Artifice – Androidok és szerelem

Mivel korábban már írtam a kedvenc könyveimről, amiknek van képregény verziója, úgy voltam vele, hogy talán megérdemelne egy bejegyzést Alex Woolfson története is, az Artifice, amit az egyik kedvencem lett, és amit nem is tudom hányszor olvastam el eddig.
Ez a történet eredetileg is képregény (graphic novel) formában született, így nem volt előzetes regény belőle, amin alapulna.

Történet

Deacon, több azonos típusú adroiddal együtt azt a feladatot kapja, hogy irtsanak ki minden tudóst egy kutatóbázison. Nem kérdőjelezik meg a parancsot, eleget tesznek neki, és már majdnem végeznek is mindennel és mindenkivel, mikor egy jól időzített robbantás minden androidot elpusztít, Deacon kivételével.
Miközben próbál kijutni a romos állomásról, rájön, hogy maradt egy túlélő a tudósok közül. Deacon könnyedén el tudja kapni Jeffet, a fiatal fiú egyáltalán nem okoz nehézséget neki. Valamivel viszont hatással van Deaconra, ő ugyanis nem végzi ki. Eleinte arra használja, hogy minél többet megtudjon róla és a küldetésükről. Aztán, ahogy egyre inkább megismeri Jeffet, arra is rádöbben, hogy értelmetlennek tartja megölni.

Amit én kicsit hiányoltam a történetből, az az, hogy semmit sem tudunk meg arról, hogy mi volt a tudós csapat küldetése, és miért és kik döntöttek úgy, hogy meg kell halniuk. Persze, értem én, hogy a történet nem erről szól, ez az egész csak egy háttér, hogy környezetbe helyezze az eseményeket.
Hiszen a fő téma az a kérdés, hogy hol húzódik a határ ember és gép között. Lehet Deacon ember? Esetleg akár úgy is, hogy mondjuk hetente egyszer fel kell tölteni? Felmerül az örök kérdés is, hogy nem csak azért kezeli-e Jeff emberként, mert embernek látszik, és emberként viselkedik. Honnantól lesz Deacon személyiség, és a viselkedése mekkora részét szabályozzák programok?
Lehet-e szerelmes egy android? Bele szerethet-e egy ember?
Ezek a kérdések egyébként kifejezetten jól ki van dolgozva a történet a folyamán, és kellőképpen hangsúlyosak is. Ami nagyon tetszett az az, hogy az nincs benne ítélkezés a karakterek felett, teljesen az olvasók érzéseire van bízva, hogy ők kivel értenek egyet, és mit tartanak helyesnek.

Történet felépítése

Elég érdekes felépítést kapott, ugyanis a történet nagy részében Deacon egy android pszichológussal beszélget a kutatóbázison történtekről és a Jeffel való kapcsolatáról. Ettől a beszélgetéstől függ Deacon további sorsa. Emiatt az állomáson történteket is visszaemlékezésként ismerjük meg Deacon elbeszélésében, ahogy dr. Maven kérdéseire válaszol. És éppen emiatt sokáig arról sem tudunk semmi biztosat, hogy mi lett Jeff sorsa.

Szerintem nagyon jó húzás volt ez a beszélgetős, tényfeltárós felépítés, már csak amiatt is, hogy alapos bepillantást enged Deacon fejébe, és segít nekünk is jobban megismerni őt a pszichológus kérdései által.
Annyi zavart csak ebben, hogy szerintem nagyon sok olyan oldal volt, ami felesleges kérdésekkel ment el, és mivel az összes képkocka Deacont és dr. Mavent mutatja az irodában ülve, eléggé statikusnak hat. Ezeket a részeket talán jobb lett volna rövidíteni, és az így felszabadult oldalszámot hozzácsapni a visszaemlékezésekhez, amikor Deacon arról mesél, hogy milyen volt a bázison, amíg várták, hogy értük menjenek.

A történet viszont fent említettek ellenére is nagyon izgalmas, fordulatos. Nekem kifejezetten tetszett, hogy Jeff és Deacon ellenségekből az egymásra utaltság miatt előbb barátok, majd egy pár lesznek. Szóval méltán érdemelte ki az 5⭐️-ot.

Szereplők

Deacon

Jeff

Jeff egyébként a sok bántás és kiközösítés ellenére is pozitív tudott maradni. Egy humoros, jókedélyű 18 éves srác, és ez ragadja meg Deacon figyelmét is. Eleinte csak érdekesnek tartja, és tanulmányozni akarja. Jeff pedig nem tiltakozik ez ellen, hiszen, ez azt jelenti, hogy tovább maradhat életben.

Dr. Maven

Véleményem a grafikáról és borítóról

A borító kifejezetten mozgalmasra sikerült, rengeteg érzést átad, ami mindenképpen pluszpont, de nekem valahogy mégsem lett a kedvencem. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is zavar benne, egyszerűen, csak valami hiányzik belőle.

A grafika szerintem igényel némi megszokást, különösen akkor, ha az olvasó, a mangákhoz van inkább szokva. Úgy, mint én. Ennek ellenére azt nem lehet elvitatni a tőle, hogy a karakter és helyzet rajzok nagyon kifejezőek, a érzelmek maradéktalanul átjönnek a képekből. Mégis volt pár olyan képkocka, ami nekem nem tetszett, vagy alacsonyabb minőségűnek éreztem őket, más, sokkal jobban sikerültekhez hasonlítva.

Amit még fontos kiemelni az az, hogy a képkockák semmit sem bíznak a képzeletünkre. Éppen ezért vannak benne olyan oldalak, amik kifejezetten véresek. Azt tökéletesen látni fogjuk, hogy az androidok mennyire nem kímélték a bázis lakóit.

Illetve az erotikus tartalmak is félreértetlenül vannak megrajzolva. Nincsenek benne explicit ábrázolások, de meztelenség az igen, nem kell nagyon törnünk a fejünket, hogy éppen mi történik előttünk a képeken.

Pár kép a saját példányomból

Konklúzió

A fent említett erőszakos és erotikus ábrázolások miatt inkább 16+ korosztálynak ajánlom ezt a képregényt. És természetesen bárkinek, akit érdekel ez a fajta témafelvetés. Nekem a történet személy szerint nagyon tetszett, és a grafikával is elégedett voltam. Szóval, ha felkeltette az érdeklődéséteket, akkor álljatok neki bátran ti is.

Jegyzetek

• Borítókép forrása: unsplash.com (Mahdiar Mahmoodi)
• Képek forrása (ahol nincs külön megjelölve): saját példányom