Metro trilógia más szemszögből

Amikor megcsapott az ihlet, hogy szeretnék Dmitry Glukhovsky trilógiájáról írni, szerettem volna valami új, talán szokatlan szemszögből megragadni ezt a három könyvet. Emiatt döntöttem úgy, hogy a nők szemszögéből fogom megközelíteni. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert mindössze kettő(!) fontosabb szerepbe került női szereplő található a trilógiában.

Amit még feltétlenül fontosnak tartok előre bocsátani, az az, hogy a bejegyzés nagy része a saját benyomásaimat, saját véleményemet tükrözi majd, vagyis azt, amit én leszűrtem a három könyv végére. Mivel nem látok az író fejébe, nem tudom, hogy az ő célja vajon mi volt ezzel, nem is próbálok gondolatokat a szájába adni.

Pár szóban a Metro Univerzumról

Az eredeti történet Glukhosvsky három kötetéből áll, vagyis a Metro 2033, Metro 2034 és Metro 2035 címet viselő könyvekből. Az író eredetileg a saját oldalán ingyen tette hozzáférhetővé a regényt még a 2000-es évek elején, és nem sokára hatalmas rajongótáborra tett szert. Azóta rengeteg kiegészítő kötet is megjelent hozzá más írók tollából, amik mind a Metro univerzum részét képezik. Ha ugyanis valamelyik kiegészítő könyv tetszik az írónak, felveszi a világába.

Így került bele a Szentpéterváron játszódó A pétervári háború (az egyik személyes kedvencem) Simun Vrocsektől, vagy az Olaszországban játszódó, Tullio Avoledo által megálmodott Az ég gyökerei és A gyermekek keresztes háborúja. Ezeken kívül jóval több könyv tartozik a metró univerzumba, most csak a teljesség igénye nélkül soroltam fel párat.

Pár szóban az eredeti trilógiáról

Az eredeti három kötet története elég érdekesen oszlik meg. Az első kettő misztikummal és fantasztikummal erősen átszőtt, és a természetfeletti mindkettő szerves részét képezi. A harmadik kötet viszont számomra törést jelentett az eredeti történetvezetési folyamban, mert a korábbiakkal ellentétben, itt semmi természetfeletti nincs, csak az apokalipszis utáni lét gyér és dicstelen valósága, a harmadik kötet mozgató rugója csak és kizárólag a különböző felek politikai játszmázásai.

Persze az utolsó kötet végén kiderül, hogy mitől van ez a nézőpont/ stílusbeli váltás, és ez valamennyire számomra is helyretette a harmadik kötet, de annyira mégsem, hogy annyira szeressem, mint az első kettőt. Sőt hajlok arra, hogy az utolsó könyvet nem is igazán szeretem, csak azért olvastam el, mert be akartam fejezni a sorozatot.

Metro 2033: Artyom miután találkozik a titokzatos Hunterrel, útnak indul az apokalipszis után megmaradt metró állomások útvesztőjében, hogy eljusson a központba, a Polis-ba, hogy figyelmeztesse az ott élőket a megmaradt emberekre leselkedő veszélyre, amit a felszínen élő fekete lények jelentenek.
Metro 2034: (személyes kedvencem a sorozatból) Szása az apja halála után egyedül marad az egyik állomáson, ahol száműzetésben éltek. Más választása nem lévén, csatlakozik az első kötetből megismert Hunterhez. A csapatukat az álmodozó filozófus, Homérosz teszi teljessé. Hármuk küldetése, hogy megakadályozzanak egy újabb tragédiát.
Metro 2035: Artyom nem találja a helyét az első kötet eseményei óta, és minden lehetőséget megragad, hogy életveszélyes küldetéseket vállaljon el. Homérosz felbukkanása éppen kapóra jön neki, és (ál)vonakodva bár, de igent mond a felkérésre. És ahogy újra beutazza az állomásokat, ez a kötet lesz az, amiben minden korábban megismert karakter kifordul magából, és amiben Glukhovsky nem kíméli sem az orosz történetemet, sem az aktuális Oroszországot, sem senkit, mikor véleményt formál.

Pár szóban a női szereplőkről

Szása

Ahogy az már fentebb kiderült, Szása a második kötet főszereplője. A könyv eseményeinek egy nagyon nagy részét az ő szemszögéből ismerjük meg (a többi rész Hunter és Homérosz közt oszlik meg).

Nálunk a Metro sorozat más borítóval jelent meg, mint amit fent láthattatok. Nekem ez az egy kötet van meg papír formában is, és be kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt a borítót, nagyon jól átadja a hangulatot. Tetszik ez az apokaliptikus ha hangulatot árasztó kép, a sugárzás létrehozta szörnyekkel harcoló katonákkal, akik közül az egyik akár Hunter is lehetneó, hiszen róla tudjuk, hogy sokat harcolt a felszínen a mutánsokat írtva.

A könyv fülszövegét olvasva nekem az a benyomásom támadt, hogy Szasát csak mintegy mellékesen említi a leírás. Ő itt csak mellékes, a másik két szereplő árnyékában, pedig a könyvben nagyon fontos szerepet kap. Már csak azok miatt az érzések miatt is, amiket kivált a két férfiből. Hunternek segít embernek maradni a borzalmak közepette, Homérosznak viszont reményt ad, hogy még nincs minden veszve ebben a sötét világban.

Az persze megint más kérdés, hogy Homérosz fejében Szása predesztinálva van arra – a készülő eposza főhősnője -, hogy Hunter másik fele/szerelme legyen, a szépség, aki a józanész oldalán tartja a szörnyet. Már ez is felveti azért a kérdést, hogy a lánynak miért nincs beleszólása ebbe? Miért ne lehetne neki szabad választása? Ahogy az is fontos kérdés, hogy mi a valóság, és mi az, amit Homérosz szeretne belelátni Hunter és a lány kapcsolatába.

