Ki a szörnyeteg? – II.

Tizenhetedik nap (szabadnap)

Képtelen vagyok szabadulni attól, amit Alex nem mondott, mégis a tudomásomra hozott. Valamivel bántják a mérnökök, és nem akarják, hogy kiderüljön. Mit tehetnék érte? Rövid válasz: semmit. Csak egy prototípus, és valószínüleg csak addig tartják aktívan, amíg minden futó kérdést és problémát meg nem oldanak vele kapcsolatban. Egyre erősödött a gyanúm, hogy rám is pontosan eddig van szükségük, és a szakvéleményem is éppen ennyire érdekli őket.

És ha őszinte akarok lenni magammal, nem akartam, hogy csak ennyi legyen. Magam sem tudom, hogy mit akartam, de azt biztosan nem, hogy végetérjen ez a megbízás. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék Alexért, már azon kívül, hogy próbálom minél elviselhetőbbé tenni a mindennapjait. Azt az egyre kevesebbet, ami még jó eséllyel hátra van többségében boldogtalan életéből. Igen. Egy ideje ezt a szót használtam a fejemben. Nem volt értelme hazudnom, Alexet éppen annyira tartottam élőnek, mint saját magamat.

És az a vágy, hogy minden percemet vele töltsem, szinte megbénított ma reggel, hogy aznap nem mehetek be hozzá, és nem láthatom felderülni az arcát, mikor belépek abba az ablaktalan, nyomorúságos börtön-laborba. Vissza akartam mondani ezt a mai szabadnapot, de Ben nem hagyta jóvá. Azt mondta, eleve teszteket terveztek erre a napra, én pedig már hónapok óta nyígtam neki egy szabadnapért. Az állítása szerint. Korábban valóban így volt, de azóta, hogy Alexszel dolgoztam, már nem. Haza is csak azért jártam, mert a mérnökök minden este kidobtak a laborból. Már egy ideje nem is igyekeztem előttük távozni, mindig addig maradtam, amíg meg nem érkeztek, és ki nem tessékeltek.

Tényleg, vajon szóltam Alexnek róla, hogy ma szabadnapon leszek? Vagy elfelejtettem, és ő meg értetlenül áll azelőtt, hogy miért nem jöttem ma? Számít egyáltalán neki? Kedvem lett volna megütni magam. Már hogy ne számítana, a zsigereimben éreztem, hogy Alex is érez valamit irántam.

És éppen annyira áll értetlenül ez előtt a tény előtt, mint én a saját felismerésemmel szemben. És akkor ne is beszéljünk arról a csalódottságról az arcán tegnap, mikor képtelen volt elmondani, hogy mi történik vele, és a kétségbeesésről, hogy egyedül marad… Akármit mondjon Ben, Alex érez. És szenved. Vak, aki nem látja. Éppen ezért ezerszer szívesebben lennék most munkában, minthhogy ebben a kocsmazajban ücsörögjek…

– Hé, figyelsz te rám egyáltalán? – ráz fel Lucas kérdése. – Ennyi erővel egyedül is eljöhettem volna sörözni.

– Na haragudj – rázom meg a fejem –, csak valamit nem fejeztem be melóban, és most nem hagy nyugodni.

– Szívesen hallanék erről munkáról – Lucas cinkosan rám kacsint, a maga módján jelzi, hogy tudja, sokkal inkább valakire gondolok, mint valamire.

– Nem beszélhetek róla, Lucas. Szupertitkos projekt – sóhajtom lemondóan.

– Miért nem hagyod ott? – kérdezi ő őszinte aggodalommal az arcán. – Látom, hogy felemészt.

– Jézusom. Eszembe nem jutna most otthagyni – visszatérek a korsó alkoholmentes sör szorongatásához. Alig pár kortyot ittam belőle, és egészen biztos vagyok benne, hogy már leginkább langymeleg a kezemtől, de jól esik a kemény korsót gyűrni. Még úgy is, hogy a feszültség ettől sem csökken a mellkasomban.

Közben végig érzem magamon Lucas aggodalmas pillantását. Még csak pár éve ismerem, sokkal rövidebb ideje, mint Bent, mégis ezer százalékos magabiztossággal jelenthetem ki, hogy sokkal jobb barátom, mint Ben valaha is volt. Sőt. Amióta Lucas a barátom, tudom, mit jelent, ha van legjobb barátja az embernek. Sosem szól be a furcsaságaimra, hogy nem iszom alkoholt, mert rettegek a részegségtől, sosem tesz megjegyzést, hogy nem randizok, mert nem érezek semmit az emberek iránt.

Alex. Akármi járjon is a fejemben, minden gondolatom nála köt ki. Nem tudom, mit érzek iránta, de az egészen biztos, hogy egyetlen ember iránt sem éreztem még így. Talán egyedül Lucas iránt érzek valami hasonló ragaszkodást, de ez az érzés sosem volt szexuális. Alex az, akivel mindent akarok, amit csak lehet.

– Ki vele, Jack – böki meg a kezem Lucas –, ki a pasas?

– Mi? – nézek rá értetlenül. Sosem beszéltünk vele párkapcsolatokról, az érzéseimről is csak annyit, hogy nincsenek. Ezért is döbbent meg annyira, hogy Lucas még azt is tudja, hogy ha esetleg választanék bárkit is, az inkább férfi lenne, mint nő. Együttérzőn megrázza a fejét, majd tovább puhatolózik.

