10. Egyhelyben

A baleset után minden visszakerült abba a kerékvágásba, amiben akkor volt, mikor Espada közéjük került. Most is éppen olyan összetörten feküdt a kórházban, mint akkor, öt évesen. És most is mindig volt bent nála valaki. Sosem hagyták egyedül. Loire volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó rá, hogy meglátogassa. Hiába mondták neki, hogy tulajdonképpen hős volt, nélküle Espada már nem élne. Ő nem érezte magát annak.

Tudta nagyon jól minden dicséret ellenére is, hogy barbár munkát végzett. Éppen ezért minden alkalommal rettenetesen rosszul esett neki, mikor Luther hangot adott annak, mennyire büszke rá. Igyekezett mindennap elmondani Loire-nak, hogy mennyire hálás azért, hogy megmentette Espadát, hátha attól jobban érzi majd magát. De a lány hangulata napról napra csak rosszabb lett.

Loire úgy érezte, hogy leginkább szemrehányást érdemelne, nem dicséretet. Senki sem tudta volna meggyőzni arról, hogy nélküle tényleg meghalt volna. Még mindig a fülében visszhangzott Espada kínok közt vergődő, fájdalmas üvöltése, a saját érdemei helyett csak a fájdalmat volt képes látni, amit az öccsének okozott.

Azt eltelt pár napban pedig már mindenki szerint kezdte túlzásba vinni ezt a lelkiismeretfurdalásba bújtatott önsajnálatot. A Brendával történtek óta otthon tanult, kimozdulni sem nagyon volt hajlandó a vidéki villa falai közül. Az sem segített a hangulatán, hogy a barátnőjét a teljes családjával együtt mintha a föld nyelte volna el.

Szóval Loire lassan már a szobájából sem jött ki, ha nem volt épp muszáj. Luthernél pedig betelt a pohár. Sosem volt erőssége a lélekápolgatás, Loire lelkével pedig már messze többet foglalkozott, mint amennyire hitelesítve érezte magát. Elővette hát az atyai szigort, hátha azzal többre megy, mint a kövön együtt sírós vigasztalással. Leültette egyik este Loire-t a nappaliban, hogy pár dolgot megbeszéljen vele.

– Nem teljesen értelek – mondta neki, nem kímélte, rögtön a tárgyra tért -, nem értem, miért nem voltál még bent nála. Ward és Bastion mindennap meglátogatják.

Elhallgatott pár pillanatra, majd mikor Loire csökönyösen nem mondott semmit, de még csak rá nézni sem nagyon volt hajlandó, sóhajtott egy nagyot. Figyelte, ahogy a lány pillantása az ablakra siklik, onnan a függönyre, a plafonra és ezer más helyre. Gyorsan elunta ezt a helyzetet, és megpróbálta határozottabban magára vonni a figyelmét.

– Hajlandó lennél legalább rám nézni, mikor hozzád beszélek? – nézte, ahogy Loire réveteg pillantása felé fordul, közben bízott benne, hogy nem csak nézi, hanem látja is. – Na, így máris jobb. Hidd el tökéletesen megértem, a sokkokat, amiket átéltél. De gondolj arra is, hogy Espada mit élt át, és hogy éppen akkora szüksége lehet rád, mint a robbantás után volt. Nem fordulhatsz csak így el tőle.

– Nem akarok kimenni… – Loire ennyivel elejét is vette a még ki nem mondott kérésének.

– Hát pedig ez nem mehet így tovább – rázta meg a fejét Luther -, nem vonhatod ki magad minden alkalommal a világból, ha olyan fordulatot vesz, ami neked nem tetszik. Addig nem, amíg vannak olyanok, akik számítanak rád. Eluntam ezt a végtelen önmarcangolást. Szóval nem megkérlek, hanem kijelentek. Holnap meglátogatod Espadát. Nincs ha, nincs kifogás, egy szót sem akarok többet arról hallani, hogy miért nem vagy hajlandó normális emberként részt venni a világban. Az egyik testőr majd elvisz, és haza is hoz. Ha nem voltál bent, tudni fogom.

– De…

– Mit mondtam a kifogásokról? – Luther kezdte elveszíteni a türelmét, figyelte, hogy Loire olyan szorosan zárja össze ajkait, hogy vékony csíkokká préselődnek. – Sőt, hogy érezd, mennyire komolyan gondolom, holnap egyedül mész. Nem kísérhet el sem Ward, sem Bastion. Ha nem megy szép szóval, akkor máshogy leszel kénytelen megtanulni, hogyan állj meg a lábadon.  

