13. Egy kislépés

A négy örökbe fogadott testvér otthona az eltelt pár hónapban inkább volt a laktanya, mint a Luther házában berendezett kényelmes és ideális szobáik. Egy ideje már minden valamire való fiatalt besoroztak, hogy felkészítsék őket arra, ami jön. Nem voltak ez alól kivételek ők sem. Az utóbbi időben már csak eltávozáskor látogattak haza.

Bár tudták, hogy Luther tisztában van a nagyok terveivel, nem nagyon mondott nekik semmit, és ők sem kérdezték. Sokszor nem is találták otthon, mikor egy-egy hétvégére hazatértek eltávra. Sejtették, hogy elfoglalt, ahogy azt is megérezték, hogy kerüli őket. Mintha nem tudna jó szívvel a szemükbe nézni. A készülő háború szele mindük feje fölött fújt, mi sem bizonyította jobban, hogy olyan fegyverkezés színhelye lett Eshter, amilyet még sosem látott lassan százötven éves fennállása alatt.

Ward figyelte az eseményeket testvérei helyett is, és bár nem voltak illúziói, nehéz volt szkeptikusan tennie mindezt. Jó katona volt, amilyennek lennie kellett, de nem várta, hogy csatába küldjék őket. Ebből a szempontból józan volt, tudta, hogy elkerülhetetlenül megtörténik majd. És próbálta erre készíteni testvéreit is. Ha épp nem voltak kiképzésen, közelharcot gyakorolt velük, hogy a mágusokat ne érje váratlanul a varázsképtelenek harcmodora. Illetve arra is próbált felkészülni Espadával karöltve, amire az olyanoktól számíthatnak, mint Bastion és Loire.

Egyik este, mikor gyakorolni készültek, megkérte az ikreket, hogy hozzák el a fegyvereiket is, hogy kicsit élethűbben tudjanak készülni a csatára. Loire-t persze nem érdekelte különösebben a gyakorlás, épp ahogy más egyéb sem, nem tudta lázba hozni a „mások háborúja”. Ő csak Bastion miatt ment, aki viszont beleegyezett, hogy tanítsanak Wardnak és Espadának pár dolgot a mágusokkal kapcsolatban, de utasította a másik kettőt arra is, hogy akkor ők is hozzák magukkal a mellvértjüket, nehogy elfajuljon a gyakorlás.

A megbeszéltek szerint találkoztak a gyakorlótéren. Bastion egy szépen megmunkált, hosszú nyelű, színezüst, kéken csillogó harcikalapácson támaszkodott, mikor Ward és Espada odaértek. Loire oldalán két párbajtőr függött a hüvelyében. Mindhárman rácsodálkoztak, hogy nem felejtette el.

Loire külvilághoz való hozzáállása ugyan csak kis mértékben, de javult valamennyit az évek alatt, de még messze volt a tökéletestől. Nagy ritkán olyan is megesett már, hogy határozott érdeklődést mutatott egyes történésekkel kapcsolatban. Ward csak remélni merte, hogy ha majd kezdetét veszik a tervezett események, a lány kiszakad saját kis világából.

Mikor Ward és Espada megérkezett Loire épp Bastionnak dohogott. A legidősebb testvérnek határozottan úgy tűnt a hallottak alapján, mintha Loire jobban állna a földön, annál ahogy szokott. Sóhajtott is egyet, az bizony isteni csoda lenne. Nem bánná, ha egy kicsit nyugodtabb szívvel fordíthatna majd hátat neki a csatában.

– Még hogy harci kalapács és párbajtőrök! – Mutatott először a bátyja, majd a saját fegyvereire.

– Te választottad – szúrta közbe Bastion, őt határozottan szórakoztatta Loire mérge.

– Mert a legyezőknél jobb választás volt – zsörtölődött a lány. – Érted? Legyezők?! Nevetséges. Mintha csak valami ostoba táncos mulatságba készülnénk. Én puskát akarok és mellvértet, hogy épp annyi esélyem legyen, mint azoknak, akik lőni fognak ránk.

– Mintha nem tudnád, hogy nekünk ezek csak a mágia kiterjesztésére kellenek – mosolygott békítően Bastion, közben csak, hogy több hitelt adjon a szavainak suhintott egyet a kalapáccsal, aminek szele majdnem ledöntötte a lábáról a közeledő két fiút. – És különben is, amíg én ott vagyok veletek, mindegy mivel jönnek ellenünk.

– Kivéve, ha az valami néhány jól képzett átoktörő lesz – morgott tovább Loire – nem nézném meg a képedet, mikor a védelmed leolvad rólunk miattuk.

– Látom, jó a kedvetek – köszöntötte őket Ward.

– Mint mindig – kacsintott rá Bastion.

