06. Egyhelyben

Már elég késő éjszaka volt, mikor Ward kopogtatást hallott az ajtaján. Meglepődött. Csak hárman voltak otthon aznap éjjel; Loire, a komornyik és ő. Luther úgy döntött, hogy inkább a kórházban marad, annak ellenére is, hogy az orvosok nem tudták megmondani, mikor engednek be bárkit is Espadához. Nem csodálkoztak ezen, minden értették, hogy az apjuk legkisebb fia másodszor került életveszélybe.

Ward is volt bent aznap Espadánál, de inkább hazajött, hogy ne zavarja Luthert a gondolatai és a végtelen várakozás közepette. Szíve szerint maga is bent maradt volna, de az apja arra kérte, hogy inkább menjen haza, és legyen a másik kettővel. Különösen Loire-ra figyeljen, hiszen őt nem akarták bent tartani aznap éjjelre. És bár mindük számára trauma volt az a nap, őt talán a többieknél jobban megviselte.

Aztán az este úgy alakult, hogy végül is csak Loire-ral maradtak a hatalmas villában. Bastion elmenekült otthonról, vagyis inkább a kórház nyomasztó, rideg falai és az öccse összetört testének látványa és az emlékek elől. Annyit mondott csak, mikor elváltak a kórház kapuban, hogy elmegy inni a mágus haverjaival, máshogy nem bírja feldolgozni a történteket. Azóta nem látta. És arra sem számított, hogy bármennyire is használható állapotban kerül majd elő még napfelkelte előtt.

Loire-ról nemes egyszerűséggel azt hitte, hogy már régen kidőlt aludni, sosem volt az a hajnalokig virrasztó fajta. Meg amint kiszálltak a ház előtt a taxiból, a lány egyenesen a szobájába menekült, még vacsorázni sem jött elő. Őt magát is elhajtotta, mikor Ward megpróbálta előkönyörögni a szobájából.

A komornyikból pedig nem nézte ki, hogy élemedett kora miatt ilyen sokáig fent bírjon maradni. Egyszóval nem értette, hogy ilyen későn mit akarhatna tőle az otthon levő kettő közül bármelyik is. Mindenesetre becsukta a könyvet, amit addig bújt, felkelt az ágyából, hogy kinyithassa az ajtót az éjszakai kopogtatónak.

Legnagyobb döbbenetére Loire-t találta a küszöbön pizsamában, párnáját szorongatva. Pedig ezerszer inkább fogadott volna a komornyikra, arra számítva, azért zavarja ilyen későn, hogy valamilyen üzenetet vagy feladatot átadjon Luthertől. Ennek tükrében nem kissé volt megilletődve, mikor a nála jóval alacsonyabb lány nézett vele szembe szobája ajtajában.

– Hát te mit csinálsz itt ilyen későn? – tette fel neki az első kérdést, ami az eszébe jutott.

– Félek egyedül – jött azonnal a felelet – Espada kórházban van. Luther meg vele… és még Bastion sem jött haza.

– És? – Ward nem értette, hol itt a probléma, máskor is volt már olyan, hogy kevesen voltak otthon.

– Hát… – nézett a fiúra állottvíz-zöld szemeivel Loire -, eredetileg Bastiont zaklattam volna…

– Mitől félsz? – kérdezte tőle Ward, de még mindig nem lépett félre az ajtóból, hogy Loire bemehessen a szobájába.

– Félek, egyedül… – elcsuklott a hangja -, félek, hogy rosszat fogok álmodni…

– Ne légy nevetséges – próbálkozott nem túl meggyőzően Ward. Ő maga sem volt biztos benne, hogy nem fog rosszat álmodni.

– De… de – tiltakozott Loire -, nem tudok most egyedül lenni…

– Most már aztán elég! – Ward nem akart ennyire rápirítani, a saját nyugtalansága tört ki belőle. – Lassan elhagyhatnád végre ezt a gyerekes rettegést.

Pár pillanatig csak némán méregették egymást. Ahogy Loire zöld tekintete könyörgőn függött Wardon, a fiú rádöbbent, hogy akármit is kérjen most Loire, nem fog tudni nemet mondani neki.

