07. Haditudósítások és Egyebek

Luther napja pocsékul indult. És nemcsak azért, mert a legidősebb fiát és a lányát egy ágyban, egymás karjaiban találta reggel. Arra ébredt, hogy a kórházból hívják, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni Espadával és a dühöngéseivel. Ezért, hogy ne árthasson magának, általában elaltatják. Remek.

A fiú mindig is robbanékony természetű volt. Türelmetlen és agresszív, egyedül Loire és a testvérei körül gyakorolt türelmet, bár mellettük is volt olyan, hogy felrobbant. Az orvosok, akik kezelték, a szakemberek, akikhez járatta, mind egyet értettek abban, hogy ezt a fajta szélsőséges viselkedést a traumák okozzák, amiket a fiú átélt. A bölcs megállapítások ellenére viszont segíteni senki sem tudott rajta.

Tudta, hogy tárgyilagosan kellett volna szemlélnie a gyerekeit, Espadát is, vele kapcsolatban mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, ami rágta belülről. A fiúnak nem kellett volna súlyosan megsérülnie. A francba is, ott sem kellett volna lennie! Megrázta a fejét. Nem értette magát. Ennél sokkal nagyobb horderejű eseményekben is benne volt a keze, azok miatt mégsem volt egyetlen álmatlan éjszakája sem. Mi azokhoz képest két elvesztett kar? Meg mi egy autó, ami majdnem halálra gázolta…

Gondolataiból az zökkentette ki kissé, hogy kopogtattak a dolgozószobája ajtaján, majd mielőtt válaszolhatott volna, belépett a komornyik, és megállt előtte. Görnyedt hátával is Luther fölé magasodott. Ráncos arcával, ősz hajával, vizenyős, halvány barna – inkább borostyán – szemeivel kifejezetten rozoga vénembernek tűnt.

– Úgy láttam, nincs jó kedve, uram – szólalt meg még azelőtt, hogy erre egyáltalán engedélyt kapott volna. – Ezért gondoltam, megkérdezem, hogy tehetek-e Önért valamit.

– Kávét kérek. Sokat – majd, hogy ne tűnjön annyira parancsolónak, hozzátette -, köszönöm, Dennis.

Az öreg nyugtázásképp bólintott, és összeráncolta a szemöldökét. Még egy név. Az előzőt még meg sem jegyzete. Bár ahogy Luther gondterhes arcára pillantott, az a gyanúja támadt, hogy ő sem, azért kezdte hirtelen máshogy nevezni. A komornyik nem mondott semmit, csak kilépett a dolgozószobából.

Nagyjából negyed óra múlva tért vissza. Egy kancsó kávéval, cukorral, tejszínnel és két csészével.

– Nem várok vendégeket – pillantott grimaszolva a csészékre Luther.

– Tudom – egyenesedett fel az öreg -, de a mágusmester a hallban várja. Beszélni akar Önnel. Idegesnek tűnt. Ezért gondoltam…

Remek. Ez nem hangzott túl jól. Luthernek fogalma sem volt arról, hogy mit akarhat tőle. A pénzét kifizette a megbeszéltek szerint. Loire oktatásával is a terveknek megfelelően haladt. A pince elrejtette, a Szigetek mágusai nem szerezhettek róla tudomást.

– Rendben, küldje be – intett egy sóhajtás kíséretében a dolgozószoba ajtó felé Luther.

A komornyik bólintott, majd elsietett, hogy bevezesse a mágusmestert. Luthernek nem is kellett sokat várnia. Egy percen belül már ott is volt, az Első Tacticus pedig hellyel és kávéval kínálta, amiket a mester hálás köszönetnyilvánítások közepette el is fogadott. Luther végigmérte, miközben a mester helyet foglalt vele szemben.