Loire erre nem tudott mit mondani, ismerte már annyira Luthert, hogy tudja, mikor maradjon csendben, mert apja hajthatatlan. Ezért inkább beletörődött a sorsába, és megpróbált felkészülni rá, hogy másnap nem fogja megúszni, kénytelen lesz kilépni a villa biztonságából. És a tiltakozás, amit érzett, az egész másnapját is végig kísérte.

Talán éppen emiatt volt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott neki odaállni az egyik testőr elé, és elmondani, hogy mit szeretne. A testőröket ez persze nem érte meglepetésként, Luther már jelezte nekik, a lány felkeresi majd őket. Illetve utasításba adta, hogy ha esetleg mégsem tenné, akkor akár a hajánál fogva is rángassák be a városba. De erre utóbbira nem került szerencsére sor.

Odalépett ahhoz, akit épp észrevett a komornyikkal beszélgetni. Nem épp udvariasan, csíkos zokniba bújtatott lábujjaira meredve belekotyogott a beszélgetésükbe. Tudta, hogy ki kellene várnia, míg észreveszik, és felé fordulnak, de abban bízott, hogy ha udvariatlan, talán elzavarják, és akkor mondhatja azt Luthernek, hogy ő megpróbálta. De sajnos nem így történt, ugyanis a komornyik és a testőr is tökéletesen tisztában voltak vele, hogy miért jött.

– Most szeretne indulni, kisasszony? – Kérdezte tőle udvariasan a testőr.

– Nem szeretnék indulni – rázta meg a fejét bizonytalanul Loire -, de apa azt mondta, mindenképp mennem kell…

– Tudja, mit? Majd én elviszem – ajánlkozott a komornyik. – Nyugodtan mehet a dolgára, Robert.

– Rendben, uram – hagyta rá a testőr.

– Mehetünk akkor, kis hölgy? – Kérdezte a lány az öreg.

– Igen. Köszönöm, Donovan.

Az öreg komornyik felhorkant a név hallatán. Loire pedig hirtelen nem tudta, hogy azért-e mert Luther most nem így hívja, hanem már megint más nevet adott neki, vagy mert ez egy végtelenül idétlen név volt. A lány sosem figyelt annyira, hogy ezeket a hirtelen változásokat megfelelő időben tudja követni, ezért általában fáziskéséssel állt át egy-egy új névre.

A komornyik látva, hogy mekkora gondot okoz neki lépést tartani az apja kreativitásával, felajánlotta, hogy válasszon egy nevet, és ezentúl hívja úgy, majd arra is hallgat. Egyébként is mi az az egy az ezer másik mellett. De Loire eléggé elszánt volt ahhoz, hogy ha a többieknek megy, akkor ő is megküzd ezzel a kihívással. Az öreg pedig ráhagyta. Olyannyira, hogy szóvá sem tette, hogy a lány rendszeresen elrontotta, hogy is hogy is hívják aktuálisan.

Most sem javította ki, hogy Donovan két héttel korábban volt, most már Zaddig. Zaddig! Néha kifejezetten szeretett volna belenézni Luther fejébe, hogy honnan jönnek neki ezek a botrányosan pocsék névválasztások. Szóval, bár a Donovant sem szerette, a mostani nevénél még mindig jobb volt.

Loire arca egyébként felderült valamennyire, hogy a komornyik viszi el, őt sokkal jobban kedvelte, mint a mogorva Robertet. Mellette kellemetlenül feszengve ült volna, de az öreggel mindig jól el tudott beszélgetni. Amíg Lutherrel nem mindig tudta, hogy hányadán áll, addig a komornyik sokkal inkább a nagyapja volt, mint egy öreg szolga.

Mikor a komornyik leállította az autó motorját a kórház parkolóban, végignézett Loire-on és még mindig nem látta rajta az elhatározást.

– Szeretné, hogy elkísérjem, kis hölgy? – Kérdezte tőle bátorítóan.

– Igazság szerint szeretném – nézett félre Loire -, de apa azt mondta egyedül kell mennem.