– Alhatok itt? – törte meg végül az egyre kínosabb csendet a lány.

Ward döbbenten meredt rá. Meglepte ez a reménytelen hajhatatlanság. Nem tudta, mit mondjon neki. Szíve szerint minden további nélkül megengedte volna, de azzal is tisztában volt, hogy mi az apjuk véleménye. Luther bármitől tiltotta őket, amit nem tartott elég testvérinek. Ward tisztában volt vele, hogy apjuk már rég észrevette, hogy néz Loire-ra, nem is csodálkozott hát rajta, hogy igyekezett csírájában elfojtani mindent, ami kicsit is túlmutatott a testvéri kapcsolaton.

– Légyszi… – Loire olyan páni rettegéssel meredt rá, hogy még egy kőszívet is könnyekre fakasztott volna.

– Na jó – adta meg magát Ward, és ellépett az ajtóból.

Loire megkönnyebbült sóhajjal lépett be a szobába, és azonnal el is helyezkedett Ward széles ágyán. A fiú egy pár pillanatig csak figyelte, miután betette maguk mögött az ajtót. Nem tudta mit kellene tennie, nem tűnt túl helyesnek, hogy befeküdjön a saját ágyába, úgy, hogy Loire is benne van. A lány észrevette ezt a tépelődést, felült, és kissé zavarban szólalt meg:

– Nem akarlak kitúrni a saját ágyadból. Ha ez neked ekkora kellemetlenség, inkább visszamegyek a szobámba.

– Maradj csak – szedte össze magát végre Ward -, elférünk ketten is.

Azzal ő is befeküdt Loire mellé, ahogy próbált elhelyezkedni a lehető legnagyobb távolságot tartva, egyszer csak azt vette észre, hogy a lány szorosan hozzábújik. Leírhatatlan érzés volt, egyszerre vágyott rá minden porcikájával, és egyszerre tudta, hogy nem helyes. Mégis közelebb húzta magához, és cirógatni kezdte a hátát a pizsama alatt. Loire nem tiltakozott, sőt még jobban hozzá simult. Ward ujjai újra és újra végigfutottak a hátán, olyan kellemes, puha tapintású volt a bőre.

– Még nem is mondtam –  szólalt meg váratlanul mellette Loire, Ward azt hitte, hogy beleszédül abba a pocsolyaszín zöld ragyogásba, mikor a lány felnézett rá -, de sajnálom, hogy tönkretettem a partidat.

– Dehogy sajnálod – vigyorgott rá kajánul Ward -, pont annyira utáltad volna, mint én. Te sem szeretsz jópofizni jóöreg hogyishívjákok előtt.

– Hát nem – vigyorgott Loire is.

– Mondok jobbat – Loire szerette, ahogy Ward borostyán szemeivel lenézett rá -, sikeresen a saját partitokat is hazavágtad.

Viccnek szánta, nem is gondolta végig, hogy tulajdonképpen mit is mondott ezzel. Akkor kapcsolt csak, mikor Loire arca megrándult, látta rajta, hogy a sírás kerülgeti.

– Ne haragudj, kicsi lány – kezdett azonnal mentegetőzésbe -, nem úgy gondoltam – igazából nem gondolta sehogy -, csak… Nem is tudom… Csak azt akartam mondani…

Loire kifújta ki a levegőt. A fejét visszaejtette Ward karjára, az arcát pedig a másik nyakába fúrta, mintha ezzel kint rekeszthetne minden fájdalmat. Így maradtak egy darabig. Majd Loire felkönyökölt, és ismét Ward szemébe nézett.

– Apa felhívott téged? – Kérdezte a bátyjától. – Mondott neked bármit, hogy mi van vele?

– Nem – rázta meg a fejét Ward, nem kellett külön rákérdeznie, egyértelmű volt, hogy a lány Espadára gondol -, nem tudok semmivel sem többet, mint amit a kórházban mondtak.