– Mi ez a rengeteg gyakorlókard? – nézett körbe Espada a gyakorlótéren a hegybe hordott fegyvereken.

– Az előző csoport hagyta itt – vont vállat Loire –, mi meg gondoltuk, jól jönnek majd, legalább lesz egy kis csatatér utóérzetünk.

A többieknek végül is – Espadát leszámítva – mindegy volt, hogy ott vannak-e azok a kardok, szóval rájuk hagyták. Felsorakoztak egymással szemben, majd mikor bemelegítettek, Ward és Espada felcsatolták a mellvértjeiket.

– Látod erről beszéltem – tért vissza korábbi fejtegetéséhez a lány. – Nekik páncéljuk van, és nekünk mi jut a közelharci fegyverek mellé? Idétlen, fűzöld talárok, hátha úgy jobban hasonlítunk a fűre, és jobban kikerülnek a golyók…

– Kötve hiszem – nevette ki Ward -, hogy hókuszpókuszolás közben lenne még szabad kezed egy puskára, és abban sem vagyok biztos, hogy annyira mozgékony lennél egy ilyen, tíz kilós vértben – Loire erre protestálni akart valamivel, de a bátyja nem hagyta, – Nem azért jöttünk, hogy megvitassuk, hogy kinek mi baja van a rendszerrel, hanem azért, hogy gyakoroljuk a túlélést ebben a rendszerben.

Bastion és Espada beleegyezően bólintottak, Loire csak szemrehányóan meredt rájuk.

– Remek – nyugtázta Ward –, akkor kezdhetjük? Jó a négy a négy ellen felállás?

Loire-nak természetesen nem volt jó. Mert Bastionhoz hozzá érni sem lehetett, ha felvonta a védelmét, egyszerűen minden és mindenki lepattant róla. Ward annyira erős volt, hogy a maga átlagos lány-testalkatával esélye sem volt ellene. Még ha gyorsaságban fölé is tudott kerekedni, a férfi erejével szemben mindig alulmaradt. Espada volt a másik véglet. Ő annyira gyorsan mozgott, kitért minden elől, emiatt még csak közel sem tudott hozzá kerülni.

Ilyenkor újra és újra elgondolkozott azon, hogy Luther ennyire jól választotta ki a fiúkat, és ő valóban csak az ár lenne, amit meg kellett fizetnie Bastion hűségéért? Ha ez valóban így van, akkor tényleg ő a leggyengébb láncszem, és a gyógyításon kívül valóban nem ér sokat. A harcmezőn legalábbis. Nem jósolt magának hosszú karriert az ostrom alatt, ha olyanok jönnek majd szembe vele, mint ezek hárman. Vajon a fiúk is így gondolják? És ezek a gyakorlások csak miatta vannak?

– Loire! – rázta fel Ward mély hangja – Már megint nem itt jársz? Kezdhetjük végre? Tudod, a csata nem vár…

– Persze tudom – felelte lemondóan Loire, felkészült már, hogy megint mindhármuktól kikap majd. – Kezdjük.

Lesütött szemmel a földet és a gyakorlókardokat pásztázta, miközben mindenki védelmi állásba helyezkedett. A kardok, hát persze! Világosodott meg hirtelen. Egy normális csatamezőn annyi minden van, amit ő használni tud, amiről egy átlagos katona vagy mágus még csak álmodni sem merhet. Neki ott fegyver lesz minden. A kövek, törmelékek, a hátrahagyott fegyverek, és bár némi lelkiismeretfurdalással gondolt bele, de ott lesznek a halottak is.

Sosem keltett még animust… Azt soha nem merte volna bevallani senkinek, talán még Bastionnak sem, hogy mennyire sóvárog ez után a tapasztalat után. Olyan volt ez számára, mint a madárnak a repülés. Annak ellenére is érezte a hiányát, hogy még sosem próbálta. Bűvölt már meg tárgyakat, de nem keltett még életre senkit. Remegő lelkesedéssel gondolt bele, hogy a csatában valószínűleg nyílik majd módja rá. El is rettent magától, mindennél jobban bízni próbált benne, hogy nem a testvérein kényszerül majd gyakorolni.

Pillantását ekkor sietősen végigfutatta a kardokon, nem veszthet most időt elkalandozó gondolatai miatt. Csak gondolnia kellett a levegőben suhanó pengékre, mire azok mind felemelkedtek a földről, és csatarendbe álltak mögötte és körülötte. Most mehet csak igazán, gondolta magabiztosan.

Szembe fordult a fiúkkal, most először érezte úgy, hogy van esélye ellenük. Ward és Espada ellen legalábbis mindenképp, Bastion ellen meg majdcsak kitalál valamit. Ekkor vette észre, hogy ikerbátyja még nem védte le magát, most van esélye, vagy soha, gondolta Loire. Intett, és máris hat kard táncolta körül Bastiont, csillogó hegyükkel mind felé fordulva. Ő pedig nem tehetett mást, karjai feltartásával jelezte, hogy megadja magát.

