Ki a szörnyeteg? – I.

Megbízás

– Ne csináld, Jack. A legjobb pszichológusom vagy – Ben elszántan követett az üres folyosón, és mindent megtett, hogy előttem érjen az ajtóhoz, ami kivezetett a szárnyból. Egyértelműen meg akarta akadályozni, hogy leolvassam a kártyámat, és kilépjek aznap éjjelre. Mellesleg hajnali kettő volt.

– Nézd, Ben – még csak arra sem méltattam, hogy lassítsak –, nem érdekel. Legalább száz túlórám van erre a hónapra. És még csak huszadika van – lenéztem az órámra –, ja nem, bocs, huszonegy. És a szülinapom. És még mindig itt vagyok, ahelyett, hogy egy bárban épp leinnám magam, hogy felszedjen valaki.

– Sosem iszol alkoholt. És soha senkit nem engedsz olyan közel magadhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejében, hogy felszed. Ki kell segítened, öreg. Ha igent mondasz, minden más feladatot leveszek rólad.

– Miért nem zaklatod Agnest? Ő is ért a felsőkategóriás androidokhoz.

– Mert vele nem homokoztam együtt. Jackie, igent kell mondanod, a legjobb cimbim vagy.

– Te meg a főnököm. És én most épp a főnökömnek mondok nemet. A héten már rendbe szedtem egy A+ kategóriás androidot. Tudtad egyébként, hogy verbálisan zaklatták a mérnökeid? Ha nem, akkor megsúgom, egy lépésre volt attól, hogy feladjon egy instabilitás miatti inaktiválási kérést. Egyébként szívesen. És nem, most egy kicsit elegem van a gépek sirámaiból.

Ben valahogy csak elém került, és hátát az ajtó melletti falnak vetve eltakarta a kártyaolvasót. Türelmetlenül meredtem a főnökömre – igen mostanában egyre kevésbé éreztem annak a gyerekkori barátnak, aki régebben volt -, majd tettem egy mozdulatot a kezemmel, mintha valami idegesítően döngicsélő bogarat próbálnék elhessegetni.

Ben nem vette a lapot. Helyette a szemembe nézett, én pedig tudtam, hogy most készül előhúzni az ütőkártyáját. Vettem egy nagy levegőt, és megerősítettem magam. Nem fog tudni olyat mondani, amivel rávesz, hogy akárcsak fontolóra vegyem ezt a munkát. Nem, tényleg elegem van. Csinálja meg Agnes. Vagy akárki. A változatosság kedvéért Ben is megpróbálkozhatna. A híres Benjamin Buttler, akit a világ legnagyobb mesterséges agyi- és tudatháló mérnökeként tartottak számon. Ideje lenne, hogy az én eredményeim mellett valami sajátot is felmutasson.

– Jackie, kérlek. Ez egy prototípus. Kézzel rakták össze, még jóváhagyott gyártósor nincs rá az egész Egyesült Világon.

– Wow, és ti máris hazavágtátok. Ez még tőled is új rekord, Ben.

Hiába engedtem a hangomba annyi iróniát furakodni, amennyit csak tudtam, be kell ismernem, hogy ez felkeltette az érdeklődésem. Egy prototípus mindennemű véglegesítés nélkül, és már pszichológusra szorul? Milyen trauma érhette a kézi folyamat alatt? Vagy Ben és a csapata elszúrt valamit, és valami tervezési hibából kifolyólag instabil? Be kell vallanom ebben van kihívás. Ha trauma, és újra kell építeni a tudatot, akkor azért. Ha tervezési hiba, és meg kell hoznom a döntést a létjogosultságáról, akkor azért. Rajongok az izgalmas feladatokért.

Ben az arcomat látva, már tudta, hogy ennyivel megvett. Előhúzta telefonját a külön rászabott öltöny nadrágja zsebéből, pötyögött valamit a kijelzőn, majd átpattintotta nekem a file-okat, a vibrálás a zsebemben azonnal jelezte, hogy az adatcsomag megérkezett.

