04. Egy visszalépés – Az első pofon

Loire (1) az igazgatói zárt ajtaja mögött ült összeomolva, egyedül, senkit sem engedtek be hozzá. Még Bastiont vagy Wardot sem. Pedig az iroda ablakából látta őket megérkezni, Luther akkor még nem volt sehol. Igazság szerint azt nem bánta, hogy egyelőre még az apjuk sem jött be hozzá. Afelől nem voltak kétségei, hogy mostanra már értesítették őt is, valószínűleg rögtön az után, hogy tőle elvették a telefonját, miután felhívta Bastiont, és megpróbálta elhadarni neki a történteket.

Nem tudta, hogy mikor beszélhet a fiúkkal, és hogy meddig kell itt bezárva dekkolnia, de afelől nem voltak kétségei, hogy Luther biztosan mindent tudni fog, mire beengedik hozzá. Rettegett, hogy mivel fogadja majd, biztos nem fogja megérteni vagy elhinni a történteket. Azt sem tudta, hogy Wardnak ki szólt, hogy Bastion hívta-e el fel, vagy Luther. Nem is akarta tudni. Nem akarta tudni, mit fog kapni az apjától.

Hiszen nem elég, hogy mi történt, de ezzel még Ward partiját is tönkre tette… Loire tartott tőle, hogy az apjuk emiatt dühösebb lesz rá, mint Brenda miatt… Brendát sosem kedvelte, éppen olyan furcsának tartotta, mint őt. És Ward… mindig ő volt mindük közül a legfontosabb. Luther biztos nem bocsátja meg neki ezt a kellemetlenséget, és azt, hogy vissza kell mondania a partit, amire már minden készen volt.

Persze sejtette, hogy hamarosan meg fogja tudni, hogy mit is gondol az apja. Tudta, hogy már nem kell sokáig várnia, hogy megérkezzen Luther. Ahogy Loire hallotta, hogy nyílik az ajtó, kisandított, és nevelő apját látta meg, mellette pedig kivenni vélte Bastion és Ward alakját is. Mit nem adott volna, ha bátyja jöhet be hozzá, vagy esetleg Ward, de ez a vágya azonnal szertefoszlott, ahogy látta megindulni Luthert befelé.

Nevelőapja gondosan betette maga mögött az ajtót, majd egy széket húzott Loire-ral szembe, és leült. Nézte egy pár percig, majd magára erőltetett, rémisztő nyugalommal szólította meg.

– Azt mondják majdnem megölted. Hogy majdnem megfojtottad a saját szalagjával. Hallani akarom a te verziódat is!

– A szünetben – szipogta Loire – megbűvöltem a szalagot a hajában, hogy táncoljon az iskolarádióra. És… és annyira tetszett Brendának, hogy kérte, tanítsam meg neki…

– És mi történt? – Kérdezte Luther, miután Loire elhallgatott.

– Nem tudta megidézni a szalagot – Luther ezen nem csodálkozott, tudva, hogy Loire barátnőjének semmi köze az animáláshoz -, ezért arra gondoltam, megidézem én, és átadom neki, hogy próbálja mozgatni.

Luther eleget hallott, Loire-nak nem kellett kimondania, biztos volt benne, hogy ekkor szabadultak el a dolgok. Dühöngött. Ennyi év kemény munkája és szervezése nem mehet tönkre ennyitől. Nem ingathatja meg a terveit egy tíz perces iskolai szünetben játszott ostoba gyerekjáték. Ahhoz egyszerűen túl sok időt és pénzt ölt abba, hogy az intézet tanárai szemet hunyjanak Loire „furcsaságai” felett. Nem bírta tovább türtőztetni magát és kirobbant belőle minden dühe, amit addig féken tartott.

– Édes lányom, te nem vagy normális! Hogy juthatott ilyen őrültség az eszedbe? Megtanítani valakit az animálásra, akibe nem jutott ebből a mágiaágból? Elment az a kevés eszed is? Mintha nem tudnád… erő és ellenerő! Én magyarázzam el neked? Minden szabadulni akar a béklyóból, ha nem elég erős a mágus, a felkeltett dolgok ellene fordulnak…

– Tudom… – sírta Loire.