Loire erre már nem figyelt, érdeklődése Ward felé fordult, ki akarta használni, hogy nagy termete miatt lassabb. Őt is gyorsan lefegyverezte, mikor érezte, hogy egy hideg kar fut körbe a nyaka körül, az ő egyik párbajtőrét fogva. Loire hirtelen nem is értette, hogy kerülhetett a Espadához. Olyan gyorsan történt minden, amíg az ő agyában felvillant ez a gondolat, egy másik hideg kéz megragadta a karját, végig siklott egészen a csuklójáig, és a háta mögé csavarta a kezét. Loire érezte, hogy a lendület hátra dönti, és a lapockái Espada mellvértjének feszülnek. Nem esett kétségbe, továbbra is a kardokra koncentrált, hogy Ward és Bastion mozdulni se tudjanak.

– Nézz a hátad mögé is – súgta a fülébe Espada.

Ward meghallotta, mert csak annyit felelt a fiúnak, mögé intve fejével:

– Neked is pont ugyanezt ajánlom, édes öcsém.

Espada óvatosan hátra fordult, és azt kellett észrevennie, hogy az ő háta mögött is három kard sorakozik nyugodt rendben Loire parancsára várva. Ezt a lefegyverző helyzetet látva ő is kénytelen volt megadni magát. Elengedte a lány karját, nyaka elől is visszahúzta vas kezét, majd a földre ejtette Loire párbajtőrét.

– Azt hiszem, ezt a kört te nyerted, kislány – nyugtázta a helyzetet nem kevés elismerő döbbenettel az arcán.

Loire elengedte a kardokat, amik egytől egyig élettelenül hullottak le ismét. Mikor Bastion megszabadult a körülötte keringő kardok fenyegetéséből, könnyed mozdulattal emelte a vállára a kalapácsot, azzal sétált Ward elé.

– Döbbentnek tűnsz – vigyorgott fogadott bátyjára, nem mondta, de persze az ő mellkasa is dagadt a büszkeségtől, hogy végre valami csatában is értékelhetőt láttak a húgától –, mintha nem erre számítottál volna.

Espada is kajánul vigyorgott rájuk, épp szóvá tette volna, kötve hiszi, hogy Bastion egyáltalán reménykedett abban, hogy Loire máshogy szerepel, mint ahogy szokott, nemhogy ennyire várakozáson felül teljesít. Ward lelkendezve Loire mellé lépett, és örömében jól meg is lapogatta a bordáit.

– Hát ez valami fenomenális volt – mondta legalább annyira a többieknek is, mint magának, miközben még mindig magához szorítva tartotta a lányt –, most lenyűgöztél. Sosem gondoltam volna, hogy így meglepsz minket.

Loire nem értett egyet. Még csak elégedett sem volt. Most megnyert ugyan egy gyakorló párbajt, de ez volt az egyetlen eddig. Nem érezte úgy, hogy ez érdem lenne, hogy van mire büszkének lennie. Tudta, amiatt nyert csak, mert a mutatványa váratlanul érte a srácokat. A csatában nem számolhat azzal, hogy ekkora szerencséje lesz. Emiatt Ward elismerő ölelésében is kellemetlenül érezte magát.

– Ezer meg egy videón láttam már mágusokat a közelharci fegyvereikkel az átlagos katonák ellen – mondta nekik Ward továbbra is elismeréssel a hangjában, közben elengedte a karjai közt ficánkoló Loire-t –, de ez a mai mutatvány ismét meggyőzött arról, hogy jól jönnek olyanok a közelünkben, mint ti.

– A miénkben meg olyanok – vonta meg a vállát Bastion –, akik gyorsan leszedik azokat, akik árthatnának nekünk.

– Én legszívesebben kihagynám az egészet – mondta nekik Loire, miközben lehajolt a tőréért, és felegyenesedve a hüvelyébe tűzte –, nem vagyok én oda való.

Arról nem számolt be a fiúknak, hogy most először érezte úgy, hogy van valamennyi esélye túlélni az ostrom alatt. Most először érezte a hatalma felőli bizonyosságot, és azt, hogy jó lesz majd valamire.

– Nem lesz ez sok a jóból? – nézett végig a pengéken Espadaa – A legtöbb mágus eggyel is beéri.

– A legtöbb mágus nem olyan, mint ő – nyugtázta Bastion, mikor látta, hogy Loire megint nem ott jár –, és ahova megyünk, ott végre nem kell majd visszafognia magát.

– Na jó – szakította félbe a beszélgetést Ward. – Még egy kör?

