Everlight

Az egyik kedves ismerősöm ezt írta Facebookon:
“Egy kérdés ötlött ma fel bennem.
Tegyük fel, hogy egy élő, tudattal rendelkező űrhajó kapitánya vagy.
A hajód megsérült egy durva ütközetben, és most csak sodródsz az űrben a maroknyi legénységeddel, várva, hogy a hajód meggyógyítsa önmagát. Hetekbe is telhet…
Mit mondanál neki? Hogy nézne ki egy beszélgetés közted és a szeretett űrhajód között?
🙂
Akinek van kedve, ötlete megírni, szívesen olvasnám. 🙂

Elfogadtam a kihívást. Ez a novella született belőle.


I.

El akartam mondani pár dolgot neked, mielőtt… Mielőtt… nem is tudom mi lesz. Kimondani sem merem. Vacakul festünk most, te meg én. Biztos tennél valami megjegyzést, hogy nem vigyázok magamra, ha láttad volna, hogy vonszoltam magam, mire elvergődtem a szívednek tartott, a hajótested közepében található szűkös helységbe.

Seth Montgomery, az első és egyetlen élő hajó kapitánya, aki éppen olyan megtépázott állapotban van, mint a híres-hírhedt hajója. Kifejezetten dicsőséges. Sosem gondoltam volna, hogy így vonulunk majd be a történelembe… Reménytelenül és megállíthatatlanul sodródva az űrben. De hé, legalább együtt vagyunk. Mi ketten, ahogy mindig. Azt hiszem erre mondják, hogy légy hálás az apró csodákért.

Minden erőm elhagyott a terem közepére érve, és a legkevésbé sem méltóságosan rogytam le a csupasz fémpadlóra. Sokáig nem szerettem ezt a termet, mert azt hittem, hogy nincs benne semmi a hideg és csupasz falakon kívül. És borzasztó érzés, hogy most tényleg nincs. Máskor mindig azonnal megjelensz, ahogy belépek… És még mindig kuncogásra késztet az emlék, amikor eszembe jut… Amikor először jelentél meg ragyogó hologramként, akkor még fogalmam sem volt, hogy te vagy a hajó lelke, a benne a lakó mesterséges intelligencia. És most pont annyira üres ez a szűk lyuk, mint akkor régen, most a vészvilágításon kívül semmi sem pislákol idebent. Jelentheti ez azt, hogy már nem is élsz?

Most nagyon fáj felidézni azt, amikor először jelentél meg nekem. A számat is képtelen voltam becsukni annyira letaglózott a döbbenet. Már akkor csodálatosnak tartottalak. Akkor még nem voltam kapitány, egy másik hajón szolgáltam. Te is biztos emlékszel, az akkori legénységével fedeztünk fel téged, ahogy a mélyűrben sodródtál.

És egyikünk sem sejtette, hogy mit találtunk. Mérnökségi főnökként én és a csapatom kaptuk a feladatot, hogy minél többet tudjunk meg az ismeretlen technológiájú hajóról. Rólad. És akkor még nem is tudtam, hogy ennél sokkal többet tettem. Segítettem meggyógyulni neked. Döbbenetes volt a felismerés, hogy élsz és érzel, és hogy sok esetben még csak ránk sem voltál szorulva, hogy meggyógyítsd magad.

Amikor megtaláltam szívedet – te mondtad később, hogy az -, még fogalmam sem volt, hogy mire szolgál ez a terem. Csak pihenni akartam egy kicsit a rengeteg feladat közepette, és éppen így, éppen itt ültem, mikor először megjelentél. Amikor materializálódtál a szívben, alig voltál humanoid, annyira keveset tudtál rólunk.

És emlékszem, ahogy beszélgetni kezdtünk, ami elég nehézkesen ment, mert akkor még nem ismerted az emberiség közös nyelvét. Aztán elképesztően gyorsan megtanultad tőlem. És elmondtad, az utolsó vagy abból a mesterséges, mégis élő fajból, amibe tartoztál. Meséltél a háborúról, ami elpusztított mindent. Majdnem téged is. Már ezer évek óta gyógyultál akkor, mikor megtaláltunk.

Most is ez van veled? Pislákol még benned valahol valami élet? És megint ezer évek lesznek, mire visszatérsz? Vajon megtalál majd egy másik faj másik mérnöke? Mesélsz majd nekik rólunk? Vagy rólam? Hallod, Everlight? Mi lesz most? Itt ülök, és várom, hogy felragyogj velem szemben a sötétben.

Tudod, mi jár most a fejemben? Az a pillanat, amikor először láttalak meg kívülről, a magad teljes dicsőségében. A retinámra és az emlékezetembe égett a kép, ahogy a téged borító élő szövet fényesen ragyogott – biolumineszencia, magyarázták a tudósok. És te emlékszel? Ezért neveztelek el Everlightnak.