A komornyik egy pillanatra elmerengett azon, hogy ezerszer hallotta már a lányt Luther-ként referálni az örökbefogadó apjára. Tudta, hogy még nem tudta tisztába tenni magában az érzéseit iránta. Ezt persze ő nem furcsállotta, ismerve Luthert, aki pontosan ugyanígy nem tudott zöldágra vergődni a lánnyal. Azon viszont minden alkalommal elcsodálkozott, hogy Loire, ha vele beszélt Lutherről, kivétel nélkül minden alkalommal apának nevezte.

Elnézte a lányt, ahogy az ujjait tördelte bizonytalanságában, aztán elszánta magát, hogy kisegíti.

– És mit szólna ahhoz, ha én csak megmutatnám a kórtermet? – Kérdezte Loire-t cinkos mosollyal a szája szélén. – Gondolom, úgy sem tudja, merre keresse az úrfit. És ha én megmutatom, akkor kérdezősködnie sem kell a recepción.

– Ez így jó ötletlen tűnik – jelent meg megkönnyebbült kifejezés Loire arcán is. – De mit fogunk mondani apának, ha rákérdez, miért nem egyedül mentem?

– Természetesen azt, hogy egyedül ment, én csak azért voltam ott, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a kis hölgy nem húzta ki magát az utasítás alól.

Tíz perccel később Loire már félszegen, kissé remegő tagokkal állt a kórterem előtt, már csak be kellett volna lépnie, hogy találkozhasson Espadával. A komornyik végig ott állt mellette. Sőt még az ajtót is előzékenyen kinyitotta neki.

 – Menjen – terelte be -, én itt kint megvárom.

Loire félénken óvakodva lépett be. Egy kicsit persze meg könnyebbült, mikor látta, hogy Espada alszik. Halkan az ágya mellé húzott egy széket, és oda telepedett. Örült neki, hogy nem kell beszélgetnie, hogy csak úgy ott lehet. Megfogta Espada kezét. És meglepően jobban érezte magát, jól esett csak úgy ott ülni mellette, figyelni, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Annak ellenére is, hogy a belőle kiálló, mindenféle mágikus gépekbe futó csövek a legkevésbé sem nyújtottak megnyugtató látványt.

Aztán egyszer csak elengedte Espada kezét. A korábbi jó érzés hirtelen valami rosszba csapott át. Még mindig érezte a fiú vérét a bőrén, húsa és csontja nyálkás tapintását az ujjai hegyén. Most is épp annyira volt undorító érzés, mint akkor. Visszahúzta a kezét, érezte, hogy kihűlt a hideg verítéktől. Tördelni kezdte az ujjait, hátha attól elmúlik ez a gyomorforgató érzés.

Közben tekintete ide-oda cikázott a kórteremben. Esapadáé volt az egész, természetesen egy luxus hotelszoba számba menő termet kapott, ahol minden megvolt a kényelmes és nyugodt gyógyuláshoz. Loire-mégsem érezte túl jól magát a kórteremben. Mehetnéke volt. Abban bízott, hogy Espada végig alussza azt időt, amit elvárnak tőle, hogy itt töltsön. És akkor ugyanolyan észrevétlenül kisunnyoghat majd, ahogy be is jött.

– Szia – rázta fel egyszer csak Espada halk hangja -, hogy hogy itt vagy? Azt hittem már be sem jössz. 

Loire félve nézett rá. A fiú fél arca még mindig lila volt az ütés miatt, amit kapott, mikor először az autó szélvédőnek ütődött a feje, majd mikor lerepült, és az aszfalton ért földet. Hallatszott a hangján, hogy nagyon nehezen beszél. Minden lélegzetvétele sípolt, de nem a gépek tehettek róla.

– Szia – köszönt Loire is, és kellőképpen érezte ostobán magát, majd megpróbált valami értelmeset is kipréselni magából -, biztos jó ötlet beszélned? Nem megy valami jól.

Espada erre csak a fejét ingatta, jelezve, hogy Loire-nak igaza van, csendben kéne lennie. Próbált kicsit helyezkedni fektében, úgy érezte, a matrac már hozzánőtt a hátához. Pár pillanat múlva feladta a mocorgást, hiszen képtelen volt kényelmesebb pozícióba fordítani a tagjait.