Ősz, idős mágus volt. Az eltelt tíz év rajta sem múlt el nyomtalanul. Egyetlen dolog nem változott csak a mágussal szemben, ez pedig a mindig, mindent nyugtalanul pásztázó tekintete volt. Az a hűvös, kék pillantás feszültséggel telve járt ide-oda, mindig figyelt, mindig keresett valamit, mintha minden zugban csapdák várnák, hogy a mester figyelme lankadtával beleessen.

Luther sosem kérdezte a félelmeiről, arról, hogy pontosan mi elől menekül. Azt Luther magától is tudta, hogy a sajátjai elől, az pedig nem érdekelte különösebben, hogy mi sarkallta erre. A mágus sem akart erről soha szót ejteni, egyszerűen csak védelmet, nyugalmat kért, és egy zugot, ahol megbújhat a világ elől. Luther még mindig emlékezett a hideg, viharos éjszakára, mikor a szakadt, megviselt mágus egyszer csak megjelent nála.

A mester valahogy értesült arról, hogy Luther nevelőt keres a lánya mellé, így jelentkezett hozzá. A teljeskörű védelem és lakhatás mellé annyi anyagi juttatást kért még, amiből kényelmesen fenntarthatja magát. És elmenekülhet, ha nagyon forró lesz a talpa alatt a talaj. Ez is egy olyan dolog volt, amiről soha nem beszéltek miután megszületett a megállapodás.

Luther ezért is fogadta el az ajánlatot. Egy menekülő mágus remekül kiegészítette a terveit, és mivel veszélyben érezte magát, attól sem kellett tartania, hogy visszaél a vendégszeretetével. A Tacticus mindvégig nagyon óvatosan járt el, minden szükséges lépést megtett azért, hogy ez is, illetve a délutáni foglalkozások is titokban maradjanak, nem volt szüksége felesleges kockázatokra. A mágus az alagsorban kapott lakást, és a szerződése szerint csak akkor járhatott ki-be, mikor nem láthatta senki.

A Felbomlás óta szigorú törvénykezés tiltotta a mágusok Szigetein kívül történő animátor képzést, Luther nem kis kockázatot vállalt a villájába költöztetett animátorral. Áldotta is az eszét, hogy ennyire a város szélén mindentől és mindenkitől távol építette fel ezt a villáját. Persze miután a mágus mester beköltözött az alagsorba, még a korábbinál is elővigyázatosabb lett, Loire-nak is ezerszer a lelkére kötötte, hogy soha senkinek nem beszélhet arról, hogy milyen tudományt tanul és kitől. A fiúkkal is megígértette ugyanezt.

Eszébe jutott az is, hogy az ikrek örökbefogadása után úgy döntött, hogy egy évet előlegez meg Loire-nak, hogy bizonyíthasson. A mágusmester befogadása emiatt is kapóra jött neki, mert miután a mester foglalkozni kezdett a lánnyal, ha nem is látványosan, de Loire ügyetlenül boldogulni kezdett a gyógyítással is.

– Miről szeretne beszélni velem? – Szegezte a mesternek a kérdést Luther, miután úgy ítélte meg, hogy már eleget méregették egymást.

– Nyugtalanító pletykákat hallottam – a mágus egyáltalán nem kertelt -, a kapcsolataim azt rebesgetik, hogy akik vadásznak rám, sejtik, hogy hol bujkálok. Nem akarok bajt hozni a gyerekekre. Tovább kell állnom innen.

– Mire van szüksége tőlem? – Luthernek elég volt egy pillantást vetnie a mesterre, és azonnal tudta, hogy hiába marasztalná.

– Annyi pénzre, amivel felszívódhatok, és elrejthetem a nyomaimat, hogy ne juthassanak el a kislányhoz – nézett határozottan a Tacticus szemébe a mágus.

– Rendben, megkapja. Mikor akar indulni?

– Azonnal. Már mindent összeszedtem.

– Sosem kérdeztem meg, de mi elöl menekül? – Luther sejtette, hogy nem fog választ kapni.

