03. Merengés

Szinte egy perc sem telt el, és Luther már a garázsban volt, türelmetlenül állt meg a fekete terepjáró előtt. Nem szerette, ha várakoztatták. Még úgy sem, hogy Robert az utasításának engedelmeskedve szinte rögtön utána érkezett meg az autóhoz. A jármű egyetlen pittyenéssel nyílt ki, és mire Robert bemászott a kormány mögé, Luther már be is kötötte magát az utasülésen.

– Hova lesz a fuvar, uram? – Kérdezte tisztelettudóan Robert.

– Scola Artis Magia – Lutherből szinte kirobbant az a három szó, a testőrfőnök nem is kérdezett mást, csak kilőtt a terepjáróval.

Nem igényelt további magyarázatot az utasítás, Robert is tisztában volt vele, mennyire problémás gyerek Loire. A fiúkkal együtt nem volt annyi gond, mint azzal az egy szem lánnyal, ha a tanulmányokról volt szó. Ward és Bastion – Loire ikerbátyja -, osztályelsők voltak, semmi gond nem volt a jegyeikkel. Még Espada is a viszonylag jók között teljesített. Neki a magatartása okozott egyre újabb ráncokat Luther kopasz fején. Bár azok után, amiken olyan fiatalon – keresztül ment, talán nincs is mit csodálkozni a deviáns viselkedésen.

A legkisebb fiú kiállhatatlan és lobbanékony, agresszív viselkedése miatt Luthert épp annyiszor rendelték be Espada tanárai, mint Loire oktatói a lány rossz jegyei miatt. Bár, ahogy Robert a mellette ülő, füstölgő Tacticust figyelte, rögtön tudta, hogy most jóval többről van szó, mint rossz jegyekről és nem jól teljesített tanulmányi elvárásokról.

Mellette Luther pár percig némán meredt a telefonjára, majd kikeresett valakit a névjegyzékből, rányomott a hívás gombra, és a füléhez emelte a készüléket. Robert a motor fél-hangos duruzsolásán keresztül is hallani vélte, ahogy a hívás kicsöng. Aztán mikor a túloldalon felvették, Luther azonnal beszélni kezdett.

– Én vagyok. Figyelj Ward, sajnálom, hogy ezzel hívlak, de le kell mondanunk ma esti partit. Történt valami Loire-ral – nyugtalan kérdések hallatszottak a telefonból, de Robert nem hallotta ki a szavakat, Luther viszont a homlokát ráncolta, majd türelmetlenül válaszolt. – Nyugi, jól van, azt mondták, neki nem esett baja. … Ne kérdezd, telefonon nem tudom elmondani. Majd este megbeszéljük. … Nem, nem kell odajönnötök Bastionnal. Intézem én. … Annyit tudok, hogy bezárták az igazgató irodájába, amíg oda nem érek. … Hogy hol vagyunk? Talán húsz percre az iskolától. … Értem, hogy előbb odaértek, de nem fognak beengedni hozzá. … Rendben, ha ennyire jönni akartok, akkor ott találkozunk.

Azzal letette a telefont. Nem szólt egyetlen szót sem Roberthez. Csak meredt ki az ablakon. Akaratlanul is az jutott eszébe, ahogy az ikreket örökbe fogadta. Az sem most volt. Akkor még aztán tényleg nem tudta, mire is vállalkozik a mágusokkal. Bár a kettőből Bastionnal volt kevesebb baja. Sosem gondolta, hogy egy apának annyi baja lehet egy lánnyal, mint amennyi neki volt Loire-ral. Éppen annyi gondot okozott, mint a szétszaggatott lelkű Espada.

✨✨✨✨✨

Pár héttel Ward örökbefogadása után indult útnak, hogy beszerezze Ward mellé az első öccsét. Egyetlen fiúért indult el, és fogalma sem volt arról, hogy egy ikerpárral fog hazatérni, akik közül az egyik ráadásul egy lány lesz. Azt pedig végképp nem gondolta, hogy mennyire fogja majd borzolni az idegeit.

Indulás előtt Luther Wardot beavatta terve egy részébe, elmondott neki annyit, hogy testvéreket szán mellé, ahogy világossá tette előtte azt is, hogy milyen viselkedést vár majd el az irányukba. Odaadó legnagyobb testvérnek kell lennie, és mindentől óvni a kisebbeket. Ward közönyösen fogadta a rá kiszabott feladatot, gyerekfelvigyázásban nem volt kezdő.