– Nagyon fáj – préselte ki magából kínok között – amióta már nem a gépek lélegeztetnek…

Loire most először kényszerítette rá magát, hogy végignézzen rajta. Egyik kezét a mellkasán tartotta, mintha attól kevésbé fájna. Most látta csak meg, mennyire szapora az a mozgás, ahogy levegőt vesz, és szinte mindet egy fájdalmas rándulás követi. A küszködéstől könnyes volt szeme, látszott, hogy szeretne még mondani valamit, de a légzés és létezés fájdalma nem hagyja. Loire biztosan érezte, hogy tennie kell valamit.

Gyógyítani továbbra sem igazán tudott, és nem is mert volna, hiszen már eddig is bőven túl teljesítette az elvárásokat. Iróniával és anélkül is. De támadt egy ötlete. Kicsit közelebb húzódott a székével az ágyhoz, hogy jobban elérhesse Espada mellkasát. Ráfektette az egyik tenyerét, és hagyta, hogy a mágia átjárja az öccse mellkasát. Újra érezte benne az összes sérülést és zúzódást, épp mint mikor a baleset után életben tartotta. A mágia hatására a fiú tüdeje elkezdett Loire tüdeje ritmusára emelkedni és süllyedni, mintha csak nem is az ő testében lenne. Espada tagjaiban végtelen megkönnyebbülés áradt szét. Loire ezt is érezte. Végre nem fájt neki. Loire lassan, elégedetten is elmosolyodott.

– Most megpróbálhatsz beszélni – mondta a fiúnak -, nem fog fájni.

– Hogy csinálod? – kérdezte tőle döbbenten Espada, de Loire csak a fejét ingatta. Fogalma sem volt.

A fiú pár pillanatra becsukta a szemét, annyira jó érzés volt végre fájdalom nélkül létezni. Bár tudta, hogy ez csak addig marad így, amíg Loire keze a mellkasán van, de úgy volt vele, addig is kiélvezi.

– Reggel úgy döntöttek az orvosok, hogy már javultam annyit, hogy a gépeik nélkül is tudjak levegőt venni – kezdte magyarázni. – Nem is volt semmi gond… de egy pár órája elmúlt a fájdalomcsillapító hatása.

– Amíg itt vagyok, nem fog fájni – ígérte meg Loire.

Onnantól kezdve, hogy végre nem fájt a mellkasa, Espada nyelve igencsak megoldódott. Mesélt a lánynak mindenről, ami csak eszébe jutott. A kórházi ellátásról, szapulta az orvosokat és ápolókat, elégedetlen volt a kórházi koszttal. Mesélt Ward, Bastion és Luther korábbi látogatásairól is. Loire pedig vigyorogva hallgatta, de alig-alig szólt közbe. És ők észre sem vették, mennyi idő telt el.

Az rántotta őket vissza a valóságba, hogy meghallották maguk mögött kinyílni és becsukódni az ajtót. Ahogy oda fordultak, Eleanort látták, ahogy leírhatatlan kifejezéssel az arcán a küszöbön áll. Loire pillantása oda-vissza járt közte és az öccse között, nem értette a dühöt a másik lány arcán, és azt sem, hogy Espadán miért nem látszik a viszontlátás öröme. Az sem segített, hogy megértse a helyzetet, hogy Eleanor mellé lépett és haragosan nézett le rá.

– Ez mit keres itt? – a kérdés bár Espadának szólt, végig Loire-ra meredt. – Mit műveltek itt? Így?

– Hagyj békén Eleanor! – a fiú a legkevésbé sem volt kedves vele. – És minden joga megvan itt lenni.

– Neki? – a másik lány tajtékzott a dühtől, – Mintha nem hallottad volna az orvosokat! Miatta nem tudnak gyorsabban meggyógyítani! Olyan jó munkát végzett!

– Ez igaz? – fordult most Loire is öccse felé, és észre sem vette, hogy közben tenyere felemelkedett Espada mellkasáról.

A fiú erre azonnal újra sípolva kezdte venni a levegőt, arca is visszatorzult a fájdalom kifejezésébe. Loire azonnal visszatette a kezét. Espada érezte, ahogy az indulatoktól remeg az a tenyér a bőrén. Azonnal megpróbálta hát tisztázni a helyzetet.

– Annyi hülyeséget mondanak – nézett mélyen Loire szemébe -, nem kell mindent komolyan venni tőlük. De ha már ezt meg akarod hallani, gondolom, azt is meg kellene hallanod végre, ahogy neked is Eleanor, hogy meghaltam volna, ha ő nincs…

– A történtek után én akkor sem hagynám, hogy hozzám érjen! Nem tett már így is eleget?

