Így írok én, avagy gondolatok az írói válságról

Azon gondolkoztam, hogy ha már úgyis vannak fent saját történeteim a blogon, talán megpróbálkozhatnék még egy kísérleti poszttal. Egészen pontosan azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyulok én az íráshoz. Nem mondom, hogy komoly írástechnikai eszmefuttatás fog ebből kisülni, de azért szívesen megosztanék pár dolgot a saját tapasztalataimról. És igen, egy kifejezetten “könnyed” témát választottam rögtön így első nekifutásra, ez pedig nem más, mint az írói válság.

Azért is gondoltam, hogy érdemes lenne erről összeszedni egy pár gondolatot, mert mindenki, aki valamilyen szinten írással foglalkozik minden bizonnyal átesik kisebb-nagyobb írói válságokon. És bár annyiféleképpen éljük ezt meg, a “válságkezelés” is bizonyára egyénenként eltér, én mégis bízom benne, hogy adhatok egy pár tanácsot.

Hogy is néz ki nálam az írói válság?

Mivel a blogra egyrészt könyvajánlókat, másrészt saját történeteket írok, ezért szerintem érdemes külön kezelni ezen a két különböző területen jelentkező válságot.
Az előbbi egyébként ritkán fordul elő, nagyon kevésszer van olyan, hogy ne tudnék találni egy könyvet/könyv által felvetett témát, amiről szívesen írok.

Persze volt már olyan, hogy napokig merengtem, hogy miről kellene írni, de aztán mindig megtaláltam azt a bizonyos dolgot, amiből a következő bejegyzés kerekedett. Nagyon ritkán van olyan, hogy elkezdek írni egy választott témáról, de annyira nem vagyok elégedett vele, hogy jegelem – néha akár hónapokra is. Jelenleg három bejegyzés kezdeményem várakozik a fagyasztóban (az egyik tavaly november óta). De fordult már elő olyan is, hogy megírtam, és bár nem voltam vele elégedett, mégis kitettem, és nem néztem felé azóta sem. Linkelek ide egy magyar, ide pedig egy angol bejegyzést példának.

A másik fajta válság az, mi sokkal súlyosabb. Rengeteg történetet írok – gondolom, ezt észrevettétek már 😀 -, novellákat és regényeket is. És nem csak a blogra írom a történeteimet, hanem van egy jópár olyan is, amikkel nem kevesebb a célom, mint megjelenni. Szóval, gondolhatjátok, hogy mennyire bosszantó, ha éppen ezen a területen köszönt be egy kiadós válság.

Szereplői kávészünet

Igen. Azt a fajta válságot, amikor a saját történeteimmel nem tudok haladni, “szereplői kávészünetnek” neveztem el. Nemes egyszerűséggel azért, mert ilyenkor a karaktereim sztrájkolnak, és nem hajlandóak együttműködni. Hiába írnék róluk, és haladnék a történettel, bármi, ami kisül az erőfeszítéseimből az szinte használhatatlan, vagy még az sem, mert egyszerűen csak meredek a képernyőre órákon át, és nem jönnek a szavak, vagy gondolatok.

És hogy mikor szoktak a karaktereim kávészünetre menni? Természetesen mindig akkor, amikor a legalkalmatlanabb számomra a dolog, mert éppen lenne módom sokat írni és nagy előrelépéseket tenni. Tehát általában mondjuk szabadnapokon, amikre íráson kívül eleve nem terveztem semmit.
De ha a szereplőim szemszögéből nézzük? Ők vajon milyen alkalmakkor szoktak sztrájkba kezdeni?
Sorra veszek párat:

Amikor válaszút előtt állnak, vagy valami visszafordíthatatlan készül történni velük. Mondjuk mielőtt meghalnának. Erre gondolom, nekik is fel kell készülniük…
Amikor én elgondoltam valamit, hogy minek kellene törtrénnie velük, vagy milyen személyiségeknek kellene lenniük, de ők másképp gondolják.
Amikor valami egyéb beavatkozásra van szükségük, mert önerőből nem boldogulnak.
Amikor valakivel a többi szereplő közül nem hajlandók együttműködni.
Amikor egyszerűen egy kis kimenőre vágynak.
Amikor valami miatt nem jó a kapcsolatuk velem.

Hogyan kezelem ezeket a kávészüneteket?

Sejthetitek, vagy ha tapasztaltatok már hasonlót, akkor Ti is tudjátok, hogy mennyire nem könnyű túllendülni ezeken a helyzeteken. Egyszerűen szólva, amíg vissza nem jönnek kávézásból, addig nem nagyon van mit tenni. De akkor mégis, mihez kezdek magammal addig, amíg rájuk várok?