– Jack. Sosem láttalak még ilyen reménytelenül szerelmesnek – megszorítja a kezem, és döbbenetesen jól esik ez az aprócska törődés. – Szóval, ki a pasas? Remélem, nem bántott, mert akkor kénytelen leszek az utolsó szál gatyáját is lehekkelni róla.

Ezen akaratlanul is elmosolyodok. Lucas a legjobb hacker, akiről valaha hallottam – nem mintha olyan sokat ismernék, akár személyesen, akár hallomásból. Nem sokat tudok a munkáiról – és ez kifejezetten jó is –, csak annyit, hogy nem egy alteregóját az Egyesült Világ több körzetében körözik.

Akkor találkoztunk, mikor a kislányát baleset érte, és a kedvenc androidja hibásnak érezte ebben magát, és majdnem összeomlott. Lucas keresett fel, hogy segítségre van szükségük, és az sem tántorította el, hogy a magán terápiáim egyáltalán nem voltak olcsók. Bár nem volt olcsó az android, Paddy sem. Az ő modellje lassan húsz éves lesz, és a sikere továbbra is töretlen a piacon. Ez az android modell volt az egyik oka, hogy beléptem az Intézethez. Egyszerűen már akkor olthatatlan kíváncsiságot éreztem az androdiok irányába.

Egyébként nem könnyítettem meg Lucas dolgát, már akkor sem volt hozzám könnyű magán terápiára bekerülni, azóta meg már szinte lehetetlen. De nem bántam meg, hogy hagytam magam meggyőzni, ahogy azt sem, hogy hagytam a bizalmamba férkőzni, és engedtem hogy a barátommá nőjön a hosszú hetek alatt, amíg terápiára hordta hozzám az androidot. És gondolom, a végét könnyű kitalálni, azóta is valamiért – egyikünk sem érti igazán, hogy hogyan és miért -, de az életemben maradt. És bármit megtenne értem… Ahogy én is érte.

Akár meg is hekkelné azt, aki ártani mer nekem. Ez a gondolat szöget ütött a fejemben. Talán Lucas fel tudná oldani Alex fejében a gátakat. Tudnom kell, hogy mi történik vele… mert magától valószínüleg sosem lesz képes beszélni róla. Én pedig nem fogok tudni segíteni rajta. Lucas természetesen észreveszi a változást az arcomon, és azonnal szóvá is teszi.

– Mi az? – néz rám őszinte érdeklődéssel.

Megrázom a fejem, és gyanakodva körbekémlelek a padláshelyiségben. Lucas ezt is tökéletesen annak érti, ami. Azonnal odainti a pincérlányt az asztalunkhoz, és udvariasan megkéri, hogy tűntessen el minden vendéget, és ne engedjen fel senkit. A lány csak bólint, és két perc alatt mindenkit kiterel. Végre már csak ketten vagyunk a padláson. Lucas az ajtó és az ablakok irányába pislog, és az előbbi becsukódik, a zsaluk pedig leereszkednek.

Miért nem lep meg, hogy a törzshelyét ilyen könnyedén tudja vezérelni? Azt mindig is tudtam, hogy több kommunikációs kütyü van a koponyájába építve, mint egy szuperszámítógépbe, talán ezért is nem sokkolt le ez a jelenet. Miután leválasztott minket a világról, ismét felém fordul.

– Gyerünk – bíztat –, ne tartsd magadban.

Én pedig mesélni kezdek. Alexről. Eleinte azt hittem, hogy képtelen leszek bármit is mondani róla. De Lucas őszinte érdeklődése lerombolta a falat bennem, amit a fejemben tudat alatt Alex köré vontam. Egyszerűen semmit sem tudok magamban tartani, fene vigye a következményeket.

– Szóval, akkor… szerinted bántják, de a tiltásai miatt nem tudsz semmit pontosan? – kérdezi, amint a mondandóm végére érek. Megvárja, hogy bólintsak, majd látom, hogy a tekintete elveszti a fókuszt, szemgolyója idegesen csapódik szeme egyik sarkából a másikba. Ez sosem jelent jót.

– Mi a frászt csinálsz? – kérdezem rosszat sejtve.

– Többet kell tudnom – feleli ő teljes természetességgel, majd rám néz. – A jelszavad még mindig ugyanaz?

– Hogy mi? Sosem mondtam el jelszavam… – csak hápogni tudok ezt hallva.

– Elég pocsék barát lennék, ha nem tudnám – vigyorog rám –, na bent is vagyok – pár percig valami után kutat, aztán visszafordul felém. – Minden titkosítva van róla. Fizikai hozzáférésre van szükségem, ha bármiben segíteni akarok… Szóval, holnap beviszel az Intézetbe.

– Hogy mi? És hogy a fenébe oldom ezt meg?

– Még mindig a nyugati szárny, balkonkert melletti kiskonyában főzöd a kávét?

– Mi a franc? Sosem beszéltem neked… – elakad a szavam, ez eleve rosszul kezdődik, a balkonkert fél köpésre van, a 19B-től. És ami a legbosszantóbb az egészben? Igaza van a kávéval kapcsolatban. Az ottani kávéfőzőből jön a legjobb kávé a világon.

Pislog egyet, majd felnevet.

