19. Egy kislépés

A harmadik éjszaka pirkadt már, mikor a vonatok végre megközelítették Dōrt. A sínek állapota miatt az utolsó szakaszon lassabban haladtak, mint ahogy azt a Tacticusok tanácsa remélte, de még mindig a megjósolt időn belül voltak. Mielőtt lassítani kezdett a szerelvényük, Ward üzenetet kapott a kommunikátorán. Állítólag az elől haladó vonatok ismeretlen okok miatt kisiklottak. Jó eséllyel valami varázs-csapdára futottak, de ez nem is volt lényeges, csak az, hogy utasítást kellett adnia a vonat elhagyására. Kidugta a fejét az ablakon, hogy felmérhesse az állapotokat. Már látszottak Dōr fehér falai.

Vörösben fénylettek azok a falak, ahogy vörösen lángolt az ég is és a teljes láthatár is. Ward nem is tudta eldönteni hirtelen, hogy a Nap lobbantotta így lángra a horizontot, vagy valóban tüzeket lát a távolban. Annyira magával ragadta a látvány, hogy észre sem vette, hogy az egyik kisiklott vonatból egy robbanás hatására hatalmas fém szilánkok repülnek szerteszét. Gellert kaptak az előttük haladó egyik vonat vagonján, és egyenesen a feje felé szálltak.

– Figyelj már te ökör! – Kiáltott rá Espada, miközben berántotta Wardot az ablakon, a többiek számára teljesen rejtély volt, hogy hogyan vette észre a fém törmeléket, de gyorsasága lenyűgöző volt. – Ne legyél már ennyire Loire! – Torkolta le a fiú. – Elég, ha csak az ő bőrére kell vigyáznunk, ne kelljen már a tiedre is!

Ward nem kérte ki magának a sem a hangnemet, sem a mondandót. Még úgy sem, hogy a repeszek nem voltak olyan közel hozzá, hogy kárt tehessenek benne. Viszont nem süvítettek el annyira távol sem, hogy ne kellett volna komolyan számolni a veszélyekkel, amit jelentettek. Ward magában elismerte, hogy borzalmasan felelőtlen volt tőle. A jelenet szemtanújaként Loire nem szólt semmit, még csak kuncogni sem mert, az ablak előtt elzúgó repeszeket mindennek nevezte volna, csak viccesnek nem. Bastion is ekkor emelkedett fel ültéből.

– Na jó, fiúk-lányok – gyorsan felmérte, hány katonát tud elérni az erejével – azt hiszem, itt az ideje felvonni a védelmet.

Beleegyezően bólintottak, mind a hárman tudták, hogy a csatamezőn a legjobb esélyük azok a védő bűbájok, amit tőle kaphatnak. Bastion nem kért engedélyt, észrevétlenül levédett mindenkit, akiket elért az ő vagonukban és az összekötő folyosókon. Amennyire csak tudta, elengedte a hatalmát, hogy szétkúszhasson a vonaton, és kiáradhasson a többi szerelvény páncél vagonjaiban is. Mindenkinek jutott az erejéből, nem tett kivételt a korábban kötekedő szomszédaikkal sem, nem volt érdeke, hogy bajuk essen.

– Készüljetek! – Adta ki a parancsot Ward, ami mindenkinek szólt a vonaton. – Menjetek az ajtókhoz! – Utasította a katonákat a parancsnak megfelelően. – Vigyétek a teljes felszerelést! Ugranunk kell, az előttünk levő vonat kisiklott, mi pedig hamarosan ráfutunk. Indulás!

A parancs futótűzként terjedt, senki sem állt ellen, mind az ajtókhoz sereglettek, és ahogy biztonságosnak tűnt a terep, sorra kiugrottak. Mielőtt három testvére sorra került volna, Ward még utánunk szólt:

– Tudjátok, mi a dolgotok! Ne ölessétek meg magatokat!