Luther azt ugyan nem mondta el a fiúnak, de nagyon bosszantotta, hogy a tudósok még nem készültek el a lenyomatával és azt befogadó pecséttel. Nem szívesen tartotta a fogságban a gyereket, hiszen amíg ez az igazolás nincs meg, az igazolványát sem tudják befejezni. Így pedig nem engedheti Wardot emberek közé, hanem villájában kényszerül bezárva tartani, mint valami ritka vadállatot.

Az kevéssé érdekelte, hogy jól feladta a tudósoknak a leckét. A módosítottak varázslattal átformált teste ugyanis ellenállt minden változtatásnak. Valószínűleg, mikor megalkottak őket, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy valaki majd valaha módosított gyereket akarhat örökbefogadni. Mi több, hogy pecsétet akar majd tetetni rá. Luther nemes egyszerűséggel nem volt ahhoz szokva, hogy valami, amit megálmodik, és amiért nem keveset fizet, nem készül el azonnal. Úgyhogy ultimátumot kaptak a tudósok, vagy minden tökéletes lesz addigra, mire visszatér az üzleti útjáról, vagy szolgálhatnak más milliárdost, már ha egy darabban tudnak távozni a laborból.

Szóval Luther némiképp felpaprikázódott állapotban távozott otthonról, és hagyta otthon Wardot. A mágusokhoz ment látogatóba, itt is egész pontosan a Szigeteik legnagyobb raktárát tervezte felkeresni. Kellett egy védő a csapatba, azt pedig csak innen tudja beszerezni. És mivel a jó kapcsolatok és a partnerek személyes felkeresése szinte mindig garantálta a legjobb minőséget, ez esetben különösen nem fukarkodott a formaságokkal.

Felkészült arra, hogy minden karizmáját és nem kevés pénzt és befolyást vessen latba, hogy a legmegfelelőbb középső fiút találja meg, és kölcsönösen előnyös üzletet kössön rá. Szerzett már gyerekeket abból a raktárból, akiket nem kis haszonnal adott tovább, de mivel azokat nem magának és a terveinek szerezte, megelégedett kevésbé tökéletessel is. Most viszont mindenképpen a legjobb minőséget kereste.

Akkor is, ahogy minden alkalommal, a látogatására kirendelt, személyes dílere a kapuban várta, hogy körbemutathassa neki a kínálatot. Fiatal, tejfelesképű suhanc volt, a mágusok minden arroganciája sütött az arcáról. Annak ellenére is, hogy látszott rajta, hogy ez az első alkalom, hogy nem mások felügyelete alatt bonyolítja az üzletet. Igaz, ez Luhert vajmi kevéssé zavarta, amíg abban a szolgáltatásban részesült, amit a hosszú évek alatt megszokott.

El is sorolta elgondolásait a suhancnak. Erős védőt keresett, de nem túl időset, olyat, aki még könnyen alakítható, tehát maximum hét-nyolc éveset. Azt sem hallgatta el a díler elől, hogy most a legjobbért jött, és hajlandó érte bármennyit fizetni.

A díler tehát egy elkülönített raktárrész kapujáig vezette. Luther nem mutatta, de elcsodálkozott ezen. Nem gondolta volna, hogy van még egy rejtett része a komplexumnak, ahova addig nem volt bejárása.

– Ide csak megbecsült, visszatérő vendégeket engedünk belépni – magyarázta a díler -, ebben a raktárban az igazi különlegességeket tároljuk. Ha közülük választ, biztos nem lesz panasza rá.

Luther bepillantott a kinyíló kapun. Voltak bent fiúk és lányok négy-öt évestől tíz évesig. Ismerte a mágusokat, a családoknak négy évesen kell beszolgáltatnia a gyerekeket, addig a szüleiknél vannak. Utána a járandóságba szánt gyerekek a raktárakba kerülnek, ahonnan eladják őket a világ minden részére, ahol meg tudják fizetni az árukat. Igyekeznek mielőbb értékesíteni őket, akiket nem lehet, azokat lezárják, legalábbis ez a pletyka keringett a raktárakról szerte a világon. Ezért nem lehet ezekben a raktárakban tíz évnél idősebbeket látni. Aki ugyanis addig nem kel el, az már nem is fog később.

