Hosszú napok

Edinburgh fényes kék fényei – Hosszú napok

III.

2020.03.20

– Ó, hogy a jó francba!

Dennis szemei azonnal kipattantak a legkevésbé sem visszafogott szentségelés hallatán. Hirtelen azt sem tudta mire tegyen előbb megjegyzést. A hálószobát körüllengő kávé illatra-e, vagy arra, hogy a hangokból ítélve Davis megint ballábbal kelt fel. Nem ez volt az első ilyen eset, azóta, hogy összeköltöztek pár hónapja. Davis mindig is hajlamos volt még tüskésebb hangulatban ébredni, mint amilyen napközben általában volt.

De ennyire ingerült azért ritkán szokott lenni. És általában ezt a rossz hangulatot remekül orvosolta egy kávé – amit Davis már elkészített, így az kisesett –, vagy az, ha Dennis hozzábújt. Most viszont nem tűnt úgy, hogy ez megoldás lenne… Dennis mégis vett egy nagy levegőt, és elszánta magát, hogy megtegyen minden tőle telhetőt Davis sündisznó páncélja áttörésére.

– Mit tudott máris elkövetni ellened ez a reggel? – kérdezte annyira könnyeden ahogy az csak telt tőle.

– Havazik – Davis nem fordult felé, továbbra is morózusan kibámult az ablakon.

– Hogy mi? – lökte le magáról a takarót Dennis, és olyan lendülettel pattant ki az ágyból, hogy meg is szédült, és majdnem fel is bukott.

Odaállt szorosan Davis mellé az ablakban, hogy együtt nézhessenek ki az állítólagos havazásra. Ami, mint azonnal kiderült, kifejezetten valóságos volt. Dennis majdnem első emeleti – viccesek voltak ezek a belső lépcsők a lakásban – hálószoba ablakán túl ugyanis, hatalmas, kövér pelyhekben esett hó. És még meg is maradt, hogy még bosszantóbb legyen az egész.

– Látod, én megmondtam – jelentette ki büszkén Davis, miközben átfogta Dennis derekát, és jó szorosan magához húzta.

Legalább ennyi elég volt ahhoz, hogy a morózusság ideiglenesen tovatűnjön belőle. Inkább Dennis volt az, akinek a kedvét szegte a cudar idő.

– De mindjárt április van! – nyögte panaszosan, miközben hagyta, hogy Davis tartsa meg a teljes súlyát. – És borzasztó ilyen időben dolgozni, legalább háromszor annyi eset lesz, mint máskor lenne.

– Ez jó eséllyel így lesz, hiába a “maradj otthon”, valakik egyszerűen csak nem bírják ki, hogy ne keressék a bajt – Dennis döbbenten fordult meg a nyugodt, beletörődő kijelentést hallva, és meredt a másik arcába.

– Mit csináltál Davis Norfolkkal, és hova rejtetted? És én miért nem vettem észre, hogy egy imposztor vette át a helyét? – kérdezte Dennis elkerekedett szemekkel, amire Davis jóízűen felnevetett.

Kézenfogta Dennist, visszavezette az ágyhoz és leültette. Majd az éjjeli szekrényről felvett egy hatalmas bögre kávét és a kezébe nyomta. Leült Dennis mellé, kinyúlt, hogy kézbe foghassa a másik gőzölgő bögrét, és mielőtt beleivott még egy szerető, őszinte csókot nyomott a másik lebiggyedő ajkaira.

– Nem vittem messzire – súgta Dennis piszkos szőke hajába –, csak addig helyettesítem, amíg elhiszed, hogy tud kedves is lenni.

– Én mindig is tudtam, hogy tud – felelte angyali kifejezéssel az arcán ő –, lehet hogy kiállhatatlan a világgal, de szerintem az a világ, amire mindig dühös, meg is érdemli.

Davis félrefordult Dennis pillantása elől. Hiába voltak együtt már lassan egy éve, és hiába voltak boldogabbak, mint valaha, még mindig csak nagy ritkán hagyták a szót Davis katonai múltjára terelődni. És azok alapján, amiket néhanapján a volt százados elejtett az odaát történtekről, Dennis tökéletesen meg tudta érteni, hogy miért olyan szúrós a jelleme, amilyen. Annyi veszteséggel a háta mögött bárki az lett volna.