Loire ugrott elsőnek, de valahogy rosszul ért földet, mert azonnal felbukott, és átbucskázott egy kupac holttesten. Elszörnyedve tápászkodott fel, és az a morbid gondolat ütött szöget a fejében, hogy legalább puhára érkezett. Ahogy talpra ugrott, kirántotta a talárja övébe tűzött párbajtőröket, és futásnak indult a kapu irányába, miközben igyekezett biztonságos távolságra kerülni a kisiklásra kárhozhatott vonattól, és attól is, ami utána jön, és belerohan majd.

Mellette minden irányban a védő mágusok barikádokat emeltek a városkaput és falakat körülölelő fekete, halott földből. Miközben Loire egy ilyen mögé igyekezett, hogy annyira ne tegye ki magát az ellenséges tűznek, eszébe jutott, amit még régen tanult, hogy a dōri föld nem terem. Abban a pillanatban biztos volt benne, nem akarja tudni, miből van a halott, fekete föld. Minden igyekezete ellenére az a gyanúja támadt, hogy az előző világ hamvain taposnak, azon vívják ezt a csatát, hogy maguk is új réteg hamut tegyenek hozzá az ősihez.

Ahogy rohant, figyelte a többieket, hogy mikor ugranak ki, a második Espada volt, fém karjain vörösen csillant egy szikra. Loire elhűlten torpant meg, nem értette, hogy nem vette észre eddig. A hajnal nemcsak a tüzektől, napfénytől volt vörös, hanem a szikráktól is. A halottakból felszálló élet-szikráktól, amik a varázsképtelenek számára láthatatlanok voltak, de beterítették a csatateret. Gyönyörű látvány volt, elborzasztó, szívszorító, de gyönyörű.

A következő pillanatban azt látta, hogy Espada félre ugrik egy föld gólem elől, amit az egyik mágus idézett. A föld szörny épp lesújtani készült az ellenségre, mikor egyszer csak megingott, hatalmas lyuk robbant a mellkasába. Loire egészen biztos volt benne, hogy a gólemet irányító mágus sebét látja rajta. Tudta, hogy a mágus már akkor halott volt, mikor a seb megnyílt a mellkasán. Miután a mágia kiszállt a testből, a gólem karja lehanyatlott – Espada ez elől ugrott félre. Szerencsére elég gyors volt, hogy ne essen baja, és a lezuhanó föltömeg ne temesse maga elé.

Loire nem tudta volna megmondani, hogy hány mázsa föld zúdult végig a saját katonáikon és az ellenségén, de azt világosan látta – már mielőtt tele ment volna a szeme a széthullás szele által szétfújt földdel -, hogy sokukat ledöntötte a lábáról. Espadát is. Loire a szúrós szemcséktől, és szeméből dőlő könnytől, percekig nem látott semmit. Szerencsére az ösztönei átvették az uralmat a teste felett, és mielőtt még nagyon gondolkodni kezdett volna, abba az irányba vetődött, amerre az utolsó falat kinőni látta.

Válla neki csapódott a megkeményedett földnek. Bár még továbbra sem látott – épp igyekezett kidörzsölni a szeméből a szemcséket -, azt tökéletesen hallotta, hogy lövedékek csapódnak a föld-fal túloldalának. Csak abban bízott, hogy elég erős a varázs, és nem fogja semmi átszakítani. A lövések és becsapódások hangja megbénította pár pillanatra.

Magára parancsolt, ez az a nap, mikor egyetlen pillanatra sem veszhet el a gondolataiban. Amit kiszakad a valóságból, vége. És még nem akart meghalni. Bastion védelme rajta van, így még van esélye. Ahogy érezte, hogy a háta mögött a fal mállani kezd, ismét futásnak eredt, hogy felzárkózzon Espada mellé.

Közben millió szikra és rengeteg holttest mellett robogott el, és az kattogott az agyában, vajon hányan hallhattak meg eddig, ha ennyi vörös szikrát lát. Több százan biztos, vagy lehet, hogy még keveset is tippelt? Abban a pillanatban vette észre, hogy Bastion is kiugrott. Amennyire a távolból fel tudta mérni, ikerbátyját is megtorpanásra késztette a szikrák döbbenetes látványa, és egy tőle nem messze ledőlő fal.