– Ebben minden benne van, amire eddig jutottunk vele. Reggel kilenckor kezdesz a 19B laborban.

Épp felháborodottan szóvá akartam tenni, hogy a fenéket, elmúlt hajnali kettő, még haza sem értem, ráadásul szülinapom van, hogy van képe elvárni, hogy ilyen eretnek módon korai időpontban kezdjek el dolgozni egy prototípuson? Aztán a gondolataimat azonnal elterelte az, amint tudatosult bennem, hogy mit mondott. 19B labor. Az semmilyen kifüggesztett alaprajzon vagy menekülési útvonalon sem volt rajta – hivatalosan nem is létezett. Én is csak onnan tudtam róla, hogy mikor még tényleg a barátomnak éreztem, egy partin – amin csak én maradtam józan -, kiszedtem belőle.

– Nekem nincs belépési engedélyem a 19B-be.

– Reggel kilenctől lesz. És nincs semmi más futó ügyed.

– Várjunk, akkor ez most teljes munkaidő?

– Nem, ez az életed, amíg nincs végeredmény. És kösz, haver. Jövök neked eggyel.

Ezzel ellépett a panel elől, és otthagyott az ajtóban állva. Mondtam már, hogy egyre inkább utáltam a képét?

Első nap

Ben tényleg mindent elintézett, ahogy mondta. Minden nem létező ajtó, ami a 19B-be vezetett fennakadás nélkül nyílt ki előttem, ahogy egyik folyosóról haladtam a másikra. Amikor beszálltam a liftbe, ami egyenesen a laborba visz, előhúztam a zsebemből a telefonom, és még egyszer átolvastam az aktát, amit Ben küldött még hajnalban.

Hát, tényleg szánalmasan kevés információ volt benne. Az androidról szinte minden adatot titkosítottak, annyira új volt még. ALEX-0119B. Az Alex egy mozaikszó volt, amit a modell és típus megnevezésekből raktak össze. Minden prototípus esetében így jártak el, nem volt ebben semmi furcsa. Viszont az azonnal szemet szúrt, hogy a szavak, amikből az ideiglenes név összeállt, nem jelentettek semmit.

Mi okuk lenne ilyen mértékű titkolózásra? Arról nem is beszélve, hogy a szakembernek nem kis segítséget nyújtott, ha legalább annyit tudtak, hogy milyen célra készült az android. De itt még ez sem. Annyi derült csak ki, hogy tényleg a legelső a sorban, és hogy melyik laborban született. Ezen kívül a mentális állapotát tartalmazták még a file-ok, miszerint az android magába fordul, és alig reagál külső ingerre. Szinte katatón. Ez persze sikerült jó hosszan és hangzatosan megfogalmazniuk.

És ennyi. Meg egy fotó, amit még mellékeltek Alexről. És magasságos teremtő! Nem tudom, kinek a keze munkáját dicséri, de csodálatos teljesítmény volt. Vörös-szőke haj, sápatag bőr, szürke szemek, és… szeplők! El sem hiszem, hogy valaki vette a fáradtságot, hogy szeplőket tervezzen egy androidra! Minek? De azt el kell ismernem, hogy öröm volt ránézni. Ezer hála a teljes alakos, meztelen fotóért.

Magas, legalább 190 centis atléta alkat, olyan kidolgozott izmokkal, ami már önmagában is a bűn határát súrolta. Összefoglalva, Alex egy igen vonzó és megnyerő, harmincas évei közepén járó férfinak tűnt. Élőnek. Nem majdnem, nem szinte, teljesen élőnek. Nem volt jelölés a nyakán, vagy a homlokán, ami egyértelműen jelezte volna, hogy mi. Ha nem tudtam volna róla, hogy android, biztosan nem vonom kétségbe, hogy hús-vér ember.

Éppen ezért kifejezetten furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Milyen célra tervezték? Szexuális szolgáltatásokra? Kézenfekvő válasznak tűnt. Egyébként ha lennének testi vágyaim, biztos, hogy én magam is sorban állnék egy ilyen mesterműért. Mert azt minden érdektelenségem ellenére is el kellett ismernem, hogy erre a prototípusra már csak ránézni is jó volt.