– Hé, sajnálom – tette Davis combjára a kezét Dennis, remélte, hogy a hő, ami a tenyeréből sugárzik bele, visszavezeti majd a korábbi könnyedebb hangulatba – nem akartam felhozni. Én… én nem is tudom, mi ütött belém.

Davis nem mondott semmit, csak két nyelésre legurította a kávéját, majd felkelt Dennis mellől, és megindult a fürdőszoba felé.

– Idd meg a kávéd, aztán készülj, a 48 órás műszak nem vár.

Azzal meg sem várta, hogy a másik mondjon bármit is, talán azt sem hallotta, mikor Dennis annyit morgott az orra alá: már alig várom. Amikor Davis mögött egyetlen további szó nélkül csukódott be a fürdőszoba ajtó, Dennis minden reménye szertefoszlott, hogy visszaránthassa Davist az ágyba, egy kiadós birkózásra, ami mindig elégedetten, és boldogan remegve hagyta mindkettejüket.

Tudta, annyira nem jó ötlet ilyenekre gondolnia, mert nem egyszerű leghiggadnia… De akkor is, elég volt csak felidélznie Davis gyakorlott mozdultait, hogy kellemes borzongás fusson végig rajta. Önkéntelenül felidézte az első hónapokban a “gyakorlásra” fordított rengeteg időt. Mert hát időbe telt, míg Davis Dennis útmutatásával beletanult, hogy mi hogy működik a másik testén, de kiváló diáknak bizonyult, és minden alkalommal tökéletesen ki tudta elégíteni minden vágyát. Cserébe pedig Dennis mindig ugyanolyan elszánt lelkesedéssel viszonozta Davis minden igyekezetét. Dennis sóhajtott egy hatalmasat, hát igen, teljesen másképp alakulna nemcsak a reggel, de az egész nap is, ha vissza tudta volna csábítani a párnák és paplanok hullámai közé.

Davis kedve semennyit sem javult, sem azalatt, amíg beautóztak az állomásra, sem akkor, mikor felvették a műszakot, és kiíratták az autót. Szokás szerint aznap is Davis vezetett. Általában ragaszkodott hozzá, csak ritkán engedte át Dennisnek a kormányt. Nem kellett sokat várniuk, hogy befusson az első hívás. Amióta megjelent az új vírus, még kevesebb idejük volt lábat lógatni, mint addig.

Ahogy nyugtázták az első hívást, és Davis kihajtott az állomásról, Dennis nem tudott parancsolni magának, és belőle is kibukott a rosszkedv.

– De legalább gyorsan kiszabadultál, és ahogy látom, meg sem kínoztak. Már csak az érdekel, hogy hova rejtették a hasonmásodat…

Torkára forrt a szó, amikor Davis vetett rá egy villámló pillantást. Dennis hiába szeretett volna azonnal elnézést kérni, úgy sejtette, jobb ha inkább csendben marad. Afelől nem voltak kétségei, hogy ezzel a mostani megnyilvánulással sikerült valami igazán borzasztó emlékbe belenyúlnia. Kénytelen lesz későbbre kitalálni valamit, ami kiengesztelheti Davist.

De természetesen módja sem nyílt még csak fellélegezni sem aznap, nemhogy azon elmélkedni, hogy mivel hozhatná rendbe azt, ami aznap reggel félrecsúszott. Sőt ideje sem volt ilyeneken aggódni, mert az egész délelőtt, sőt a délután is iszonyatos pörgéssel telt, ahogy egymást érték a hívások egész nap. A sokadik eset után Davis már egyértelműen nem a rosszul indult reggel miatt volt ingerült és feszült, hanem a hívások és az emberek miatt.

Kép forrása: Airdrie and Coatbridge Advertiser

– A tököm ki van már – szentségelt, mikor a legutóbbi beteg átadása után a fertőtlenítő állomásra tartottak.

Dennis nem tudott mit mondani erre, mert abban a pillanatban épp ő is osztotta Davis véleményét arról, hogy mi mennyire van ki mindkettejüknél. De nem volt mit tenni. Amikor gyanús esetekhez mentek, be kellett öltözni, majd a páciens átadása után el kellett vinni a mentőt, hogy ózonnal kifertőtlenítsék. A fertőtlenítő állomáson le kellett adniuk az egyszer használatos védőfelszerelésüket is. És minden alkalommal legalább egy órát malmoztak, mire elkészült az autójuk.