– És te mégis Brenda kezébe adtál egy felkeltett tárgyat, hogy próbálja irányítani? Hány ezerszer is lett a szádba rágva, hogy ez tilos? Hogy juthatott egyáltalán eszedbe egy egyszerű gyógyítót ilyen tőle távol álló dolgokra tanítani?

– Azt mondta – szipogott a lány –, csak akkor gyakorol velem gyógyítást, ha megtanítom animálni… De én azt hittem, majd elég erős leszek, és meg tudom védeni…

– Nem hinned kellett volna! Hanem nemet mondani! Hiszen, olyan jó munkát végeztél, hogy a saját szalagja épp csak nem törte el a légcsövét!

– Tudom… – szinte levegőt sem kapott, úgy zokogott.

Luther csak meredt rá, és olyan dühös volt, mint még életében nem sokszor addig. Gyűlölte a rossz befektetéseket. Ha tehette volna, ha nem vált volna annyira fontossá a tervben, mint animátor, ott helyben lezáratta volna, és visszaküldeti a mágusok szeméttelepeire. De már nem volt visszaút, az új tervben ott van, akár tud gyógyítani, akár nem, bár jobb lenne, ha tudna. Szóval, nem tehet mást, valahogy ki kell mosnia ebből a helyzetből. De hogy hogy fogja ezt megmagyarázni…

– Eleget hallottam. Megyek és elintézem, amit tudok – állt fel a lány mellől -, addig te itt maradsz. De a helyedben nem reménykednék sok jóban, legalábbis nem ebben az intézményben.

Nem nézett Loire-ra, csak elindult kifelé. Ahogy kinyitotta az ajtót, Bastion próbált meg besurranni rajta, láthatólag nem érdekelte, hogy úgy kell átpréselnie magát. Nesze nekem még egy ok, gondolta Luther, amiért nem tehetem ki a csapatból. Mielőtt Bastion bejuthatott volna, egy határozott mozdulattal elkapta a karját, és visszarántotta a folyosóra. Becsapta maga mögött az ajtót, körbepillantott, hogy van-e rajtuk kívül más is a közelben. De szerencsére nem volt ott senki Wardon kívül, előtte pedig nem volt miért titkolózni.

– Gondolom, hallottad, mi történt – megvárta, hogy Bastion bólintson –, mondd meg, mit csináljak vele? – Bukott ki Lutherből, előadás mesterfokon. – Semmi többet nem várok el tőle, minthogy gyógyítson. Nézd Bastion, nekem terveim vannak veletek.

– Tudjuk – állta tekintetét a fiú – a kezdetektől fogva. Mi másért kellettünk volna neked éppen mi?

– Akkor azt is tudod, hogy nem éri meg nekem Loire-ral küzdenem, ha nem teszi azt, amit elvárok.

Bastion erre is csak bólintott, és Luther látta rajta, nem örül, de sejtette, hogy Loire fafejűsége miatt egyszer majd így fognak alakulni a dolgok. Nem mondott semmit, tudta, nincs semmi, amivel hatni tudna Lutherre. A férfi pedig ismét meglátta a szemében azt, amit miatt tíz éve a raktárban kiválasztotta. Nem veszítheti el ezt a tüzet, ezek az indulatok nem fordulhatnak ellene.

– Most az egyszer hajlandó vagyok kihúzni Loire-t a csávából – mondta végül neki, hogy ne ingassa meg a hűségét –, de nem lesz több ilyen alkalom. Épp ezért kérdezem, mit csináljak vele, hogy hajlandó legyen együttműködni.

– Pontosan nem tudom, látod, hogy ebben én sem tudok hatni rá – felelte neki Bastion teljesen őszintén –, motiváld. De valahogy úgy, hogy ne legyen más választása, mint engedelmeskedni.

Pontosan ezt fogom tenni, gondolta Luther, miközben kinyitotta az igazgatói ajtaját a fiúnak, hogy beengedje. Hangosan nem mondott semmit, de Bastion adott neki egy jó ötletet. Volt valaki, aki tudott hatni Loire-ra. Mikor pedig a fiú belépett, becsukta mögötte az ajtót. Eredetileg úgy tervezte, hogy a dolga után néz, de mégis inkább ott maradt, egy óvatos mozdulattal, hangtalanul résnyire nyitotta az ajtót.