– Elég pocsék barát lennék, ha nem tudnám, hogy hol és hogyan szereted a kávéd. Viszont azt kell mondanom, hogy sajnos a kávégép tönkrement. És ezért szerelőt hívtál – magára mutat, az eszem megáll, már be is hekkelte magát az intézet rendszereibe –, holnap reggel tízre ígértem magam. Lemásoltam a kártyádat, és már a jogosultságaiddal a látogató kártyám is kész. Ha már bent vagyok, odatalálok, aztán mindent intézek.

El sem hiszem, hogy neki ez csak ennyi volt. Bár ahogy elnézem, egészen biztos leszek afelől, hogy nem most tör be először. Csak mostanában nem járt bent, mert nem volt miért.

– Lucas – bizonytalanul megrázom a fejem –, ez nagyon veszélyes. Ott a lányod… nem viheted ilyen felelőtlenül a vásárra a bőrödet. Miért csinálod?

– Jack – a hangjából süt, hogy totál ütődöttnek tart –, annyi mindennel tartozom neked. Ezzel most törleszthetek egy keveset. Másrészt pedig mind a ketten tudjuk, hogy ez az ALEX-0119B nem éli meg a tömeggyártást. Valószínűleg még azelőtt bedarálják valahol, hogy lepecsételnék a széria jóváhagyási lapját. Harmadrészt azért segítek, mert szereted. És ő is szeret téged.

– Csak egy gép – súgom szemlesütve, és minden újabb szó égeti a torkom –, azt sem tudja, hogyan kell szeretni…

– Biztos vagy ebben? – mutatóujját az állam alá illeszti, és megemeli a fejem, hogy ránézzek. – Szerintem, ezt te sem hiszed el. Nem foglalkoznál robotokkal és androidokkal, ha így gondolnád. Hagyd meg az érzéketlen seggfejséget Bennek. Egyébként is, egyáltalán nem vagy kompatibilis az emberekkel. Ez a napnál is világosabb. Talán ideje lenne valami mással próbálkoznod, a másik oldalon. Adj magatoknak egy esélyt.

Még mindig bizonytalanul bólintok, mert ezer kérdés kavarog a fejemben, amiből csak egyet teszek fel. A legfontosabbat.

– Hogy hozzuk ki onnan?

És Lucas természetesen kész rá a válasszal.

– Holnapra lesznek papírjai, szerelőként fog velem kisétálni. Nem lesz gond, hiszen az épületben azon a pár kiválasztotton kívül senki sem ismeri az arcát. Akkor csináljuk?

Kezet nyújt. Én pedig elfogadom, és határozottan megrázom azt a kezet.

– Csináljuk. De csak egy feltétellel – most ő az, aki beleegyezően bólint –, amikor bent vagy, végig hallgasd a telefonom, és csak akkor gyere a laborba, amikor csak ketten vagyunk.

– Ennyire amatőrnek nézel? – nevet rám. – Ez nem is kérdés.

Tizennyolcadik nap

Szinte semmit nem aludtam éjjel. Teljes gyomorideggel keltem fel hajnalok hajnalán, mikor már nem bírtam tovább feküdni a sötét szobában. Háborgó gyomorral megyek be a laborba, és ezer fohásszal kísérve reménykedem benne, hogy semmi nem látszik rajtam a mellkasomban remegő idegességből. Olyannyira szét vagyok csúszva tegnap este óta, hogy még a szokásos meglepetéssel sem készültem Alexnek. Bár, ha Lucas elmebeteg terve sikerrel jár, akkor innentől kezdve minden nap újabb felfedezés lesz neki is és nekem is. Ez lesz a minimum, amiről gondoskodni fogok.

Annyira nem tudtam aludni, sem mit kezdeni magammal, hogy a szokásos kezdési időmnél majdnem három órával korábban érkezem meg az Intézetbe. Amint belépek a gigászi épületbe, észre sem veszem, hogy balra kanyarodtam a széles folyosón. A következő percben pedig a büfében találtam magam. Éppen akkor pakolják ki a frissen sült péksüteményeket. És azonnal jobb kedvre derülök, ahogy meglátom a polcon a sós-karamellás óriás muffinokat.

Azonnal veszek is belőle kettőt, a zsebemet meg teletömöm azokkal a csokiszeletekkel, amikről tudtam, hogy Alex kifejezetten szereti őket. Az idős pultos kérdésére, hogy tényleg ennyi édességet akarok-e venni, csak megnyerően mosolygok. Elégedetten léptek ki a büféből, és indultok meg a 19B felé. Az sem érdekel, hogy nem számoltam újra Alex turmixát. Úgy voltam vele, hogy Ben a hülye és érzéketlen szabályaival elmehet a fenébe.

Mikor már a liftben tartok felfelé, ismét erőt vesz rajtam a nyugtalanság. Vajon ott találom még a mérnököket a laborban? Vajon megint kihajítanak? Vagy a változatosság kedvéért kidobhatom én őket? Megacélozott elhatározásra jutok. Nem hagyom magam. Ma ők fognak távozni.

