Időutazó – 6.

Ez a történet az Időutazó című regényféleségem legújabb fejezete. Illetve szorosan kapcsolódik a blog születésnapja környékén készült egyik ajándék novellához. Ha esetleg még nem olvastad a korábbi történeteket, a csatolt linkeken mindent megtalálsz. 😉

Hatodik fejezet – Menedék

Cseberből vederbe. Ennél jobban lehetett leírni azt a balszerencse tsunamit, ami Louis próbálkozásait jellemezte azóta, hogy Kim után jött. Olyan hiú ábrándokban nem ringatta magát, hogy ő fogja megmenteni a gyakorlott időutazót, de azért azt sem hitte volna, hogy ilyen szintű nehézségekbe ütközik majd.

Na jó, legyünk őszinték, nem hitt semmit. Fogalma sem volt, hogy fognak alakulni a dolgok, vagy hogy mit fog tenni. Ő csak Kim mellett akart lenni, hogy ha úgy alakul, változtasson a legrosszabbon. Legalább egy kicsit. De most újfent egy csatatéren fekve egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ráhatása lett volna bármire. Pozitív irányba legalábbis semmiképp, hiszen ha lehet, Kim most csak még nagyobb bajba került került miatta.

Kilesett a fedezék mögül, ami mögé a másik belökte, körülötte őrjöngött a pokol. Lovasok vágtattak hatalmas, terepszínű gépek ellen, és természetesen a legkisebb esélyük sem volt a túlerő és hadifölény ellen. Ez a mészárlás volt a legbrutálisabb, amit Louis valaha látott. Persze, biztos olvasott róla, mikor a világ eseményeiről tanult az állomáson, de akkor a borzalmaknak a fantáziája mindig határt szabott, a fényképeket pedig sosem nézte meg, ha nem érezte elég erősnek magát hozzá.

Pillantásával Kimet kereste, pár máterre feküdt tőle mozdulatlanul. Jelöltetlen egyenruhája mellkasán vörös folt nőtt egyre nagyobbra. Louis azt ekkora távolságról is látta, hogy Kim súlyosan megsérült. Ahogy figyelte, azt is észrevette, hogy a fénykörök ismét kezdik körül ölelni a mozdulatlan testet.

Mi a fene? Máris eljött az ideje az utolsó ugrásnak? Mit is mondott Kim, hova mennek innen tovább? Igen, megvan, 1914-be… Katerine egészen biztosan nem akart a szükségesnél több időt eltölteni ebben a földi pokolban, ezért valószínüleg az utolsó ugrást a lehető legrövidebbre időzítette. Már csak azt kellene megtudnia, hogy mit akart véghezvinni ezalatt a nem egész öt perc alatt ezen e borzalmas csatatéren.

Nagyon elmélkedni nem volt ideje, amennyiben nem akarta, hogy Kim eltűnjön az utolsó programozott korban nélküle. Főleg, ha megint sikeresen valami harcmező kellős közepére ugranak… Kimnek akkor esélye sem lenne a túlélésre. Mivel Louisnak nem volt vesztegetni való ideje, körülnézett, próbálta felmérni, hogy hol lehetnek veszélyforrások – csak az volt körülöttük… mi más lehetett volna egy őrjöngő csatában?

Aztán lapos kúszásban, olyan gyorsan, ahogy csak tőle telt, megindult az eszméletlen Kim felé, aki körül egyre nagyobbra híztak a fénykörök. Annak ellenére is, hogy a katonák minden figyelmét jó eséllyel lekötötte az, hogy a saját túlélésükre koncentráljanak, a csata folyásában a legkisebb zavart sem okozta a semmiből felbukkanó természetfeletti jelenség. Louis nem bánta, bár osonás közben egy pillanatban megfogant a fejében a gondolat, hogy vajon ő azzal, amibe keveredett, mennyivel járul hozzá a 12-es anomáliához…

Az ő számára az anomáliák és paradoxonok valahogy mindig inkább a filozófia tárgykörébe estek, mint a tudományéba, ő egyszerűen volt volt elég okos ahhoz, hogy értse ezek pontos működését. Ott van például a 12-es szintű anomália, amit elvileg nem lehet megváltoztatni… De, akkor ezt azt jelenti, hogy az állomásról nem lehet, mikor ott észlelték? Vagy ha visszaküldenek valakit a folyamatot elindító legelső lépéshez, az meg tudná másítani azt a lépést? Ha nem… akkor már az isteni eleve elrendeltségnél kötünk ki, amit egész korábbi életében belésulykoltak, még azelőtt, hogy Kim megmentette volna a máglyáról.