Majd harci kalapácsával a kezében maga is megindult a kapu irányába, aki az útjába akart állni, azokat egy-egy jól irányzott suhintással félresöpörte. Pár méter múlva egymás mellé kerültek Espadával, és együtt folytatták útjukat. Loire is megindult feléjük, nem akart egyedül maradni a csatamezőn. Futás közben próbált arra koncentrálni, hogy ne ölesse meg magát, ahogy azt meghagyták neki. Csak Bastiont és Espadát látta, ott akart lenni mellettük, hogy ne féljen annyira, hogy ne aggódjon miattuk olyan nagyon.

Azután a következő pillanatban azt érezte, hogy talárja megfeszül, ő pedig hátra esik. Még pont időben huppant a földre, épp mikor egy sorozat golyó süvített el a feje fölött. Bastion védelmének hála, hacsak nem voltak megátkozva, nem esett volna különösebb baja, de a lövedékek felborították volna, és ki tudja mennyire került volna hátrányba emiatt.

Az abban a pillanatban előttük a földből kicsapó újabb fal megvédte őket a további lövedékektől. Loire gondolatai fénysebességre kapcsoltak. Az, aki visszarántotta, nemcsak azt látta, hogy lőni fognak rájuk, de azt is, hogy valamelyik mágus falat von köréjük. Ha nem rántja vissza, Loire egyenesen belerohant volna a megkötő földbe.

Felnézett a falra, átvette fölötte az uralmat. Épp abban a pillanatban, mikor megérezte, hogy az azt létrehozó mágus tudata kihuny. Mi a franc? Itt csak a mágusokat ölik? Iszonyú fárasztó volt egyébként fenntartani a falat. Megpróbált átnézni rajta, és ahogy a föld átlátni engedte, meglátta a feléjük közeledő ellenséges katonákat. Nem volt semmi jobb ötlete, megindította hát a falat, mint egy hullámot, és szabályosan elmosta, eltemette őket.

Majd a viszonylagos biztonságban oldalra fordult, hogy megköszönje a katonának, hogy megmentette. De pillantása akkor a korábban őket sértegető közlegény dühödt pillantásával találkozott. Loire nem is tudta, honnan emlékszik rá, de azt az arcot látva, egészen biztos volt benne, hogy az nem vágyik köszönetre, legalábbis nem tőle. Annak ellenére sem, hogy egy tört másodpercig döbbenetet és csodálatot látott azon az arcon. És kíváncsiságot, mintha csak rá akarna kérdezni, hogy ezt iméntit ő csinálta-e. Aztán a tekintete ismét megkeményedett, és Loire nem értette, egyáltalán miért segített neki, ha ennyire gyűlöli a „fajtáját”.

– Ezért utálom a mágusokat – vágta a lány arcába kertelés nélkül –, mert képtelenek vagytok bármit is jól csinálni. Cirkuszban kellene mutogatni titeket!

Ezalatt Ward is kiugrott. Loire-t pont nem láthatta, hiszen a férfi volt legközelebb a kisiklott vonathoz, és látóterét beborította a füst. Ahogy próbálta kipislogni szeméből a csípős, szürke-feketeséget, még látta Espadát és Bastiont a kapu felé tartani. Olyan gyorsan távolodtak tőle, hogy esélye sem lett volna utolérnie őket. Inkább tőlük visszább, arrafele kezdte pásztázni a csatateret, ahol az elsők ugrottak le a vonatról.

Ennek köszönhetően tudta észre venni Loire-t. Épp azt látta, hogy a talárja beakadt valamibe, ami visszahúzta, majd a lány hátraesett tőle. Onnan, ahol állt, nem láthatta a másik a katonát. A következő pillanatban pedig a fal fedte el előle a lányt, egészen addig, míg a föld hullám el nem mosta a hozzájuk közeledő ellenséges katonákat.

Miután valamennyire elült a por, még mindig nem látta a húgát. Loire akár meg is sebesülhetett. Ezért úgy döntött, őt kell megnéznie. Egyrészt mert sokkal közelebb volt, és azt is tudni akarta, van-e valami baja – bár épp akkor látta felülni, amitől megnyugodott, hogy nagy gond nem lehet. Másrészt abban biztos volt, hogy a másik kettő tud vigyázni a bőrére.