– Dühösek voltak rám az orvosok – sóhajtott egy hatalmasat Loire -, azt mondták, barbár munkát végeztem. Azt mondták… – Elcsuklott a hangja. – Hogy miattam sokkal lassabban fog gyógyulni, mert ahol belenyúltam a testébe… Nem is értettem rendesen… az lényeg, hogy valamit elrontottam…

– Ott voltam mikor azokat mondták – önkéntelenül adott egy puszit Loire homlokára, későn jutott eszébe, hogy Luther ezt is megtiltotta. Fájdalom nyilallt a homlokába, mikor ezt a kellemetlenkedő gondolatot annyival hessegette el, hogy az apjuk most nem látja, hogy milyen közel vannak egymáshoz. – Ne foglalkozz velük. A sok baromság mellett azt miért nem hallottad meg, hogy apa elzavarta? Az istenek szerelmére, Espada meghalt volna, ha nem tartod életben!

– Ezt csak apa állítja – sóhajtott egy nagyot Loire.

– Te most ennyire sajnálni akarod magad? Vagy azt akarod, hogy én sajnáljalak?

Ward arckifejezését látva Loire nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Ward mindig fel tudta vidítani. Az ilyen és ehhez hasonló heccelődő megjegyzéseitől mindig jobban érezte magát, ha valami nagyon elvette a kedvét.

– Azt hiszem szeretem, mikor sajnálsz – Loire még szorosabban simult hozzá Wardhoz, mint addig, a fiú pedig összerezzent mellette, és egy kissé távolabb húzódott. Loire nem értette, hogy miért, azt gondolta, hogy véletlenül biztos megcsiklandozta.

– Várj rákészülök – vigyorgott rá Ward, miután sikerült összeszednie magát, és ismét uralma alá vonnia minden porcikáját.

– Bele ne merj kezdeni! – Bokszolta viccesen mellkason Loire. Majd ismét elkomorult az arca, mielőtt újból megszólalt volna. – Nagyon rosszul nézett ki, igaz? Nem csak én gondolom, hogy nagyon rossz őrben hagytuk ott…

– Hé – nézett a lány szemébe Ward -, az, hogy milyen bőrben volt, nem a te hibád. Igen, valóban nincs most jól, de rendbe fog jönni. Oké?

– Oké – fújta ki a levegőt Loire, nem is vette észre, hogy addig visszatartotta -, tudod… azóta, hogy láttam ott az aszfalton feküdni… az jár a fejemben, hogy milyen rossz állapotban lehetett a robbanás után. Mi csak azután találkoztunk vele, hogy már megkapta a karjait, és a sebei egész jól begyógyultak.

– Minek gondolkozol ilyeneken? – Meredt rá döbbenten Ward. – Nem is értem, minek kínzod magad.

– Nem tudom… egyszerűen csak nem állnak meg a gondolatok – vont mellette vállat Loire. – De te is emlékszel, milyen volt, mikor először találkoztunk vele, nem?

– Hogy ne emlékeznék…

Ward nemcsak arra emlékezett. Sokkal többre. És hogy most, hogy Loire felemlegette azokat az emlékeket, őt is újból megrohanták.


✨✨✨✨✨


Luther egyik nap leültette őket, mindhármukat a nappaliban a kanapéra. Komoly tekintettél meredt rájuk, majd beszélni kezdett. Azok hárman figyelmesen hallgatták, miközben Luther az új testvérről mesélt nekik. Nem akkor hozakodott elő ezzel először, és a gyerekek minden alkalommal figyelmesen hallgatták.

– Ha összekészültetek, bemegyünk a kórházba, hogy ti is találkozzatok Espadával. Már neki is meséltem rólatok. Jobban van, megkapta a kezeit is. Viszont még mindig nagyon gyenge. Kimerítik a kezelések és a gyász. Ezért nem maradhatunk nála sokáig. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy legyetek vele nagyon kedvesek. Mindenkit elveszített abban a merényletben. Ne kérdezzétek róla, se a robbanásról, sőt semmiről, ami arra emlékeztetné. Arra is fel kell készülnünk, hogy talán sírni fog. Vagy dühöngeni. Szörnyűségek történtek vele, el kell néznünk neki, ha furcsán viselkedik. Ne haragudjatok meg érte. És ne feleljetek neki indulatosan.