Félreértés ne essék, az sem volt egy jottányival sem érthetőbb számára, mert ha az egész életútját eleve elrendelték, és neki nincs ráhatása az eseményekre, akkor ugyan mi értelme van akarni bármit, és felkelni reggel? Most így visszagondolva, beszélt erről valakinek a faluban? Ha igen, csoda, hogy az eretnekséget nem vették fel a bűnlajstromába. Vagy ott volt, csak annyira összefolyik minden, hogy már erre sem emlékszik?

Megrázta a fejét. Hogy a fenébe lehetnek annyira balszerencsések, hogy egy 12-es anomália kellős közepén kötöttek ki? Vagy lehetséges, hogy ők maguk okozták? Vagy csak Louis egyedül? Akkor aztán szegény Kim mondhatni teljesen feleslegesen és értelmetlenül őrizte az időt… mert jött ő, és mindent tönkretett…

Megint megrázta a fejét. Nem kalandozhatnak el a gondolatai, ha nem akar a saját dekoncentráltsága miatt meghalni. Egyébként is mi a francért gondolkodik ilyeneken, mikor most minden gondolatának Kim körül kellene forognia. Talán pont azért… képtelen lenne arra gondolni, hogy minden felesleges volt, és Kim talán már nem is… Ebben a pillanatban érte el a mozdulatlan férfit, és semmi másra nem maradt ideje, mind megragadni a kezét, és jó erősen megszorítani, és már érezte is a rántást magukon, ami az utolsó programozott lokációra rántja majd őket.

Cseberből vederbe. Igen, ez az egy mondat tökéletesen kifejezte minden érzését, amikor éles csattanással földet értek a poros, aszályos talajon. A szája és szeme tele ment száraz, felszálló földdel, ami csípni és marni kezdte a tüdejét, kaparta a torkát. Próbált annyi nyálat összegyűjteni a nyelvén, hogy a le tudja nyelni a száját égető szárazságot, és kiköpni a maró földet. Elképesztően meleg volt, szinte izzott körülöttük a levegő, a szikrázó fényben Louis alig látta a körülöttük dúló harcokat. Idegen nyelveken kiabáltak, bár az is leget, hogy nem, csak a csatazaj miatt képtelen volt kihallani bármi számára értelmezhetőt.

Még mindig Kim kezébe kapaszkodott, sőt eddigre már egészen közel húzódott hozzá, köré fonta a lábait és szabad karját, hátha a saját testével jobban tudja védelmezni a másikat. A feje fölött golyók süvítettek el, valahonnan nem messze tőlük robbanás hangja rázta meg a vibráló, délibábos levegőben, és a rezgése szétáradt a mozdulatlan talajon, hullámzássá változtatva alattuk az aszályos földet. A következő pillanatban pedig végigsüvített felettük a robbanás szele.

– Tarts ki, Kim – súgta az eszméletlen férfinek –, kitalálok valamit, nem maradunk itt.

Elengedte egyik kezével az ernyedt testet, és a zsebébe nyúlt, hogy előhúzhassa Kim óráját, amit még az állomásról hozott magával. Az óra ki tudja mikor megállt, korábban megsérült üvege tovább repedt. Louisnak fogalma sem volt, hogy mit tesz, csak próbálta felidézni a fényköröket amik akkor, első próbálkozása eredeményeként Kim után hozták. Abban volt csak biztos, hogy el kell tűnniük innen. Kim mellkasa nagyon vérzett, de Louisnak esélye sem volt arra, hogy bármit is tegyen érte itt a csata kellős közepén. Ha pedig arra várna, hogy véget érjenek a harcok, félő, hogy Kim elvérezik.

– Mindegy hova, csak el innen – súgta az órának, nem mintha nem nyelte volna el minden szavát a fülsüketítő puskaropogás. – Oda, ahol tudnak segíteni Kimen…

Elcsuklott a hangja. Nemcsak a csatateret belengő fojtogató füst és orrfacsaró szagok miatt, hanem a rettegés miatt is. Rettegett Kim életéért. Még ha el is tudnak tűnni a földre szabadult pokolból, akkor sem tudta, hogy hova érkeznek majd meg. Legutóbb Kim után akart jönni, és akkor valamilyen csoda folytán működött az óra… ami azóta nemcsak megsérült, de meg is állt. És ha ismét meg is nyit egy másik kort nekik, ki tudja, hova dobja őket innen…

Ennek ellenére nem volt más választásuk a túlélésre, ezért Louis némán tovább fohászkodott. Bárhova, csak el innen. De azért lehetőleg olyan helyre, ahol nyugalom van, és ahol lesz majd módja segítséget találni. Valamit ismét jól csinálhatott, mert az őrült tempóban forgó körök ismét megjelentek körülöttük. És Louis életében nem érzett még olyan megkönnyebbülést, mint akkor. Talán kapnak még egy esélyt.

