16. Egy kislépés

Luther vitte ki őket Határpartra kocsival. Jó egy órára volt Lombardiától, de úgy volt vele, ennyit megérdemelnek a gyerekei, ha már a két napos kimenőjük alatt alig jutott rájuk ideje. Sajnálta is meg nem is, hogy azt a két napot teljes egészében a tacticusoknak fent tartott Csaták Halljában, a Fekete Palotában töltötte. Egyrészt nem bánta azért, mert így olcsóbban meg tudta nyugtatni háborgó lelkiismeretét, mintha több időt töltött volna velük. Másrészt abban is biztos volt, hogy hiányozni fog neki az az idő, ha esetleg történik velük valami.

Amíg ő ilyeneken elmélkedett, a kölykök egész úton heccelték őt és egymást, mintha csak valami utópisztikus családi kiránduláson lennének. Espada és Bastion két oldalról csiklandozták a középen ülő Loire-t, Ward az első ülésről hátrafordulva önfeledten nevetett rajtuk. A lány pedig, hogy még jobban az idegeikre menjen, fa hangján részleteket énekelt a kedvenc musicaléből, a fiúk pedig őt túlkiabálva tiltakoztak.

Az idillt csak az rombolta le, hogy mind a négyen katonaruhát viseltek. De azon kívül, mintha nem is arra a vonatra készülnének felszállni, ami majd háborúba viszi őket. Luther halvány mosollyal figyelte őket. Sosem látott még ilyen jó csapatot együtt. Élete legjobb választásai voltak. Néha kénytelen volt elgondolkozni azon is, hogy mikor lettek ők a fontosabbak, mint a küldetés, amire kellettek.

Ahogy egyszer-egyszer hátrapillantott rájuk a tükörben, újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy mi is a feladatuk. Persze attól még, hogy küldetésük van, aggódhat értük, és várhatja őket haza. Úgysem tehet mást, minthogy felteszi őket a vonatra, mint bármelyik büszke szülő a saját gyerekeit. Ez már akkor el lett döntve, mikor a világ újra egyesítésének elhatározása befészkelte magát a gondolatai közé, már több is, mint tizenöt éve.

Csak azzal nem számolt, hogy játékmesterből, aki mindig is könnyedén döntött sorsok fölött, lekerül a táblára, és lesz négy olyan bábuja, akiket már nem akar majd feláldozni a győzelemért. De ha elrobog velük az a vonat, többet már nem lesz úr a lépéseik fölött, a túlsó kontinensen nem védheti meg őket.

Mikor megérkeztek a határparti állomásra, még bőven időben voltak, de úgy tűnt, parkolóhely már egy sem maradt. Ezért Luther inkább kitette a fiatalokat, hogy menjenek csekkoljanak be, vegyék fel a felszerelésük még szükséges részét, szerezzék meg az igazoló pecsétet, hogy visszatértek eltávozásról. Abban egyeztek meg, hogy majd találkoznak a peronon, ha Luther nagyon nem találná őket sehol, majd megcsörgeti valamelyiküket.

Majd miután a kölykök kiszálltak, elindult parkolóhelyet keresni. De persze egyet sem talált. Lassan már kezdte úgy érezni magát, hogy egy végtelenség óta kering a parkolóban. Ha nem világított volna piros-megnyugtatón az óra a műszerfalon, hogy van még ideje, már biztos dühöngve otthagyta volna az autót a parkoló sorok között.

Aztán végre talált egy helyet, jó messze a bejárattól, a parkoló túlsó felében. Gázt adott, hogy mielőbb odaérjen. Két autót is megelőzött, egyet pedig félre szorított, mire a művelet végére ért. Mégis, mikor kiszállt a volán mögül, még egy rosszalló pillantást sem kapott senkitől. Nem csoda, vigyorodott el, mire nem képes a hírnév, na meg a tacticusi rendszám.

Sietősen indult meg a peronok felé, mert eddigre viszont már kezdte szorítani az a fránya idő. Miközben megszaporázta a lépéseit, Wardot tárcsázta. Tőle megtudta, hogy melyik peronon, és hányas számú kocsi előtt várják. Még nem szálltak fel. Luther idegesen az órájára pillantott, még negyed óra. Annak elégnek kell lennie.

Bár azzal nem számolt, hogy mekkora tömegen kell majd keresztülverekednie magát. A legrosszabb az volt, hogy páran azok közül, akik felismerték, megpróbálták megállítani, hogy az ostromról, vagy a gyerekeik biztonságáról kérdezzék. Ezt viszont inkább átkosnak tartotta, ez is azon kellemetlenségek része volt, amivel a munkája és a pozíciója járt.