A gyerekek engedelmesen bólintottak, és megígérték neki, hogy jól fognak viselkedni, épp ahogyan Luther kérte. Ezek után mindüket kiterelte az autóhoz, és a kórházba ment velük. Mikor beléptek a kényelmesnek tűnő gyerekkórterembe, Espada épp dühöngött, olyannyira elragadták az indulatok, hogy az orvosok – mivel nem láttak semmi egyéb megoldást -, épp elkábítani készültek.

– Mi baj van vele, apa? – Kérdezte Loire rettegő pillantását le sem véve az őrjöngő fiúról, aki artikulálatlanul üvöltött – Fáj neki valami?

– Valószínűleg igen – felelte neki higgadtan Luther.

Loire kihúzta kicsi kezét Luther érdes tenyeréből, óvatos léptekkel Espada ágya mellé lépett. A fiú előre dőlve ült az ágyon, vas karjai, élettelenül lógtak mellette. Arca könnyben úszott, és vörös-torz volt a fájdalomtól és dühtől. A szemét, orrát sem volt képes megtörölni. A kislány óvatosan felkapaszkodott a székre Espada ágya mellett, így nagyjából egy magasságba kerültek.

– Szia, Loire vagyok – mutatkozott be az őt méregető fiúnak félszegen.

Ward döbbenten figyelte a jelenetet. Ahogy oldalra pillantott, látta, hogy nem kevésbé csodálkozik Bastion is. Ward sejtette, hogy ha felnézne az apjára, az ő arcán is hasonló kifejezést látna. Mindannyian tudták, hogy Loire soha nem kezdeményezett semmiben, sohasem ment oda senkihez, még csak köszönni sem köszönt, ha nem szóltak rá külön. Luther épp az utolsó pillanatban intett az orvosoknak, hogy hagyják a kislányt kiteljesedni, és csak akkor avatkozzanak be, ha Espada megint dühöngeni kezd.

– Én tudok segíteni – mondta eközben Loire halkan a kisfiúnak – mozgatni – mutatott a fiú fém kezeire – szeretnéd kipróbálni?

Espada zavartan bólintott, láthatólag ő is mindenre számított, csak erre nem. Ez a váratlan felajánlás még az indulatait is sikeresen hűtötte le. De mielőtt megadta volna a felhatalmazást Loire-nak, esetlen mozdulattal közelebb hajolt hozzá. Karjait, amik továbbra is nehezen és élettelenül lógtak róla, válla esetlen, de erőteljes rántásaival próbálta maga után parancsolni. Amikor már olyan közel ért, hogy könnytől maszatos arca szinte Loire-éhoz ért, félhangosan súgta neki:

– Azt akarom, hogy menjenek ki. A fehér ruhások… – egyértelműen az orvosokra gondolt -, mindig elaltatnak, és akkor jönnek a szörnyek… Égnek és széttépnek mindenkit… Nem akarok rosszat álmodni – megint szipogni kezdett.

Luther kiparancsolta az orvosokat, de azért utasította őket, hogy ne menjenek messzire, kéznél kell lenniük, ha bármi baj van.  Az orvosok távozása nagy megkönnyebbülést jelentett Espadának, addig görcsösen feszülő arcizmai kiengedtek, vonásain nyugodtság jelent meg.

– Mi maradhatunk? – kérdezte azért Luther a biztonság kedvéért.

– Ha ti nem akarjátok, hogy aludjanak. És ha ő is marad – felelte szemlesütve, Loire felé sandítva a gyerek.

– Ő is kíváncsi rád, mint ahogy mi is. Hogy ne maradhatna – villantott rá egy megnyerő mosolyt Luther.

Ahogy Loire megkapta a felhatalmazást, az apjától is, végigsimított Espada fém kézfejein, a fiú pedig azonnal megérezte, hogy karjaiban megmozdul a mágia. Azt is érezte, hogy most Loire segítségével a végtagok engedelmeskedni fognak neki. Megemelte hát az egyik kezét, óvatos, remegő mozdulat volt, fém mutatóujját bizonytalanul a szeméig mozgatta, és kitörölte belőle a könnycseppeket.