Ahogy megindult az irányába, hirtelen megtántorodott, mintha ezer apró tű találta volna oldalba. Mikor oda nézett észrevette, hogy egy halom golyó pattant le Bastion védelméről. Valamit ráolvashattak azokra a golyókra is, mert felhasították a ruháját, és összekarcolták a bőrét, de nagyobb baja nem lett. Ha öccse nem védi le ott a vonaton, számára itt, ha véget nem is ért volna Dōr ostroma, de egy súlyos sérüléssel nehezítette volna a helyzetét.

Tényleg, az ostrom! Érzékei azt súgták, hogy valami nem stimmel ezzel a támadással. Már az is gyanús volt, hogy a Határhegyek lakói várták őket, nem is kissé felkészülten, hiszen több vonatukat is kisiklatták. Vajon azok közül, akik az első vonatokon utaztak, és mit sem sejtettek a csapdáról, amire ráfutottak, hányan élték túl? A támadás eddigi kimenetele szöges ellentétben állt azzal, amit a Tacticusok tanácsa és Luther is jósolt. És valami még ezen kívül is furcsa volt. De most nem ért rá ezen merengeni. Első lépésként jó lenne egy darabban maradnia, és ugyanilyen állapotban begyűjtenie Loire-t. Megindult az irányába.

Közben próbálta összébb húzni magát, hogy ne legyen annyira könnyű célpont.  Ő is a falakat és gólemeket figyelte, azok fedezéken araszolt előre. Ahogy haladt, rengeteg halott mellett osont el, rögtön szemet szúrt neki, hogy gyanúsan sok mágus van köztük, varázstalan katona pedig csak elenyésző. Mintha őket csak véletlenül találták volna el, egyértelműen úgy tűnt, a varázslókra vadásznak. Még egy okkal több, hogy Loire mellette legyen.

Szerencsére elég gyorsan haladt, hogy mielőbb el tudja érni. Ahogy közeledett tanúja lehetett a jelenetnek a lány újdonsült „barátjával”. Igaz azt nem hallhatta, hogy mi hangzott el köztük, de afelől szemernyi kétsége sem volt, hogy nem sok jó. Ha így van, legfeljebb megint közbelép. Közel ért hozzájuk, észrevette, hogy Loire már épp valamire indulatosan visszaszólni készül.  Ward véleménye az volt, a legjobb, amit tehet, ha elejét veszi egy újabb konfliktusnak. Erős kezeivel talpra rántotta a neki háttal ülő lányt, amire felpattant a másik is.

– Mi a bánatot művelnek, katonák? Maguknak senki sem mondta, hogy nem piknikezni jöttünk? Indulás tovább a kapuhoz! – lökött mindkettőjükön egy erőteljeset.

Loire mivel nem látta kiugrani a vonatból, elmondhatatlanul örült neki, hogy rájuk talált. Ha valaki mellett biztonságban érezte magát, az ő volt. Bastion védelmével Ward elpusztíthatatlan. Ha kell, egymaga bevenné Dōrt. Loire felsorakozott hát a férfi mögé, bár nem szívesen fordított hátat az ellenérzésekkel viseltető harmadiknak. De nem volt választása. Egyszer már megpróbálta megmenteni, adhat neki ő is egy esélyt.

Ward parancsát követve megindultak ismét a kapu felé, közben elhaladtak még egy pár halott mágus mellett. A sajátjaik voltak, csúnya varázslatok végeztek velük. Ahogy Loire elnézte őket, pislogni sem maradt idejük, nemhogy felvonni a védelmüket. Már ha volt köztük védő… De nem állt meg, követte Wardot, aki nem kommentálta a látottakat, mindüket tovább erősítették a meggyőződésükben, hogy valami nagyon nem úgy alakult, ahogy kellett volna.

 Ahogy maguk mögött hagyták a halottakat, Ward véletlenül elcsípett a háta mögül egy megjegyzést, miszerint „ezek is épp annyit értek, mintha nem lettek volna”, de sajnos nem volt módja dühösen hátra fordulni, hogy helyre igazítsa a közlegényt. Loire sem szólt, csak mérgesen feljegyezte képzeletbeli noteszébe, hogy alkalom adtán ne felejtse el megleckéztetni a fickót.