Aztán, mire odaért hozzájuk, alig pár perce maradt. A hangosbemondó épp bemondta, hogy lassan minden hős katona szálljon fel, mert egészkor kifutnak a vonatok. Hát, egyébként sem tervezett hosszú és könnyfakasztó búcsúbeszédet mondani. De azért egy kissé több időt tudott volna értékelni.

Búcsúzóul a fiúkkal mondtak pár üres frázist egymásnak, Loire egyértelműen nem érezte úgy, hogy tudna mondani bármit is, úgyhogy ő minden kedves szóra csak bólogatott. Luther próbált nekik pár használható tanácsot adni, majd letett róla, hiszen többet tudnak a terepen túlélésről nála. Utoljára még megölelte a srácokat, egyszerre, mind a négyüket – ami még a saját méreteivel sem volt kis teljesítmény -, és annyit mondott nekik:

– Visszajöttök hozzám. Megértettétek? Mindannyiótokat visszavárom.

Erre a fiúk zavartan motyogtak valami köszönöm és ígéretféleséget, csak Loire nem mondott semmit. Luther abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hallotta. De nem akart úgy elválni, hogy még utoljára rápirít, ezért inkább szóvá sem tette. A fiúk eközben elindultak fel a vonatra. Mikor Bastion került sorra, „véletlenül” a vállával meglökte Loire-t, hogy visszarázza a valóságba.

Luther ezen önkéntelenül is elvigyorodott. Ő most már nem fogja látni ezt a szétszórtságot. Csak remélni merte, hogy a fiúk majd jól fogják tudni kezelni a csatában. Nem lenne jó, ha kihullana a csapatból az animátor, akin akár a többiek túlélése is múlhat.

– Loire! – szólt még gyorsan a lány után, ahogy ő is fellépett a vagon lépcsőjén a fiúkat követve.

– Tessék – fordult vissza Luther felé.

– Tudom, hogy nem mondtam el elégszer – magára kellett parancsolnia, hogy rezzenéstelenül továbbra is Loire szemébe nézzen –, de nem tartalak rossz befektetésnek. Sőt, azt sem gondolom, hogy csak az ár lettél volna Bastionért. Semmivel sem vagy kevesebb, mint a fiúk. Csak akartam, hogy tudd, hogy így utólag visszanézve az egyik legjobb döntésem volt, hogy nem mondtam le rólad.

– Ezt miért most mondod csak? – Meredt rá döbbenten a lány, szinte el sem hitte, ami hallott.

– Nem tudom. Nem mondtam, pedig kellett volna még korábban, hogy nem haragszom rád, semmiért, amiért esetleg dühös is voltam. De nem engedhetlek el úgy, hogy sosem mondtam ki. Mert bíznod kell magadban. El kellett mondanom, hogy én megtanultam bízni benned.

– Hát, köszönöm… azt hiszem – csavargatta hajfonata végét zavartan Loire.

– Bíznod kell magadban, hogy figyelni tudj rájuk – intett fejével a vagon felé -, tudom, hogy nem szép ilyet kérni tőled, de támaszd fel őket, ha úgy alakul. Hozd őket haza, mert erre csak te vagy képes.

Az utolsó mondatot Loire már alig hallotta, mert felzúgtak a mozdonyok, és sípolni kezdtek azok az ajtók, amik nem voltak bezárva. Nem tehetett mást, intett gyorsan egyet Luther felé, majd fellépett a lépcsőn, és becsukta az ajtót. Aztán onnan figyelte nevelő apjukat, amíg a vonat kifutott az állomásról. Észre sem vette, hogy a fiúk kilógnak a szomszédos kupé ablakából. Az ő hangjukat is elnyelte a tova robogó vonatok zaja.

Miután az utolsó vonat is kifutott az állomásról, a szülők, rokonok, feleségek, férjek, barátok is elkezdtek kifelé szállingózni a peronokról. Csak Luther maradt ott egyhelyben, nézte az óceán felett az üres horizontba tova futó sín-hidat, nem érezte úgy, hogy mozdulni tudna. Ahogy haladtak el mellette az emberek, már nem is számolta, hányan lökték meg, vagy mentek neki a kifele tülekedés közepette.