Épp belépett volna a feltárult raktárrészbe, mikor egy tőlük pár méterre játszó, öt-hat éves forma piszkos, fekete hajú lányka vonta magára a figyelmét. Ezer kacat lebegett körülötte, mintha egyenként életre keltek volna. Ezekkel próbálta eltalálni, akár őt, akár bárkit, aki arra tévedt. De elég volt egy haragos pillantás kísérőjétől a lányka felé, mire az rémülten rezzent össze, és minden kacat, kavics élettelenül potyogott le körülötte.

– A lány csak egy animátor – invitálta a kapun túlra a díler Luthert, miközben nem vett többet tudomást a gyerekről -, bár annak nem mindennapi.

Luther nem szólt semmit, nem érdekelték a lányok. Követte a vezetőjét, kíváncsi volt, kit kínál neki. Nem mentek sokáig a gyerekek közt, mikor a díler karon fogott egy kócos, szürkeszemű fiút, és elé lódította.

– Ő a legjobb védőnk. Nála jobbat keresve sem talál. Egy éve szolgáltatták be, szóval a legfrissebb árucikkeink egyike. A legjobban alakítható korban van még.

Luther végigmérte a gyereket, aki dacosan bámult vissza rá. A férfi nem fárasztotta magát, azzal, hogy hozzá szóljon, vagy akár hogy a nevét megérdeklődje. Tudta, a járandóságoknak nem adnak nevet a szüleik. Csak növesztik őket, míg el nem érik a beszolgáltatás korát. Születésükkor egy azonosítószámot sütnek a homlokukra. Szerencsére ezek a számok csak a mágusok szemeinek voltak láthatóak, így ez a Lutherhez hasonló vásárló jelöltek számára nem rontotta el az összképet.

Vásárláskor a leendő tulaj nyilatkozott arról, hogy mi legyen az azonosítóval, hogy tűntessék-e el, vagy tartsák meg későbbi azonosítás céljából. Ez utóbbi volt a helyzet az önkormányzatok által kötelező feladatokra – például orvoslásra – beszerzett mágus személyzettel. Luther a kezdetektől ellene volt annak, hogy az ő gyerekeit az ő szemének akár láthatatlanul is elcsúfítsák.

– Mutass valamit az úrnak! – Parancsolt a fiúra a díler.

– Nem – tagadta meg az engedelmességet a gyerek, közben lefitymálóan végigmérte -, ha nem veszi meg az ikremet is, nem mutatok.

Luthernek tetszett ez az arcátlanság. Épp ezért nem szólt, csak figyelte a történteket.

– Hogy merészeled? – A díler dühödten emelte ütésre a kezét, de félúton a gyerek arca felé megállt a karja a levegőben. Inkább óvatosan visszahúzta a kezét, mintha tartott volna tőle, hogy pórul jár.

Ez felkeltette Luther érdeklődését. Tudta, hogy a dílerek olyan mágusok, akik kordában tudják tartani a tanulatlan kölyköket. Az csak jót jelenthet, ha tart tőle.

– Hol az ikred? – szólította meg a fiút.

– Az egyik külső raktárban – felelte látszólag közönyösen a gyerek, majd dühösen a dílerre emelte tekintetét -, nem jól árazták be.

– Hozd ide! – utasította Luther az intézőt – Látni akarom az ikertestvérét is.

A díler nem szólt egy szót sem, bár arcáról leolvasható volt a nemtetszés. Elsietett, majd pár pillanat múlva az iménti koszos lánykával tért vissza. Ezen Luther meglehetősen elcsodálkozott, hiszen egy ugyanolyan szürkeszemű fiúra számított, bár jobban végiggondolva nem értette, miért is lepi meg ennyire, hogy az iker egy lány is lehet. Ahogy jobban szemügyre vette a két gyereket, el kellett ismernie, hogy szinte teljesen egyformák voltak, csak a szemük színe tért el, a fiúé szürke volt, mint a kihűlt hamu, a lányé viszont piszkos zöld, mint egy iszapos-moszatos folyómeder.

– Mutass valamit! – Kérte most Luther a lányt, tudta, a fiút nem nyerheti meg, csak a másikon keresztül.