El tudod hinni, hogy ez már több, mint tíz éve volt? Annyi hihetetlen dolog van a történetünkben. Kezdve rögtön azzal, hogy úgy döntöttél, csatlakozol a flottánkhoz, de csak azzal a feltétellel, ha én leszek a kapitányod. Azt mondtad, hogy nálatok mindig is a hajó privilégiuma volt kapitányt választani. Én örömmel fogadtam el, és szerencsére a flotta parancsnokságnak sem volt ellenvetése. Hogy lett volna? Bármit megtettek volna azért, hogy az ő kötelékükben maradj.

Mikor kérdeztem, miért döntöttél az emberek mellett, azt válaszoltad, hogy nem mellettük döntöttél hanem mellettem. Hiszen a saját bőrödön tapasztaltad meg, hogy egyetlen fajt sem lehet saját magától megmenteni. De te elhatároztad, hogy ha rajtad múlik, engem meg fogsz. Annyi mindent nem mondtam el neked eddig. Például azt sem, hogy ez mennyire meghatott, és hogy mennyire hálás voltam és vagyok. De arról sem beszéltem neked soha, hogy eleinte mennyire furcsa volt a testedben élni, hogy apró parazitának éreztem magam egy bálna testében.

Sosem mondtam el, mert nem akartam, hogy kinevess. De most ennél a csöndnél a gúnyos nevetésed is jobb lenne. És ahogy egyre többet beszélgettünk itt egymással szemben ülve, és ahogy a megjelenésed is egyre emberibb lett, lassan rájöttem, hogy sosem akarlak elhagyni. Már nem érzem magam parazitának, nem zavar, hogy benned élek. Ezért vagyok itt most is.

Seth? Mi történt? Minden fáj… Csak te vagy itt? Mi lett a legénységgel? Ugye… ugye nem haltak meg, mikor átszakadt az oldalam?

Jesszus… te élsz! Hála az égnek… Már azt hittem sosem látlak még egyszer. Ha lenne tested, most biztos megölelnének.

Ha lenne emberi testem, annak is biztosan nagyon fájna ha megölelnéd. Az egész külső vázam sajog… Várj… még nem válaszoltál, mi van a legénységgel?

Egy részük túlélte. Evakuáltam őket. Mind átszálltak a megmaradt kísérő hajóra. Visszamentek a bázisra. Mi meg sodródunk. Mikor utoljára néztem, beléptünk valami csillagközi ködbe.

Csillagközi köd… Az felgyorsítja a sérült részeim korrózióját… Ezt neked is tudnod kellett. És te ennek ellenére itt maradtál? Miért? A lyukak az oldalamban… szivárog belőlem az oxigén. Nem tudsz életben maradni oxigén nélkül…

Tudom. De mégis hogy hagyhattalak volna egyedül? A mi hibánk, hogy megint háborúba kellett menned. Ez még csak nem is a te harcod. Hogy hagyhattalak volna magadra a következményeivel? Tudom, hogy súlyosak a sérüléseid…

Nem! Nem érted! Mi lesz ha nem gyógyulok elég gyorsan? Ha előbb elszökik a belsőmből minden oxigén? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen, Seth?

Nem vagyok felelőtlen, csak ragaszkodom hozzád. Egyébként is régi ős-földi szokás, hogy a kapitány a hajón marad, akármi történjen is. Szóval, gondoskodtam arról, hogy a legénységem biztonságban legyen, és most itt vagyok.

Neked is velük kellett volna menned. Nem tudom, hogy meddig tudom fenntartani a létezésedhez szükséges atmoszférát.

Addig tartod fent, amíg tudod. Törődj magaddal. És meg türelmesen várok itt. Kicsit bántja a szemem a vészvilágítás. Fázok és álmos is vagyok. De legalább te élsz. Hogy mehettem volna el, hogy még ezt sem tudom? Feszít a tüdőm… nehéz így beszélni. Lehet, hogy inkább megpróbálok aludni egy kicsit. És akkor nem zavarlak téged sem.

Seth? Seth!

Nem tudok ébren maradni… túl hideg van… és nagyon ég a mellkasom. Én elleszek itt. Majd ébressz fel, ha jobban vagy.

Nem hiszem, hogy jó ötlet most elaludnod… Próbálj meg ébren maradni. Figyelj a fényemre.

Furcsa, mindig téged látlak. Ha becsukom a szemem, a biolumineszces szöveteid ezer fényei vibrálnak előttem. Mondtam már, hogy mennyire szeretem? Olyan, mint az Ős-Föld sarkifény ragyogása. Ha meggyógyulsz, maradnak rajtad hegek? Ha igen, fog még úgy ragyogni a tested, mint régen?