Nem tudtam volna megmondani, hogy munkába tartva hány alkalommal vettem elő a telefonomat, csakhogy Alex jellegzetes vonásait nézhessem még egy kicsit. Persze tudtam miért vonz ennyire. Ben – a zseni – egyértelműen azért tervezte így, hogy vonzó legyen. És mivel az utóbbi időben kezdtem jobban kiismerni az állítólagos barátomat, az sem lepett volna meg, ha ezt az egészet azért alakította volna így, hogy valaki olyanon tesztelje le az új androidot, akit semmi nem szokott megérinteni.

Ez lennék én. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor éreztem vonzalmat bárki iránt. És erre most tessék. Egy android, akivel még egy szót sem váltottam, és már most nem találok nyugtot tőle. Visszacsúsztattam a telefonom a zsebembe, vettem egy nagy levegőt, és beléptem a 19B-be.

A tágas térbe lépve Ben fogadott. Őszintén megvallva nem is számítottam másra. Körbevezetett a laborban, amire egyáltalán nem voltam rászorulva, hiszen a 19B pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik az intézetben. És még azt sem mondhatom, hogy a felszereltségétől fenékre csücsültem volna, ugyanis semmi több nem volt benne, mint a többi laborban. Azt hiszem, ebből a szempontból kissé csalódás volt.

Aztán megláttam. Alexet. És még a lélegzetem is elakadt. A labor pihenő sarkában elhelyezett kis asztal mellett ült, és egy bögrét szorongatott. Ugyanolyan szürke kezeslábast viselt, mint bármelyik labor dolgozó, és ahogy kisöpört a homlokából egy fényes szőkés-vörös tincset, még az agyműködésem is leállt. Mi a franc van velem? Ez csak egy robot! Fém, kerámia, huzalok, mesterségesen növesztett bőr és szövetek… Én meg szinte nyáladzani kezdek, mint egy tini a kedvenc szappanoperáján…

Gondolatban megráztam magam, és még egy kijózanító pofont sem felejtettem el adni magamnak. Az hiányzik még, hogy Ben észrevegyen rajtam bármit, aztán életem végéig ezt hallgassam. Vagy az ő élete végéig, mert egészen biztosan megfojtanám rövid időn belül.

Ismét visszafordítottam pillantásom Alex felé, és úgy tettem, mintha behatóan tanulmányoznám. Végülis azt tettem, csak épp azon merengtem, hogy milyen kidolgozott mélységeket és domborulatokat találnék a kezeslábas alatt, ha lehúznám a cipzárt, és lefejteném róla azt a ronda szövetet. Minta nem láttam volna a fotót róla. És emiatt is, meg azért is mivel Ben tervezte, tudtam, hogy kifogástalan remekmű az android a ruha alatt is. Sőt meg voltam győződve, hogy a fotó még csak megközelítőleg sem adja vissza a valóságot.

Oké, ki kell vernem a fejemből Alex meztelen képét, és minden vele kapcsolatos ábrándomat, különben képtelen leszek érdemi munkát végezni. Ebben azért sokat segített az, hogy Alex nem vett rólunk tudomást. Senkiről sem a teremben. Ahogy ott ült, bögrével a kezében, amit kimért mozdulatokkal emelt újra és újra az ajkaihoz – te jóságos egek, biztos, hogy ezt éppen most kell látnom? –, pontosan úgy festett, mint bármelyik másik laborban dolgozó, aki tart pár perc kávészünetet. Egy végtelenül frusztrált dolgozó, akinek épp mindennel baja van. A feszültség szinte vibrált az android minden tagjáról. Valamit komolyan eltolt vele kapcsolatban ez a mérnöki és tudós csapat.

