02. Legelső kislépés – Merengés

Luther kényelmesen hátradőlt méregdrága bőrfotelében, csillagászati áron szerzett cipőbe bújtatott lábait hanyagul dobta fel a felbecsülhetetlen értékű, díszesen faragott mahagóni asztalra. Lezseren szürcsölte a kávét arannyal festett porcelán csészéből, amit az imént a komornyik helyezett el kékezüst tálcán az asztalon. Közben a szembe falon kifeszített, hímzett világtérképet bújta, már vagy ezredszer.

Tudta, hogy aznap kivételesen nem a terveivel kellene foglalkoznia, hiszen aznap volt a a tizedik éve annak, hogy örökbe fogadta az első gyereket, Wardot. Mivel a négyből csak egynek tudta a pontos születési dátumát, az örökbefogadások napjait ünnepelték meg születésnapok helyett. Sóhajtott egyet. De semmi kedve sem volt az esti felhajtáshoz. Pedig már mindent megszervezett a villába. Az esti partira, a kölykök minden barátjának fogadására.

De a háta közepére sem kívánta ezt az egészet. Annyi hasznosabb dolgot csinálhatott volna ehelyett az időpazarlás helyett. Ismét felnézett a térképre. Sóhajtott még egyet. Hosszú ujjaival megmasszírozta kopasz fejét. Tudta, hogy nincs választása. Jó apának kellett lennie. Az is volt, soha senki nem látott még nála odaadóbb szülőt. A színjátékhoz pedig ezek az értelmetlen ünneplések is hozzátartoztak.

Elfordult a térképtől, bekapcsolta a tévét. Nem is tudta, mire számított a híradásokból. Hiszen egyetlen műsor sem kerülhetett adásba, amit ő nem engedélyezett. Az E1-en, Eshter első számú csatornáján épp egy gondosan összeállított propaganda blokk ment. Elvigyorodott, ahogy meglátta a százötven évvel ezelőtti hadi tudósításokból származó felvételeket. Hallgatta pár percig a narrátor kellemes hangját. Ezt is remekül választották meg, ha nem tudna semmit a két kontinens történelméről, már csak emiatt a hang miatt végighallgatná az adást.

Lassan százötven éve lesz már, hogy a régi főváros, Csillagfényfok, a szabadulást várja Esthadon hatalmas sík mezőin. Oly’ régóta zárja már el a külvilágtól a Határhegyek és a Felbomlást túlélt erődváros, Dōr falai mögött megbúvó szakadár, barbár csőcselék. Oly’ régóta tartja távol a régi világot az újtól a hegyek halott, beomlasztott mélye. Eshter népe onnan, a Régi Kontinensről, Eshtadonból származik. Nem felejthetjük a gyökereinket. Lassan elérkezik az idő, hogy nem hagyhatjuk tovább szenvedni rég ottragadt testvéreinket.

Luther figyelte a szeme előtt pörgő képeket, a régi háború borzalmait, az elpusztított városokról készült felvételeket, a csatatereken heverő halottakat. A kiégett autókat, a pusztítást, amit a világ százötven évvel ezelőtti felbomlása okozott. Majd a kép váltott. Ő jelent meg a képernyőn, ahogy kezet fogott egy tábornokkal Eshter újonnan felállított hadserege előtt.

Álmában sem gondolta volna, hogy a propaganda ennyire sikeres lesz, és nem is kell visszavezetnie a kötelező sorkatonaságot, mert az emberek maguktól jelentkeznek majd a soraiba. Töltött magának egy csésze kávét. Majd pillantását ismét a képernyőre emelte. Épp egy korábbi műsorból bevágott részletet mutattak. Mirror Jonas-szal, Eshter legnépszerűbb műsorvezetőjével beszélgetett az örökbefogadásokról.

Amiatt kerestünk fel ma este, hogy nemzetközi szinten egész hisztériát indított el a magánmozgalmad. Egyre több család követi a példádat, és fogad örökbe gyerekeket a zavargások által felforgatott területekről. Mi pedig szerettünk volna megkérdezni, mi motivált erre a nemes tettre?

– Nincs ebben semmi nemes Jonas. Lassan már három éve, hogy elvesztettem a feleségem egy balesetben, és teljesen egyedül maradtam. A házasságunk öt éve alatt nem tartottuk fontosnak a gyerekvállalást, akkor kezdtem el ezen gondolkodni, mikor egyszer csak már nem volt mellettem. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy új feleség után nézzek, így tehát maradt az „egyéni vállalkozás”.

