenyerét.

– És te eszednél vagy? – Torkollta le Loire. – Most menekültél meg, és máris repetát akarsz? Mi van, ha elszúrom?

– Hát nem szúrod el, ilyen egyszerű – szögezte le egy vállrándítás kíséretében Ward.

– Kénytelen leszek akkor – ragadta meg a férfi csukóját Loire, és odatartotta a kezét a Harmadik combján tátongó seb fölé –, te pedig nagyon figyelj, és pontosan azt csináld, amit mondok. Ha szólok, takard el a sebet az ép kezeddel, és menj hátrébb. Ez egy agresszívabb átok, az erekbe kapaszkodik a rohadék, nem lenne jó, ha átmenne beléd. Megértetted?

– Naná – vigyorgott Ward – gyors leszek.

Loire erre nem válaszolt, az átkot figyelte, ami mocorogni kezdett, mikor megérezte a közelében a friss sebet és a csordogáló vért. Osztódni készült. Viszont, ahhoz, hogy átjuthasson a másik sebbe, kicsit ki kellett bújnia abból, amibe már belerágta magát. Gyerünk, te dög, gondolta Loire, még egy kicsit, már nem kell sok. Kissé közelebb húzta Ward kezét, hogy jobban ösztönözze az átkot. Az pedig ebben a pillanatban kicsapott a sebből.

– Most! – Kiáltotta Loire, ellökte bátyja kezét, és két marokkal kapott az átok felé, jól megragadta, és még épp időben rántotta félre.

Közben Ward hátraugrott, és pont úgy tett, ahogy húga meghagyta neki. Ezalatt Loire a földre lökte az átkot, rálépett, kirántotta megátkozott tőrét, és a szinte markolatig szúrta bele. Ward semmit sem látott az átok tusájából, nem láthatta, ahogy csápjai vad csapkodásba kezdtek, ahogy rángatózva próbálta elérni akár Ward akár Harmadik sebét. Loire tőrének pengéjére tekeredett, de csak összevagdosta magát, és még jobban meggyengült.

– Pusztulj már el! – Sziszegte a lány az átoknak. – Ébredezik már? – Kérdezte Wardot, de továbbra sem vette le szemét a rontásról.

– Igen – felelte Ward –, megmozdult. És nagyon vérzik a seb.

– Milyen színű a vér?

– Majdnem fekete – jött a válasz.

– Jó. Hagyd kifolyni, de nehogy hozzá érj! Ha már piros, próbáld meg elállítani! Én addig kitalálom, hogy lehet megölni ezt az izét.

Ward úgy cselekedett, ahogy mondták neki, Loire pedig közben úgy érezte, tudománya végére ért. Nem volt több ötlete, mit tehetne. Az átok bár gyengült, nem akart semmivé lenni.

– Hogy állsz? – Kérdezte Ward.

– Sehogy – felelte nyugtalanul Loire – nem tudom, hogy lehetne megölni.

– Miért nem zárod be valamibe?

– Mégis mibe? – Nézett úgy a férfire, mintha teljesen ütődött lenne.

Ward erre nem szólt semmit, csak lecsatolta az oldaláról a kulacsot, kiöntötte belőle a vizet, megvágott tenyeréből vért csorgatott bele – nem is keveset, majd ép kezével Loire felé nyújtotta.

A lánynak nem volt ideje elvenni, mert maga sem tudta hogyan, de az átok kiszabadult, és teljes egészében beleugrott a kulacsba. Meghempergett Ward vérében, de mielőtt rájöhetett volna, hogy csapda és átverték, Loire még abban a pillanatban kikapta Ward kezéből, és jó szorosan lezárta, sőt a biztonság kedvéért meg is bűvölte a vizes edényt, nehogy kiszabadulhasson belőle.

– Megvagy rohadék! – Rázta meg a kulacsot elégedetten.

– Remek – dicsérte meg Ward is –, jól tedd el, hátha még hasznát látjuk valamikor. Most pedig zárd össze a sebét – mutatott Harmadikra –, már pirosat vérzik, nem lenne jó, ha még valami kellemetlenkedő izé bele tudna mászni.

– Szívemből szólt, uram – hallották a hátuk mögül Simon elgyötört hangját –, ezennel visszaszívok minden ocsmányságot, amit valaha a mágusokról mondtam.

– Ez már előrelépés közlegény – nevetett fel Ward, majd Loire-ra nézett –, látod, így kell elismeréseket begyűjteni.

– Jól gondolja meg az iméntit – térdelt le Harmadik mellé Loire, miközben a hátizsákjába tömködte Ward kulacsát –, mert ez nagyon fog fájni.

Simon szóhoz sem juthatott, a lány elkezdte begyógyítani a sebet. Harmadik nem volt annyira felkészült, mint Ward, ő bizony nem bírta ki üvöltés nélkül. És a legkevésbé sem szégyellte magát érte.

– Te jó ég Ward! – hallotta meg a férfi a háta mögül Espada vidám hangját. – Biztos, hogy jó ötlet rá hagyni a sebesültek ellátását?

– Jelen pillanatban, azt hiszem – fordult felé a férfi –, a legjobb.

Ward arcának látványától Espadának a torkára forrt minden további mondandója. Szíve szerint ezer megjegyzést tett volna, de egyiknek sem tudott hangot adni. Helyette inkább bátyja szólalt meg, hangosabban kellett beszélnie, hogy Harmadik kiabálása mellett is érthető legyen. Ekkor vette észre, hogy a begyógyult sebtől a hangja is, nem nagy mértékben bár, de hallhatóan megváltozott.

– Te jól vagy? – Kérdezte az öccsét.

– Én persze – Espada legszívesebben elvigyorodott volna, de Ward arcát vizslatva képtelen volt rá –, megúsztam egy karcolás nélkül.

– Akkor már ketten vagytok – veregette meg elismerően öccse vállát.

– És veled mi történt? Az arcod…

– Én voltam – lépett melléjük Loire, megfogta Ward kezét, hogy azon is begyógyítsa a vágást, akkor egyiküket sem érdekelte, hogy esetleg a férfi tenyere is heges lesz.

– Hát, ha nem mondtad volna, akkor is kitalálom, kedves nővérkém. Legalább olyan jó munkát végeztél vele is, mint velem.

– De legalább éltek, nem? – Dohogott Loire. – Jól esne egy kis hála. Egyébként is figyelmeztettem, hogy legjobb esetben is, pont úgy fog kinézni, mint egy ráncos krokodil.

– Egész pontosan önmaga hentesnek minősítésével fejezte ki mindezt – helyesbített Ward –, és kikérem magamnak! Én hálás vagyok! Ez lesz a szexepilem – simított végig a hegen –, a nők úgyis buknak a sebhelyes pasikra, vagy nem így van, Loire?

A lány erre csak hümmögött, Harmadik elnézően csak a fejét csóválta, Espada pedig, nem tudott mit hozzáfűzni. Ezért inkább más irányba terelte a beszélgetést.

– Ti tudjátok, mi történt Bastionnal? Idefele találkoztam két szanitéccel, épp a kórházba vitték. Nagyon rossz bőrben volt, és nem nagyon tudtak bíztatót mondani az állapotáról…

Ward és Loire nyugtalanul néztek össze. Majd egymás szavába vágva mesélni kezdték a történteket.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Natalya Letunova)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s