– Az ALEX-0119B prototípus valódi, emberi szövetekkel készült – magyarázta Ben, ahogy észrevette, hogy milyen érdeklődve figyelem az androidot –, éppen ezért tápanyagokra van szüksége, hogy a szövetei állapotát megőrizze. Naponta háromszor kap egy speciális keveréket, amiben kiegyensúlyozottan minden benne van, amire szüksége van.

Fúj. Ez pont annyira hangzott undorítóan, mint amennyire gusztustalan lehetett. Nem is tudtam megállni, hogy szóvá ne tegyem.

– Miért nem adtok neki rendes ételt?

– Most csak viccelsz ugye? Ez csak egy robot. Amit kap, az meg csak üzemanyag. Nincs szüksége semmi többre.

Erre a kijelentésre az android megemelte a fejét, és óvatosan méregetett minket. Megdöbbentett, hogy milyen kifejező volt az arca, ahogy a szeme összeszűkült, és ajka grimaszolva lebiggyent. Ezek szerint legalább ő osztotta a véleményem. De amint észrevette, hogy nézem, az arca visszamerevedett a korábbi kifejezéstelenségbe. Ben láthatóan nem vett észre rajta semmi változást. Bár mit várok valakitől, aki egy darab vasként kezeli az összes teremtményét?

Alig vártam, hogy végre magunkra hagyjon minket, és munkához láthassak. Egy valami biztos, Alexben sokkal több van, mint ami első ránézésre tűnik. És bárcsak ne lennék ennyire elvarázsolva a megjelenésétől…

Második nap

Mivel tegnap megtanultam, hogy készítsem el a moslék turmixot Alexnek, mától az én feladatom naponta kétszer ellátni. És igen, nem tévedtem, ez a valami már por állapotban is undorító. Az sem segít rajta, hogy hozzákeverem a folyadékokat az előírt mennyiségben. Ha lehet még visszataszítóbb lesz tőle. A szaga meg egyenesen orrfacsaró.

Mégis minden alkalommal, mikor leteszem Alex elé, engedelmesen felveszi, és viszonylag gyorsan le is dönti. Amikor azt hiszi, hogy nem látom, mindig grimaszol hozzá. Viszont nem beszél. Akármit próbálok is, nem tudok belőle sem választ, sem reakciót kicsikarni.

Harmadik nap

Tudom, még csak harmadik napja dolgozom Alexszel, de a hajamat ki tudnám tépni. Semmi sikerélményem. Egy halvány mosolyt leszámítva, amit egy rettenetesen rossz viccem váltott ki belőle. De hé, legalább azt tudom, hogy Alex tudja értelmezni a humort. Ha másét nem is, hát az enyémet egészen biztosan.

Mondtam már, hogy rosszul vagyok ennek a turmixnak a szagától is?

Hetedik nap

Mostanra lett elegem belőle, hogy nem jutok egyről a kettőre Alexszel. Meglehetősen frusztráló, hogy én egész nap – néha jóval a nyolc órámon túl is – beszélek hozzá, ő meg legtöbbször csak üveges tekintettel mered valamerre, sokszor nem is rám néz. Ennyi erővel akár a falnak is beszélhetnék. Éppen ekkora hatásfokkal az is menne. Ha nem tudok felmutatni valamit záros határidőn belül – és nem, nem Ben kedvéért, hanem a saját egóm miatt -, akkor egészen biztosan eret vágok magamon.

Embert próbáló egész nap kettesben bezárva lenni az androiddal. Ben kiváló ötlete volt, hogy teljesen egyedül hagynak minket, míg Alexen dolgozom, a mérnökök csak azután jönnek be hozzá, hogy én kijelentkezek egy-egy nap végén.

Alex továbbra sem beszél, de tegnap mielőtt hazaindultam volna, észrevettem, hogy valahogy másképp néz rám. Egy pár pillanatig azt hittem, hogy meg fog szólalni, de mikor leolvastam a kártyámat, elfordult, és továbbra is néma maradt. Valamit tehát elértem nála. Ez adta az ötletet, hogy próbáljak irányítottabban áttörni a védelmén. És ma meg is teszem az első lépést ebbe az irányba.