Ánya

Ő Artyom felesége harmadik kötetben, az első kötetben megismert Melnyik lánya (róla csak annyit, hogy az egyik legjobb szereplő az első kötetben, és a legnagyobb csalódás a hármasban), és kifejezetten váratlanul bukkan fel. Az első dolog, amit megtudunk róla az az, hogy nem épp felhőtlen a kapcsolatuk Artyommal, már csak azért sem, mert Ányának jól programozott robotként semmi más célja nincs, mint teherbe esni, és gyerekeket szülni. Amikor az első veszekedésükkor és kevésbé jól elsült együttlétükkor találkoztam Ányával, olyan érzésem támadt, hogy az első és hármas kötet között valami nagyon kimaradt számomra…

Ánya a harmadik kötetben egyáltalán nem lett szimpatikus, sem a jelleme, sem a helyzetek, amikbe kerül, nem tették számomra szerethetővé. Természetesen nem kívántam neki rosszat, mint ahogy sosem kívánnék egyetlen embernek sem, de valahogy meg sem igazán érintett a helyzete. Őt egyszerűen egy rosszul megírt karakternek tartom. Az bosszant benne a legjobban, hogy sosem lett több egy árnynál, aki az apja fennhatósága alól átkerül a férjéébe.

A nők helyzete a Metró Univerzumban – és az őket képvipselő két női szereplő

Tökéletesen értem, hogy egy olyan ellenséges világban, mint az atomháború utáni moszkvai metró, a nő – kifejezetten a fogamzásképes – “érték”. Éppen ezért az, hogy így leszűkül a szerepük valamilyen mértékben indokoltnak tekinthető, egy olyan világban, ahol a fizető eszköz az AK47-esbe való töltény. El tudnám fogadni, tényleg arról lenne szó, hogy vigyázni akarnak a nőkre. De itt sokkal inkább elzárásról van szó, sok esetben egyenesen uralkodnak felettük. De annak ellenére sincsenek megbecsülve, hogy az emberiség fennmaradása tőlük függ. Ésbből a szempontból erős hasonlóságot érzetem –így utólag – a Szolgálólány meséjével.

A fennmaradás biztosítása miatt is tűnhet például Melnyik minden tette és döntése logikusnak vagy indokolhatónak, ahogy próbálja a lehető legjobban kiházasítani Ányát. És ki lehetne jobb választás a lánya számára, mint Artyom, a hős, a rettenthetetlen katona, aki az emberiségért harcol legyen szó akár mutánsokról, akár a metróban velük élő emberi szörnyekről.

Azt viszont képtelen vagyok megérteni, hogy Ánya (majd a harmadik kötetben Szása is) ennyire üres legyen. Igen, azt el tudom fogadni, hogy nehéz egy olyan világban kiteljesedni és önmegvalósítani, ahol minden nap küzdelem a túlélésért. De azért lennie kellene benne többnek is, mint hogy ő az apja lánya, majd Artyom felesége, és mindkettejüknek gyerekkel tartozik. Olyan, mint egy bábú…

Azért is különösen visszás az üzenet, amit Ánya közvetít felénk, mert a másik oldalon azt látjuk, hogy mennyire kifordultak magukból az emberek és az értékek. Van egy jelenet például, amikor Artyom megsajnál egy kolduló anyát, aki az ötéves forma kisfiának szeretne ételt szerezni. Erre Artyom kivesz a fegyveréből pár töltényt, és oda akarja adni a nőnek, aki először kikéri magának, hogy a gyerek “nyújtotta szolgáltatásokért” csak ennyit akar fizetni. Majd mégis beleegyzik. Ez természetesen lesokkolja Artyomot, aki ott is hagyja őket.
Itt már azonnal nem érzzük, hogy a gyerek akkora érték lenne, és hogy ennek megfelelően kezelnék őket.

A másik hatalmas csalódásom Melnyik után természetesen Szása volt. Amilyen jól kidolgozott karakter volt a második kötetben olyannyira rossz fordulatot vesz a harmadikban, mind emberileg, mint pedig azokat az eseményeket tekintve, amik vele történtek. Persze mondhatnánk, hogy ezek megmagyarázzák, hogy miért lett olyan ember amilyen, de én nem éreztem így. Már csak azért sem, nem önhibáján kívül alakultak úgy a dolgai, el is mondja Artyomnak, hogy a saját választása volt, amikkel elégedett.

Konklúzió

Hát… Nem tudom, hogy mi történhetett Glukhovskyval a kettes és a hármas kötet között, hogy a véleménye és női karakterábrázolása ilyen éles fordulatot vett. Nem tudom, mi késztette arra, hogy a trilógia harmadik kötetében így elbánjon velük.
Aztán persze lehet, hogy semmi, hanem csak egy igazi disztópiába akarta fordítani a történetet, ahol senki sem az, akinek elsőre tűnik, ahol aztán tényleg nincs remény, és a magasztos elvek sem többek üres frázisoknál. De számomra akkor is elszomorító volt, hogy a női nemet itt képviselő két szereplő egyszerűen csak csalódás, és semmi több. Csalódás Artyomnak, és csalódás nekem, olvasónak is…

Ha ti olvastátok a könyveket, könnyen lehet, hogy ti máshogy látjátok, és máshogy éltétek meg Szása és Ánya jelenlétét. Szívesen meghallgatnám, hogy ti mit gondoltok róluk.