Luther is döbbent elégedettséggel figyelte a jelenetet, Ward határozottan látta rajta, hogy az apjukat megdöbbentette Loire viselkedése. A kislány az élettelen, animálható dolgokat leszámítva mindennel és mindenkivel kapcsolatban közönyös volt. Bármiről volt is szó, pocsolya színű szemeiben alig csillant az érdeklődés szikrája. Ez alól csak Ward – a lenyűgöző nagy testvér -, Bastion – a mindenre kíváncsi másik fele -, és valamennyire maga Luther volt kivétel. De nem egyszer előfordult, hogy még őket is figyelmen kívül hagyta.

Az után a viszonylag jól elsült találkozás után Luther gondoskodott arról, hogy a három másik gyerek rendszeresen – lehetőleg napi szinten – látogassa Espadát. Ha az apjuk nem is figyelmeztette őket külön, hát Ward figyelt arra, hogy egy látogatás se maradjon el. Ugyanolyan védelmezően viselkedett Espadával is, ahogy a másik kettőt is mindig figyelte óvó tekintete.

Ward néha rácsodálkozott, hogy Loire és Espada közt már a kezdetektől mennyire teljes az összhang. És nem csak ő, Luther is többször hangot adott ennek. Pedig az apjuknak már akkor sejtenie kellett, hogy így lesz, mikor a kislány először csendesítette le Espadát és a dühöngő hisztit. A két gyerek kapcsolata eleinte szinte csak erre korlátozódott. Beszélgettek is, de az első pár hétben kommunikációjuk legfontosabb eleme Espada keserves sírással vegyülő dühkitörései voltak.

Ward ahogy két testvérét figyelte, hamar észrevette, hogy ilyenkor mintha Loire Espada végtagja lett volna, ő vezette le azt a feszültséget, amit a fiú nem tudott. Ilyenkor őrült táncra keltek a poharak, tálcák, a kórterem berendezési tárgyai. Ezerfele repültek, míg neki nem csapódtak valaminek, ami kivégezte őket. És minél hangosabban törtek ezek a tárgyak, Espada annál gyorsabban nyugodott meg. Utána Loire szemében kihunyt a fényes zöld ragyogás, és mintha mi sem történt volna, visszatértek a fiúval a társaságba.

Ward nem tudta, hogy ez másnak szemet szúrt-e, hogy ez jó-e vagy inkább nyugtalanító. Azt sem tudta, hogyan és kinek beszélhetne róla. Persze sejtette, hogy az apjuk meghallgatná, de valamiért nem érezte úgy, hogy tudna erről bármit mondani. És mivel nem kérdeztek rá, ő magától végül nem hozakodott elő vele.

Mikor pedig Loire és Espada beszélgetésbe merültek, és egyikük sem figyelt a többiekre, Ward inkább Bastiont figyelte. Volt már elég tapasztalata más gyerekekkel, ezért attól tartott, hogy a fiú féltékeny lesz. De egyáltalán nem volt az, Bastion teljességgel rácáfolt minden félelmére. Csak az látszott rajta, mennyire örül, hogy végre valaki miatt a húga úgy viselkedik, mintha élne.

És minden este igyekezett Loire védelmére kelni, mikor az orvosok és ápolók arról panaszkodtak, hogy a két gyerek megint mekkora pusztítást vitt véghez a kórteremben.

– Nem kell ennyire aggódnod értük, Ward – mondta neki egyik este neki, miután kiterelte őket Espada kórterméből a látogatási idő lejártával, amit megint leamortizálva hagytak ott -, nem fogom megszidni Loire-t. Csak elbeszélgetek vele – majd a kislányhoz fordult, aki engedelmesen fogta a jobb kezét, Bastion pedig a másikat. – Figyelj csak, Loire, gondolkodtam, hogy segíthetnél Espadán. Érdekel?

– Persze! – emelte fel rá őszinte figyelemmel csillogó zöld szemét a kislány.

– Mi lenne, ha ezt a rombolást inkább arra használnád, hogy Espada megtanulja használni az új karjait?

– Nem értem – rázta a fejét zavartan a kislány.