A lány ennél többet nem is foglalkozott vele, több figyelmet nem pazarolhatott el feleslegesen. Majd azt vette észre, hogy Ward a mellettük levő romok felé int, mindhárman azonnal be is vetődtek mögé. A következő pillanatban pedig záporozni kezdtek a fejük fölött a golyók. Loire-nak épp csak annyi ideje volt, hogy magasabbra emelje a törmeléket, hogy kényelmesen elférjenek a fedezékben.

– Mondtam már, hogy utálom a nagy hatótávolságú lövegeket? – kérdezte mellettük a harmadik, mikor az egyik lövedék átrobbant Loire falán, és egy halom kavicsot és földet zúdított a nyakukba. Szerencsére elég magasan fölöttük zúgott el, így nem tehetett kárt bennük.

– Úgy vettem észre, sok mindent utál, közlegény – fordult felé Ward –, a dohányfüstöt legalább szereti? – nyújtotta felé cigarettás dobozát, itt legalább büntetlenül rágyújthatott, és egyben a gyakorlatba is átültethette néhai apja bölcsességét.

– Engedelmével elfogadom – vett ki egy szálat a harmadik.

– Vegyen többet, kelleni fog. És akkor most várunk, előbb-utóbb csak megunják, hogy lőnek ránk, vagy csak cserélnek töltényhevedert. Akkor lesz esélyünk tovább menni.

De Loire nem bírt nyugton ülni, rossz érzése volt. Próbálta magának azt mondogatni, hogy ez teljesen normális, hiszen milyen érzései legyenek az embernek egy csata kellős közepén. Mégis, hajtotta az a valami, mindenképp tovább akart menni.

 A mellette ülő két férfi békésen pöfékelt, észre sem vették, mennyire tépelődik. Még jó, hogy nem piknikezni érkeztek, gondolta Loire ironikusan. Aztán megszületett benne az elhatározás. Tőle Ward és az a másik ücsöröghet itt, ameddig csak kedvük tartja, de ő Bastiont és Espadát is maguk mellett akarta tudni, vagy legalábbis esélyt adni arra, hogy azok ketten megtalálják őket.

– Te mi a bánatot csinálsz? – nézett elhűlten Loire-ra Ward, mikor észrevette, hogy az épp kidugja a fejét a fedezék mögül, a harmadik is felé kapott, hogy visszarántsa, de a lány arcát látva inkább letett róla.

Ward agyán egy pillanat alatt minden lehetséges végkimenetel végig futott, és Loire egyikben sem élte túl. A tudatába berobbant egy arc, amit nem tudott hova tenni, de a vörös lyuk emléke a homloka közepén összerántotta Ward tagjait. Semmi ilyesmit nem szeretett volna látni a húgán. Épphogy pánikolni nem kezdett.

Nem segített ezen az a korábbi felfedezés sem, hogy a dōriak első sorban a mágusokat célozzák, könnyű célpontok talárjukban, ami eltér a normál katonaruhától. Ostoba döntés volt őket másképp felöltöztetni, nem is értette, ki hagyhatott jóvá ilyen eszement elképzelést. Jó példa ez arra, hogy vannak olyan hagyományok, amiket nem kell követni.

Annyit mindenesetre elértek ezzel a hibás döntéssel, hogy ők maguk csináltak céltáblát a mágusaikból. Hiszen, jóval könnyebb dolguk lesz a dōriaknak a katonáikkal, ha a zavaró tényezőktől megszabadultak, vagy ki tudja mi más a céljuk ezzel. De ha beveszik a várost, és persze, ha túlélik, ő maga fogja felképelni a tiszteket, és parancsot adni az egységes egyenruhára. Kezdve egy egészséges vastagságú mellvérttel, mert amit a mágusok a talár alatt viseltek, maga volt a nevetség csúcsa.