Ahogy belépek a laborba köszönök neki, mint mindig. Ő nem reagál semmivel, de az arca mintha felderült volna. Nem hiszem, hogy tényleg ez lenne a helyzet, szerintem csak a saját sikertelenségem miatt látok bele dolgokat a sztoikusságába. Mindenesetre nem zavartatom magam, és egyenesen a pihenő sarokba megyek, hogy összerakjam neki a turmixot. Ma reggel egy kicsit máshogy. Tegnap fél éjszaka nem aludtam, csakhogy mindent helyesen módosítsak. Ben és mérnökei nem vehetnek észre változást az android ellátásában.

Nem mondom, hogy a turmix ez én módosított receptemmel kevésbé gusztustalan, mert nem az. De szemmel láthatóan másképp néz ki. Kiváncsi vagyok, mit szól majd hozzá. Szótlanul lépek oda az asztalhoz, és teszem le elé a bögrét, mint minden egyes rituálénknál. Figyelem, ahogy gyanakodva vizsgálja a bögre tartalmát, majd felkapja a fejét, és egyenesen a szemembe néz.

– Ez most másmilyen – mondja csodálkozva, és ti magasságos egek, még a térdem is elgyengül attól a hangtól. Mi a franc van velem? Arról nem is beszélve, hogy köpni nyelni nem tudok a döbbenettől. Mindenre inkább számítottam, mint hogy megszólal.

Össze kell szednem magam. A nadrág zsebembe nyúlok, és két Mars szeletet húzok elő. Mondtam már, hogy szeretem azokat az édességeket, amik több száz éves múltra nyúlnak vissza? Egészségesnek éppen nem azok, de nincs is jobb annál, mikor egy kimerítő nap közben az ember elárasztja a szervezetét indokolatlan mennyiségű cukorral. Ezért módosítottam Alex turmixát, mert valamivel kompenzálnom kell a cukorsokkot. Annál is inkább, mert fogalmam nincs, hogy reagál majd rá.

Az egyik csokiszeletet elé csúsztatom, majd a másikat kimért lassúsággal kibontom, miközben lehuppanok a székre vele szemben. Beleharapok, és kifejezetten “jól nevelten”, teli szájjal beszélni kezdek.

– Jól látod. Más. De garantálom, hogy semmivel sem kevésbe undorító. Én a helyedben a csokit hagynám a végére.

Megrándul a szája széle, mintha nem merne mosolyogni. Bizonytalan mozdulattal nyúl ki a Mars szeletért. És végig engem figyel, ahogy maga elé húzza.

– Ehetek én ilyet? – kérdezi óvatosan, nekem meg kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén a hangjától.

– Szerintem nem – vonom meg a vállam –, de kit érdekel, ha nem tudják meg? Az a moslék majd kiegészíti a desszertet. Egyél valami értelmeset is.

Felveszi a csokit, elolvassa az összetevőket.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez “értelmes” – irónikusan megnyomja az utolsó szót.

– Hé, nem kötelező megenni – nyújtom ki a kezem, hogy visszavegyem, el sem hiszem, hogy beszélünk. De amikor látom, hogy összerándul, és elhúzódik előlem, óvatosabban folytatom –, ha nem kéred, csinálok rendes turmixot.

– Hányok ettől a tumixtól – egy határozott rántással letépi a papírt a csokiról, és a felét a szájába tömi.

– Tudsz hányni? – kérdezem döbbenten, és fogalmam sincs, hogy a döbbenetem a kijelentésének szól, vagy a boldog élvezet kifejezésének az arcán. A csoki egyértelműen ízlik neki.

– Nem. Nem hiszem – feleli hozzám hasonlóan tele szájjal –, de szerintem pár nap, és rájövök, hogyan kell.

Ezt már én sem bírom fapofával, és felnevetek. Sejthetitek, hogy teli szájjal nevetni nem jó ötlet. Annak rendje és módja szerint félre is nyeltem egy kis ragacsos karamellát. Miközben én fuldoklok, Alex kiváncsi pillantásokkal méreget. A könnyeimen át látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit kezdjen a jelenettel. Értetlenül figyeli, ahogy kivörösödött fejjel az életemért küzdök.