– Nem nagyon beszélhetek róla – vonta meg a vállát az öreg mágus -, de legyen elég annyi, hogy így jár az, aki nem ért egyet a Szigetek évezredes rendjével. Akkor én az engedelmével visszamegyek az alagsorba, és összeszedem a csomagjaimat.

– Rendben, én addig összekészítem a fizetségét – Luther felemelkedett a fotelből, és a dolgozószoba ajtajáig kísérte a mestert.

A mágus nem nem ellenkezett, az ajtóban torpant csak meg. Szembe fordult Lutherrel.

– Tudom, hogy valamire kellenek azok a gyerekek – mondta neki halkan, hogy biztosan senki se hallhassa meg őket, egyik gyerek sem, ha esetleg a közelben vannak -, nem fogom megkérdezni, hogy mire. De mielőtt elküldi őket, ne felejtse el emlékeztetni őket a saját erejük határaira. Egy nap még megmentheti az életüket, ha nem éri őket váratlanul.

Luther erre csak bólintott. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy mire gondol a mágus. Arra is emlékezett, mikor Loire-é kiderült. Mikor tudatosult Wardban. Sóhajtott egy nagyot. Azzal a kettővel együtt mindig csak baja volt. Megrázta magát az emlékek hatására.

✨✨✨✨✨

Épp a mágusmester alagsori lakásában volt, hogy valami üzleti dologról beszéljenek, mikor Loire felkereste a mágust. A kislányt nem zavarta, hogy apja is ott van, sőt talán még örült is neki. Szipogva mesélte el nekik, hogy mennyire rosszul sült el az aznapi játék. Elmondta, hogy labdázás közben mikor bekötötték a szemét, mennyire ügyetlen volt, mennyire képtelen volt bármire. Nemcsak varázsolni nem tudott, de a lábán megállni sem.

A mester figyelmesen végighallgatta a kislányt, majd letérdelt elé, és kedvesen nézte Loire-t. Alaposan átgondolta, mit válaszoljon neki.

– Tudod – próbálta olyan egyszerűen elmondani neki, hogy egy alig hét éves is megértse -, az animálás másképp működik, mint a többi mágia. De ennek az okát senki sem tudja, még mi, a Szigetek mágusai sem. Annyit tudunk csak biztosan, hogy mikor animálsz, életet parancsolsz élettelen dolgokba. Bármi, vagy bárki legyen is az. Ez pedig teljesen más, mint mondjuk mikor Bastion falakat von fel körétek. Neki elég csak éreznie az erőt, és azt, amit csinálni akar.

De neked látnod kell, amit életre keltesz. Vagy megérintened. De valamelyik érzékeddel bizonyosan tudnod kell, hogy ott van. Ha pedig semmilyen kapcsolat nincs közted, és aközött, amit életre keltenél, nem fogod tudni használni a mágiát. Ez ennyire egyszerű, ezt mindig tartsd észben, akármit teszel is majd később. És azt se felejtsd el, hogy Bastion hatalmának is megvan a gyengesége. Próbáljátok ki. Az ő falai semmivé lesznek, ha nincs ébren – ha csak nem szövi bele valamibe, ami végérvényesen ott tartja. De amit te felkeltesz, az „élve” marad, akkor is, ha te alszol. Látod? Minden hatalomnak ára van. A miénknek az, hogy érzékelnünk kell. De erről senki sem tudhat, mindenki előtt őrizned kell majd ezt a titkot ezután.

Loire kérdezett még pár dolgot, a saját hatalmáról, amire a mester azt felelte, hogy idővel majd megtanítja neki, de az nem aznap este lesz. Kérdezett még arról is, hogyan lehet a mágiát beleszőni dolgokba, amire a mágus azt felelte, hogy ehhez aztán végképp túl kicsi. Voltak még más kérdései is, de akkor meghallották Wardot az ajtó túlsó oldaláról.

– Loire! – Szólította a kislányt. – Gyere, vacsoraidő van!