Szóval épp kevésbé válogatott szavakkal készült felhívni Loire figyelmét arra, hogy a megbűvölt golyók ellen Bastion védelme sem biztos, hogy elég, de nem maradt módja rá. Elhűlten nézte végig, hogy az egyik golyó lepattan Loire homlokáról, és a korábbi kép újra ott villogott az idegpályáin. Meg kellett ráznia fejét, magára kellett parancsolnia, hogy elfelejtse, nem vonhatta el a figyelmét semmi.

Belelt pár pillanatba, mire a világ ismét normális sebességre gyorsult körülötte. Emiatt kissé késleltetve látta azt is, hogy a többi golyó, ami feléjük száguldott, ezer felé szóródott szét a csatatéren. Majd a lány zölden izzó szemét a lövegekre emelte, azok pedig abban a pillanatban köhögve hallgattak el.

– Mehetünk – fordult vissza feléjük Loire –, azok most egy darabig biztos nem fognak működni. Talán Bastionnak és Espadának is jól jön egy kis szabad terep.

– Remek – indultak meg ismét –, és ha már róluk van szó, alkalom adtán emlékeztess, hogy rúgjam fenékbe Espadát ezért a vacak munkáért. Milyen felderítést végeztek ezek, hogy még azt sem tudták kideríteni, várnak-e majd minket. Ezeknek legalább olyan mágusaik vannak, mint nekünk…

– Hogy ne vártak volna? – Csodálkozott Loire. – Hiszen jöttünk, hogy megtörjük őket…

– Ne filozofálj itt nekem! – Fojtotta bele minden többi mondandóját türelmetlenül Ward, igazán nem volt kedve a másik oldal szemszögéből nézni a helyzetet. – Most csak vigyázz magadra jobban, oké? Csak ez a fontos.

Nem várta meg, hogy válaszoljon neki. Egyébként is mit tudna Loire az érzéseire felelni? Előre indult, hogy feltérképezhesse a terepet. Fedezéktől fedezékig haladtak, a falak folyamatosan nőttek ki a földből, majd roskadtak össze. Lassan a ruhájuk annyira telement a dōri fekete földdel, hogy szinte csikorgott a szemcséktől, már nem igyekeztek a hajukból kiszórni sem.

Bár a nagy lövegek elhallgattak a lánynak hála, de minden más irányból folyamatosan lőtték őket. Ward sosem gondolta volna, hogy számára ilyen dicstelen lesz ez az ostrom, hogy üregről üregre kényszerül majd lopakodni, mint valami megrettent nyúl. Bár amennyire látta, akik direkt rohamot próbáltak indítani, mind belehaltak a próbálkozásba, vagy inkább lövegtűzbe…

Nincs mit tenni, ha már a kaputól ennyire távol kényszerültek leugrani a vonatról. A hőstettek tagadhatatlanul ott elől vannak, itt nincs más, mint a bujkálás, és a földön kúszás. Ahogy előre haladt, próbálta csapatba szervezni a széthullt, ügyetlenül ténfergő katonákat, hogy ne végezzék úgy, mint a marhák a vágóhídon. Lassan már ötvenen is lopakodtak őt követve, de még így is jó időbe került, mire elérhető közelségbe került a kapu.


✨✨✨✨✨


Ellentétben velük Bastion és Espada igencsak jó időt mentek. Igaz, őket az is segítette, hogy az előbbi védelme szinte érinthetetlenné tette őket. Amerre csak fordultak, ahol csak elhaladtak Bastion minden katonát levédett, ezzel is növelve az esélyeiket. Láthatatlan falakat szórt szét a csatatéren, amin az ellenség fentakadt, az övéik viszont át tudtak lőni rajta, helyzeti előnybe juttatva magukat. Így ők sokkal gyorsabban megközelítették a kaput, mint a lemaradt többiek.

– Még közelebb kell mennünk – mondta a mágusnak Espada – egészen a fal tövéig. Az a terv, hogy aláaknázzák a falat, és egyszerűen mellék bejárót robbantanak a kapu tövébe. De esélyük sincs, ha nincs rajtuk védelem. Nem fognak elég közel jutni.