– Milyen találó megfogalmazás.

– Ugye? Nekem is tetszik. Az egyik barátom szüleménye. Akkor mondta, mikor kifejtette, hogy bolondnak tart azért, amire vállalkozom.

– Ahogy a megszámlálhatatlan követődet elnézem, eléggé egyedül maradt ezzel a véleményével, nem?

– De igen. És el kell mondanom, nagyon meghatott az, hogy ennyien próbálnak segíteni szegény ártatlan áldozatokon.

– Ha már így rájuk terelődött a szó, láthatnánk esetleg a kis kiválasztottatokat?

– Történetesen épp van nálam pár fotó a szemem fényeiről.

– Az igazat megvallva, azt reméltem, hogy megmutatkoznak majd a kedves nézők előtt is teljes életnagyságban.

– Sajnos Jonas, a műsorkezdés ezt nem teszi lehetővé. Már pizsama idő van, Ward épp most fekteti le a kicsiket.

– Akkor, ha tényleg nincs más megoldás, szeretnénk megnézni azokat a fényképeket. Közben mondanál nekünk pár szót, hogy miért éppen rájuk esett a választásod?

– Hát, annyit el kell mondanom előjáróban, hogy mint a legtöbb férfi, én is fiús apuka vagyok. Eleinte csak fiúkat akartam örökbe fogadni.

– Hogy illik akkor a képbe a kis Loire (1)?

– Tudod, mikor felkerestem a mágusokat, olyan gyerekeket kerestem, akiknek nincs kilátása jó helyre kerülni. Mikor kiválasztottam Bastiont, könyörgött nekem, hogy inkább az ikrét válasszam, mert míg számára van remény, a húga értéktelen. Annyira meghatott ez az önzetlenség, hogy mindkettejüket örökbe fogadtam. Kegyetlenség lett volna vagy az egyiket, vagy a másikat otthagyni.

– És a legkisebb fiú? Mi is a neve?

– Espada.

– Igen, Espada. Ha jól értesültem, ő a két hónapja terrorista támadásnak áldozatául esett Salva Scientia-beli delegáció egyetlen túlélője.

Luther ismét felemelte a távirányítót, és elkapcsolt. Nem akarta ismét végighallhatni. Ezerszer hallotta már. Ezerszer átgondolta, mikor a merényletet megtervezte. Egyébként is, ma este ünnepelnek. Minek is kellene ilyeneken elmélkednie. Espada az ő fia, teljesen mindegy, hogy mi történt korábban. Nem talált semmi olyan műsort, ami lekötötte volna a figyelmét, ezért percekig csak szörfözött a csatornákon. Aztán egyszer csak megállapodott.

Talált egy ismeretterjesztő filmet a Régi Kontinensről, és Határhegyekről. Ez jó lesz arra, hogy egy órára lekösse a gondolatait. Luther jól ismerte a legendákat a Hegyekről, a régi Birodalomról. Az a kérkedő hegység azért választotta a Határhegyek nevet, hogy fricskát dobhasson a Birodalomnak, mikor utolsónak kivált belőle. Ezzel is jelezte, örökre Esthadonra zárhatja kapuját, vagyis a külvilággal egyetlen kapcsolatot jelentő kikötővárost, Dōrt. Pedig a nagy Acélhíd, a két kontinenst összekötő gigantikus vasútvonal mind a mai napig áll még. Csak vonatok nem szelik keresztül rajta az óceánt, pedig az igazán pompázatos látvány lehetett.

Soha senki sem hitte volna róla, hogy az eltelt tíz évben milyen messze jutott a terveivel. Az Esthadon nyomdokaiba lépett Eshterből nem volt épp egyszerű szövetségeket szervezni a körülzárt Esthadonnal. De akinek megvoltak a kellő kapcsolatai, mint Luthernek, azt tudta, hova és kihez forduljon. Így ő azzal is tisztában volt, mely hegyek alatt futó vasútvonalakat pusztították el a dühödt tömegek, és mely útvonalon áramlanak a portékák a Csillagfényfokra, amitől az még mindig, ha virágozni nem is, de létezni tud.

Luthernek megvolt a maga embere arra, akit teljes inkognitóban a Hegyek mögötti borzalmas állapotú táborokba küldhetett. A bizalmasa szemén keresztül tökéletesen láthatta, mekkora szükség van a megváltásra odaát. Igaz, a küldöttje Csillagfényfokig sosem merészkedett, nem is hagyta volna, hogy a leghűségesebb társa ilyen kockázatot vállaljon.