És amit befejeződött a fertőtlenítés, már jött is a következő hívás. Az ózon szagnak is épp csak hogy ideje volt kiszellőzni a belső térből. Dennis beült az utas oldalra, és nyugtázta a hívást. Amikor Davis elindította az autót, Dennis vigyorogva annyit mondott csak:

– Látod, ez most csak egy mezei rosszullét.

Davis felé fordult, és hogyha nem is mosoly játszott a szája szélén, de legalább egy csak félig morózusnak elkönyvelhető grimasz terült el a vonásain. Dennisnek viszont már ennyi elég volt ahhoz, megkönnyebbüljön, és tényleg felszabadultan tudjon mosolyogni mindkettejük helyett.

Az újabb betegért Dean Village-be kellett menniük. Na az volt még egy olyan környék, ami minden mentőst a rémálmaiban gyötört. A Dean Bridge széles sávjai után szinte sokként érte a kezdő mentősofőröket, a sok szűk, egyirányú utca, a meredek emelkedők, az éles kanyarok, és a mindig túl közeli házfalak ebben a régi negyedben.

Talán Davis volt az egyetlen, akit sosem érintett meg, ha egy-egy betegért Dean Village-be kellett kimenniük. Dennis ilyenkor pedig kifejezetten hálás volt azért, hogy társa ragaszkodott a vezetéshez. Sosem adott hangot ezen véleményének, de egészen biztos volt benne, hogy Davist azért nem zavarja, mert a pokol hetedik bugyrában szerezte a jogosítványát.

Amikor megérkeztek – egy olyan szűk utcába, hogy a mentő szinte faltól falig ért az út két oldalán sorakozó régi téglaházak közt -, egy idős hölgy már a kapuban várta őket. Dennis azonnal ki akart pattanni, amint meglátta a hóesésben az ajtó előtt szobrozó, görbe hátú asszonyságot, de Davis a combjára tette a kezét, és megállította.

– Nem tetszik ez nekem – mondta a fejét rázva –, vegyünk fel maszkot, úgy menjünk oda.

Dennisnek több esze volt annál, minthogy kétségbe vonja Davis aggodalmait. Egyébként is, régen megtanulta már, hogy a megérzéseire érdemes hallgatni, mert az esetek nagy részében nem tévedtek. Egy bólintással jelezte az egyetértését, hátra nyúlt, és a tárolóból kivett két maszkot. Az egyiket azonnal átnyújtotta Davisnek, aki egy félszeg mosollyal fogadta el. Eddigre a reggeli indulatokat már felváltotta a fáradtság, és a sok beteg ellátásával járó kimerültség.

Dennis szállt ki előbb, az idős hölgy elé lépett, de arra azért ügyelt, hogy még így is kellő távolságra maradjon. Illőn köszönt, de nem húzta az időt, azonnal a lényegre tért.

– Asszonyom, el tudná mondani, hogy ki a beteg, és milyen jellegű a rosszullét?

Az idős hölgy kissé előre görnyedt, szárazan kezdett köhögni, és Dennis önkéntelenül hátrált egy lépést. Davis épp akkor lépett mellé orvosi táskákkal felszerelkezve, mikor az idős nő nehézkesen elsorolta, hogy tulajdonképpen mind a kettejüknek légzési nehézségeik vannak, és köhögnek, levertnek és gyengének érzik magukat. Ő még nincs is annyira rosszul, de a férjének reggel nagyon magasra szökött a láza, és akármivel próbálkozott is, nem tudta leveinni semmivel. És ezt az egészet ráadásul még hasmenés is kísérte.

Davis megragadta a karját, és az autó háta felé lendítette, miközben annyit mondott az idős hölgynek:

– Asszonyom, be kell öltöznünk, ilyen esetekben ez az előírás. Csak egy pár perc türelmét kérjük.

Azzal ő is követte Dennist, aki csak annyit hallott, hogy folyamatosan szentségel kocsisokat megszégyenítő intenzitással, miközben magukra vették az ilyen esetekre a mentőben tartott mobil védő ruházatot.

Basszameg, basszameg, basszameg – általában bárkit megszégyenítő választékossággal káromkodott, de most a szókincse csak a legszükségesebbre korlátozódott. És végül csak magának tette fel a költői kérdést. – Hogy a francba fordulhatott elő ilyen? A diszpécsernek tudnia kellett volna…

– Ők is túlterheltek – próbálta békíteni Dennis –, vagy lehet, hogy nem mondtak el neki minden tünetet. Te is tudod, hogy milyenek a kétségbeesett idősek…

– Nem. A diszpécser azt mondta, hogy heves hasmenés, valószínűleg súlyosabb gyomorrontás vagy éltelmérgezés… Erre tessék, nesze nekünk…

– Ezzel most nem fogunk tudni mit csinálni. Gyere, ne várassuk őket.

