Mi vagyunk…

Davis idegesen lépett be a kórház kapun. Dennis már lassan egy hete túl volt az utolsó műtétjén. Végre átesett az utolsó beavatkozáson, és végre mostantól éppen annyira lehet tökéletesen férfi, amennyire azt a tudomány aktuálisan csak lehetővé tette. Ha végre felgyógyul, akkor már tényleg a sebhelyei jelzik majd csak, hogy nem abba a testbe született, amibe kellett volna.

És hogy mi volt az oka az idegességének? Az, hogy Dennis nem volt túl jól. Bár épp Davis volt az, aki aztán tényleg nem szorult magyarázatra a helyzetet illetően. Egy ilyen mértékben invazív beavatkozás után senki sem lenne jól. A műtét utáni egy-két napban Dennis nem volt magánál előbb az altatók hatása, majd a fájdalomra kapott intravénás gyógyszerek miatt. 

Utána pedig kifejezetten lutri volt eltalálni, hogy mikor találja rettenetes hangulatban a fájdalom miatt. Bár maga is orvos lévén Davisnek nem voltak kétségei afelől, hogy azt a fájdalmat, amit Dennisnek most ki kell állnia senki nem viselné jól. Ha ő lenne ebben a helyzetben, ő még kiállhatatlabb lenne, mint a másik. Azt mindketten tudták, már azelőtt, hogy belevágtak volna – vagyis, hogy Dennis belevágott, hiszen Davis ebben a döntésben csak támogatni tudta -, hogy ez lesz az ára annak, hogy Dennis végre alul is annyira férfinak nézzen ki, amennyire lehet.

Azt utóbbi napokban tehát általában két állapot valamelyikében találta Dennist. Vagy teljesen kába volt a fájdalomcsillapítóktól vagy azután, hogy az orvosok fokozatosan csökkenteni kezdték a dózist, a hangulata a legnagyobb jóindulattal is borulékony volt. Igaz, Davis sosem vette magára Dennis hangulat ingadozásait. Tudta, hogy nem neki szólnak, ahogy azt is, hogy amint újra a vidám és kiegyensúlyozott önmaga lesz, mindenért bocsánatot kér majd.

Ennek ellenére nem volt könnyű. Nap nap után ülni Dennis ágya mellett, és nézni a szenvedést, amit ki kellett állnia, hogy végre az lehessen, akinek mindig is érezte magát. Ha lett volna mód, minden fájdalmat átvett volna tőle, ezerszer szívesebben szenvedett volna helyette, minthogy azok közt a gyötrelmek közt vergődni lássa. 

Egy pillanatra megállt a kórterem ajtóban. A régi kapcsolatainak köszönhetően el tudták intézni a legjobb orvosokat és a legjobb ellátást. Szerencsére voltak hálás szülők Davis múltjából, akik bármit megtettek volna, hogy törleszthessenek a gyerekeik életének megmentéséért. Nekik nem volt túl drága sem a magánkórház, sem a privát kórterem.

Davis vett egy nagy levegőt, megpróbálta úgy rendezni az arcvonásait, hogy ne látszódjon rajta az aggodalom. Arra jutott magával, hogy a mindennapos munka utáni morózus arca tökéletes lesz. Dennis úgysem hinné el neki, hogy egy negyvennyolc órás műszak után tudna őszintén mosolyogni. Mindezek után elszántan nyitott ajtót, és legalább ugyanekkora elszántsággal lépett be a kórterembe is.

És még szinte a küszöbön állva földbe is gyökerezett a lába. Elég sok hangulatban találta már Dennist azóta, hogy túlesett a műtéten, és hogy magához tért utána, de semmi sem tudta volna felkészíteni arra, ami a kórterembe lépve fogadta. Dennis az ágyon ült – már amennyire fel tudott ülni -, karjait ügyetlenül maga köré fonta, és zokogott. Davist egyenesen lesokkolta a látvány, még a táska is kiesett a kezéből, amiben Dennis kedvenc cukros löttyeit hozta, és a meglepetésnek szánt Pokemon játékot, amit Dennisnek még nem nyílt módja megszereznie magának.

A pillanatnyi bénultság után, lélekszakadt rohanásban tette meg azt a pár lépésnyi távolságot az ágyig. Csak azért nem kapta Dennis azonnal a karjaiba, mert tudta, hogy mennyire súlyosak lehetnek a fájdalmai. Az első gondolata egyébként éppen ez volt, hogy talán még túl korai volt elkezdeni csökkenteni az intravénás fájdalomcsillapítókat. Hiába értette, hogy az esetleges függőség elkerülése miatt jártak így el Dennis orvosai, de egyet mégsem értett velük. 