– Hát, most azt csináljátok – próbálta neki egyszerűen magyarázni Luther -, hogy amire Espada ránéz, azt te összetöröd. Miért nem adod inkább a kezébe? Segíts neki, hogy ő fogja meg, és ő dobhassa el. Sokkal jobban megnyugtatná, mint az, hogy te csinálod meg helyette. Érted mit szeretnék? Csináljátok azt, mit a legelső alkalommal. Abban segíts neki, hogy a kezét használhassa, ne abban, hogy értelmetlenül dühönghessen.

Loire bizonytalanul bólintott. Ward tudta, érti, mit kérnek tőle, csak azt nem tudja, hogy Espada mennyire lesz benne. És hogyan tegyen eleget a kérésnek. Azután a beszélgetés után minden visszatérni látszott a régi kerékvágásba. A látogatások Espada kórtermében nap nap után folytatódtak. Ward és Bastion általában a kórterem végében elhelyezett asztalnál a leckéjüket készítették, miközben Loire és Espada játszottak valamit, vagy épp összekapcsolódva dühöngtek.

Egyik nap Loire egy almával próbálta rávezetni Espadát, hogy hogyan használja az ujjait, hogyan fogja meg a gyümölcsöt. De egyelőre semmi sem utalt arra, hogy valaha is sikerrel fog járni. Loire egyre nagyobbakat sóhajtott, kezdett a tudománya végére érni. Egyre kétségbeesettebben magyarázott Espadának, aki egyre inkább türelmetlenül hallgatta.

– Figyelj, tök egyszerű – magyarázta Loire sokadjára is -, ott van a karodban a mágia. Most megmozdítom az ujjaidat. Érezni fogod benne, mint mindig… Akkor most!

Ward felnézett a füzetéből, és látta, ahogy Espada alkarja átfordul, és ujjai mozogni kezdenek. És azt sem tudta nem észrevenni, hogy a fiú arca mennyire elsötétül az indulatoktól. A gyerek, ahogy megérezte a karjában áramló mágiát, indulatosan fogott rá az almára, Annyira erősen markolta meg, hogy ujjai belemélyedtek a lédús gyümölcs húsába. A lé végigcsorgott a tenyerén, az ágyneműre csöpögött, de nem foglalkozott vele. Még erősebben szorította meg az almát, az is meg is roppant a szorításában.

– Elegem van már ebből a hülyeségből! – Hajította el dühösen a gyümölcsöt. – Sosem fog menni!

Az alma Ward feje mellett csapódott az ablakkeretnek, és ezer fele robbant, a leve pedig beterítette a fiú füzetét, amibe a háziját körmölte. Nem volt elég gyors ahhoz, hogy a fejét is félre rántsa, és a füzetet is megmentse. Épp tiltakozva kiáltott volna fel, hogy ennél azért figyelhetne jobban is rájuk, de Bastion megelőzte.

– Kajacsata! – kiállott fel lelkesen, és felkapta az előtte tányéron türelmesen várakozó szendvicset, azt hajította Espada felé.

Espada Loire mágiáját felhasználva, egyetlen ügyes mozdulattal ütötte el maga elől a felé repülő szendvicset, ami pályát tévesztve szétkenődött a padlón. Meg sem nézte, mi lett vele, még mindig dühtől fűtve, megragadta a párnát a háta mögött, és azt lendítette Bastion felé. A csata megállíthatatlanul folytatódott, egészen addig, míg Espada ki nem élte minden indulatát, és fáradtan pihegve hátra nem dőlt a puszta falnak támaszkodva. Ekkorra Loire mágiájából semmi sem maradt azokban a fém karokban, ahogy a fiú mozgott, élettelenül lógó végtagjait esetlenül rángatva húzta maga után.

– Mikor nem te csinálod – szólalt meg váratlanul, fáradt hangon Espada -, nem érzem, hogy lenne a kezemben bármi is, üres és hideg. Csak vas – rázta meg a fejét lemondóan.

– Mert nem figyelsz eléggé! – Dorgálta meg Loire. – Emeld meg a lábad! – Utasította, majd mikor a fiú engedelmeskedett, folytatta. – Látod? Meg tudtad mondani a lábadnak, hogy mennyire emelkedjen fel. Fel sem tűnik, mert természetes, de ha igazán figyelsz, érzed az izmokat a bőröd alatt. A karodban a mágia az izom. Én legalábbis ezt érzem, mikor mozgatom a kezedben.