Davis bólintott, és egy további szó nélkül követte. Dennist. Az idős hölgy a hálószobába vezette őket, ahol mindent még a maszkon át is érezhető nehéz betegség szag járt át. Dennis legszívesebben elmenekült volna, nehezen viselte az ilyen tömény szagokat, de leküzdötte az öklendezési ingert. Nem azért lett mentős, hogy megfutamodjon.

Odalépett az idős úr mellé, meg sem kellett érintenie, már a szeme fakó, opálos csillogásából is látta, hogy mennyire magas a láza. Viszont sem a diszpécser, sem az idős feleség nem állított valótlant, mert az öreg valóban nagyon nehezen kapott levegőt. A következő pillanatban rátört köhögést pedig még hallgatni is fájdalmas volt.

– Rendben, bevisszük mindkettőt – jelentette ki Davis, amit ő is belépett a a rossz levegőjű szobába, és megvizsgálta az egyértelműen vacak bőben levő idős férfit.

Dennis csak bólintott, és előre hajolt, hogy felsegítse az öregurat. Ülőhezlyzetbe emelte, majd a hóna alá nyúlt, hogy talpa tudják állítani. Közben Davis arra kérte a feleségét, hogy készítsen ki valamit, amit feladhatnak a férjére, mert hát egyszál pizsamában nem lenne okos ötlet kivinni a csípős hidegbe. Nesze neked nem szokványos, havazással kísért március végi bolond időjárás.

Az idős hölgy készségesen odahozott egy hosszú kabátot, bár az ő mozgását is nehézkessé tette a az időről időre rátörő köhögés. Davis előzékenyen kivette a kezéből a kabátot, és odalépett az öregúr másik oldalára, hogy segítsen neki belebújni. Az öreg, beledugta az egyik karját a felé tartott kabátujjba, de már ez a mozgás is láthatólag kifárasztotta, és igénybevette a tüdejét.

A felszakadó agresszív köhögés miatt megszédült, és ahogy a kabátba félig belebújt karja előre lendült, hogy meg tudjon kapaszkodni valamiben, ami segíthet neki visszanyerni az egyensúlyát, ujjai Dennis maszkjában akadtak meg. Ahogy pedig még jobban előre dőlt, lerántotta a fejéről a maszkot és védőszemüveget. Nem sikerült egyenesen Dennis arcába köhögnie, de ez a jelenet elég volt ahhoz, hogy Davis árnyalatokat sápadjon a saját védőfelszerelése alatt. Dennis nem mondott semmit a helyzetre, csak átadta az öregurat Davisnek, amíg ő felvette a védőszemüveget a padlóról, és kivett egy tiszta maszkot az egyik táskából.

Mivel nem volt vesztegetni való idejük, és mást úgy sem tehettek, beültették az időseket az autóba, és megindultak afelé a kórház felé, ahol a gyanús eseteket át kellett adniuk. Davis vezetett, Dennis pedig hátul maradt az idősekkel, és próbált mindent megtenni, hogy könnyebbé tegye számukra a légzést, és enyhítse a tüneteiket.

Miután átadták az idős párt kórház dolgozóinak, ismét a fertőtlenítő állomás felé vették az irányt. Halkan szólt a rádió, talán egyikük sem vette észre, hogy bekapcsolva maradt. Egészen addig, míg Davis egyik kedvenc számát nem kezdte játszani az az adó, amelyiket épp akkor fogták. Ez pedig a Walls volt az Abney Parktól.

Dennis óvatosan Davisre sandított, aki arcán komor kifejezéssel meredt az útra, talán nem is hallotta, hogy a kedvenc száma szól a rádióban. Arra sem reagált semmivel, mikor elérkezett a kedvenc része, vagyis a szám végi dobszóló.

You’d take our guns.
You’d take our knives.
But if you do,
You take your lives.

We are your walls.
You live inside.
The only thing,
Thats your divide.

Come home daddy, dogs are a’bark’en.
Come home daddy, dogs are a’bark’en.
Come home daddy, dogs are a’bark’en.
Come home daddy, dogs are a’bark’en.
…and the babies out.