– Ezért mondják az anyukák, hogy ne beszélj tele szájjal – a könnyeimet törölgetem, de legalább úgy érzem, hogy megmaradok.

– Nincs anyukám, nekem senki sem mondott ilyet – grimaszol Alex.

– Ezért mondom most én – kacsintok rá, mire ő csak félszegen vigyorog.

– Tényleg, te meg tudsz fulladni?

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – feleli azonnal teljesen olyan monoton hangon, mint egy kétszáz évvel ezelőtti kezdetleges robot.

Én meg csak értetlenül pislogok. Nem tudom eldönteni, hogy ez most valami vicc volt-e, vagy tényleg építettek bele valamilyen tiltást. Ahogy a döbbent arckifejezését próbálom értelmezni rajta, arra jutok, hogy ő sem tudott róla.

– Ez most mi volt? – bukik ki belőlem mégis.

– Nem tudom – ha nem tudnám, hogy android, azt hinném, ijedelem az, amit a szemében látok.

– Oké… próbálkozzunk újra. Lélegzel ugye? Az emberi szöveteidnek minden bizonnyal kell oxigén…

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – szinte a szavamba vág.

– Ne csináld már, tudom, hogy enned kell, éppen emiatt…

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – ingerülten megrázza a fejét, és a szája elé kapja a kezét, most már félreérthetetlen rémülettel néz rám. – Mi van velem? Ott van a fejemben, de nem tudom kimondani.

– Minden rendben van veled – próbálom megnyugtatni, legszívesebben megfognám a kezét, de tisztában vagyok vele, hogy mennyire elutasító a fizikai kontaktussal –, egyszerűen csak nem akarják, hogy a specifikációdról beszélj, ezért letiltották.

Elkerekednek a szemei.

– Ilyet lehet? – Kérdezi teljes értetlenséggel.

– Lehet. Egy prototípus vagy, Alex, óvják a titkaidat. Valószínüleg több tiltás is van benned. Próbáltál például kimenni a laborból? Esetleg tehetnél egy próbát.

A liftajtó felé intek, ő követi a mozdulatot, de nem mozdul, vonásain érdektelenség. Ez ékesebb válasz a kérdésemre minden ki nem mondott szónál. Pár pillanatig hallgat, látom rajta, hogy gondolkozik. Elképesztő, hogy mennyire kifejező arca van.

– Milyen célból készültél? – kérdezem hirtelen, magam sem értem miért. Nem is számítok rá igazán, hogy kapok választ.

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – pontosan ezt vártam. Alex dühösen megrázza a fejét. – Ki tudod kapcsolni?

A szívem is összeszorul attól a reménykedő kifejezéstől az arcán. És meglepő módon utálom magam azért, amit kénytelen vagyok felelni neki.

– Nem. Nem értek hozzá. De ha értenék is, tudod, hogy nem tehetném meg.

Szótlanul bólint, és aznap már nem tudok semmi többet kicsikarni belőle.

Tizenegyedik nap

Leteszem az asztalra a két hamburgert, amit hoztam, és nekiállok mindent előkészíteni Alex mai napra összeállított turmixához.

– De szarul nézel ki ma.

Ben köszöntésére a bőrömből is majdnem kiugrok ijedtemben. Megpördülök a tengelyem körül, és szemben találom magam vele. Nagyon nem vagyok formában, mert nem hallottam, hogy a hátam mögé sunnyogott. Nem tesz jót az, hogy alig alszom csak azért, hogy Alex minden nap valami új ételt próbálhasson ki. Ráadásul vagyok elég paranoiás ahhoz, hogy mindent megtegyek azért, hogy ne derüljön ki ez a csalás. És mivel csak abból a pár órából tudok elvenni, amit alvással szoktam tölteni, az utóbbi napokban állandóan fáradt vagyok. Nem tudom, meddig bírom ezzel a tempóval.