Viszont minél többet hallott tőle a táborok borzalmairól, annál jobban lenyűgözte ez a hajdan volt dicsőség. Szavát szegte a kiürült, halott városokról szóló hosszas beszámoló, ijesztő volt a némaságról, és az épület-csontvázakról szóló történetek. Minden alkalommal, mikor súlyos csenddel adózott a régmúlt emlékének.

Elfordult a tévétől, hogy sokadjára a szemközti térképre meredhessen. És akkor eszébe jutott, a tíz évvel ezelőtti nap. Amikor teljesen kikristályosodott benne az elhatározás, hogy honnan kell beszereznie az első gyereket. Még mindig a fülében csengett a beszélgetés, aminek hatására arra a helyre esett a választása, ahol megkapja a nyers erőt és az önzetlen hűséget is egyetlen gyermekben.

Egy olyan helyre, ahol mindennél jobban vágynak a régi dicsőséges napok visszatérésére, és ahol a sok zavargás miatt biztosan talál majd igényeinek megfelelő, senkinek nem hiányzó árvát. Esthadon perifériáira gondolt, a Belső- és a Határhegység között futó régi frontvonalra, ott biztosan talál majd a Módosítottak leszármazottaiból. 

Ward megszerzéséhez teljes titokban szervezte meg jobbkeze utazását, amit igyekezett minél szűkebb időkeretek közé szorítani, hogy senkinek, aki esetleg az ellenlábasai közül figyeli őt, ne tűnhessen fel árnyékának a távolléte. Testőrei közül a legjobbakat küldte vele, hogy egy olyan veszélyes helyen is biztonságban legyen, mint a méltán hírhedt peremi vidék.


✨✨✨✨✨


Luther megoldó embere az ő aprócska kis szkúnerével szelte át az óceánt, amit nem kevés mágiával erődíttetett meg, hogy semmi baj ne érhesse a nyílt vízen se a fontos rakományt, se a szárnysegédet.   A hajó messze elkerülte az Acélhidat és a Félúti Horizontot, nem akarta, hogy kémedő pillantások felismerhessék a hajóját.

Visszafele is ugyanazon a biztonságos útvonalon jött, de akkor már az első fiút is hozta magával. A gyerek lenyűgözően erősnek tűnt, ahogy a szárnysegéd megállította Luther előtt, hogy alaposan szemügyre vehesse. Közben pedig épp azt ecsetelte a gazdájának, hogy a fiú, mikor rátalált, épp egy jókora kihegyezett rúddal tanított móresre pár idősebb kölyköt, akik a kisebbeket bántották. Luther leplezetlen lenyűgözöttséggel figyelte a gyereket, aki elpirult érdemeinek hallatán. Miszerint akárhogy próbálták is, nem tudtak kifogni rajta, pedig többen is voltak, nemcsak nagyobbnak, de okosabbnak is tűntek a hatalmas tizenéves fiúnál. 

Már ennyiből tudta, hogy őt kereste. Azt, aki a legerősebb lesz, hogy ha kell, harcba szálljon, és oltalma legyen a testvéreinek. Rezzenetlen nyugalommal méregette a nappaliban feszélyezetten ácsorgó gyereket. Látszott a fiún, hogy már nem a tiszta módosított vérből származik, mint már talán egyikük sem, de még mindig döbbenetesen hasonlított az Archívumokban őrzött fényképeken látható K-széria módosítottaira.

– Hány éves vagy, fiú? – Kérdezte tőle Luther, miután elunta a gyerek mustrálását.

– Pontosan nem tudom, olyan tíz körül – mondta, miközben próbálta kirázni a port rőt hajából.

Luther elismerően mérte végig, idősebbnek tűnt, mint amennyi ezek szerint valójában. Határozottan elrettentő termetű férfi lesz belőle, mikor majd felnő.

– Mi a neved, kölyök? – Folytatta a kikérdezést.

– Július 29-i 153-as – felelte a gyerek.

Látszott rajta, cseppet sem tart tőle, nem volt miért, hiszen ennyi idősen már egy sokat próbált felnőtt élettapasztalataival bírt, és egyébként is, mi történhetne vele? Ha ellenszegül, legfeljebb jól megverik, nem nagy ügy, volt már ilyen. Magabiztosan mérte végig Luthert, aki maga sem volt épp kis termet, és bár a fiú nála jóval kisebbnek tűnt, látszólag ez sem aggasztotta, ahogy az sem, hogy nincs ismerős terepen.