Loire vigyorogva az apjára majd a mesterre pillantott, akik megadták neki az engedélyt, hogy menjen. Ahogy a kislány kifutott a félhomályos folyosóra, az ajtót résnyire nyitva hagyta maga után. Nem annyira, hogy kintről bárki beláthasson, de ahhoz eléggé, hogy minden szót, ami elhangzott köztük hallani lehessen.

– Na és beszéltetek a mesterrel? – Kérdezte Ward. – Mondott valamit, miért nem tudtál varázsolni?

Ahogy távolodtak, a beszélgetés hangjait lassan elnyelte a folyosó, de Luther azt még pont hallotta, hogy Loire mondani kezdi Wardnak, amit a mágustól megtudott. Luther és a mester egy pillanatra összenéztek. A kislány ez alatt a pár perc alatt képtelen volt megőrizni a titkot.

Luthert szörnyen aggasztotta ez az egész. El is határozta, hogy a legidősebb fiát alaposan kifaggatja erről a beszélgetésről. Meg is ragadta erre az első adandó alkalmat. Megvárta, hogy a kicsik elaludjanak lefekvés után, és csak ezután lépett be Ward szobájába. Biztos volt benne, hogy ébren találja majd. Nem is tévedett. A fiú még akkor is tanult, épp ahogy elvárta tőle. Éppen ezért nem vesztegette az időt felesleges szópazarlással, hanem azonnal a lényegre tért.

– Úgy hallottam a mestertől – kezdett bele azonnal -, hogy ma este kihallgattad őket az órán. Ő azt gondolta azért, mert tudsz Loire titkáról, és arról is tudni akartál, hogy ő mit mond erre. Így van?

– Nem hallgatóztam, csak lementem Loire-ért, hogy szóljak neki a vacsoráról. De igen, megkérdeztem, mit beszélt a mesterrel – Ward szemrebbenés nélkül vallotta be az igazat, majd meg is indokolta az aznap esti vétkét. – Azt mondtad, vigyáznom kell rájuk. De hogy vigyázhatnék eléggé, ha nem tudok mindent, amit tudnom kell?

Luther talán nem is várt ennél kevesebbet legidősebb fiától. Ennek ellenére nem hagyta ennyiben a kérdezősködést.

– Szóval, tudtál róla – folytatta -, tudtad, hogy mennyire fontos. És nekem nem szóltál?

– Akartam szólni.

Nem volt „csak”, nem volt egyetlen ostoba vagy gyengécske kifogás sem. Csak egy ugyanolyan egyszerű és őszinte kijelentés, mint az előbbi is. Egyetlen szépséghibával. Luther tudta, hogy hazudik. Soha ilyen nem fordult még elő. Csak most, és Loire miatt. Nem értette ennek a hazugságnak az okát. Ennyire komolyan venné a feladatot? Még tőle is védeni próbálja a húgát?

Ward hazugsága ellenére is, Luther eredményesnek könyvelte el azt a beszélgetést. Mert legalább kiderült, hogy a fiú képes hazudni neki. Már csak ki kell derítenie a pontos okát, és úgy nevelni Wardot, hogy ez ne nagyon fordulhasson elő többet. Luther sóhajtott egy nagyot. Nem lesz könnyű.

✨✨✨✨✨

Loire miután Ward nem jött reggelizni, és máshol sem futott össze vele a hatalmas házban, úgy döntött, hogy megnézi az egyetlen helyen, ahol lehet. A szobájában. Eddigre már órák teltek el, Luther is elment valahova, hogy őt kizavarta Ward mellől. Ennek ellenére óvatosan somfordált fel az emeletre, maga sem tudta, hogy meglepődjön-e, mikor Ward szoba ajtaját nyitva találta.