Mielőtt bármit felelhetnék a bicskanyitogató üdvözlésére, Ben az asztalhoz lép, kinyitja a papírzacskót, és belenéz. Nem tetszik az az éhes tekintet, amivel a hamburgereket mustrálja. Amikor látom, hogy kiveszi az egyiket, legszívesebben eltörném a kezét. És ahogy elkapom Alex pillantását, nem én vagyok az egyetlen. Óvatosan megrázom a fejem, és remélem, hogy ért a dologból.

Ben vigyorogva felém fordul, és lelkesen beleharap a hamburgerbe. Azt kívánom, bárcsak akadna a torkán. De nincs ilyen szerencsém. És annál inkább irritál, ahogy látom, milyen jóízűen habzsolja.

– Két hambi? Komolyan? Felháborító, hogy ilyen kaják mellett még mindig ilyen jól nézel ki – mér végig, mielőtt egy újabbat harapna –, egy nap majd hálás leszel, hogy megmentelek a koszorúér szűkülettől.

– Aligha – mordulom oda neki –, hálásabb lennék, ha nem éreznéd úgy, hogy megeheted a kajámat.

Ő pedig vigyorogva kisétál kezében a félig megvett hamburgerrel. Ha tehetném, és lenne olyan ajtó, amit a hátára vághatok, biz’ isten megtenném. Vajon ki tudom tiltatni a saját a láborjából? Lucas biztos segítene benne.

Azután, hogy megszabadultunk Bentől, visszafordulok a pulthoz, és befejezem a turmixot. A bögrét és a megmaradt hamburgert is leteszem Alex elé, aki csak döbbenten mered rám.

– De… – kezdi bizonytalanul –, akkor te mit eszel?

– Majd veszek valamit a büfében – legyintem el az aggodalmait.

– Rosszul érzem magam – mondja ő még mindig félszegen –, rossznak érzem, ha megeszem… Mi ez, Jack?

– Gondolom, lelkiismeret – vonok vállat, és próbálom a lehető legjobban a tudtára hozni, hogy nincs miért aggódnia. És még engem is meglep, magamhoz képest, mennyire ügyetlenül megy. – Tudod, mikor érezd rosszul magad? Akkor, ha nem eszed meg. Másfél órát aludtam egész éjjel, mert ehhez a hamburgerhez kegyetlen nehéz volt hozzáigazítani a turmixodat. Szóval ha nem eszed meg, hiába gyötörtem magam egész éjszaka…

– Most még rosszabbul érzem magam – mered rám hatalmasra tágult szemekkel –, te tényleg azért nem alszol, hogy…

– Alex – szakítom félbe ingerülten, azt hiszem a kialvatlanságtól nyűgösebb vagyok, mint kellene –, azért nem alszom, mert neked szeretnék pár jó élményt szerezni ebben a rohadt betonketrecben. Ha én lennék ide bezárva, már biztos, hogy betörtem volna a fejem valamelyik betonfalon.

– Miért tennél ilyet? – Remek, most már az épelméjűségemért is aggódik.

– Mert ez embertelen – mutatok körbe a szürke falú laborban, és teljesen komolyan is gondolom. És Ben a seggfej, még csodálkozik, hogy az android katatón. Hát mi a bánat legyen ilyen siralmas körülmények közt?

– Nem vagyok ember. Csak egy robot – feleli ő lesütött szemmel –, Ben mindig ezt mondja.

– Ben egy tahó – bukik ki belőlem, mielőtt végiggondolhatnám, hogy mit mondok, de Alex felderülő arcát és mosolyát látva arra jutok, hogy megérte.

Engem meg az töltött el kifejezetten nagy elégettséggel, mikor láttam, hogy Alex félretette a vonakodást, és végre nekilátott a hamburgernek. Nagyon reméltem, hogy nem veszi észre, hogy kopog a szemem, bár azt hiszem, éppen eléggé vigyorogtam elégedetten ahhoz, hogy ne foghasson gyanút.