A lány erre ingoványos zöld szemét az intéző kabátjára emelte, ami abban a pillanatban leugrott a válláról, úgy állva meg Luther előtt, mintha lenne benne valaki. Udvariasan meghajolt, majd elegánsan visszasétált a díler mellé, és a vállára terült. Luther elcsodálkozva figyelte.

– Mint mondtam – fűzött magyarázatot a jelenethez az intéző -, a lány animátor, bármibe tud életet csiholni, ha kell fegyverekbe is – majd Luther elismerő arckifejezését látva, gyorsan folytatta -, de csak ennyit tud. És nem is fog többet. Animátorokat csak a Szigeteken képzünk, szogorú felügyelet alatt, hogy elkerüljük a visszaéléseket. Ez itt nem hajlik a gyógyításra, anélkül pedig emberből animusnál többet képtelen lenne csinálni. Nem is tudom, miért nem zártuk még le. Az Ön számára pedig feltételezem a gyógyítás lehetne fontos. Higgye el, hogy csak a fiúval jobban jár.

– A lány legyen az én gondom. Mindkettőt megveszem.

A fiú arca leírhatatlan volt. Luther tudta, hogy őt ennyivel megvette. Örökre. A lánnyal meg majdcsak kezd valamit. Egy animátor végül is nem jön rosszul. A díler nem próbált többet mondani, mert még ha nem is kérhet túl sokat a lányért, de legalább nyer rajta valamit, és megszabadul egy gondtól. A többivel meg, ahogy az imént értésére adta, küzdjön csak meg a vevő. Ha később rádöbben, hogy mégsem boldogul vele, és le akarja záratni, nem kevés pénzt hozhat majd. Ezért udvariasan annyit kérdezett csak:

– Csomagoljam őket?

– Nem – rázta meg a fejét Luther -, ők nem tulajdonnak mennek, hanem a gyerekeim lesznek.

– Akkor talán – szórakoztató volt, ahogy palástolni próbálta megrökönyödését -, menjünk fel az irodába, ahol aláírhatjuk a szerződést, és elkészíthetjük a gyerekek papírjait.

Keze egyetlen határozott intésével jelezte tehát, hogy még váltana pár szót a gyerekekkel, úgyhogy intézője nyugodtan előre mehet előkészíteni az aláírandó formaságokat. Ahogy a díler elsietett, Luther kézen fogta őket, és kissé lassabb léptekkel követte az előttük iparkodó férfit. Figyelte a gyerekeket. A fiúról sütött a megkönnyebbülés, a lány figyelmét viszont minden jobban lekötötte, mint az, hogy épp most fogadták örökbe. Életre keltette a köveket, nevetett rájuk, ahogy a lába mellett gurultak. Mindeközben a fiú egy pillanatra sem vette le róla vigyázó tekintetét.

– Pont annyira nehéz téged irányítani, mint a vizet – mondta a lánynak, aki talán nem is hallotta -, mit szólsz, ha a régi, elveszett kontinens legendás folyója után Loire-nak neveznélek el?

– Tökéletes név lesz neki – felelte helyette a fiú, miután a lány nem válaszolt.

Luther kínosan elmosolyodott. Sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga a két gyerekkel. De nem adott hangot kételyeinek. Minek is? Két gyereknek? Ugyan már… Inkább a fiúhoz fordult.

– De te mindig vigyázol rá, igaz? – Erre csak egy „valakinek azt is kell” bólintás volt a válasz – Hallottál már valaha a Loire folyó kastélyairól? – Faggatta tovább a gyereket.

– Én erősebb vagyok, mint egy kastély – felelte a korábbi daccal hangjában a fiú -, én bástya vagyok.

– Rendben van. Legyen akkor Bastion. Ez a név megfelel?

Erre a gyerek csak elégedetten bólintott. Ekkora értek az irodák előtti ajtóhoz. Luther leültette új szerzeményeit az előtérben, maga pedig egy helyiséggel beljebb ment, hogy hivatalosan is megköthessék az üzletet. Akkor Luther még úgy volt vele, hogy ez a három gyerek untig elég…

✨✨✨✨✨

Mikor Luther az ikrekkel a küszöbön megállva becsöngetett a saját otthonába, hogy bocsássa be őket valaki, Ward a komornyikot megelőzve futott az előszobába, hogy beengedje az apját. Miután kattant a zár, és a fiú szélesre tárta a nehéz, faragott ajtót, kissé megilletődve nézett végig az apján és a két oldalán álló két gyereken. Szakadtak voltak és koszosak – a kislány kifejezetten, a fiún látszott, hogy őt jobb körülmények között tartották.