Neki akkor az emlékezetébe tolult mind a tizensok év, amit rájuk fordított. Hogy nap, mint nap vitte őket iskolába, ment értük, virrasztott mellettük, ha betegek voltak, tanult velük, mindezt csakis azért, hogy hozzánőjenek. Abban a pillanatban kellett rádöbbennie, hogy nem csupán elég jó apa lett, mint ahogy oly’ régen, talán évszázadokkal ezelőtt mondta valakinek, hanem túl jó. Már aggódik értük, nyugtalanítja sorsuk bizonytalansága, Még szinte el sem indultak, de már hiányoztak neki.

Senki nem szerezhet tudomást erről a gyengeségéről, robbant tudatába a felismerés. Már a gyanú puszta látszata is elég volt ahhoz, hogy nála nagyobbak is belebukjanak a terveikbe. És pozíciója miatt nemcsak neki vannak ellenségei, hanem a gyerekeinek is. Nem adhat esélyt annak, hogy felhasználják őket egymás ellen. Mindenkinek, aki nagyobb játékos nála – nem sok ilyen van, de azért akadnak -, ezentúl is azt kell hinnie, hogy azok négyen csak az eszközei. A többieknek pedig azt, hogy ők a legjobb család, amit a világ valaha a hátán hordott. Mostantól még fontosabb lesz az egyensúly, mint eddig volt.

Lassan teljesen egyedül maradt a gondolataival. Aztán épp mikor indulni készült, azt érezte, hogy valami hűvös, meglehetősen fegyvernek tűnő tárgy nyomódik a hátába.

– Üdvözlöm, Luther – hallotta meg a háta mögül, a fegyver túlvégéről őt megszólító, mesterségesen eltorzított hangot. – Kérem, ne forduljon meg. És ne is fáradjon, még nem volt alkalmunk találkozni.

– Ez megnyugtató fordulat – felelte neki teljes higgadtsággal Luther –, de mielőtt bármi kompromittálót mondana, meg kell kérdeznem, ugye tisztában vele, hogy lehallgatnak minket?

– Ugyan, emiatt ne aggódjon, az én tudtom nélkül semmi sem történhet azokkal a felvételekkel.

– Az jó hír, mert az enyém nélkül sem. Nos, akkor kolléga, tényleg szükség van erre a bolondozásra?

– Mondtam, hogy ne próbáljon megfordulni! – nyomta egy kicsit erősebben Luther hátába a fegyvert – Azért vagyok itt, hogy tisztázzunk pár kényes apróságot.

– Nem egészen értem, hogy mire lehetnek még kíváncsiak, hiszen minden a terv szerint halad.

– Óh, higgye el, van jópár kérdésük a gyerekeiről, és a hűségükről.

– Remek. Nekem viszont nincs időm ilyen ostobaságokra. Az én hűségem soha nem volt kérdés, ne legyen akkor az övék sem. És tudja mit? A többi kérdését akár meg is tarthatja magának, mert nem óhajtok erről többet mondani. És ha ez nem tetszik Önnek, akár le is szúrhat, vagy le is lőhet, ahogy tetszik. De remélem készült valami jó magyarázattal, hogy miért támadta meg az Első Tacticust. Sőt akár a testőreimmel is megbeszélheti most azonnal.

Egy fél pillanatba sem telt bele, Luthert már meg is szabadították lefegyverezett helyzetéből. A következő percben már ő nézett le a felszakadt, vérző szájú támadójára, aki két megtermett testőre között térdelt, törött jobb karját az oldalához szorítva.

– Én figyelmeztettem, hogy lehallgatnak minket – igazgatta meg a kabátját magán –, bár most, hogy mondja – szerencsétlen egy szót sem tudott volna kinyögni kificamodott állkapcsával –, lehet, hogy elfelejtettem közölni, hogy a testőreim azok, akik lehallgatnak. És ugye milyen csendesen tudnak lopakodni? Épp, mint ahogy Ön is. Nem véletlenül vettem fel őket az árnyékaimnak. Az a dolguk, hogy ne látszódjanak. Kár az Ön tehetségéért, nekem elhiheti, mellettem jóval nagyobb karriert futhatott volna be.

– Mit csináljunk vele főnök? – kérdezte az egyik marcona testőr, és a nagyobb nyomaték kedvéért rúgott még egyet a szerencsétlen balekon.

– Küldjék vissza oda ahonnan jött – indult meg, ki az állomásról Luther -, nem érdekel hány darabban. Nekem csak egy fotót küldjenek a képéről, amíg egyben van, meg az iratairól, ha találnak nála.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jordan Merrick)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s