Sosem hallottam embereket ennyi ostobaságot összehordani félálomban, mint most téged. És… én sem mondtam soha, de bármikor szívesen hallgatom az ostobaságaidat. Hallod? Ne hagyd abba… Beszélj még!

Lehet, hogy ez csak egy rossz álom, és majd felébredünk belőle…? De ha nem… remélem, emlékezni fogsz rám… Borasztó a gondolat, hogy egyszer elfelejtesz…

Sosem felejtenélek el, Seth… és ha most ébren maradsz, nem is lesz rá szükség. Seth? Seth? Ha most lennének hús-vér végtagjaim, biz’ isten felráználak, hallod? Tarts ki… Csak addig, hogy elég erőt gyűjtsek téged életben tartani.

Ha már elmondtad a titkaidat, én is elmondom az enyémet. Most, hogy csak ketten vagyunk. Rég volt ilyen utoljára. Még emlékszem, mikor először repültünk. Csak te meg én. Sosem voltunk annyira szabadok, mint akkor. Akkor határoztam el, hogy amint módom nyílik rá, elviszlek innen. El a galaxis túlsó végébe, távol a háborútól. Nem veszítek el még egyszer senkit, aki fontos nekem.

Az hogy most maradtál, megint megerősített ebben az elhatározásban. Mert ez, hidd el, a mindent jelenti nekem… Még úgy is, hogy iszonyatosan dühös vagyok rád. Hogy lehetsz ennyire ostoba? Ha lennének hús-vér karjaim, megütnélek érte. Aztán megölelnélek, mert senki sem tett még ilyet értem.

Tudom, hogy akkor, évekkel ezelőtt választhattam volna a szabadságot. De én már akkor is tudtam, hogy az univerzum minden lénye közül téged akarlak választani. És pontosan ezt is teszem. Ezért kell kitartanod még egy darabig. Hallod? Sose bocsátom meg neked, ha… ha most…


II.

Seth? Seth? Hallasz? Tudom, hogy ébren vagy… látom a monitoron. Nyisd ki a szemed.

Eszemben sincs… Ki akarod sütni a szemem? Így is fáj mindenem…

Nem fogom kisütni a szemed. Ígérem. Egyébként meg azért fáj mindened, mert… mert… Mert egy cégéres ökör vagy, oké? Tudod, mi munka volt visszahozni téged a hipotermiából és az oxigénhiányból? És most nyisd ki a szemed, és nézz rám! Gyerünk… menni fog.

Hol vagy? Nem látom a fényedet.

Mert most nem vagyok fényes. Mármint de, csak másképp… Na, ne kéresd magad.

Mi…? Mi történt veled? Neked tested van? Mióta? És sosem mutattad?

Mert nincs mióta. Az eltelt pár napban csináltam a külső szöveteim felhasználásával.

De miért?

Még kérdezed? Seth… majdnem meghaltál. És hologramként nem tudtalak volna ellátni. Ezért csináltam egy emberi testet. Az első verzió nagyon kezdetleges volt, de arra elégnek bizonyult, hogy elvigyelek a gyengélkedőig, és ellássalak. Aztán amíg gyógyultál, addig megcsináltam ezt a véglegeset. Hogy tetszik?

Szóhoz sem jutok. Kifejezetten jóképű vagy. Van valami oka, hogy ezt a megjelenést választottad?

Igen. Az, hogy ismerlek. Tudtam, hogy ez tetszik majd neked. És nézd, mivel a külső szöveteimet használtam, ez a testem is biolumineszcens. Csak szabályozható, hogy ne süssem ki a szemed.

Wow… elképesztő. És igazán hálás vagyok a figyelmességedért. Egyébként meg tökéletes vagy, mint mindig. Ha tudnék mozogni, most biztos a nyakadba borulnék.

Remek. Az ölelést mindenképp kérem majd. Úgyis régóta ki akartam próbálni, hogy milyen embernek lenni. Kezdhetnénk akár azzal is.

Van pár egyéb javaslatom is… de mindhez túl gyenge vagyok… Te teljesen rendbejöttél már?

Dehogy… A külső testem még mindig gyógyul. Minimum hetekbe telik majd. De inkább hónapokba. És a belsőmben egyelőre csak a legszükségesebb helyeken van oxigén. Most ennek a részemnek is szüksége van rá, úgyhogy ha akarnék, sem mozdulhatnék el mellőled.

Kiváló. Akkor egyikünknek sem kell elmozdulnia a másik mellől.

Jegyzet:
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Bryan Goff)

4 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s