Arra viszont a legkevésbé sem számítottam, ami a laborban fogad aznap reggel. Nemcsak a mérnököket találtam ott, hanem Bent is. Alex meztelenül fekszik a laborpadlón – és igen, válasz a kérdésemre mindennel rendelkezik, amire egy férfinek csak szüksége lehet, de ezt a gondolatot azonnal elnyomja a szörnyű felismerés, hogy mi történt a laborban nem sokkal az előtt, hogy én beléptem. Ben Alex fölött áll, és épp gyűrött ingét tűri vissza hasonlóan megviselt állapotú nadrágjába. Észre sem vettem, hogy kiesett a kezemből a papírzacskó, amiben a muffinok voltak.

Az első tudatos gondolatom az volt, hogy sarkon fordulok, és kirohanok a laborból, és soha többet nem jövök vissza. És abban a pillanatban tekintetem találkozik Alexével. Kétségbeesetten és összetörve néz fel rám, és abban a pillanatban tudom, hogy nem tudnék hátat fordítani neki. Szinte fájdalmas a belém nyilalló felismerés. Nem tartom androidnak. Számomra éppen annyira ember, mint bárki más, akit ismerek.

– Mi a franc ez? – Bukik ki belőlem, és olyan fenyegető a hangom, hogy fel sem ismertem. És mikor Ben rám vigyorog azzal a tenyérbemászó vigyorával alig leküzdhető késztetést érzek, hogy eltörjem az orrát.

– Pontosan az, aminek látszik, Jackie – kacsint rám –, csak betörjük a szörnyeteget. Megtanítjuk neki, hogy hol a helye.

– Magasságos egek… – érzem, hogy elönti a vörös köd az agyam, de csak annyit tudok kipréselni összezáródó torkomon. – Szörnyeteget?

– Pontosan – Ben visszataszító vigyora semmit sem fakul –, acél és szövet szörnyetegek. Nem érted, Jakie? Istenek vagyunk! Megalkottuk őket, és most uralkodunk fölöttük. És ez még csak nem is igazi uralom, mert ezek a fém-szörnyűségek még csak nem is érzik.

Pillantásom megint Alexre siklik, és nem értem, Ben hogy lehet ennyire vak. Hogy nem látja, hogy nem érti a fájdalmat, amit okoz? Alex nem véletlenül szenvedett a kezdetektől fogva. Nincs psziché, ami ezt sérülés nélkül bírná, legyen az emberi vagy mesterséges. És én akkor értettem meg, Ben sosem volt a barátom, sosem volt még csak ember sem.

– Édes Jézusom. Te nem vagy isten – sziszegem neki, megint Alexre nézve –, nem ők a szörnyetegek, Ben. Hanem te és a hozzád hasonlók.

– Miről beszélsz? – mosolya fakul egy kicsit, de nem tűnik el arról az utálatos képéről.

– Hogy miről beszélek? – képtelen vagyok kimondani, ezért csak körbeintek úgy általában a laboron. De Ben értette, mint mindig. Hogy ne értette volna? Legalább esze volt, ha már szíve nem.

– Nem történt semmi bűncselekmény, Jackie. Ezek tárgyak. Az emberek fizetnek értük, és használják őket. És ha tönkremennek, vagy kijön egy újabb modell, akkor lecserélik a roncsot.

– Nincs igazad – rázom meg a fejem, mert másra nem vagyok képes –, egy utolsó senkiházi erőszaktevő vagy. Ha Alex ember lenne, nincs az a bíróság, amelyik ne ítélne el.

– Kimondtad a varázsszót – egészen közel lép hozzám, hogy megveregesse a vállam, én pedig legszívesebben lehányám –, ha ember lenne. Nincs semmivel több joga, mint egy okos kenyérpirítónak. De szerencsére te itt vagy, és majd megjavítod.

– Takarodj – szűröm a fogaim között, ha még egy percig el kell viselnem a közelségét vér fog folyni –, és ne kerülj a szemem elé, amíg itt vagyok.

– Azt ne felejtsd el, hogy még a mindig a főnököd vagyok, Jackie – megindul a lift felé –, addig dolgozol itt, amíg úgy látom jónak.

Ezer sértést és fenyegetést tudnék a fejéhez vágni, de az a töredék józanság, ami még bennem megmaradt, visszatart. Annyira még nem sodortak el az indulatok, hogy ne tudatosuljon bennem, hogy ha itt és most kidobatom magam az épületből, Lucas sem fog tudni újra bejuttatni. És akkor pedig minden esélyem szertefoszlik, hogy valaha kimentsem Alexet ebből a pokolból.

Csak szavaszegetten meredek Benre, és ha a tekintet ölni tudna, ezer kínhalállal múlna ki a lábaim előtt. Ő pedig természetesen magához tökéletesen híven nem érzékel semmit ebből. Csak diadalmasan villant rám egy elégedett mosolyt, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni, majd végre elhordja magát a laborból. És szerencsére a mérnökök is mind követik. Én pedig remegő lábakon odalépek Alex mellé. Ennyi erővel olvadó kocsonyán is próbálhatnék járni. Térdre estek mellette, nem bírom tovább.

Segítek neki felkelni a földről, és szorosan magamhoz szorítom. Most nem tiltakozik az érintésem vagy a közelségem ellen, de nem néz a szemembe, a tekintetéből eltűnt a fény és a huncut csillogás, ami az utóbbi napokban költözött bele. Éppen annyira tűnik most üresnek és megtörtnek, mint a legelső nap. Először észre sem veszem, hogy miközben ő az arcát a nyakamba fúrta, nekem potyognak a könnyeim arra a csodálatos színű vörös-szőke hajára. Úgy zokogok, hogy a végén levegőt is alig kapok.