A körök körülfogták őket, és olya szédítő ütemben kavarogtak körülöttük, hogy Louis egyenesen tengeribetegnek érezte magát ettől a követhetetlenül gyors mozgástól. De csak kibírja rókázással a túloldalig. Ott meg már úgyis mindegy lesz. Csak legyen valaki, aki segíteni tud.

Aztán minden elsötétült előtte, amikor a körök kirántották őket az adott korból, és az időntúliságon keresztül áthajították őket egy másik évbe, ki tudja hova. Louis úgy kapaszkodott a továbbra is eszméletlen Kimbe, mintha, mintha mindkettejük élete azon múlna, mennyire szorítják magához a karjai. Sőt még akkor sem engedte el, amikor arccal előre belefejeltek a sűrű fűbe.

Amikor Louis felnézett, burjánzó aljnövényzetet látott maguk körül, és ritkásan álló fákat. Egy tisztáson voltak. Ahogy kissé figyelmesebben pásztázta végig a tisztást, azt kellett észrevennie, hogy egy sziklamagaslaton vannak, és tőlük pár méterre egy takaros kis faház áll. A kéményéből vidáman fodrozódó füst szállt fel, és az ablakból azt is látta, hogy ég bent a lámpa, tehát valakinek kell lennie a faházban.

– Kim! – fordította a hátára, majd rázta meg lendületesen a vállát, hátha magához tudja téríteni ezzel. – Nézd! Egy ház… és emberek!

Mikor Kim továbbra mozdulatlan maradt, és meg sem rezdült, megpróbálta felemelni, hogy elvonszolhassa az ajtóig. De még mindig túl kicsi és túl gyenge volt Kim hatalmas termetéhez. Esélye sem volt akárcsak egy métert is megtenni vele. Így pedig kénytelen kelletlen arra jutott, hogy neki magának kell a segítséget Kimhez hozni. Visszafektette hát a fűbe a másikat, majd felpattant és a házhoz rohant. A lendület miatt szinte nekicsattant az ajtónak, alig tudott megállni. És azonnal két ököllel dörömbölni kezdett a sima falapon.

– Segítség! Kérlek, segítsetek! – kiabálta olyan hangerővel, hogy a torka is belesajdult.

A következő pillanatban pedig majdnem átbukott a küszöbön, mikor kirántották támaszkodó súlya alól az ajtót. Épp csak meg tudott állni a lábán, és mikor felnézett, egy puskacsővel farkasszemet nézve találta magát. A puskát egy megtermett férfi fogta rá, aki mögül egy kisebb – de Louis-nál még így is jóval nagyobb másik lesett ki rá. Annyira fenyegető volt a fegyveres, hogy Louis azonnal reflexszerűen emelte magasba a karját, jelezve, hogy semmi nincs nála, ami veszélyt jelenthetne a két remetére.

– Mi a francot akarsz? – kérdezte ellenségesen a szakállas, negyven körüli, aki a puskát fogta rá.

– S-segítségre van sz-szükségem – dadogta Louis.

A kisebb termetű férfi ekkor előlépett a másik mögül, és határozott erővel lenyomta a puskacsövet, hogy a lécekből összerakott padlóra nézzen.

– Milyen segítségre? – kérdezte ekkor Louis-t, aki szintén végignézett magán. Ekkor vette észre, hogy az egyenruháját Kim vére borítja.

– Charlie… – szólt rá figyelmeztetően a fegyveres.

– Mi van? – kérdezett vissza értetlenül a Charlie nevű. – Szerencsétlen reszket mint a nyárfalevél. Ugyan mit árthatna nekünk?

Louis nem mert mozdulni, azt leszámítva, hogy kimért lassúsággal leeresztette a karját. Nem örült volna, ha a fegyveres félreérti, és ezért lelövi. Akkor ugyan ki segítene Kimen?

– Kérlek… – pillantása reménykedve függött Charlie-n. – Kim… a barátom megsérült… én nem tudom megemelni… Otthagytam a fűben…

– Kim? – fordult akkor felé a fegyveres is, és Louis legnagyobb döbbenetére teljesen leengedte a puskát, sőt az ajtó mellett kialakított mélyedésbe állította. – Már lassan tíz éve, hogy megfordult itt…

– Ismeritek? – Louis érezte, hogy a megkönnyebbüléstől a lába is megremeg alatta. Össze is esett volna, ha Charlie nem lép ki, és nem kapja el, hogy megállítsa a lábán.

– Inkább csak futó ismeretségnek nevezném – mosolygott rá bátorítóan Charlie.

– Mi történt vele? – kérdezte a másik, miközben visszalépett a faházba, és az egyik szekrényből egy ütött-kopott hátizsákot húzott elő.