Ward mélyen elcsodálkozott. Sosem számított volna ilyen bonyolult gondolatokra egy hat évestől. Bastiontól talán, de Loire-tól semmiképp. És ahogy elnézte Espadát, a maga kis öt éves fejével nem értett az egészből semmit. Engedelmesen annyit azért motyogott halovány hangocskán, hogy „jó”.

Espada sokszor elképzelni sem tudta, Loire mit magyaráz neki. Ő nem volt mágus, csak kapott két mágiával edzett végtagot. Ward tudta, mert egyik este a kérdéseire válaszolva Luther elmagyarázta neki, hogy mennyire nehéz egy gyereknek ezt megtanulni uralni. Ez sajnos egy olyan dolog, amit a testükkel sokkal tudatosabb felnőtteknek könnyebb volt elsajátítaniuk.

Aztán egyik nap Ward egyedül látogatta meg Espadát. Loire plusz feladatokat kapott az iskolában, mivel nem haladt olyan gyorsan a gyógyítással, mint a többiek – mondhatni nem haladt semennyire. Bastion elvállalta, hogy gyakorol vele. Mikor megérkezett, rettentően furcsa látvány fogadta. Espada ide-oda csapódott az ágyában, mégsem tűnt úgy, hogy fájdalmai lennének. 

– Hát beléd meg mi ütött? – Kérdezte tőle döbbenten.

– Viszket a kezem – nézett rá vissza kétségbeesve a fiú.

– Az a mi vasból van? – Ward láthatóan nem tudta eldönteni, hogy Espada komolyan beszél-e, vagy épp a bolondját járatja vele

– Igen, itt – próbálta az idősebb felé mutatni a könyökét, vicces volt, ahogy egész testében oldalra rándult.

Wardnak nem volt jobb ötlete, amit tehetne, megemelte hát Espada acélkarját, és megvakarta a könyökét. 

– Most jobb? – Igazából nem is várt választ, mikor látta a megkönnyebbülést elterülni fogadott öccse arcán, ő maga is elcsodálkozott. – Te hallod, ez tényleg működött?

Majd mikor Espada bólintott, elgondolkodott, nagyon is úgy tűnt neki, hogy ezt a dolgot az előnyükre tudnák fordítani.

– Te öcskös, nekem, van egy ötletem. Mi lenne, ha Loire zöldségei helyett, megpróbálkoznánk egy egyszerűbb dologgal? – Espada kérdő tekintetét látva, felbátorodva folytatta. – Tök egyszerű a dolog. Legközelebb, ha viszket, vakard meg. És azonnal rá fogsz jönni, hogyan is működik a karod.

– És ha nem tudom megvakarni? – Kérdezte bizonytalanul Espada.

– Akkor viszketni fog. Kénytelen leszel a saját magad erejéből megoldani, mert én nem fogok ebben segíteni többet, sőt Bastionnak és Loire-nak is megtiltom.

Innen még napokba telt, mire Espada először megvakarta a könyökét, de mivel a szükség nagy úr, egyszer csak úgy kipattant a kezéből a mozdulat. A sok kitartó kínlódás, mantra, Loire magyarázatai és Ward hajthatatlansága csak meghozta az eredményt. A másik három gyerek hirtelen annyit vett csak észre, hogy Espada egyik karja a másik fölé lendül, és ujjai egyet-kettőt vakarnak a kínzó helyen. De mikor ezt szóvá tették neki, ismét élettelenül hanyatlott le a keze. Ezek után Espada lassanként kezdett ráérezni karjai működésére, épp amint azt Ward olyan egyszerűen megjósolta neki.

Aztán egyik nap már az ebédre kapott almával a kezében várta, hogy testvérei megérkezzenek látogatóba. Mikor a három gyerek a szokásos időben belépett a kórterembe, vigyorogva hajította feléjük, bár maga a dobás elég ügyetlenre sikeredett. Először lepattant Bastion védelméről, fejbe kólintotta Loire-t, aki tőle szokatlan hangerővel és vehemenciával adott hangot nem tetszésének. Végül a gyümölcsöt Ward mentette meg egy ügyes mozdulattal attól, hogy a földön landoljon.