Dennis akaratlanul is azt látta maga előtt, mikor rádöbbent, hogy Davis szereti a steam punk zenéket. Aznap is hosszú műszakoztak, épp egy esethez tartottak, és valamilyen csoda folytán úgy alakult, hogy Dennis vezetett. Amikor felcsendült a rádióból a Walls, meg is lepődött, hogy jé, néha játszanak kifejezetten jó zenéket is. Oldalra sandított, hogy ezt az észrevételét elmondja Davisnek is, és akkor látta meg ismeretségükben először azt az elvarázsolt arcot.

Davis átszellemülten hallgatta a zenét, sőt az első refréntől már maga is együtt énekelt a bandával – döbbenetesen jó hangja volt, akkor először futkosott egyszerre hideg és meleg Dennis gerince mentén. És elég volt hozzá csak az a mélybúgású hang. Aztán jött a dobszóló. Davis, mintha nem is a szokásos örökké ingerült, örökké dühös önmaga lenne, dobolni kezdett a levegőben. Dennis, mivel az útra is figyelnie kellett, nem tudta úgy élvezni az előadást, ahogy azt szerette volna, de abban egészen biztos volt, hogy Davis nem csak össze-visszacsapkodja a levegőt. Szeme sarkából látta, hogy mindig tudja, hova kell ütni.

Akkor tudta meg, hogy Davis régen – mielőtt Afganisztánba küldte volna a sereg – dobolt, sőt egy ideig még egy pince-steam-punk-zenekar dobosa is volt. Ez pedig azért volt igazán elképesztő, mert a kopasz, nagydarab, bozontos szakállas Davisből bárki előbb nézett volna ki egy rock zenekart és rock rajongást, mint steam punkot. Aznap Davis azt is elmondta, hogy a dobfelszerelése még megvan egy eldugott raktárban a város szélén, de sosem ment érte, mert azóta nem találja magában a zenét, hogy végleg hazajött Afganisztánból.

Ahogy Dennis felidézte ezeket a pillanatokat, végetért a dobszóló. És Davis még mindig nem adta semmi jelét annak, hogy hallott volna belőle akárcsak egy egyetlen dallamot is. Azt viszont felfogta, hogy szól a rádió, mert robotikus mozdulattal kinyúlt, és kikapcsolta. Vetett egy aggodalmas pillantást Dennisre, majd megszólalt:

– Jelentenünk kell, azt ami ma történt. Sajnálom.

– Én is – vont vállat Dennis –, de nem a te hibád. Én nem figyeltem eléggé, én nem voltam elég óvatos.

– De mi van, ha parkolópályára tesztnek? Nem tudnék együtt dolgozni senki mással, akit az a seggfej Toby kirendelne mellém.

Hát igen, az eltelt egy évben nagyon sok minden történt. Tobyt előléptették, így ő lett az állomásfőnök a nyugdíjba vonult Frank helyett. Lehet, hogy szinte mindenki utálta a képét és stílusát, de abban mégis egyetértés volt, hogy ahhoz, amit csinált mindennél jobban értett. És általában nem is volt vele baja senkinek… De mivel Davisszel és Dennisszel szembeni ellenszenve nagyon régre nyúlt vissza, azért hármójuk közt nem egyszer akadtak súrlódások.

Dennis látva Davisen a kezdődő pánik jeleit, kinyúlt, és a másik, mikor észlelte a perifériás látásában megjelenő kezet, bal kezével elengedte a kormányt, és megkapaszkodott Dennis ujjaiban.

– Davis. Nyugi. Nem kerülök parkoló-pályára. Egyelőre biztos nem, mert nincs elég emberünk.

– De mi van, ha megfertőződtél? – Davis aggodalma nem csökkent.

– Előbb-utóbb mind elkapjuk. Te is, én is. Te is tudod, nap nap után betegeket szállítunk. Szerinted hány olyan van köztük, akiért nem védőfelszerelésben mentünk, mert látszólag nem az volt a baja? Honnan tudod, hogy nem kaptuk el már simán egymás közt, mikor átadjuk vagy felvesszük a műszakot? Igen, tudom, jelentenünk kell, és jelenteni is fogjuk, mert így helyes. De figyeld meg, azt fogják mondani, hogy figyeljek oda jobban, legyek elővigyázatosabb a betegekkel, de dolgozzak tovább.