Óvatosan belesett. Ward az ágyon ült, egy vastag mappával a kezében. Loire nem szólt semmit, csak belépett a szobába, és továbbra is némán – magához híven tökéletesen furcsán -, lehuppant mellé. Ward döbbenten pillantott rá, de ő sem szólalt meg. A vért már rég lemosta az arcáról, szerencséje volt, nem dagadt fel igazán, kicsit vöröslött, de ha valaki nem kereste, nem volt feltűnő az ütés nyoma.

– Mit csinálsz? – Kérdezte Loire, mikor úgy érezte, hogy kényelmetlenül kezd rájuk nehezedni a csend.

– Csak… – Ward nem nézett az irányába. – Amiről éjjel beszélgettünk. Eszembe jutott pár dolog.

– És előszedted azokat az ősrégi cikkeket? – Pillantott a mappába Loire.

Emlékezett, hogy Ward egy időben mindent gyűjtött, ami Lutherről szólt. Mert az Első Tacticus nemcsak az apja lett, hanem a bálványa, példaképe is. Bastion mindig kinevette ezért, ő mindig is érzelgős hülyeségnek tartotta a cikkek gyűjtését. De Ward kedvét nem tudta elvenni, akárhányszor nevetett is rajta.

– Elő – vigyorodott el kínosan a fiú. Biztosan neki is eszébe jutottak Bastion megjegyzései. – Tudod, sokáig azt gondoltam, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Azt hiszem, ezek a cikkek csak még valóságosabbá tették azt, amit nem mertem elhinni.

– Hát ez kifejezetten nyálas – mosolyodott el Loire, de a hangjában nyoma sem volt a gúnynak. Ha valaki, hát ő értette, hogy miért érez úgy Ward. Sokszor ő maga sem merte elhinni, hogy a fiúk mellett jutott neki hely.

– Ne csináld már! – Lökte meg Ward finoman a vállával. – Bastion szokott így beszélni.

Loire nem mondott semmit, csak kinyújtotta a nyelvét válaszként a bátyjára, aki tett egy olyan mozdulatot, mintha bal keze mutató és hüvelyk ujjával össze akarná csípni a lány nyelvét.

– Fúj! Ne légy gusztustalan! – Tiltakozott Loire, majd gyorsan eltakarta a száját a tenyerével, attól tartva, hogy Ward nem tett le a próbálkozásról.

Ward jót nevetett ezen, és annyiban hagyta. Egymás cukkolása közben észre sem vette, hogy önkéntelen mozdulatokkal továbbra is lapozgatja a különböző újságokból kivágott cikkekkel telepakolt mappát.

– Az mi? – Bökött hirtelen az egyikre Loire. – Megnézhetem?

– Persze – vette ki a lapot a többi közül Ward, kissé meg volt hajtogatva, hogy ne lógjon ki a mappából. Átnyújtotta a lánynak, aki azonnal olvasni kezdte.

A modern világ legsokkolóbb tragédiája?

A Salva Scientia-i delegáció tragédiája Abundancia fővárosában, Moeniában

Borzalmas robbanás rázta meg tegnap a reggeli órákban Moeniát, Abundancia fővárosát. Az első pokolgépek délelőtt fél tíz körül robbantak. Majd az azt követő órákban is többször hangzottak fel robbanások. Sokáig nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is volt a célpont, ugyanis a Palota negyed több pontján is helyeztek el robbanó szerkezeteket az ismeretlen támadók. A robbantás sorozatot mindezidáig egyetlen terrorszervezet sem vállalta magára.

Szőrnyű tragédiák színhelyévé változott az eltelt egy napban az élelemtermő vidék, Abundancia fővárosa. Az, hogy mi volt a robbantások célpontja, egy pillanatig sem volt kérdéses, hiszen az előző napra tervezték az északi vidékek megsegítéséről tartandó csúcstalálkozót Eshter és Salva Scientia megbízott követei.