Bent Bastion leült arra a székre, amit korábban Luther készített Loire mellé. Ő sem volt épp kíméletes, azonnal belekezdett a mondandójába.

– Te jóságos ég Loire, ezt most jól elszúrtad. Nem tudom, hogy ebből hogy tudnálak kimosni… Miért nem csináltál semmit?

Loire annyira szipogott, hogy bár próbálta volna megmagyarázni, egyetlen értelmes hang sem jött ki a száján. Bastion várt a válaszra egy darabig, majd, mikor elunta, megszólalt, hogy helyette tisztázza a történteket. Legalább egymás között.

– Szóval nem tudtad meggyógyítani… De, légy velem őszinte! Meg sem próbáltál segíteni rajta? – Vonta kérdőre, de Loire még most sem válaszolt – Istenem – hüledezett a bátyja, mikor legnagyobb félelmeit érezte beigazolódni -, te tényleg szörnyeteg vagy! Egy ostoba szörnyeteg. Aki ráadásul azt hiszi, hogy a világ játszótér, aminek a történéseiben neki nincs felelőssége…

– Ne beszélj így velem…

– Ne? – Most már Bastion is elvesztette a türelmét. – Ugyan miért ne? Ha hajlandó lettél volna bármelyik normális mágushoz hasonlóan magadra szedni minimális gyógyítást, akkor te is úgy ahogy helyre tudtad volna hozni Brendát. Ha így teszel, ez az egész maradhatott volna a kettőtök kis titka. De te? Úgy viselkedsz, mintha nem tizenhat lennél, hanem az a meg nem érett négy éves kislány a raktárban. Lassan észrevehetnéd, hogy rajtad kívül is van világ, és hogy a tettek következményekkel járnak. Most például a saját konokságod miatt majdnem meghalt valaki. És ha ez még nem lenne elég, eljátszottad az utolsó esélyedet is Luthernél – jóideje már nem szólította apának, csak akkor, ha olyanok is voltak körülötte, akik előtt ezt kellett tennie. – És ki hibáztathatná azért, hogy elfogyott a türelme? Lássuk be – kimondta, amit apjuk nem – ő üzletember, te pedig egy nagyon rossz befektetés…

– Én próbáltam meggyógyítani – bökte ki végül a lány – de nem ment. Elszálltak belőle a szikrák, de párat még meg is fogtam – a fiú felé mutatta ráncosra égett tenyerét, Bastion nem szólt, szavát szegte a döbbenet – odaadtam az orvosoknak, mielőtt bezártak… Mi lesz most?

– Nem tudom – karolta át bátorítón –, most minden Luthertől függ.

– De te meg tudod győzni, ugye?

– Hogy tudnám? – Rázta meg a fejét. – Rég túl van már azon a ponton, hogy az én szavam számítson neki. Addig te sem várhatsz tőle sok jót, amíg így maradnak a dolgaid. Azt akarja, hogy gyógyíts. Ha maradni akarsz, nem okozhatsz neki még egyszer csalódást.

– Nem tudok gyógyítani – rázta meg a fejét két szipogás között –, hiába próbálom, nem engedelmeskedik az erőm…

– Ne aggódj – húzta magához kicsit szorosabban Bastion –, csak kitalálunk valamit.

Luther elégedetten csukta be az addig résnyire nyitva tartott ajtót, eleget hallott, és éppen azt, amit hallani vágyott. Ő már kitalálta, hogy mit kell tennie. Először is egy rövid időre parkoló pályára állítja a Loire versus gyógyítás kérdést. Sokkal sürgetőbb feladatai vannak most. Először is fel kell keresnie a sérült lány szüleit. Tudta, hogy Brenda is örökbefogadott mágus, és nem voltak kétségei afelől, hogy tud majd nekik visszautasíthatatlan ajánlatot tenni a szülőknek.

Teljes lelki nyugalommal hagyta tehát ott Bastiont Loire-ral. Remélte, hogy a lány épp eléggé kétségbe fog esni a következményektől, és jól szerepel majd, amikor eljött az idő. De az még odébb van, és előtte még Luthernek ki kellett köszörülnie ezt a csorbát.