– Dee – a korábbi gyorsasága ellenére sem levetődött az ágyra, hanem óvatosan leült a szélére, hogy ne okozhasson azzal sem fájdalmat Dennisnek, hogy hullámozni kezd a matrac az ő egyáltalán nem kis súlya alatt. – Dee, mi történt? Ennyire fáj? Beszéljek az orvossal?

Dennis nem nézett fel, csak lefejtette magáról fél karját, és megpróbálta eltakarni az arcát. És nem nézett Davisre. Remegő kézzel próbálta letörölni a könnyeket az arcáról. Davis nézte egy darabig a bizonytalan próbálkozást, majd lefogta Dennis kezét, az ajkaihoz emelte, és megcsókolt ökölbe szorított kézfejét. Majd a másik kezével ő törölte le Dennis könnyeit.

– Megijesztesz, Dee… Mi a baj? Mit tegyek?

Dennis megkapaszkodott Davis kezében, és majdnem embertelen erővel szorította az ujjait. Próbált erőt venni a síráson. Lassan, hosszú hosszú percek alatt végre kezdett megnyugodni, és a zokogás is csillapodott végre. Már a könnyei sem potyogtak annyira. Davis látta rajta, hogy lassan végre képes lesz megszólalni.

– Csak híreket néztem…

Elcsuklott a hangja. És Davis tudatában akkor regisztrált, hogy valóban szól a tévé a kórteremben. De mikor belépett, és meglátta Dennist abban az állapotban, az minden felesleges ingert kizárt a tudatából. Ahogy viszont akkor végignézett a másikon, akkor vette csak észre, hogy a távvezérlő elfelejtve ott várakozik Dennis lába mellett. Biztos kicsúszott a kezéből, mikor meghallotta a híreket. Egészen pontosan azt az egyet. 

Davis tökéletesen tisztában volt vele, hogy melyik hír volt az. Ő már napokkal korábban – egészen pontosan aznap, mikor Dennist megműtötték – értesült róla. A műtőhöz legközelebbi váróban járkált épp fel- és alá, várva, hogy végetérjen a műtét, és az orvosok végre mondjanak valamit arról, hogy mi van Dennisszel. Nyugtalan mászkálásának az vetett végett, mikor meghallotta a bemondót érzelmektől teljesen mentes, unott hangon felolvasni azt a bizonyos hírt.

Ő maga is törni zúzni akart a hallatán, éppen ezért tökéletesen el tudta képzelni, hogy mennyire érinti majd rosszul Dennist. Éppen emiatt hallgatott a hírről, és mindenkinek, aki csak látogatóba érkezett, megtiltotta, hogy bármit is mondjanak Dennisnek, nehogy megzavarják ezzel a lábadozását. Szerencsére a másik barátai és a közös ismerőseik is több ésszel rendelkeztek annál, minthogy erre külön fel kelljen hívni a figyelmüket. De hé, biztos ami tuti, nem? És egészen mostanáig jól is ment minden.

Davis nem gondolkodott kinyúlt a távvezérlőért, egy lendületes karlendítéssel a tévé felé irányította, és kikapcsolta. A kórtermet azonnal elöntötte a kellemes csönd. Davis óvatosan a karjaiba vonta Dennist. Vigyázott, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, hogy semmivel se okozzon fájdalmat neki. Ő magának is sírni lett volna kedve, már csak annyitól, hogy Dennis szipogva borult a vállára. De nem tehette. Neki most erősnek kellett lennie mindenkettejükért.

Ahogy óvatosan átkarolta Dennist, Davis másik keze önkéntelenül a tarkójá vándorolt, majd hagyta ujjait is besiklani a másik tömött, kócos-göndör, piszkosszőke hajába. Ahogy masszírozni kezdte az érzékeny területet, a feszültség egy része kicsorogott Dennisből, addig feszült izmai is lazultak valamennyit.

– Hé, még nincs veszve minden – suttogta mélyen búgó hangján a másik halántékára –, nem olyan egyszerű ez az egész. Még lesz erről egy népszavazás is. Ott még dönthetünk másképp.

– És te tényleg hiszel ebben? – Dennis ujjai Davis hátába mélyedtek az ingen és kardigánom keresztül, mintha így próbálna kapaszkodni abba a jövőbe, ami a másik szerint még nem volt veszve. – Azok után, hogy mostanában annyi mindent megszavaztak, amiket sosem hittünk lehetségesnek?