– Na álljunk meg egy pillanatra! – rántotta vissza Espadát Bastion – Én úgy tudom, hogy az volt a terv, hogy ez első vonat áttöri a kaput. Akkor mi most minek is robbantunk?

– Az az A terv volt – vont vállat magától értetődően Espada –, de ahogy Ward is mondta, kisiklott a vonat. Valószínűleg kisiklatták a patkányok, és legfeljebb csúszva érkezett meg a kapuig. De szerencsére készült egy B terv is.

– Kitalálom – és a legkevésbé sem tetszett ez a fordulat –, robbantanunk kell, ahogy az előbb mondtad.

– Pontosan.

– Remek – morogta Bastion –, már csak azt szeretném tudni, hogy hova lettek a mágusok. A sajátjaink legalábbis, mert az övéik mindenféle finomsággal próbálnak simogatni minket. Egyébként meg mondd csak, nem úgy volt, hogy alig kell majd ellenállásra számítanunk? Erre mi fogad minket? Mágusok a falakon, akik tüzet szórnak ránk… Nem nektek kellett volna felmérni, hogy mi vár majd minket?

– Rám ne nézz – vonta meg a vállát Espada, mire a kezében ijesztően megrándult a puska –, én csak a Félúti Horizontig jutottam. Engem ott visszafordítottak, azt mondták felsőbb utasítás – Bastionnak volt egy tippje, honnan jött az a felsőbb utasítás – szóval én nem lopakodtam el Dōr falai alá.

– Akkor ezúton szeretnék annak szemrehányást tenni, aki megfordult itt korábban. Üzenem neki, hogy pocsék munkát végzett.

– Erről ne velem tárgyalj. Senki sem tért vissza innen élve. Csak a rádiójelentéseket kaptuk meg tőlük.

– Ugye most csak viccelsz velem? – Torpant meg egy pillanatra haladtában Bastion. – Te tényleg azt akarod mondani nekem, hogy soha senki személyesen nem számolt be erről? – Mutatott körbe.

– Pontosan – indultak meg újra.

– És neked ez nem volt gyanús egy cseppet sem?

– Miért lett volna? Apának sem volt az, minden rendben volt, a mi kódunk, a mi szavaink. Nem volt benne semmi furcsa.

– Csak az, hogy mi erről miért nem tudtunk.

– Mert nem kérdeztétek.

– Talán mert fogalmunk sem volt, hogy mire kéne rákérdezni… Mi volt ez a titkolózás?

– Erről apát kérdezd, ő tart kézben mindent, nekem is csak a legszükségesebbeket mondta mindig – tárta volna szét a karját Espada, de a puska megakadályozta ebben –, sajnálom, én sem tudok többet. De koncentrálhatnánk végre? Hidd el, én csevegnék még romantikusan a golyózáporban, de a fal tövében szükség van ránk. Vagyis rád. Én majd csak osztozom a dicsfényben.


✨✨✨✨✨


Ezalatt a rövid intermezzo alatt Wardék is várakozni kényszerültek, olyan keményen lőtték őket, hogy férfi egyelőre nem akart parancsot adni az indulásra. Túl sok embert vesztett volna értelmetlenül, ha kitereli a maga köré gyűjtött rettegő katonákat a fedezékből. Azt is látta, hogy nem fognak tudni közelebb jutni, amíg az első sorokban meg nem nyitják a bejáratot, és el nem terelik róluk a figyelmet.

Ahogy tükörrel megbuherált távcsövével kilesett a fedezékük mögül, látta, hogy egy másik csapat épp robbanószert próbál elhelyezni a kapu felrobbantásához. Ha sikerül áttörniük, akkor kezdődik csak az igazi tánc. Már alig várta. Tovább pásztázta a csatateret, és nem sokkal maguk előtt észrevette Bastiont és Espadát, ők is valószínűleg arra vártak, hogy megadja magát a városkapu.

Azok ketten határozottam haladtak előre, és Ward rögtön megfejtette, mire készülnek. Lepattogtak róluk a golyók, ők pedig látszólag nem zavartatták magukat, mintha csak nem is csatatéren lennének, hanem egy kellemes gyalogtúrán.