Nem túlzunk azzal, ha azt állítjuk, hogy az eltelt évtizedek legnagyobb szabású követjárása valósult volna meg Moenia nagykövetségén, Eshter, Salva Scientia, Albion, Abundancia és Beatum delegációnak részvételével. Mióta elkezdődtek az egyeztetések az időpontról és a helyszínről, a helyi lakosság, sőt a teljes Új-Kontinensi lakosság élénk érdeklődése kísérte az eseményeket. Éppen ezért kiemelt biztonsági intézkedésekkel igyekeztek biztosítani minden résztvevő biztonságát.

A delegációkat rengeteg szimpatizáns zarándok, illetve egyet nem értő tiltakozó is követte. Annyi biztos csak a merényletet megelőző pár napból, hogy a város lélekszáma a többszörösére emelkedett, rengetegen töltötték az utcákon sátrakban, hálózsákokban az éjszakákat.

Éppen emiatt a tömeg miatt hatalmas volt a pánik az első robbanások után. Jelenleg nincs megközelítő adatunk a robbanás halottjairól és esetleges túlélőiről. Az oltás és mentés még mindig folyik, a Palota negyed a pusztítás mértéke miatt még jelenleg is megközelíthetetlen. A tűzoltók és mentőegységek olyan tempóban nyomulnak előre, amennyire az az adott helyzetben lehetséges. Viszont a szóvivőjük nem tudott semmi konkrét információval szolgálni arról, hogy meddig húzódhat el a mentés.

Óvatos becslések és feltételezések szerint a Nagykövetség teljes egészében elpusztult, így a hatóságok a legrosszabbtól tartanak az áldozatok számát illetően. Eddig még senkit sem sikerült kimenteni a megfeszített munka ellenére sem.

Emiatt keserű kötelességünknek érezzük, hogy a helyi hatóságok felhívását is továbbítsuk. Akinek hozzátartozója tartózkodott a városban, és nincs híre róla, az azonosítás megkönnyítése érdekében juttasson el fényképet, és olyan tárgyat (fésű, fogkefe stb.), amiből a mágusok azonosítani tudják majd a személyek lenyomatát. Ezeket a tárgyakat a kihelyezett SOS pontokra várjuk.

– Hihetetlen, hogy annyi idősen ilyeneket olvastál – adta vissza a cikket Loire, mikor elege lett a leírt borzalmakból.

– Mintha nem tudnád, hogy háborús övezetből származom – tette vissza az újságkivágást a többi közé Ward. – Láttam csúnya dolgokat. Espada családjáról azt hiszem, eszembe jutottak a saját szüleim.

– Emlékszel rájuk? – Kérdezte Loire, próbált Ward szemébe nézni, de a fiú félre fordult előle. – Sosem beszéltél róluk.

– Nem is fogok – rázta meg a fejét Ward -, nem akarok. Nem tudok… – nem jött a nyelvére az a két szó: „nem emlékszem”.

– Van még cikked Espadáról? – Terelte inkább más mederbe Ward gondolatait Loire.

– Van – lapozott párat, és mikor megtalálta, átnyújtotta a lánynak.

Csoda a romok alatt: az első túlélő egy öt éves kisfiú

A jelenlegi mentési eredmények nem kecsegtetnek sok jóval, mégis öröm az ürömben, hogy az első túlélő, akire a tűzoltók és katonák önkéntesi segítséggel ráleltek, az egyik nagykövet gyermeke, P. Espada.

Ahogy arról már korábban beszámoltunk, a tüzeket pár napja sikerült megfékezni. Azóta a tűzoltóság és katonaság minden idejét a romok átkutatása köti le. És bár a legjobb orvosokból összeállított mágus brigád vár arra, hogy elláthassák a sebesülteket, sajnálatos módon még nem nyílt módjuk arra, hogy túlélők megmentésében bizonyíthassanak.

A hatóságok és önkéntesek mégis éjt nappallá téve folytatják a keresést túlélők után, egyelőre eredménytelenül. Ebben a kétségbeesett, felfokozott állapotban találtak rá az eddigi egyetlen túlélőre, a Salva Scientia-i nagykövet egyetlen gyermekére, P. Espadára.