Mind beleegyeztek még egy meccsbe – bár Loire egy kissé vonakodva tette mindezt -, és már épp fel is sorakoztak, mikor felcsattantak a falakra szerelt hangosbemondók, amiken keresztül a Dandártábornok minden katonát azonnal a díszudvarra rendelt egy nagyon fontos bejelentés miatt. Egymásra néztek, és egyetlen közös sóhajjal vették tudomásul, hogy bizonyára elérkezett annak a bejelentésnek az ideje, amit egyikük sem várt.

A fiúk egy szó nélkül indultak meg, csak Loire maradt le egy kicsit, egyetlen pillantással visszaküldte a gyakorlókardokat a falra szerelt tárolókba, mivel feltehetőleg ma már úgysem lesz rá szükségük. Biztos volt benne, hogy ha idejük marad is gyakorolni, kedvük garantáltan nem lesz hozzá.

Majd egyetlen hang nélkül elindult a többiek után. A többiek felől nem tudott nyilatkozni, de ő maga nem akarta hallani a bejelentést. Nem maga vagy Bastion miatt aggódott, tudta, hogy bátyja legyőzhetetlen. Wardot és Espadát féltette, nem akarta, hogy veszélybe kerüljenek, mit nem adott volna, ha nem lettek volna részei Luther tervének.

Pár perc múlva már ott sorakoztak a többiekkel a díszudvarban, de még legálabb tíz percet kellett várniuk, mire mindenki beszállingózott. Ward egyrészt maga miatt izgatottan várta a bejelentést, tudta, most kezdődik el, mikortól törleszteni fogja Luther felé a sok jóságot, amit kapott. Most kell majd teljesítenie a küldetést, amire kiválasztotta mindannyiukat. Hogy majd büszke lehessen rájuk, mint egy igazi apa.

Egy dolog hűtötte csak le lelkesedését, ez pedig az volt, hogy ahova ezentúl ő megy, oda mennek majd a testvérei is. Nincs kivétel. Ahogy abban sincs, hogy mind a háromért ő felel majd. Ezt az egy felelősséget nem kívánta csak. De ez alól nem volt kibúvó. Ez volt az első küldetés, amit valaha Luthertől kapott, hogy vigyázzon rájuk. Akárhogy alakuljon is háború folyása, ez a legfontosabb feladata, az ország és a világ egyesítése csak ezután jön. Ő legalábbis így értelmezte ezt az első feladatot.

Annyira elmerült ezekben a magasztos gondolatokban, és nemes elhatározásban, hogy a beszéd elejéről valahogy le is maradt. Szidta is magát, hogy ne legyen már ennyire Loire. Erre óvatosan elmosolyodott, hogy senki még csak véletlenül se vehesse észre. Vigyázva a lányra sandított, és legszívesebben elvigyorodott volna, mikor látta, hogy bár Loire ott áll a sorban egyenes háttal, vigyázban, fényévekre jár. Mit nem adott volna, ha tudhatná, mik kavarognak abban az elvarázsolt mágus fejében.

Aztán gyorsan elkergette ezeket a gondolatokat. Ahogy felvette a fonalat, rá kellett döbbennie, hogy semmi érdekesről nem maradt le. A Dandártábornok úr még mindig ott tartott, hogy kimerítő köszöntőt mondott minden szépreményű honfinak és honleánynak, kifejtette, mennyire büszke a seregre, aminek a katonáira most lenéz emelvényéről. Dicsőséges jókat kívánt mindenkinek, majd röviden felvázolta a tervet, miszerint el kell foglalniuk Dōrt. Beszélt a távlati tervekről is, mint például a régi fővidék, Esthadon megnyitása.

Ward nagyon lelkesítőnek találta a beszédet. A Dandártábornok szavai a bőre alá szivárogtak, átjárták, végigfutottak az idegpályáin, feloldódtak a vérében, ami pezsegni, forrni kezdett tőle. Egyszóval, bármennyire is próbált józan maradni most az egyszer, elöntötte a harci kedv és a dicsőség utáni vágy. Mégiscsak katona lenne, erre termett.

Végignézett a testvérein, Espada épp olyan átszellemültnek tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. Bastionon nem látszott semmi érzelem, sem az hogy megérintették volna a magasztos szavak, sem érdeklődés, sem aggodalom. És Loire… Próbált nem felé fordulni, de nem tudta megállni. Mikor szeme sarkából meglátta, nem fogadott volna rá, hogy bármit hallott az addig elhangzottakból.

– Nos, akkor, fiaim, lányaim! – Érkezett beszéde végéhez a Dandártábornok. – A vonatok két nap múlva futnak ki a határparti állomásról. Ha addig nem is, de ott mindenképp találkozunk. A körletvezetőik részletes tájékoztatást adnak majd. Addig is azt javaslom, használják ki ezt a két napos kimenőt.

Jegyzet

Borítókép: unsplash.com (Jimmy Chang)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s