– Úgy sajnálom, Alex – nyögöm a hajába –, hogy lehetettem ennyire vak és hülye? Hogy nem jöttem rá…?

Megrázza a fejét. Remeg a karjaim közt. Egy android, aki állítólag képtelen az érzésekre, az összeomlás szélén reszket belém kapaszkodva.

– Nem tudhattad – az ő hangja is épp annyira elgyötört, mint az enyém –, nem tudtam elmondani. És… jobb is… Jack… borzasztó érzés volt, hogy láttad… Meg akartam halni… de nem tudom, hogyan kell…

Még szorosabban húzom magamhoz, miközben a tarkóját simogatom.

– Hála istennek, hogy nem tudod. Remélem, sosem fogsz rájönni – súgom a hajára, miközben könnyektől maszatos ajkaimmal forró csókokkal borítom el a homlokát.

Ennél többet nem engedett. Azt mondta, nem hagyja, hogy a mocsok róla átragadjon rám… Ben, te utolsó… csak egyszer nyíljon rá módom, és örökre letörlöm azt az undorító vigyort a képedről…

Végjáték

Lucas nem tudott elég gyorsan megérkezni. De amikor kilépett a liftből rá sem kellett néznem, hogy tudjam, mindennek fültanúja volt, ami a laborban történt. Ennek tükrében az sem lepett meg, hogy pont azután érkezett meg, hogy annyira rendbeszedtem Alexet, amennyire csak lehetett. Óvatosan mostam le a testét, és a kék-zöld zúzódásait látva ismét éreztem azt a mindennél erősebb vágyat, hogy addig szorítsam Ben nyakát, amíg pontosan ilyen színű nem lesz a feje.

Alex végig szótlan volt, teljesen magába zuhanva ült, semmire sem reagált, akármint csináltam is. Én pedig vele szemben térdelve, a kezét szorongatva próbáltam meggyőzni, hogy minden rendben lesz. És tökéletesen le tudtam olvasni a testtartásából, félig leeresztett pillái mögé bújt szeme rezdüléseiből, hogy nem hitt nekem. Tökéletesen értettem. Fordított helyzetben én sem hittem volna magamnak.

Amikor Lucas végre belépett, Alex összerezzent, és kissé erősebben szorította az ujjaimat, de semmi más jelét nem adta, törődne a jövevénnyel. Mikor Lucas odalépett mellém, felnéztem rá egy pillanatra, majd visszafordultam Alexhez. Ha eddig voltak is kétségeim, azzal kapcsolatban, amire készültünk, ebben a szent pillanatban foszlott szerte szét az összes.

Remegő ujjaimmal kissé úgy billentettem Alex fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Teljes elszántsággal mutattam be neki Lucast.

– Alex, ő itt Lucas, egy nagyon kedves barátom. Azért jött, hogy segítsen. Kiviszünk innen.

– Hogyan? – gyűlöltem, hogy leplezni sem próbálja a kétkedést a hangjában.

– Hát először is kiütjük a gátjaidat – lépett egy lépést közelebb Lucas –, ehhez be kell lépnem a fejedbe. Végig tudni fogod, hogy én vagyok, csak ne lökj ki, és akkor gyorsan túl leszünk minden kellemetlenségen.

Alex bizalmatlanul méregette Lucast, majd hozzám fordult, én pedig késlekedés nélkül igyekeztem eloszlatni a kétségeit.

– Lucas a legjobb barátom. Az életemet is rábíznám. Ő az egyetlen, aki segíteni tud. Bízz bennem, semmi olyat nem tennék, ami ártana neked.

A szavaim hallatán megjelent egy nagyon halovány mosolyka az szája szélén. Az árnyéka volt csak minden korábbinak, amiket valaha dobott felém, de már ezt megkönnyebbülés volt látni.

– Csináljuk akkor – jelentette ki, és határozottan Lucas felé fordult megadva neki az engedélyt.

Lucas még közelebb lépett, és a szeme megint olyan vadul kezdett járni, mint mindig, mikor épp betört valahova.

– Az labor zárt intranetjére vagy kötve – mondta neki Lucas –, belépek, és feloldom a gátjaiadat, aztán átállítom a hozzáféréseidet, mielőtt lekötlek a hálózatról. Egyelőre Jacket teszem meg adminnak, ha az jó.

– Tökéletes.

Lucas bólintott, majd egyetlen további felesleges szó nélkül munkához látott. Nem telelt bele talán egy negyed órába sem, és már kész is volt.

– Menjünk. Ne töltsünk itt több időt, a feltétlenül szükségesnél. Alex, vedd fel ezeket – a hátizsákjából egy olyan egyenruhát vett elő, amit ő is viselt.

Alex nem késlekedett, lerúgta magáról a szürke kezeslábast, és szinte beleugrott az új ruhákba. Miután végzett, közelebb léptem hozzá, és egy baseball sapkát tettem e fejére, alaposan a szemébe húztam, hogy nehezebben legyen felismerhető az arca.

– Most már mehetünk.