Pillantása jobban elidőzött a lányon, mint a fiún, bár őt is alaposan végigmérte. Nem volt sok csomag náluk, egy-egy lapos hátizsák lógott a gyerekek vállán, később egy szakadt baba és egy törött mozdony került elő belőlük, az ikrek egyetlen ajándéka a szüleiktől.

Ha Ward csodálkozott is azon, hogy Luther nem egy, hanem egyenesen két gyerekkel állított haza, nem látszott rajta. Csak az érdeklődés, amivel mindhármukat figyelte. Emlékezett, mit kért tőle az apja, azt hogy legyen odaadó nagy testvér, ebből a szempontból mindegy is, hányadmaguknak kell, hogy a testvére legyen.

– Megjöttünk Ward – köszönt a fiúnak kedvesen Luther.

A fiú elállt az ajtóból, hogy az apja és új testvérei beléphessenek. Luther maga előtt tessékelte be az ikreket. Az előszobában lesegítette a hátukról a hátizsákot. Eddigre már a komornyik is ott volt. Hogy is hívta akkoriban? Crandall vagy Connell? De rémlett még a Desmond is. Igazából mindegy is volt. Nevezhette bárminek az öreget, hallgatott mindegyik névre. Igaz, ha sikerült valami igazán sznob hangzású nevet választania neki, mindig morcos, öreges fújtatással fejezte ki nemtetszését.

Akkor nem nyílt módja a választott néven szólítania a komornyikot, mert az kitalálta a gondolatait. Levette a két gyerekről a koszos kabátot, segített nekik lehúzni a cipőjüket, félretette a szegényes holmikat, hogy az első adandó alkalommal mindet kidobja.

– Gondolom, uram, azt szeretné, hogy mindenek előtt fürdessem meg a kicsiket.

– Igen, pontosan ezt akartam kérni – majd Wardhoz fordult -, ők lesznek a testvéreid. Ha Crandall – azonnal meghallotta az öreg szokásos, tiltakozó horkantását – megfürdette őket, megmutathatod nekik a szobájukat. Aztán uzsonna után körbe is vezetheted őket a házban, meg a birtokon.

Aztán a megilletődött gyerekekhez lépett, hogy bemutassa őket Wardnak.

– Ő Loire – fordította a piszkos lánykát az idősebb fiú felé Luther, az nem nézett egyikükre sem, koszos zöld pillantása mégis ide-oda járt -, kissé elvarázsolt teremtés, a hatalma is elég furcsa lehet számunkra. Éppen ezért, légy majd vele nagyon türelmes. Ő pedig – mutatta be a fiút is -, Loire ikertestvére. Bastion védő. Remélem, jól kijöttök majd. Szeretném, ha mindig vigyáznátok egymásra.

– Számíthatsz rám, apa – felelte neki Ward, miközben lopva az ikrekre sandított, majd a komornyikhoz fordult – ha kell bármi, csak szólj, szívesen segítek.

✨✨✨✨✨

– Figyel rám, uram? – Rázta fel Luthert Robert hangja.

Sejtette, hogy a testőrfőnök már többedjére szólította meg, ő pedig többedjére sem válaszolt. És bár akkor odafordult Robert felé, továbbra sem volt kedve beszélgetni. Mégis erőt vett magán, és próbálta összekaparni a gondolatait és a szociális érzékét egy minimális társalgáshoz.

– Csak elmerengtem – nem futotta másra a társaloghatnékjából.

– Megkérdezhetem, hogy min? – Próbálkozott még egyszer Robert.

– Semmi olyanon, amiről beszélni szeretnék – vont vállat Luther. – Ott vagyunk már?

– Sajnos még nem – szabadkozott Robert -, elég nagy most a dugó, eltart még egy darabig, hogy odaérjünk.

– Remek – morgolódott a Tacticus -, akkor legalább lesz most időm lemondani azt a hülye partit.