Espada látta, hogy Loire arcán minden érzelem és gondolat végig fut. Bár egyáltalán nem beszéltek erről, magától is tudta, milyen érzések gyötrik a nővérét, nem volt rá szüksége, hogy Eleanor ilyeneket vágjon a fejéhez.

– Eleanor, kérlek – nézett most a barátnőjére, a hangja még nyugodt volt, de a szeme és az arca már tükrözte az indulatokat -, nem akarok veszekedni… Most, hogy egy kicsit jobban érzem magam… Egyébként is, nem örülnöd kéne ennek?

– De kéne, ha nem így néznél ki, akkor talán tudnék is – a másik lány még mindig hajthatatlan volt, egyébként sem kedvelték egymást túlzottan Loire-ral, és ez a baleset sem hozta őket semmivel közelebb.

Épp kezdtek volna elszabadulni az indulatok, Espada dühödten elhajtani készült állapotos barátnőjét, de éppen abban a pillanatban Ward és Bastion is belépett a kórterembe. Alig léptek be, azonnal megcsapta őket a jeges hangulat.

– Hát itt meg mi ez a gyilkos légkör? – kérdezte Bastion, amint pillantását végigfuttatta a három fős társaságon.

– Semmi, azt hiszem, rosszkor csöppentem bele a családi körbe – Eleanor sarkon fordult, hogy dühösen kirobogjon a kórtelemből.

– Miattunk nem kell menned – állította meg Ward – ha gondolod, magatokra hagyunk titeket, hogy beszélgethessetek egy kicsit. Mi meg majd később visszajövünk.

– Kedves vagy – nézett fagyosan Wardra Eleanor -, de éppen az a baj, hogy nem akarom, hogy Loire a közelében legyen. Tudom, hogy sosem fogjátok elismerni, de miatta van ilyen rosszul.

– Fogd be, Eleanor! – Robbant ki Espadából, még éppen annyi önkontrollja volt, hogy ne durvább szavakkal fejezze ki magát. – Soha senki nem beszélhet így vele! Megértetted? Még te sem. Ezen az sem változtat, hogy mindig a gyerekünkkel zsarolsz!

– Nem zsarollak – vágott vissza Eleanor maga is ingerülten, a három testvér pedig kifejezetten kellemetlenül érezte magát a kórteremben -, csak fel akarom nyitni a szemed. Bíztam benne, hogy rád legalább hat a józan ész és az, hogy összetartozunk!

– Józan ész? – Espada arca kivörösödött és eltorzult az indulatoktól. – Milyen józan ész? Meghaltam volna, ha ő nincs! Hogy képzeled, hogy idejössz, és sértegeted?

– Espada! – Szólt rá határozottan Ward. – Le kell higgadnod. Tudod, mi történt legutóbb a sebeiddel. Nem akarod, hogy megint felrepedjenek. Ha nem nyugszol meg, megint kiütnek majd.

De a fiú nem hallott semmit az intelmekből. Magából kikelve üvöltött Eleanorra, az sem hűtötte le a dühét, hogy a lány remegve, hasát simogatva, akkor már sírva állt előtte.

– Kifelé! Takarodj innen! – Süvöltötte. Loire kezét leütötte magáról, hogy fel tudjon ülni, mintha azzal, hogy közelebb hajol, erősebb és hangosabb lehetne.

Eleanor hátat fordított Espadának, és határozott léptekkel kisietett a kórteremből. Wardot szinte félrelökte az ajtóból, aki ennek ellenére sem maradt el mögötte, kirohant egyenesen a nővérpultig, hogy segítséget kérjen. Fél perc múlva vele együtt tértek vissza az orvosok, és egy szó nélkül elaltatták Espadát. Utána azt mondták, még épp azelőtt sikerült, hogy felrepedtek volna a sebei.

Mivel ők hárman mást úgysem tehettek, levonultak a kórház büfébe. Úgy voltak vele, hogy legalább visznek majd vacsorát a kölyöknek, mire magához tér. Pontosan két óra múlva mentek vissza a kórterembe. Espada akkor már ismét ébren volt. És a korábbi indulatnak nyoma sem látszott rajta.