A legegyszerűbb megoldás az, hogy addig írok valami mást. Van olyan, amikor egy novella a blogra, vagy egy rövid cikk megoldja a helyzetet. Mert csak egy kis pihenőt szeretnének, és ha egy-két napig nyugton hagyom őket, akkor utána újra hajlandóak együttműködni. De valamikor ez egyáltalán nem elég. Ilyenkor, ha van valami más futó történetem, akkor azzal szoktam foglalkozni, és időről időre visszatérek a függőben levő irományhoz, és teszek vele egy próbát. Ha még mindig nem megy, továbbra is pihentetem.

Esetleg írok róluk egy-egy olyan történetet, ami nem fog bekerülni a végleges verzióba, de valami könnyed kaland, amiben a szereplő is pihenhet, fellélegezhet, és nem utolsó sorban én is. Egyébként ezek azért is jó gyakorlatok, mert segítenek jobban megismerni az adott karaktert, ami később még nagyon jól jöhet a fő történetnél.

Ami még megoldás lehet, ha épp nincsen semmi más történet a tarsolyomban, amivel haladni tudnék, az az, hogy erőltetem az írást. Igen, valószínüleg jól tippeltek, ez nagyon ritkán működik. Általában az a vége, hogy minden ilyen kényszer alatt született szakaszt kitörlök belőle, sokszor még azt is, amit még a válság előtt írtam. Ez viszont, van amikor megoldásnak bizonyul, sokszor tényleg csak annyi a dolog nyitja, hogy át kell írni valamit.

Ezeken kívül még azokhoz a kedves ismerősökhöz szoktam fordulni, akik mindig hősiesen bétázzák az írásaimat, és nekik panaszolom el, hogy milyen régóta húzódik egy-egy kávészünet. Ilyenkor esetekben sokszor nincs is szükségem tanácsra, csak arra, hogy kibeszélhessem magamból az aggályokat, és a blokk magától elmúlik. Vagy pedig kifejezetten egy friss szemléletű nézőpont kell ahhoz, hogy vissza tudjam csalogatni a karaktereimet a kávészünetről.

De ha a fentiek egyike sem működik, akkor marad a tűkön ülve várakozás, és vagy visszajönnek, vagy nem…

Felmerülhet ezek után a kérdés, hogy mi volt a leghosszabb idő, amíg nem tudtam tovább haladni egy történettel, mert vártam. Erre három példát is tudok hozni.

Három hónap: az egyik történetem úgy alakult, hogy annak a főszereplőnek, aki addig a hátán vitte az eseményeket és többi karaktert, meg kellett halnia. Hát mondanom sem kell, nagyon nem tetszett neki az ötlet, és mindent megpróbált, hogy elkerülhesse ezt a sorsot. És higgyétek el, én is legalább ennyire nehezen szántam rá magam erre döntésre. És utána nagyon nehéz volt tovább vinni a történetet…
Két év: miután befejeztem az egyik regényemet, nagyon úgy éreztem, hogy valahol nem olyan, amilyennek lennie kellene, és tudtam, hogy újraolvasásnál komoly változások várhatók. És szegény karaktereim, akik túléltek mindent, ami velük történt, nem álltak készen ismét végigmenni minden tragédián. Nemrég álltam neki újra, és még mindig csak a történet egyharmadánál tartok.
13 év (és még mindig nincs vége): hát mit mondjak… van egy szereplőm, akivel egyáltalán nem vagyunk jóban. Már sok éve gondolkozom azon, hogy ki kéne hajítani a történetből, de mivel egy másik szereplőm élete tőle és a két testvérétől függ, nem olyan egyszerű meghozni ezt a döntést. Megoldásként arra is gondoltam, hogy talán csak elterelem róla a fókuszt, és valamelyik testvérének adok több szerepet.

Záró gondolatok

Szerencsére az évekig tartó elvonulás elég ritka, általában csak egy-két nap, vagy rosszabb esetben egy-két hét várakozás szokott előfordulni szereplői kávézás miatt. Érdekes kihívás egyébként feltárni ezek okát, és próbálni tenni ellenük. És kifejezetten jó érzés, amikor eredményre jutunk, és újra ott tudjuk felvenni a fonalat, ahol eredetileg abbahagytuk.

Ti hogy látjátok ezeket a válságokat? Van valami módszeretek a kezelésére? Szívesen meghallgatnám a tapasztalataitokat kommentben.