És tényleg pontosan így történt. Bár Toby nem dicsérte meg őket az ügyetlenkedésért, de éppen ahogy Dennis megjósolta, az emberhiányra hivatkozva nem mentették fel egyelőre szolgálat alól. Annyit kapott csak utasításba, hogy ezentúl akárkihez megy, viseljen védőfelszerelést, amíg ki nem derül, hogy ő is elkapta-e.

A műszakjuk vége fele Dennis eltűnt a közös helyiségekből. Davis sejtette, hogy nem akar sem nagyon szem előtt lenni, sem irritálni a többieket a jelenlétével, hiszen a hírek arról, hogy mi történt velük annál a bizonyos esetnél futótűzként terjedtek. Davis végülis az egyik félre eső pihenőben talált rá, a legrégebbi kávéautomaták közt. Ezekben elég alacsony volt a választék, és még csak tűrhető sem volt a kávé, amit adtak, mégis időről időre idejöttek elvonulni a mentősök, ha valami olyan történt velük a műszak folyamán, ami után magányra volt szükségük.

Dennis az ablak mellett ált, a félhomályos teremben, viharvert kávésbögréje mellette gőzölgött az asztalon, és ha Davisnek tippelnie kellett volna, egészen biztos volt benne, hogy leginkább gépzsír ízű kávéval volt tele. Ahogy pillantása megállapodott a kávéfoltos feliraton: “Carpe that fucking Diem”, nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

Kép forrása: unsplash.com (Alex Plesovskich)

Nem tudta, honnan van az a bögre, Dennis titokzatosan mindig annyit mondott csak, hogy majd lemeséli, de abban egészen biztos volt, hogy a másik teljes átalakulását végigkísérte, és mind a mai napig társa volt a nehézségekben. Dennis annyira vigyázott rá, hogy csak akkor került elő a szekrényéből, mikor valami komoly dolog nyomasztotta. Mert egyébként a kis konyhákban elhelyezett egyen skót mentőegységes bögréket használta, mint bárki más az állomáson.

– Hé, Dee, mit csinálsz itt? – lépett oda Dennis mellé, átfogta a derekát, és szorosan magához húzta, óvatosan megcsókolta, és nem érdekelte a másik arcára kiülő döbbenet sem.

Dennis döbbenten próbálta eltolni magától, de Davis polipként kapaszkodott bele. Olyannyira, hogy végül elérte, hogy a másik feladja a tiltakozást.

– Csak nem volt kedvem társasághoz – felelte végül magába fordultan Dennis –, tőled sem várom el, hogy itt lógasd velem az orrod. Nyugodtan menj az idegeire bárkinek. Nincs ellene kifogásom.

Ezt már nem tudta vigyorgás nélkül végigmondani. És legnagyobb döbbenetére sikerült elérnie, hogy Davis is viszonozza a mosolyt. A maga legritkább, legőszintébb mosolyával. Dennis pár pillanatig vizslatta az arcát, majd nem tudta megállni, hogy feltegye a kérdést.

– De tényleg, miért vagy itt? Nem lenne jobb, ha tartanánk a távolságot?

– Milyen távolságot, Dee? – vonta fel az egyik vastag szemöldökét Davis. – Nem elég, hogy együtt lakunk, de még egy ágyban is alszunk. És abban egészen biztos lehetsz, hogy én nem költözöm sem ki a kanapéra, sem le a padlóra. De komolyra fordítva a szót, két dolog miatt jöttem. Az egyik az, hogy Toby megszerezte az öreg házaspár teszteredményeit. Valami isteni mázli folytán “csak” influenzásak. Szóval egyelőre megnyugodhatunk.

Figyelte, ahogy Dennis arcán megenyhülnek a vonások. Arca már nem azt a feszült kifejezést tükrözte, amit addig. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy mekkora ideges sóhajt fújt ki. Ahogy izmai görcsös feszessége is kiengedett, még inkább Davishez préselte magát.

– És mi a másik? – súgta a nyakára Dennis.

Most viszont Davis volt az, aki idegesen összerándult, mintha neki is bátorságot kellene gyűjtenie. Dennis viszont tudomást sem vett a zavaráról, csak még jobban hozzábújt, és megcsókolta azt a pontot a füle alatt, ahol az állkapcsa és a nyaka találkozott. Tudta nagyon is jól, hogy milyen jóleső remegést vált ez majd ki Davisből, aki mindig is leplezetlen érzékenységgel reagált a közelségére.