Attól viszont joggal tartott, hogy súlyos következményei lesznek ennek a „kis” balesetnek. Kicsi esélyét látta, hogy mindennemű negatív következmény nélkül tisztára tudja mosni a lányát. Bár talán nem is lett volna túl bölcs dolog. Tudta, hogy Loire-nak vezekelnie kell a közvélemény előtt. Luther túl nagy ember volt Eshterben ahhoz, hogy egy ilyen fiaskóra ne forduljon oda a nép figyelme.

Gyanúja pedig gyorsan beigazolódott, mert pár nappal a balesetet követően levelet kapott az iskolából. A dolgozószobájába rendelte hát Loire-t, hogy felolvassa neki, amit döntöttek a sorsáról.

Tisztelt Szülő,

Sajnálattal értesítjük, hogy nem áll módunkban gyermekét továbbra is intézetünk keretei között képezni. Emiatt azonnali hatállyal felfüggesztjük a tanulmányait, és megszűntetjük Luther Loire (S-96737) tanulmányi viszonyát.

Üdvözlettel:
Igazgatóság
Scola Artis Magia

Rövid és tömör elbocsátás volt. Luther nem is számított másra, és szinte csak az illendőség kedvéért gyűrte össze a finom papírra nyomtatott levelet. Nem olvasta újra, elsőre is tudomásul vette. Afelől nem voltak kétségei, hogy az iskola vezetősége egyáltalán nem sajnálja, hogy kicsapták Loire-t. Nem is tudta hibáztatni őket érte, biztos nem kis megkönnyebbülést jelentett nekik, hogy egy akkora púptól szabadulhattak meg, amekkora a lánya volt a hátukon.

Tekintetét Loire-ra emelte, miközben a háta mögötti papírkosárba hajította a maroknyi galacsint. A lány lesütött szemmel állt előtte, nem mert a szemébe nézni. Egészen pontosan az utóbbi pár napban senkiébe sem tudott. Az eltelt idő nemcsak őt viselte meg, Luthernek is bőven kijutott az álmatlan éjszakákból, azóta a baleset óta.

– A fene essen beléd Loire! – Tört ki ismét a férfiből. – Annyival könnyebbé tehetted volna legalább az én életemet, ha valamennyire meg tudod gyógyítani azt a lányt! Akkor is kirúgtak volna, de legalább nem kellene ennyit rohangálnom, hogy helyre hozzam.

– Sajnálom… – motyogta Loire, már egy ideje képtelen volt sírni –, de apa, te…

– Pont annyira vagyok az apád, amennyire annak tartasz, Loire – legyintett Luther –, nem kell most jó benyomást tenned rám. Sajnálni viszont sajnáld csak. Fogalmad sincs, mekkora bajban lennél most, ha nem én lennék az örökbefogadód. Majdnem meghalt miattad egy mágus, hogy az ég áldjon meg! Valakinek a gyereke. Tudod, én mit csinálnék velük, ha ez veled történik? – Loire csak a fejét rázta, jobb is, ha nem tudja, tette hozzá gondolatban Luther – Nem úsznák meg csak annyival, hogy lezáratom a mágusukat.

Loire szemébe kiült a rettegés, szinte még a pocsolyaszín remegést is látni lehetett benne.

– Ne aggódj, téged senki sem fog lezárni. Kapsz még egy esélyt. De csakhogy tisztázzuk a dolgokat. Bastionnak már mondtam, ha még egyszer eljátszod… Nem fog érdekelni sem a te lelkivilágod, sem a többieké. Mindenkinek fel kell nőnie egyszer, a te időd pedig pont most jött el.

– Mi lesz akkor most? – kérdezte bizonytalanul Loire.

– Veled? – mérte végig Luther – Semmi. Egyelőre marad minden a régi kerékvágásban. Keresek neked egy másik iskolát – és megpróbállak valahogy jól kihozni ebből a balesetből, ezt persze nem tette hozzá hangosan –, és végre megtanulsz gyógyítani. A többit majd utána meglátjuk.