– Nézd, Dee – Davis óvatos, apró mozdulatokkal ringatta, hogy minél jobban meg tudja nyugtatni, de végig ügyelve a másik minden rezdülésére, hogy a fájdalom legkisebb jelére abba tudja hagyni –, te is tudod, hogy én hiszek az emberiségben. Ez az egyetlen oka annak, hogy Afganisztán és a sok évnyi shit-tsunami után még mindig orvos és mentős vagyok. Hiszek abban, hogy az embereknek jár még egy esély, hogy valami jobbá válhassanak. Hogy élhessenek azzal, amit még kaptak. Vannak rossz emberek igen, de hiszek benne, hogy a többségük jót akar, nemcsak magának, de mindenki másnak is maga körül.

– És mi van akkor, ha ez az egész csak bullshit, és nem lesz igazad?

– Remélem, nem tévedek. Valahol, valamikor az embereknek azt kell mondaniuk, hogy elég. Talán éppen most jött el ez az idő. Bízom benne, hogy mostmár elég sokan vagyunk, és elég sokan támogatnak is minket, hogy most ez jól alakuljon. És ha tévedek, még mindig elmehetünk innen máshova.

– De… én nem akarom, hogy el kelljen mennünk. Borzasztó belegondolni, hogy elüldözhetnek minket. Én itt vagyok otthon. És te is.

– Én nem – Davis lemosolygott Dennisre – Dee, én már ki tudja mióta nem vagyok itt otthon. Azóta nem, hogy az első katonatársam meghalt a karjaim közt, miután hazajöttünk. Azóta nem vagyok itt otthon, hogy mindez senkit sem érdekelt. Egyetlen egy helyen vagyok otthon. Ott, ahol te vagy, Dee. De az, hogy ez a hely melyik országban van vagy melyikben nincs, az olyan mindegy. Elmondani sem tudom. 

Dennis álla alá nyúlt. Kissé megemelte a fejét, csak annyira, hogy kénytelen legyen rá nézni. Dennis a pillantását fürkészte, az őszinteséget méregetve benne. De nem talált benne bizonytalanságot, csak mérhetetlen és őszinte szeretet. Végtelen szerelmet. 

– Nézd Dee, ha arra van szükséged, akár minden nap minden órájában elmondom neked, hogy mi soha nem leszünk attól kevesebbek, mert valaki kétszínű alak állít valamit rólunk. Nem azért harcoltál eddig, hogy egy öntelt seggfej, épp a célegyenesben elbizonytalanítson. Valaki olyan, akinek jó eséllyel több rejtegetnie valója van, mint nekünk és a hozzánk hasonlóknak valaha lesz.   

– Szóval akkor azt mondod, hogy várjunk?

– Igen. Kivárunk, és reméljük a legjobbakat. Aztán, ha esetleg kiderül, hogy nem volt igazam, elmegyünk innen valami olyan helyre, ahol az embereknek több eszük van. Rengeteg helyen a hasznunkat látnánk. Előbb utóbb annyian mennek majd el, hogy az valahol fájó hiányt fog okozni.

– És ha sosem hiányolnak majd minket?

– Attól ők lesznek kevesebbek, nem mi. Szóval fel a fejjel, és egyelőre szarni rájuk. Majd átmegyünk azon a hídon, ha odaértünk. 

– Igazad van. Szarni rájuk. Nem is érdemelnek semmi többet.

– Ez a beszéd. És most, a saját gyógyulásod érdekében letiltalak a tévéről. Hoztam be neked könyveket, sőt tudsz játszani is. Az éppen elég izgalom lesz most. Ráérsz akkor visszacsatlakozni a világba, amikor már ismét teljesen jól vagy. Addig meg bízd az aggódást másra.

– Mondjuk rád? – ekkor már halványan, de vigyorgott. 

– Akár rám is. Én vagyok az, aki mindig aggódik, de olyan jól leplezi, hogy senki sem látja.

– Csak én.

– Csak te.

– Szeretlek, te melák, ugye tudod?

– Nagyon helyes. Elég magányos lenne egyedül lenni ebben. És higgy nekem, akármi jöjjön is, senki nem veheti el azt, ami mi vagyunk.

Kissé előre hajolt, hogy meg tudja csókolni Dennist. De akkor nem volt olyan óvatos és tapogatózó az a csók, mint az ezt megelőző. Nem. Ez határozott volt, és birtokló. És tele volt reménységgel, hogy talán most végre jó irányba mennek majd a dolgok. Tele volt elszánt meggyőződéssel, hogy Davis mindentől képes lesz megvédeni Dennist. Teljesen komolyan gondolta, amit az imént megígért: akármilyen vihar jöjjön is, ketten lesznek benne. Ezen semmi és senki nem változtat majd.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jonathan Ricci)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s