– N-nem tudom p-pontosan – Louis próbált olyan gyorsan beszélni, ahogy az csak tőle telt, de csak annyit ért el, hogy a nyelve is összeakadt, vett egy nagy levegőt, és próbált nyugodtabban magyarázatot adni. – Valami eltalálta a mellkasát… nagyon vérzett…

– Rendben, vezess hozzá – lépett ismét elé a hatalmas férfi.

Louis csak bólintott, és futva indult meg Kimhez, a másik kettővel szorosan a nyomában. Amint odaértek, Louis térdre esett előtte. Charlie és a másik követték a példáját. Az, akinek Louis nem tudta a nevét, szétrántotta az egyenruhát Kim mellkasán, és egy határozott mozdulattal letörölte sápadt bőréről a vért. Louis is akkor látta, hogy nem is a mellkasa sérült, hanem az oldala.

– Tudunk vele valamit kezdeni, Tommie? – kérdezte Charlie.

– Akármi is volt ez, keresztül ment az oldalán – vizsgálta a sebet, majd oldalra fordította kimet, hogy a kimeneti lyukat is meg tudja nézni a mellkasán. – Érdekes módon a seb egyik oldala kiégett, a másik viszont nem, ezért vérzik. Amennyire látom, nem ért létfontosságú szervet. Segíts kitisztítani, aztán összevarrni a sebet.

Charlie egy szó nélkül engedelmeskedett, ahogy Louis figyelte őket, arra a megállapításra jutott, hogy ezek ketten egy legalább annyira összeszokott csapatot alkotnak, mint ő és Kim. Gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak egymás keze alá. Secc perc alatt kimosták a sebet valami csípős szagú fertőtlenítővel, majd a Tommie nevű legalább akkora gyakorlattal varrta össze, mint amekkorával Rem látta el Kimet az indítócsarnokban. A másik Kimet, azt aki nem élte túl… azt, akit Louis nem tudott megmenteni. De ez a Kim, aki a lábainál feküdt, egyelőre élt, és semmi más nem számított.

– Jézus, honnan estetek most ide? – kérdezte Tommie, miközben megemelte Kimet, és lehúzta róla a véres-sáros egyenruha felsőt.

– Először azt hiszem, ’39-ből… aztán talán ’14-ből… – felelte vékony hangon Louis, és közben le sem vette a szemét Kimről.

– Akkor duplán megjártátok a poklot – jelentette ki Charlie, amire Louis csak erőtlenül bólintani tudott, kissé félre fordult, nem értette, hogy miért bámulja annyira. Majd végül ismét megszólalt. – Te vagy Louis, igaz? Akihez haza akart jutni…

– Igen… én vagyok Louis… de ti honnan tudjátok? Honnan ismeritek?

– Segített megmenteni Charlie-t attól a ribanctól, nem emlékszem, hogy hívták – Tommie szinte köpte a szavakat –, mi pedig cserébe segítettünk neki.

– Nem csináltam semmit – nyögött fel akkor Kim –, de ti lelőttetek…

– Az csak elterelés volt – vigyorgott akkor Tommie.

– Kim! – Louis legszívesebben a nyakába borult volna, de inkább csak összefonta az ujjaikat, és megszorította a kezét. – Attól féltem, hogy elkéstem… hogy meghaltál.

– Még nem… De hogy hoztál minket éppen ide?

– Fogalmam sincs – nézetett ismét félre Louis –, én csak valami olyan helyre akartam jönni, ahol segítséget kaphatsz…

– Jól van, kölykök, ezt megbeszélitek majd bent – azzal Tommie egy könnyed mozdulattal felemelte Kimet, de olyan kecseséggel, mintha súlya sem lenne. Segített neki megtalálni az egyensúlyát, majd Charlie-val közrefogva eltámogatták a faházig. Louis pedig végig ott kullogott a nyomukban.

Amikor elérték a faházat, már inkább vonszolták Kimet, mint vezették, akit egyetlen hajszál választott csak el az ernyedt eszméletlenségtől. A házban Charlie elengedte, és előrement, hogy előkészítse az ágyat neki. A következő pillanatban Tommy már be is fektette a párnák és takarók közé. Egyikük sem zavartatta magát a vér és a Kimet borító por és minden egyéb kosz miatt. Ennek ellenére Charlie vizet melegített, majd egy lavórba öntötte, és egy szivacsot nyomott Louis kezébe. Aztán segített neki olyan alaposan megmosdatni Kimet, amennyire csak az állapota lehetővé tette.