Lucas bólintott, és megindult, hogy kivezessen minket az épületből. Olyan határozottsággal vitt minket a legfélreesőbb folyosókon, elkerülve minden kamerát és bárkit, aki észrevehetett volna minket, mintha nem én dolgoznék itt lassan tizenöt éve. Meg sem álltunk a mélygarázsig, annak is a legfélreesőbb pontjáig. Itt parkolt teljesen átlagos SUV-ja, amire minden kétséget kizárólag lopott rendszámot tett.

– Lucas, mibe fog neked ez kerülni? – kérdeztem nyugtalankodva, ahogy kifelé hajtottunk a mélygarázsból.

– Oh, majdnem semmibe – legyintett, miközben kifordult a napfényben úszó utcára. Közben vetettem egy aggódó pillantást Alexre, aki hatalmasra tágult szemekkel, rettegő tekintettel feküdt a hátsó ülésen, hogy biztosan ne láthassák a kamerák. Visszafordultam Lucas felé, ő pedig rám kacsintott. – Csak fel kell áldoznom egy alteregómat. Azok után, hogy mindent letörölt Alexről, amit csak a szervereiken tároltak róla, halottnak kell maradnia. És valószínüleg minden kiskapumat elbukom az alteregóval együtt. Szóval soha többet nem tudok majd bejutni az intézetbe. De rá se ránts, úgysem terveztem visszajönni még egyszer.

– Sajnálom – sóhajtottam.

– Ne légy hülye – nevetett fel –, ez semmi érted meg Alexért.

– Örökké hálás leszek neked, Lucas.

– Az a minimum – kacsintott rám.

Ezután nem nagyon beszéltük. Csak ültünk a kényelmes csendben, és órákon át autóztunk elhagyatott, ki tudja mióta nem használt utakon. Alig találkoztunk forgalommal. Lucas mindig is tudta, hova és hogyan kell elrejtőzni. És minden menedéke erőd volt a szó szoros értelmében. Egyikbe sem jutott be senki, akit ő nem hívott meg, és nem engedett be.

Amikor órákkal később megálltunk a rozogának tűnő tanyasi ház felhajtóján, az autóból kiszállva, elgémberedett tagjaimat nyújtózatva alig hittem el, hogy eljutottunk idáig. Kevés helyet találtam annyira hívogatónak és otthonosnak, mint ezt az álruhás óvóhelyet.

Mikor Lucas kinyitotta a bejárati ajtót, a kislánya, Mary szinte a karjaiba repült. Mögötte Paddy állt, az android, akinek azok után a borzalmak után segítettem továbblépni. Paddy semmit nem változott, ugyanannak a hatalmas termetű, szakállas díjbirkózónak nézett ki, mint mindig. Lucastól tudtam, hogy több módosítást is csinált rajta, elsők közt például azt, hogy eltűntette róla a jelöléseket, amik tudatták a világgal, hogy ő is “csak” egy android. Most először vettem igazán szemügyre, és arra kellett jutnom, hogy Paddy is épp annyira tűnt élőnek, mint Alex.

– Nézd, apa, megjöttek – ragadta meg a kezét Mary, és rántotta ki a verandára.

Én pedig csak mosolyogni tudtam azon, hogy Mary hiába volt lassan tizenkét éves, még mindig apának szólította Paddyt, éppen ahogy Lucast is. Aki egyébként egyáltalán nem igyekezett változtatni ezen. Sőt kifejezetten elégedettnek és boldognak tűnt. Nekem pedig az állam is leesett a csodálkozástól. Ismét megkérdezem magamtól, hogy lehettem ennyire vak? Lucas odalépett Paddy mellé, és alaposan megcsókolta, a másik pedig úgy húzta magához, mintha az élete függene tőle. Nem lehetett nem észrevenni a szerelmet köztük. Miután Lucas kifogyott a szuszból, arcán kaján vigyorral fordult vissza felénk.

– Látod, nem ti vagytok az egyetlenek – és én alig hittem a szememnek. – Olyanoknak építettük őket, hogy tanuljanak tőlünk, hogy olyanok legyenek, mint mi. És éppen olyanok is lettek. Miért érdemelnének akkor kevesebbet? Miért ne szerethetnénk őket viszont? Nem értem azokat, akik nem értik.

Igaza volt, mint mindig. Én sem értettem őket. De azt a nyelvet, amit Lucas beszélt, azt mindig tökéletesen.

Tizenkilencedik nap – Szabad élet

Ezer és egy dologról akartam beszélni Alexszel, de annyira kimerített ez a két nap, hogy szinte arccal zuhantam be az ágyba, a szobában, amit Lucas a rendelkezésünkre bocsátott. Annyi erőm maradt csak, hogy Alex tudtára adjam, szeretném, ha mellettem aludna. És mivel végre nem voltak gátjai, el tudta mondani, hogy az élő szövetei miatt neki is szüksége van alvásra, de közel sem annyira, mint az embereknek. De azért félszegen kijelentette, hogy szívesen fekszik mellettem, amíg én kialszom magam. Természetesen másra sem vágytam.

És a másnap végre elhozta Alex teljesen új életét. Megreggeliztünk Lucassal és a családjával – mivel nem hoztunk Alex gusztustalan turmixából semennyit, kénytelen volt azt enni, mint mi. De azért igyekeztünk a legjobb tudásunk szerint a lehető legkiegyensúlyozottabban összeállítani az ételeit. Ő pedig mindent teljes lelkesedéssel próbált ki, ő volt a legboldogabb, hogy végre nem kell azt a visszataszító szutykot innia.