– Az az előbbi jelenet mi a fene volt? – Kérdezte az öccsét Ward, miután letelepedett az egyik székre a fiú ágya mellett. Loire láthatóan aggódott, Bastiont viszont láthatólag nem érdekelte Eleanor lelkiállapota. Nem kedvelte különösebben a lányt, és ezt sosem rejtette véka alá.

– Nem különösebben érdekel – vont vállat Espada is látva, hogy Bastion Ward kérdésére grimaszolva forgatja a szemét -, biztos valami hormonok. Nem normális mostanában.

– Nem kéne egy kicsit kedvesebbnek lenned vele? – Próbálkozott továbbra is Ward. – Mégiscsak a te gyerekedet várja…

– Ő sem volt kedves Loire-ral – tiltakozott a fiú -, neki sem kellett volna úgy beszélnie vele.

Loire próbált észrevétlen maradni, nem szerette, mikor miatta veszekedtek. Bastion viszont egyszer csak ránézett, nem tudta megállni, hogy szóvá ne tegye azt a meglehetősen furcsa helyzetet, amiben két testvérüket találták. Hiába volt maga mágus, elképzelni sem tudta, hogy mit csinálhatott Loire. Biztos volt benne, hogy nem gyógyított, hiszen az orvosok megtiltották neki, hogy még egyszer gyógyító szándékkal a pácienshez nyúljon.

– Te egyébként mit csináltál úgy? – Nézett a húgára Bastion.

– Fájdalmat csillapítottam – felelte nemes egyszerűséggel Loire.

– Már megbocsáts – nevetett fel Bastion, remélte -, de ha úgy talált rátok, teljesen megértem, hogy az kiverte nála a biztosítékot. Én sem tudtam, hogyan dekódolni.

– Te most kinek az oldalán is állsz tulajdonképpen? – Kérdezte Espada akkor már vigyorogva. Mindig meg tudta nevettetni, mikor Bastion azt az ostobán értetlen képet vágta.

– Ó, én csak pártatlan megfigyelő vagyok – tárta szét a karját a bátyja.

– Tényleg, mit kerestek ti itt? – Nézett most rájuk Loire. Most jutott csak eszébe rákérdezni. – Luther azt mondta, hogy egyedül kell jönnöm.

– Mi? Csak egy kis engedetlenséget követünk el – vont vállat a legidősebb -, Zaddig hozzájárulásával. Ő hívott minket, hogy elhozott téged ide, nézzünk be, ha gondoljuk.

– Zaddig? – Vonta fel a szemöldökét Loire. – Nem Donovan?

Erre a kijelentésre egyszerre robbant ki a nevetés Wardból és Bastionból.

– Te jó ég, Loire! – Kacagott Bastion. – Az már hetekkel ezelőtt volt. Megint le vagy maradva. Azóta már vagy három neve volt.

– Az lehet – vont vállat kínosan Loire -, de apa is elhatározhatná magát végre egy név mellett. Az öreget is zavarja.

– Szerintem az öreg jól kezeli – cukkolta Loire-t Ward -, jobban, mint amennyire te emlékszel, kicsi lány.

– Hoztatok nekem valami kaját? – Szólt közbe váratlanul Espada. – Éhes vagyok. És utálom az itteni kosztot. Biztos ezzel akarnak megölni.

– Naná, hogy hoztunk – vigyorgott Bastion -, anélkül nem is mertünk volna jönni. Vettünk egyet a kedvenc halas-tojásos szendvicsedből. Mert nem bírtuk hallgatni, hogy mindig sírsz a kórházi koszt miatt.

– Tényleg hoztatok? – Kerekedett el a fiú szeme örömében. – Ide vele!

Ahogy Bastion átnyújtotta a papírzsacskóba csomagolt szendvicset, Espada azonnal mohón le is tépte róla a csomagolást, és nekiesett. Most, hogy Loire-nak, a korábbi és fájdalomcsillapítóknak hála végre nem fájt a tüdeje, rendesen tudott enni is. Ahogy beleharapott a szendvicsbe, hatalmasat kordult a gyomra, nem is gondolta volna, hogy ennyire éhes. A többiek elégedetten figyelték, ahogy az utolsó morzsáig eltűnteti a szendvicset. Csak Ward tett rá megjegyzést, pedig ha valaki, hát ő nem volt finnyás életekre:

– Nem értem, hogy tudod megenni ezt a borzalmat. Iszonyatos szaga van…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jude Beck)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s