Nem volt épp megnyugtató, hogy a másik meg sem rezzent annak ellenére, hogy mozgatták, forgatták. De Tommie erre azt mondta, hogy ilyen vérveszteség és ennyi fájdalom mellett egyáltalán nem furcsa, hogy ennyire ki van ütve. Sőt Louis-t is elterelte mellőle, mert az volt a véleménye, hogy azzal teszik érte a legtöbbet, ha hagyják most nyugodtan pihenni. De persze megnyugtatta Louis-t, hogy időről időre ránézhet Kimre, sőt ők is ellenőrzik majd, hogy milyen állapotban van.

– Miért nem fürdesz meg? – kérdezte inkább egyértelműen azért, hogy kissé elterelje a figyelmét az aggodalmakról – Charlie melegít neked is vizet, és megmutatja a fürdőszobánkat. Én meg addig figyelek rá helyetted is – biccentett az ágyban továbbra is mozdulatlanul fekvő Kim irányába. – Aztán kicsit később csinálunk majd enni is valamit.

Louis engedelmesen követte Charlie-t, és egy szóval sem mondta Tommie-nak, hogy a gyomra épp akkorára van szűkülve, mint egy gyufásskatulya, és egyáltalán nem biztos abban sem, ahogy akár csak egy falatot is le tud nyelni… nemhogy lent tartani.

A fürdő egy kisebb méretű helyiség volt a faház oldalában. A falakat polcok borították, amiken tisztálkodáshoz szükséges eszközök sorakoztak. Egy másikon törölközök és pizsamák voltak szép rendben. Az egyik sarokban két mosdódézsa várakozott. Ezek közül az egyiket töltötte meg neki Charlie melegvízzel. Majd a terem egyik oldalában látható ajtóhoz lépett.

– Nézd – nyitotta ki, és Louis engedelmesen odalépett, és kilesett a szabadba, ahol a küszöbön túl egy kis árkot látott, ami egyenesen a meredély széléig vezetett, amire a ház épült –, ide tudod majd kiönteni a mosdóvizet, ha végeztél.

Louis engedelmesen bólintott, majd hagyta, hogy Charlie visszavezesse a mosdódézsákhoz.

– Kezdj el készülődni nyugodtan, én meg hozok neked tiszta ruhákat.

– Köszönöm – bökte ki végül nagy nehezen Louis, nem volt egyszerű keresztül préselnie a szavakat érzelmektől összeszűkült torkán, de azért annyit még hozzá tudott tenni –, még meg sem köszöntem… Úgy értem azt, hogy segítetek nekünk.

– Ugyan semmiség – vont vállat egy könnyed mosoly kíséretében Charlie –, tudod, Tommie-t mindig gyötörte a kíváncsiság, hogy mi lett Kimmel. Hogy megtalált-e téged. És most már legalább tudjuk, hogy igen.

– Az igazság az, hogy én találtam meg őt – mondta Louis olyan halkan, hogy nem lehetett biztos abban, Charlie meghallotta-e. Ennek ellenére mégis tovább beszélt, mert egyszerűen kikívánkozott belőle a mellkasát feszítő vallomás. – És azt hiszem, valami nagyon nagy bajt okoztam vele…

– Hogy érted? – lépett hozzá kissé közelebb Charlie, és Louis ekkor vette észre Tommie-t is az ajtóban, akit szintén odacsalt a beszélgetés neszezése.

Louis végignézett rajtuk. Nem érezte úgy, hogy erre a kérdésre képes lesz válaszolni a mosdódézsák mellett félig kigombolt, véres egyenruhában állva, hiába kívánkozott le a teher a válláról. Tommie megérezhetett ebből valamit, mert Charlie mellé lépett, és a vállára tette a kezet azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kivezesse a fürdő helyiségből.

– Gyere, hagyjunk neki egy kis teret, majd elmondja, ha úgy érzi, képes rá.

Louis kevés dologért volt még annyira hálás, mint akkor Tommie figyelmességéért. Éppen ezért el is határozta, amikor magára maradt, hogy amit végzett a tisztálkodással, megpróbál nekik magyarázatot adni. Ez a legkevesebb, amit megtehet a segítségükért cserébe.

– Kim meghalt – mondta a másik kettőnek a konyhába lépve, miután megmosdott, és ismét embernek érezte magát. Nem tudott rájuk nézni, ezért minden figyelmét a kölcsönkapott ing túl hosszú ujjának szentelte. – Mármint ott, ahol… nem tudom hogy mondjam…

– Ott, ahonnan elindultál – segítette ki Tommie felé fordulva, és Louis hálásan bólintott.