Reggeli után, elvonultunk, és beszélgetni kezdtünk. És olyan megkönnyebbülés volt, hogy végre soha többet nem kell azt hallanom, hogy azon a monoton hangon elutasítja a válaszadást. Ahogy lassan a bántalmazásokra terelődött a szó, Alex kissé megint bizonytalanabb lett, és szemlesütve, szinte suttogva mondta:

– Mindent el kellett mondanom nekik, tudod? Hogy miről beszélünk. Tudtak a becsempészett ételekről is… semmit sem tudtam titokban tartani előlük. Ben azért ette meg a hamburgert, tudni akarta, hogy hogy reagálsz majd. Annyira sajnálom Jack… úgy szerettem volna megtartani ezeket a titkokat… ennek csak a miénknek kellett volna lennie…

Amiket mondott, eszembe juttatta az első napokat. És valami miatt szöget is ütött a fejemben. Miért akarta volna Ben tudni, hogy hogy reagálok? Mit várt? Éppen úgy reagáltam, mint bárki, akinek elveszik az ételét. Vagy azzal lehet ez összefüggésben, amilyen céllal Alex készült? Fogalmam sincs, hogy milyen ördög bújt belém, de tudni akartam. Nem is gondolkoztam, és a kérdés, már kint is volt a számon.

– Alex, milyen céllal készültél?

Egészen addig a pillanatig fogalmam sem volt róla, hogy Alex képes elsápadni, de akkor olyan fehérbe fordult a bőre, mint egy halotté. Az alsó ajka remegni kezdett, akkor azonnal le sem esett, hogy azért, mert én voltam az admin. Amíg korábban nem tudott válaszolni, arra most mindre válaszolnia kellett.

– Ne… – nyögte, de alul maradt Lucas beállításaival szemben. – Kémnek szántak… vagyis a szériámat. Velem Ben azt akarta letesztelni, hogy mennyire tudok mások bizalmába férkőzni. Azt mondta, te vagy a legelzárkózóbb ember, akit valaha ismert. Az volt a feladatom, hogy… ahogy ő mondta, téged feltörjelek…

Alex minden egyes szava tőrszúrás volt a szívembe. Ben árulása bár nem ért váratlanul az előző nap türkében, mégis rettenetesen fájt. De Alexé? Az egyenesen égetett és mart. Kicsúszott a kezem az ujjai szorításából. Később sem tudtam felidézni, hogy mikor álltam fel mellőle, de a következő pillanatban már a szobaajtó mellől néztem vissza rá.

– Jack… kérlek… én nem akartam… Elmondtam nekik mindent, mert erre utasítottak… De minden percem, amit veled töltöttem, őszinte volt. Semmit sem azért csináltam, hogy Bennek engedelmeskedjek… hanem azért, mert jó veled lenni… Csak veled akarok lenni… Jack, kérlek… bocsáss meg…

Nem is értem, miért ráztam meg a fejem. Miért nem futottam vissza hozzá, és zártam a karjaimba, mint akkor ott… mint tegnap a laborban. Miben volt más ez a helyzet, mint az tegnap? Ugyanúgy bántották, ugyanúgy gyötrelem volt számára ez az egész… De abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Ki kellett mennem ebből a szűk szobából, mielőtt a dühöm valami olyat mondat velem, amit nagyon megbánok később.

Kirontottam a szobából, be a folyosó végi fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Nekivetettem a hátam, és lecsúsztam a padlóra. A mellkasom úgy szúrt, hogy attól tartottam, összeszakad. Ben az a kigyó, az a szörnyeteg… Mi értelme volt ennek az egésznek? Már ekkor tudtam, hogy nem vagyok dühös Alexre. Hogy is lehetnék? Bent gyűlöltem teljes szívemből, Alexet pedig éppen ekkora hévvel mindennél jobban szerettem.

Magamra voltam elmondhatatlanul dühös. Hogy soha egy percig meg sem fordult a fejemben, hogy micsoda manipulatív féreg az, akit a barátomnak hittem. Lucas a maga módján mindig próbált figyelmeztetni és megvédeni önmagamtól, de én mindenre vak voltam és süket. És most tessék, összetörtem, holott csak azt kaptam, amit a saját érdektelenségem miatt megérdemeltem.

Hallottam a lépéseket az ajtó túloldaláról. Felismertem Lucast, és Alexet is. Felnéztem a kilincsre. “Mindjárt kimegyek” mondtam magamnak “csak még gyűlölöm magam a saját ostobaságom miatt pár percig”. Ekkor csapta meg a fülem a beszélgetés.
– Alex, mi történt?
Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy Lucas azzal az aggodalmas tekintettel néz fel rá, amivel rám is mindig szokott.

– Gyűlöl engem – felelte remegő hangon Alex –, tudja… el kellett neki mondanom.

– Francba – arcon csapott a felismerés, Lucas is tudta. Hogy ne tudta volna, mikor széltében hosszában bejárta Alex tudatát, mikor kiszabadította? Tudta mekkora szörnyeteg Ben. Vagyis… szerintem ő mindig is tudta, most csak megerősítést nyert. És nem mondta el nekem, mert jobbnak látta magában tartani, hiszen ismert, tudta, hogy pontosan úgy összetörnék a szavai súlya alatt, ahogy most Alex vallomásától. Kétségem sem volt afelől, abban bízott, több eszem van annál, hogy erre rákérdezzek.