Mindezek után úgy érezhette, hogy kellőképp kiérdemelte szerzeményét, mert egyetlen szó nélkül beleharapott. Eközben Bastion és Loire hangosan visongatva lelkendeztek, hogy micsoda eredményeket sikerült elérniük, és egyre újabb dolgokat javasoltak Espadának, hogy próbálja megcsinálni.


✨✨✨✨✨


Loire gyorsan elaludt Ward mellett, alig pár perc múlva már teljesen egyenletesen szuszogott. A fiú továbbra is úgy maradt, ahogy volt, mozdulatlanul, a gondolataiba merülve. Aztán őt is elnyomta a buzgóság, az emlékekből hamarosan átcsúszott félálomba, majd maga is elaludt. Ki tudja mennyi idő múlva arra ébredt fel, hogy teljesen elzsibbadt a karja Loire feje alatt.

Halkan felnyögött, mikor megpróbálta megmozdítani és kiszabadítani, mert egyből futkosni kezdtek a bőre alatt a hangyák. Ahogy mozgolódott, Loire is összerezzent. Ward ismét mozdulatlanságba dermedt, nem akarta felébreszteni. Alig bírt magával. Nem tudta felidézni, mit álmodott, de az egész testén bizsergett tőle a bőre.

Szerette volna megérinteni Loire-t, megcsókolni, jó szorosan magára húzni. Remegett azért, hogy viszonzást kapjon az érzéseire. Eltelt egy kis idő, lassan, óvatosan ki tudta szabadítani a karját, amibe kínlódással teli percek után visszatért a vér is. Közben Loire álmában elfordult tőle, begördült a fal felé. Lábait felhúzta, és majdnem magzati pózba gömbölyödött.

Ward felkönyökölt, hogy jobban meg tudja nézni az éjjeli lámpa fakó fényében. Addig le akarta kapcsolni a lámpát, hogy nyugodtan alhassanak tovább. De Loire-t elnézve képtelen volt rá.  Elmondhatatlanul édes látvány volt, ezért meggondolta magát. Nézte, ahogy a lány haja szétterült a párnán, hallgatta a nyugodt szuszogást. Loire olyan volt, mintha napokig aludni sem tudott volna. És Ward nem bírta tovább, észre sem vette, hogy mikor nyúlt magához. Mikor legközelebb eszmélt, már be is teljesült. Megdöbbenve a viselkedésén indult el a fürdőbe, hogy rendbeszedje magát.

Mikor végzett, visszafeküdt Loire mellé. Átkarolni nem merte, mégis olyan elégedetten aludt el mellette, mintha mindig is így, egymás mellett kellett volna aludniuk. Bele sem gondolt, hogy mi fogja másnap reggel az apjától fogadni. Reggel ugyanis arra ébredt, hogy Luther épp mindennek elhordja, és rángatja a pólójánál fogva, hogy mielőbb magához térítse.

– Apa, bármit gondolsz… – hallotta meg maga mellett Loire hangját, úgy látszik a lány előbb felébredt a zajra – mi csak… én csak nagyon féltem, ezért kéretőztem be hozzá aludni.

– Loire, kifelé. Most a fiatalúrral van beszédem – zavarta el Luther, a lány pedig jobbnak látta engedelmeskedni.

Ahogy becsukódott az ajtó mögötte – Ward még rendesen fel sem tudott ülni -, Luther ökle az arcába csapódott. Borzasztóan sajgó érzés volt, az apja a legkevésbé sem fogta vissza magát.

– Mit mondtam neked, mihez tartsd magad? – kérdezte tőle dühtől tajtékozva – Hát hol volt ez testvéri viselkedés?

– Tudom, apa – fordult félre szégyenkezve Ward.

– Akkor? Olyan nehéz parancsolnod magadnak?

Ward meg sem próbált mentegetőzni. Csak a vért törölte le az orra alól.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Waldemart Brandt)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s