– Igen. Ott, ahonnan elindultam. És halottnak kellene lennie. Legalábbis mindenki ezt mondta ott… Senki sem tett semmit, hogy megmentse, hogy visszajöjjön érte. És én azt hittem, belehalok. Nem volt ott senkim Kimen kívül. Sokan egyenesen engem okoltak a történtekért, mert biztos miattam volt annyira szétszórt, hogy belehalt a küldetésbe… És én… azt hiszem, minden szabályt megszegtem, amikor elmentem érte. És… félek, hogy mi lesz, ha utánunk jönnek… egyszer már majdnem utolértek minket… én nem vagyok elég erős, hogy megvédjem, ha megtalálnak minket…

Mire a vallomása végére ért már remegtek az ajkai és az orrcimpája, fojtogatta a sírás, az aggodalom és rettegés. Szeme előtt úszni kezdett a szoba, ahogy a bizonytalanság könnyei kiültek a szeme sarkába. Mielőtt bármi mást mondhatott volna, vagy erőt vehetett volna rajta az igazi gyengeség, ami kivétel nélkül mindig zokogáshoz vezetett, Tommie odalépett elé, és a vállára tette a kezét.

– Nyugalom kölyök – mondta neki bíztatóan –, lehet, hogy te egyedül nem vagy elég erős ehhez. De itt vagyunk még ketten, hogy segítsünk nektek.

Louis más körülmények közt kikérte volna magának a kölyök megnevezést. Már huszonhat is elmúlt, a saját korában már bőven felnőttnek számított. És nemcsak ott, hanem az állomáson is. De mivel abban a pillanatban egyetlen hajszál választotta el az összeomlástól, inkább úgy döntött, hogy csendben marad, és óvatosan bólintott csak. Tommie villantott rá egy bíztató mosolyt, majd Charlie felé fordult.

– Elmegyek, megnézem, mit fogtak ma a csapdák. Te is járj egy kört a ház körül, nézd meg, hogy minden megfelelően működik-e a jelzőrendszerünkben és élesítsd az összes csapdánkat, amiket a váratlan látogatók esetére tartunk. A halálosakat is. Engedd ki a kutyákat is.

Louis elképedve hallgatta az utasításokat. Kutyák? Nem látott sehol kutyákat, de igen, logikus, hogy a semmi közepén mindenre fel van készülve az ember. Maga sem értette, hogy miért lepte ez meg, hiszen természetes, hogy mindent megtesznek ezért, hogy biztonságban érezzék magukat. Nem véletlenül építették az erődjüket egy jól védhető meredélyre. Arról nem is beszélve, hogy Louis mindkettőjük arcán látott valamit, ami csak hadat viselt emberek arcán szokott megjelenni. Biztos volt benne, hogy Tommie és Charlie semmit sem bíznak a véletlenre.

– Az után építettük a csapdákat, hogy Kim megjelent nálunk, a kutyákat is azután kezdtük el tenyészteni – kezdett bele a magyarázatba az utóbbi. – Kicsit hátrébb, a fák közt építettünk nekik ólat és kifutót. Nagyon okos jószágok, tudják, hogy vannak a csapdák, ha valaki a területükre merészkedik, beleterelik oda. Nem mindig szoktuk bezárni őket, de ha mindenhol otthagyják a szagukat, a vadak nem jönnek el a vadcsapdákig, és mi meg nem jutunk húshoz. Ezért az évnek ebben a szakában a nappalokat az ólban töltik, és éjszaka hagyjuk őket járőrözni. Ha gondolod, kísérj el, és bemutatlak nekik.

Louis udvariasan megrázta a fejét.

– Inkább itt maradnék. Nem tudnám Kimet nyugodt szívvel itthagyni felügyelet nélkül.

– Rendben – Charlie nem győzködte, és Louis hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy ilyen könnyedén ráhagyták a dolgot. – Igyekszünk mi is minél gyorsabban végezni.

Miután Tommie és Charlie elindultak a dolguk után, Louis a hálószobába ment, és elhelyezkedett Kim ágya szélén. Két kezébe fogta a másik ernyedt kézfejét, és észre sem vette, hogy teljesen önkéntelen mozdulattal a hüvelykujjával simogatni kezdte Kim nyirkos-hűvös bőrét. Beletelt pár pillanatba, mire észrevette, hogy Kim szeme nyitva van, és szótlanul őt figyeli.

– Hé, észre sem vettem, hogy végre ébren vagy – igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy a lehető legbiztatóbb mosolyát villantsa rá, amit Kim nem viszonzott.

– Nem maradhatunk itt, Louis – jelentette ki mindennemű kertelés nélkül –, nem sodorhatjuk őket veszélybe.

– Miről beszélsz? – meredt rá döbbenten. – Nem vagy olyan állapotban, hogy bárhova menjünk.

– De amint leszek, el kell tűnnünk innen, addig pedig fohászkodni bárkihez, hogy ne találjanak rád.

– Rám? – Louis érezte, hogy az arcára teljes értetlenség ül ki. – Mit akarnának tőlem? Te vagy a legjobb időutazójuk. Ha valakit, akkor téged akarnak majd visszakapni.