– Lucas – a szívem szakadt meg azt a kétségbeesést hallva Alex hangjában –, mi lesz, ha mindez hiába volt? Nem bírok egy napot sem nélküle.

– Hagyd most békén – Lucas nyugodt volt, mint mindig –, csak hülye szegény. És egy kis idő kell neki, hogy ezt belássa.

Már be is láttam. Már akkor, mikor bezárkóztam ide. Tudtam, hogy nem az ő hibája volt. Semmi sem Alex hibája. Hogy okolhatnám bármiért, amit Ben tett vele? Lucasnak igaza van, csak egy pár percre van szükségem, hogy összeszedjem magam, és a gondolataimat.

– És ha nem? Mi lesz akkor velem?

– Semmi. Erős vagy, akkor megtanulsz nélküle létezni, én meg helyetted is szétrúgom a seggét. De nyugi, erre sosem fog sor kerülni. Egyikre sem.

– Nem akarok nélküle létezni. Lucas… láttam a programomban az inaktiváló kapcsolót… de nem érem el… te tiltottad le?

– Igen. Az a seggfej Ben tervezte beléd, biztos azért, hogy kikapcsoljon, ha úgy ítélte, hogy már eléggé Jack fejébe másztál. Szerintem már tegnap erre készült, de szerencsére elég gyorsak voltunk.

– Kapcsold vissza… kérlek…

Erre már felkaptam a fejem. Lucas nem…

– Eszemben sincs – pont az a válasz, amire számítottam –, nem csinálok semmi ilyet. Nem adok okot Jacknek, hogy kinyírjon, ha te valami hülyeség mellett döntesz.

Nem bírtam tovább hallgatni. Nem hagyhattam Alexet tovább szenvedni, nem gyötörték már mások eleget? Rendbe kell hoznom, amit elrontottam. Meg kellett tennem mindent, amit addig nem tettem meg. Felrántottam a fürdőszoba ajtót, és szinte kiestem rajta.

– Töröld ki belőle azt a szart, Lucas! – Lucas rám vigyorgott, majd vetett egy “látod, én előre megmondtam” pillantást Alexre. Én is felé fordultam, kezembe fogtam az ő két kezét, és a többi mondandómat félreérthetetlenül neki címeztem. – Nincs könnyű kiugrás a problémákból, Alex. Bármi jöjjön is ezután, azt együtt oldjuk meg. Lucas megtesz téged adminnak, mert nálad kell lennie az irányításnak az életed felett.

– És kész is – jelentette ki ő.

– Remek. És most zárd le úgy, hogy soha többet senki ne férhessen hozzá.

Lucas bólintott, és tudtam, hogy mindenben úgy járt el, ahogy kértem.

– Akkor én most megyek, és tönkreteszem Ben életét, csak a miheztartást végett. Ti meg végre csókoljátok meg egymást – ezzel magunkra hagyott minket.

Közelebb léptem Alexhez, ő pedig hagyta, hogy a két karomba vonjam, pár pillanatig álltunk ott a folyosón egymást ölelve. Aztán kezembe fogtam nedves arcát, amin még mindig csorogtak a könnyek. Kitöröltem a fényes cseppeket a szeméből, gyengéden megcsókoltam, és ő teljesen átadta magát a csóknak.

– Nem tudtam, hogy megtanítottak sírni – súgtam, ahogy arcom az ő könnytől maszatos arcának támasztottam.

– Nem ők, Jack – felelte, ismét felém fordult, és csókok közt súgta a szavakat az ajkaimra –, nem ők, hanem te. Tegnap, tőled tanultam, hogyan lehet kiengedni a fájdalmat. Te tanítottad meg, ahogy minden egyebet is, amit érzek.

– Szeretlek, Alex – tört fel belőlem önkéntelenül, és kontrollálatlanul.

– Én is szeretlek, Jack. Azóta az első csoki óta.

Felnevettem, mert ha nem teszem, én is sírva fakadok.


Jack és Alex története egyelőre ennyi, de ha érdekelnek az előzmények, illetve az, hogy Lucas hogyan lett Jack legjobb barátja, itt el tudod olvasni.

Jegyzetek
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Brett Jordan)
  • Egyéb képek forrása sorrendben: unsplash.com (Oleksii S, Nikola Jovanovic, Sincerely Media, Annie Spratt, Dan Smedley)

3 Comments

  1. Nagyon tetszett ez a történet, bár “csak” két részből állt, de ezalatt is közel kerültem a szereplőkhöz és izgultam értük. 🙂 Csak most találtam rád egy blogos csoportból, szóvaal nem tudom mióta írsz, de nagyon élvezhetően és jól fogalmazol, máskor is benézek a blogra 🙂

    Kedvelik 1 személy

    1. Köszönöm, hogy elolvastad, és hogy szeretted, Tervezek még egy előzmény történetet Lucasról és Paddyről, amiből majd az is kiderül, hogy hogy ismerkedtek meg Jackkel.
      Írni egyébként nagyon régóta írok, de a blogot “csak” valamivel több, mint egy éve vezetem. Ha ez a történet tetszett, olvasd el az Everlight-ot is, az is sci-fiszerúség. 🙂

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s