Tudta, hogy nincs más választása mint rájuk bízni magukat. Visszabújt a fedezékbe, pillantását végigfutatta az addig összegyűjtött katonákon. És nem volt elégedett a látvánnyal. Egyrészt alig volt köztük mágus, úgy tűnt, nagyrészüket sikerült leszedniük, ez pedig komoly hátrányt jelent majd rájuk nézve. Eddigre elfogytak a falak, gólemekből sem maradt egy-kettőnél több. A másik, amit észrevett a katonákon, az a rémület volt.

Úgy tűnt neki, hogy a többiek rettegése Loire-ra is átterjedt, majdhogynem a körmét rágta, semmi sem maradt benne a korábbi hősies kiállásból a lövegek ellen. Nem értette ezt a hirtelen pálfordulást, de nem is foglalkozhatott vele. Ward gyorsan felmérte a helyzetet. Már csak idő kérdése, hogy ott elől áttörjék a kapukat, akkor pedig nekik is meg kell indulniuk. Kétségtelenül keményen tűz alá veszik majd a város bejáratához közelebbieket, és persze őket is, ha eléggé megközelítették a falakat. És az elsődleges célpontjaik a mágusok lesznek.

Tudnia kell, hányan maradtak körülötte varázslók. Gyorsan összeszámolta a köré gyűlteket. A mocorgás miatt nagyjából hatvanat számolt, de csak hatan-heten maradtak mágusok, Loire-ral együtt. Őket nem veszíthetik el. Ki tudja, mi várja majd őket odabent, biztosan szükségük lesz rájuk. Gatyába kell ráznia ezt a csűrhét, mégpedig sürgősen, nem maradhatnak ilyen állapotban.

– Ide figyeljenek katonák! – Kiáltott a nekik hangosan, hogy mindannyian hallják. – Ott elől nemsokára áttörik a kaput. És akkor mi megindulunk. Úgyhogy jól fogják azokat a puskákat, és lőjenek mindenkire, aki nem a mi egyenruhánkat viseli. Legyenek gyorsak, mert azok is lőni fognak, és sajnos nem is rosszul. Viszont nem magukat célozzák majd, hanem a mágusainkat.

Nem tudom, mi vár ránk ott bent, de nagyon nem akarják, hogy a mágusok bejussanak a falak közé. Tehát rájuk koncentrálnak majd – mutatott körbe a rajtuk –, ez elvonja a figyelmüket, és ad nekünk egy kis esélyt. – Körbenézett a megmaradt mágusokon. – Vegyétek le azokat az idétlen talárokat!

Egyiknek sem kellett kétszer mondani, Loire is olyan lendülettel hajította le magáról, mintha egész addig erre az engedélyre várt volna.

– Máris jobb – kommentálta Ward –, sajnos a közelharci fegyvereik még így is elárulják őket, úgyhogy a bátrabbak cserélhetnek velük vértet, úgy talán nagyobb esélyük lesz. Tehát, mikor kitörünk, fedezzük a mágusokat, ők pedig hókuszpókuszoknak, és törekszenek arra, hogy ne lövessék le magukat. Van kérdés? Remélem nincs.

Természetesen nem volt, mindenkinek több esze volt annál, mint hogy ellent merjen mondani neki. Mind tudták, hogy az egyetlen ember volt, aki kiviheti őket élve. A páncélcserét nem is tiltakozásmentesen, de legalább gyorsan lebonyolították. 

Megdicsérte meg az előzékeny katonákat, majd újból mindükhöz szólt.

– Még egy dolog. Aki miatt csak egy mágust is elveszítünk, az jobban teszi, ha soha többet nem kerül a szemem elé! Most pedig várunk, hogy ledőljenek a falak.

Szerencsére nem kellett sokáig várniuk, talán negyed óra múlva – és mi volt az órák hossza kúszáshoz képest? – több irányból dörögni kezdett a levegő a robbanásoktól. Süvített a szele, fülsüketítő robajjal szakadtak ki sziklák, kövek a falból. A csikorgást pedig, mikor a kapu kifordult a sarkaiból, még ők is tökéletesen hallották.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Timon Studler)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s