– Nem, Louis… – Kim vett egy nagy levegőt, és beszélni kezdett. – Nem mondtuk el neked, mert nem voltunk biztosak benne… De megfigyelés alatt tartottunk, hátha kiderül…

– Mi derül ki? – Louis kezdett rosszat sejteni. Valami baj lenne vele? Valami olyan, ami miatt megbánhatnák, hogy megmentették a máglyáról?

Kim arcára fájdalmas kifejezés ült ki, látszott rajta, mennyire nem vágyik erre a vallomásra.

– Katerine nemcsak az állomás, de merem állítani, hogy az emberiség legkiemelkedőbb tudósa volt – kezdett bele végül kelletlenül –, egészen addig, amíg úgy nem döntött, hogy inkább az istenük akar lenni. Emlékszel, hogy egyszer korábban kérdezted, hogy az időutazáshoz miért órákat használunk, mikor a szükséges nyelveket, és információkat mindig feltöltik a fejünkbe ültetett chipre? – megvárta, hogy Louis bólintson, majd tovább beszélt. – Akkor azt mondtam, hogy azért, mert tönkretette az időutazókat pár alkalom után az az igénybevétel. Igazat mondtam, hiszen senki koponyája nem alkalmas ekkora tudás tárolására. És a testük sem bírta a megpróbáltatásokat.
Mégis Katerine volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó beletörődni, hogy akár meg is feszülhet, de nem fog működni az általa megálmodott technológia. Olyan embereket akart létrehozni, akik minden segítség nélkül képesek utazni az időben. Akiknek nincs szüksége indításra, órára programozott állomásokra és visszatérés vezérlésre…

Louis elképedve hallgatta az elbeszélést. Kim bevallotta neki, hogy az állomáson mindenki azt hitte, hogy Katerine befejezte a kísérletezést. Hogy ne fejezte volna be, mikor nem kapott sem támogatást, sem pedig alanyokat a további kutatásaihoz. Arról viszont senki sem tudott, hogy Katerine épített magának egy labort, és soha egy pillanatra sem hagyott fel a terveivel. Kísérleti alanyokhoz bár nem jutott, de megoldotta a problémát másképp. Klónozta a fiát, így pedig végtelen mennyiségű alany állt rendelkezésére.

– Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy nagyon sok klón… nagyon sok gyerek halt bele a kísérleteibe – Kim nem nézett Louis szemébe –, és sokáig senki nem vett észre semmit az állomáson. Teljesen véletlenül bukott le, mikor csecsemő holttesteket próbált eltűntetni at állomás szemétégetőjében. De nem tudtuk elkapni, és ő egyik pillanatról a másikra eltűnt az állomásról, az ígéretesnek tűnő alanyokkal… Amikor érted mentem… nem tudtunk rólad sokat, Louis… Csak azt, hogy egy klón vagy a ki tudja mennyi közül, akiknek szintén nyoma veszett…

– Az állítod… – szólt akkor közbe remegő hangon –, hogy vannak hozzám hasonlók, szétszórva az időben?

– Nem – rázta meg a fejét Kim –, azt állítom, hogy vannak ugyanolyanok, mint te. Akik pontosan úgy néznek ki, mindenben megegyeznek veled, talán csak abban nem, hogy ők nem tudnak a saját akaratukból utazni az időben. Mindig is sejtettük, hogy te egy olyan kísérleti alany vagy, aki előbbre jár, mint a többi… de azt nem tudtuk, hogy mennyivel. Rem azért végzett annyi vizsgálatot rajtad, mert próbálta kideríteni, hogy mire vagy képes anélkül, hogy téged rádöbbentene a hatalomra, amivel rendelkezel… De semmi eredményt nem tudott felmutatni, és ezért nem is igazán értettük, hogy Katerine miért akar téged visszakapni. Bevallom őszintén, én mindig is azt gondoltam, hogy talán azért ennyire a megszállottad, mert te vagy a legközelebb az eredetihez…

– Az eredetihez… – ismételte szinte transzban Louis.

– Igen, eredeti az, akiről a klónok készülnek.

– Mi lett ezzel az eredetivel?

– Nem tudjuk. Élhet is, de lehet halott, a szemétégető, vagy mindenféle korok névtelen áldozata, akiről sosem fogunk semmit tudni.