A kisfiúra a Keleti Kispalota összedőlt romjai közt bukkantak. Az egyik önkéntes nyöszörgést hallott a romok alól. Ő értesítette a tűzoltókat. A gyermeket a palota egyik fürdőszobájának talpas kádja alól mentették ki.

Súlyos sérülései ellenére is, a kád nagyrészt megvédte a robbanásoktól, és az összeomló épület nagyobb törmelékeitől. A tűzoltók reménytelennek tűnő helyzetben találtak rá. Azonnal megkezdték a mentést, miközben megfelelő orvosi segítséget kértek a fiúnak.

A mentést vezető tiszt beszámolója alapján a gyermeket csak úgy tudták kiszabadítani a romok alól, hogy a karjait ott a helyszínen amputálni kellett. Miután stabilizálták az állapotát azonnal a Moenia Regionális kórházba szállították.

– Ti jóságos egek! – Rázta meg a fejét szürnyülkodve Loire, miközben visszaadta a kivágást. – Borzasztóak ezek a cikkek! Azt hiszem ismét eszembe jutott, hogy miért nem szeretek újságot olvasni. És azt hiszem, megértettem, Bastion miért cikiz téged emiatt. Mintha ötven éves lennél, Ward.

– Még nem, nem vagyok annyira morcos, mint apa, vagy annyira zsémbes, mint a komornyik – nevetett fel a fiú.

– Tényleg, mi most a neve? Reggel csúnyán nézett rám… azt hiszem elrontottam, hogy apa hogy hívja.

– Nem tudom – vont vállat Ward -, ma reggel máshogy szólította, de nem jegyeztem meg. Viszont nem tetszett neki.

– Ez nem újdonság…

Loire alig mondta ki az utolsó szót, mikor hirtelen elhallgatott. A figyelmét egy kifejezetten színes oldal ragadta meg. Meg sem várta, hogy Ward a kezébe adja, maga vette ki a többi közül.

– Ezt meg milyen női magazinból szerezted? – Nevetett a fiúra.

– Fogalmam nincs – vakarta meg a tarkóját zavarában Ward, ahogy mindig, ha ideges volt -, de azt nyugodtan elolvashatod, azt hiszem, azt még a te kis lelked is elviseli majd.

Őrangyal a semmiből: Gyermekmentő Luther színre lép

(Folytatás a címlapról)

Tehát az már L. Luther első látogatásakor is látszott, hogy megérintette a gyermek állapota és a borzalmak, amiken eddig átment. Akinek volt szerencséje ahhoz a bensőséges jelenethez a kórterem ajtóban, az nem az Első Tacticust látta ott állni, hanem egy apát, akit mélyen megérintettek a borzalmak.

L. Luthert persze lehet kritizálni, elítélni, vagy lehet egyet érteni vele, egyet nem lehet, közömbösnek lenni iránta. Tegye fel a kezét, akiből nem váltott ki semmilyen érzelmet, az az elképesztő ötlet (most már mozgalom), amibe ő belevágott! Na, ugye. Hányan mertünk volna gyerekeket örökbe fogadni, ahogy ő, csakhogy segíthessen rajtuk?

Különösen hálás vagyok a lehetőségért, hogy aznap ott találhattam a kórterem ajtajában, hogy nemcsak abba ment bele, hogy egy fényképet készítsek róla, hanem abba is beleegyezett, hogy válaszoljon pár kérdésemre.

Teljesen őszintén elmondta nekem, hogy mennyire megviselték a gyerekkel történtek, és hogy mennyire felháborítja az a jogi pingpong játszma, mit jelenleg Salva Scientia és Abundancia jogászai folytatnak róla. „Mintha senki nem látná – mondta -, hogy egy gyerekről folyik a szócsata, aki ráadásul mindent és mindenkit elveszített.”