– Nincs rendes neved?

– Minek? – Kérdezett vissza, miközben borostyán tekintetét végig Lutheren tartotta. – Nincs senki, aki a nevünkön akarna szólítani minket.

– És mondd csak, szeretnél rendes nevet? Szeretnél rendes életet? – Faggatta színpadiasan.

A fiú nem válaszolt. Láthatólag mérlegelte, hogy mit feleljen, próbálta felmérni, mivel járhat rá nézve a paktum. Luther pedig nem árult zsákbamacskát.

– Ha érdekel, amit adhatok, itt maradsz velünk. Nincs időm határozatlanságra, ha nem válaszolsz most, ugrott az ajánlat.

Ezzel hátat fordított neki, a foteljáig lépdelt, és kényelmesen lehuppant. Nem nézte, hogy a Július 29-i 153-as hogy reagál. Biztos volt benne, hogy azonnal igent mond majd. És nem tévedett.

– Meggondoltam, Uram – lépett elé határozottan -, nem tudom, mi ez az egész, de benne vagyok.

– Rendben, Ward – vett ki Luther a belső zsebéből egy igazolványt, és átnyújtotta a fiúnak, az elvette, nézte egy pár pillanatig, rögtön látszott rajta, ahogy megértette, ő mostantól Luther Ward – a mágikus lenyomatom még nincs benne, de holnap első dolgunk lesz elintézni.

A fiú nem szólt egy szót sem. Tudomásul vette az elhangzottakat, tudta, mi ez az igazolvány, nem most látott először ilyet. Csak épp most először van kilátása egy sajátra, és arra, hogy „szabad” legyen. Luther teljesen meg volt vele elégedve, eddig minden elvárásának megfelelt. Tökéletes arra, amire szánta. Ward. Az őr, aki vigyáz majd a többiekre.


✨✨✨✨✨


Gondolataiból a telefon csörgése rázta fel. Kissé szétszórtan pillantott az asztali telefonra. Egy pillanatig nem is értette, hogy hogyan csöröghet az, mikor nem villogott, és a kis monokróm kijelzőn nem jelent meg a hívó száma, vagy neve sem. Aztán azonnal kapcsolt, hogy minden valószínűséggel a mobilja csörög. Teljesen önkéntelen mozdulattal nyúlt ki érte, hogy felvehesse az asztal végéről.

Elég volt egy pillantást vetnie a kijelzőre, hogy azonnal tudja, nem akarja tudni, miért hívják. Loire iskolájából jött a hívás. Egészen pontosan az iskola igazgatójának a száma és neve virított élénk zöld betűkkel és számokkal a kijelzőn. Remek. Ward örökbefogadási-évfordulós ünnepségének napjára már csak az hiányzott, hogy még Loire is csináljon valami hülyeséget.

Luther mindig is tudta, hogy a gyereknevelés nem könnyű biznisz, de arra azért nem számított, hogy ennyire meggyűlik majd az egyetlen lánnyal a baja. Az egyetlen lánnyal, akit igazán nem is akart a fiúk mellé. Nem így tervezte el. Erre szokták mondani, hogy ember tervez, a Néma Istenek és Óriások pedig a kedvük szerint mozgatják a sors szálait. Még jó, hogy sosem hitt sem a Néma Istenekben, sem az ostoba óriásokban.

Indulatosan vette fel a hívást, mielőtt a telefonja még abbahagyhatta volna az idegtépő csörgést. Aztán szinte a széket is kirúgta maga alól, mikor az igazgató eldarálta neki, hogy miért hívta.

– Értem… vagyis – Luther próbálta összeszedni a gondolait. – De ez biztos? Biztosak benne, hogy Loire…?

– Sajnos igen, más nem lehetett – felelte neki az igazgató, ugyanolyan színtelen és érzelemmentes hangon, ahogy mindig is beszélt.

– Rendben. Azonnal odamegyek – tette le a telefont Luther.

Kiviharzott az irodából. A komornyiknak épp hogy csak volt ideje odakiabálni, hogy azonnal zavarja ki a testőrfőnököt, Robertet a fekete városi terepjáróhoz, mert azonnal mennie kell. Mire a komornyik nyugtázta a kérést, Luther már beleugrott a cipőjébe, és épp a kabátját vette. Hát ez a hívás azt biztosan elintézte, hogy aznap este nem lesz semmilyen ünnepség.

Jegyzetek
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Ben Rosett)
  • (1) Loire nevét ejts franciásan: “loár”-nak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s