Ahogy Kim végül végignézett rajta, Louis tudta, hogy sugárzik róla a sokk. Mindig is tisztában volt vele, hogy nem pusztán baráti szívjóságból mentették meg a máglyáról, és nem is csak azért, mert Katerine ellopta a saját idejéből. De azt soha, a legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy ekkora titkot rejt a saját létezése. És az igazán elkeserítő és dühítő az volt az egészben, hogy Kim mindvégig tudta… ha azt nem is, hogy mi van benne igazán, de sejtései voltak arról, hogy ki lehet…

– Hinned kell nekem, Louis – szólalt meg ismét Kim kissé erősebben szorítva a másik kezét, Louist meglepte ahogy kihallotta a hangjából a kétségbeesést –, én azt hittem, hogy nem te vagy az, akit keresünk. Csak egy klón, aki valami miatt jobban hozzánőtt Katerine-hez, mint a többi… Megakartam győzni a felsővezetést, hogy hagyják abba a veled kapcsolatos kutakodást, hiszen egyértelmű volt, hogy nem tudsz semmi olyat, amit ők vártak tőled…

– De most kiderült, hogy mégis tudok – suttogta Louis.

– Igen… már akkor sejtettem, mikor utánam jöttél, de azzal, hogy idehoztál minket, nem maradtak kétségeim. Érted, Louis? Sosem volt szükséged az én duplikált órámra… te magad vagy az időutazás. Éppen ezért mindenki téged akar… Aki téged birtokol, mindent birtokol. Innentől kezdve sehol sem leszünk biztonságban… Nem kerülhetsz egyik oldal kezére sem…

– Hát halljátok, ez tényleg valami kifejezetten elb*szott helyzet…

Kim a kijelentést hallva összerándult, és a döbbenettől Louis is majdnem leesett az ágyról. Egyikük sem vette észre, hogy Tommie és Charlie nemcsak végeztek a feladataikkal, hanem egy ideje már hallgatták a beszélgetésüket. De Tommie volt az, akiből végül kibukott a döbbenet.

– Nem állítom, hogy mindent értettem abból, amit mondtatok, de ha csak a felét jól fogtam fel, akkor tényleg nyakig ültök a bajban – tette hozzá. – Ennek ellenére a felajánlás továbbra is áll, addig maradtok, ameddig csak akartok.

– Köszönjük – felelte hálásan Kim –, de tényleg nem maradunk a feltétlenül szükségesnél tovább. Amint jobban vagyok, elmegyünk innen, nem sodrunk bajba titeket.

Kim pár napja kezdte ismét embernek érezni magát. Talán egy vagy két nap múlva már tovább is állhatnak. Már éppen elég régóta sodorták veszélybe a vendéglátóikat. Kim úgy érezte, addig nem lesz igazán nyugodt, amíg a jelenlétük ekkora állandó kockázatot jelent a barátaikra. Igen, egy ideje már így gondolt erre a kettőre. Hiába ismerte őket alig, mégis a legjobb barátainak tartotta őket.

Megdörzsölte a szemét a sötétben. Mindig ilyeneken és ehhez hasonló ostobaságokon gondolkodott, amikor nem tudott aludni. Bár, ha már annyira jól van, hogy álmatlanul tud forgolódni, akkor talán már másnap reggel tovább kellene állniuk. Ez lenne a legjobb – és legbiztonságosabb – mindenkinek.

Ebben a pillanatban eszeveszett ugatás kezdődött. Kim azonnal meghallotta azt is, hogy Tommie szentségelve rúgja le magáról a takarót, majd felpattan a földről, ahol azóta aludtak, hogy átengedték Louis-nak és neki az ágyat. Még egy indok, hogy mielőbb hagyják Tommie-t és Charlie-t visszatérni a régi, zavartalan életükhöz.

– Charlie, maradj itt velük! – Utasította Tommie, majd felkapott egy puskát a sarokból, és megindult a bejárati ajtó felé.

A zajra Louis is felriadt, Kim pedig, hogy megnyugtassa, nyomott egy futó csókot a homlokára, majd óvatosan kikászálódott az ágyból, és bicegve megindult Tommie után. Kint, a fából készült teraszon érte utol, ahol a bejárathoz viszonylag közeli hálós csapdában kapálózott valaki az egyik termetes fáról lógva. A behatolót öt-hat hatalmas kutya vette körül, és veszett ingerültséggel ugatták.

– A mázlista seggfej mindenségit – morogta mellette Tommie –, szerencséje van, hogy a kutyák nem a karós csapdába terelték.

Kim fülét akkor ütötte meg a szentségelés a csapdába esett szerencsétlen irányából. Egy pillanatig levegőt sem kapott. Bármikor felismerte volna azt a kocsisokat megszégyenítő káromkodás áradatot.

– Bennett? – Mielőtt észbekaphatott volna, már lépett lépést a levegőben függő háló felé, és már kint is volt a száján a név.

A vergődés a hálóban azonnal abbamaradt, majd pár pillanat döbbent csend után a jövevényből kibukott a megkönnyebbülés:

– Kim! Hála az istennek! El kell tűnnötök, haver! Jönnek értetek!

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Brian Mcmahon)