Majd kifejette nekem azt is, hogy amennyire ki tudta deríteni, nem vár sok jó a gyermekre. Abundanciában nem fogják tudni megfelelően ellátni. Sőt, ha lefutották a szükséges jogi köröket, feltehetőleg haza – mélységes iróniával mondja ki ezt a szót – kerül Salva Scientiába. Ott sem vár rá túl sok jó, lévén nem maradt senkije. Nagy valószínűséggel állami gondozásba kerül majd, ahonnan jó eséllyel nem lesz számára kiút.

Biztosan megpróbálják majd örökbe adni. Csakhogy, a kórházi kezelés drága, a művégtagok pedig még drágábbak. De ha nem kap mű karokat, egész életében mások ellátására, jóindulatára szorul majd. A fogadó családok sem feltétlenül tehetősek, inkább csak a sokrétű támogatás miatt divat az örökbefogadás Salva Scientiában. Emiatt Luther nem épp derűlátó abban, hogy a gyerek megfelelő családba kerüljön.

Ezek után azt is megkérdeztem, hogy mit tervez. Annyit árult el, hogy az örökbefogadás mellett döntött. Most épp minden jogi apróságot igyekszik feltérképezni. Kideríteni, hogy milyen jogi akadályok állhatnak az útjába.

Sokkal elkeseredettebben beszél viszont arról, hogy Abundancia hatóságai mekkora kihívást jelentenek. Ők ugyanis nem engedik mozdítani a gyermeket, hajthatatlanok, arra hivatkoznak, hogy a fiú tanú, birtokolhat olyan információkat, amik előre vihetik a nyomozást. „De ezt ők sem hihetik!” – nevet fel kínosan Luther.

– Hát ez cuki! – Adta vissza a lapot lelkesen mosolyogva Loire. – Miért nem inkább ilyeneket gyűjtöttél?

– Pont azért mert cuki… – duzzogott Ward. – Meg mert Bastion kiszekált volna a világból érte.

– Ha csak ilyeneket olvasnál apáról, még a végén elhinnéd, hogy tényleg kenyérre lehet kenni – Loire óvatosan felnevetett.

– Hé, általában lehet is – tiltakozott Ward -, mennyi mindent úsztunk meg amiatt, mert sikerült valakinek kiskutya szemekkel nézni rá.

– És mennyi mindent nem… például a ma reggelt…

– Na, erről sem akarok beszélni – csukta össze a mappát Ward, felkelt az ágyról, hogy eltehesse. Utána visszaült Loire mellé, és vizslató tekintettel a lány felé fordult. – De tényleg, te hogy viseled? Először Brenda, aztán Espada…

– Espada miatt legalább nem követelik a fejemet az emberek – sóhajtotta Loire. – Sőt valamilyen furcsa oknál fogva, még hősnek is tartanak – vértelenül elmosolyodott. – De Brenda… Majdnem meghalt miattam… Vagyis meg is halt. Megöltem, Ward – ahogy potyogni kezdtek a könnyei a fiú magához húzta, és szorosan átölelte -, nem rajtam múlt, hogy meg tudták menteni. De ha nem fogom meg azokat a szikrákat…

– De megfogtad őket. Az orvosok pedig megmentették. Hogy van?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Loire –, amióta nem járok az iskolába, onnan nehéz bármit megtudni. De a volt osztálytársaim azt mondták, hogy elköltöztek… Senki sem tudja, hogy hova mentek. Nem hagytak címet, de még egy telefonszámot sem. Szerinted ez nem furcsa?

– Nem tudom – felelte Ward –, lehet, hogy csak a rossz emlékeket akarják hátrahagyni.

Loire megelégedett ezzel a válasszal, mert nem kérdezett egyebet, és nem nem is mondott mást. Ward pedig megtartotta magának a sejtéseit. Ha csak egy kicsit is ismerte az apjukat, ő mindent igyekezett megtenni, hogy megvédje a családjukat.