Tizenhatodik nap

Valami nincs rendben. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi, de valami nagyon nem stimmel Alexszel. Pár napja lett nagyon feltűnő, és fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem ezzel. Azt vettem észre, minden reggel, mikor megérkezek, Alex szó szerint maga alatt van. Ha ember lenne, azt mondanám, hogy levert és depressziós. És mivel egy csúcskategóriás androidról van szó, hajlok arra, hogy valóban ezt is mondjam.

Napközben felderül, kommunikatív annyira, amennyire lenni szokott, és a maga módján együttműködő. Aztán ahogy közeledik a műszakom vége ismét magába fordul. A legkönnyebb persze az lenne, ha azt gondolnám, nem bírja a bezártságot és a magányt. Mint a tudatos és társaslények általában. Igen, ez a véleményem az androidokról, még akkor is, ha Ben szerint csak gépek.

Ben túlságosan öntelt ahhoz, hogy beismerje, hogy érző lényeket teremtett, és hogy épp istent játszik. Mert így nem kell elszámolnia a tettei következményével. Az ő találmánya volt az, hogy a robotok és androidok feladhassanak egy inaktiválási kérvényt, ha instabilnak érzik magukat. Röviden összefoglalva, ez az ő egyetlen módjuk az öngyilkosságra, mert a kérvény az esetek nagy többségében minimális elbírálással, szinte automatikusan jóváhagyásra kerül.

Ben szerint ez az emberek és tulajdonosok védelmét szolgálja, szerintem meg a felelősség lelökése magunkról. Ezért van szükség az olyanokra, mint én, hogy segítsek a robotoknak és androidoknak feldolgozni a traumáikat, ami legtöbbször valami bántalmazás a tulajdonosaik részéről. És ezért egyre rosszabb a kapcsolatunk Bennel, mert szerinte az instabil gépeket inaktiválni kell, és lecserélni őket olyanokra, amik működnek. Szerintem nem ilyen egyszerű a dolog. Különösen így érzem, mikor Alexszel vagyok.

Reggelente és esténként mikor ránézek, és látom sugározni a rengeteg nyomorúságot róla, ismeretlen érzésekkel kezd feszíteni a mellkasom. Néha elnézve őt, nem értem, hogy nem jutott még el odáig, hogy kérvényezze az inaktiválását. A következő gondolatom pedig minden alkalommal egy fohász, hogy legyen benne letiltva ez a funkció.

– Jack – szólal meg, mikor már épp menni készülök –, nem tudnál maradni még egy kicsit?

– Nem leszel sokáig egyedül, Alex, a mérnökök mindjárt itt vannak.

Megdöbbenve látom, hogy összerándul, mintha megütöttem volna. Kissé félre néz, és alig hallhatóan suttog.

– Éppen azért. Gondoltam… maradhatnál a… – ritkán látok ilyet, hogy keresi a szavakat, és nem találja, súlyos másodpercek telnek el, az arca meg-meg rándul, mire végre ki tudja bökni, bár kétség kívül nem azt, amit eredetileg mondani akart –, a… vizsgálatokra.

– Milyen vizsgálatok? – kérdezem reflexszerűen azonnal.

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz – jön tőle azonnal ez a felelet, ami megdöbbent és meg is rémít.

– Alex, bántanak téged?

– Nincs hozzáférésed ehhez a válaszhoz.

Elfordul tőlem, és remeg. Arrébb megy, hogy ne láthassam. Abban a pillanatban kinyílik a liftajtó, és három mérnök lép a laborba. Ahogy Alex irányába nézek, látom, hogy próbál szinte a falba olvadni. Mielőtt bármit tehetnék, vagy mondhatnék, az egyikük belódit a liftbe, és az orromra zárja az ajtót, annyival, hogy “innen átvesszük, doki”.

To be continued…

Ha tetszett, és még olvasnál tovább, ide kattintva megteheted. 😉

Jegyzetek
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Brett Jordan)
  • Egyéb képek forrása: unsplash.com

4 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s