– Csak bökd ki, Dae –, a becézés hallatán Davis szinte elolvadt. Ez az ő titkuk volt, ügyeltek rá, hogy soha senki ne hallhassa, mert ez az egy-egy darab önmagukból csak a másikhoz tartozhatott.

– Én csak… sajnálom, hogy olyan tuskó voltam egész nap, oké? Tudom, hogy nem tehetsz semmiről, ami velem történt, és azt sem várhatom el, hogy olyan dolgokra ügyelj, amikről soha nem beszéltem neked… És én… csak nem akarom, hogy úgy érezd, hogy büntetlek valamiért, ami soha nem volt, és nem is lesz a te hibád… Csak… ma, mikor… mikor az időseknél voltunk, és… azóta másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mi van, ha te is megfertőződsz… És hogy hogy lehetek olyan tökkelütött, hogy arra pazarlom a drága időnket, hogy haragszom a világra és rád, ahelyett, hogy mindent, ami vagyok, neked szentelnék…

Davis ideges vallomását hallva Dennis akaratlanul is, boldogan elmosolyodott. De nem akarta, hogy Davis lássa az arcán azt a buta vigyort szétterülni, ezért teljesen a másik nyakába temette az arcát. Még szorosabban fonta a karjait köré. És jó darabig még csak közbe sem szólt, szerette hallgatni, amikor Davis ilyen kontrollálatlanul mindent összehordott, ami csak az eszébe jutott.

– Davis, fogd be egy pillanatra, oké? – szólt rá végül mégis, mikor már úgy érezte, eleget hallott.

Davisnek akkor sem forrt volna tökéletesebben a torkára a szó, ha épp borotvával nyesik el. Dennis lazított az ölelésén, kissé elnyomta magát Davis mellkasától, hogy akkora távolságra kerüljön, amiből már a szemébe nézhet. És az a látvány! Davis hatalmas szemeket meresztve nézett rá, miközben ajkait vékony vonalakká préselte.

– Én is szeretlek, te melák. Legközelebb elég, ha te is csak ennyit mondasz.

Azzal előre lendült, és megcsókolta, és Davis is legalább akkora elszántsággal viszonozta a csókot.



IV.

2020.03.25

Davis borzasztó zajokra és ugatásra ébredt. Először, mikor kipattantak a szemei, azt sem tudta hol van. Egy harminc másodpercig szentül meg volt győződve arról, hogy abban a barakkban ébredt, ahol Afganisztánban a szállásuk volt. Ott fordult elő nem egyszer, hogy éles zajokra, és kutyaugatásra ébredt. És ott is általában percekig feküdt a hátán a repedezett vályog plafonra meredve, és merengett, hogy a korábbi hangokat vajon követik-e majd lövések vagy robbanások.

De hát Dennis plafonján nincsenek repedések. Mondta tudata legmélyén az a józan hangocska. Az éberség, ami még csak akkor kezdte átvenni az irányítást. Igen, már emlékezett, Dennis lakásában voltak, ami hónapokkal azelőtt már az ő lakása is lett. És a közös ágyukban feküdt, amit együtt választottak ki, mikor az összeköltözés mellett döntöttek.

Dennis. Dennis nem volt jól sem az előző este, sem pár napja. Az egész egy kis náthával meg kaparó torokkal kezdődött. És eleinte egyikük sem foglalkozott vele, mert akkor kezdett igazán eldurvulni a járvány helyzet. Toby meg is mondta nekik, hogy senkit sem tud nélkülözni, és arra van most szüksége a beteg embereknek, hogy a kellő óvintézkedések mellett mindenki addig dolgozzon, ameddig csak bír.

És így is tettek, ha más választásuk lett is volna, a lelkiismeretük nem hagyta volna őket, hogy kevesebbet tegyenek. Egyik műszakot húzták le a másik után, ha úgy alakult, akár duplát is. És Dennis nem lett jobban. Sőt egy idő után Davis is érezni kezdte a fáradékonyságot, és levertséget. Olyannyira, hogy előző nap a műszak végén Toby mindkettejüket tesztre küldte.

Davist abban a pillanatban ütötte arcon a jelen. Ahogy oldalra fordult, Dennist látta az ágy szélén ülve. Az egész testét rázta a hurutos köhögés. Davis óvatosan felemelkedett, Dennis háta mögé csúszott, két karja alatt átcsúsztatta a saját kezét, majd a mellkasára vonta. Eddigre valamennyit enyhült a Dennist rázó köhögés, és ő megkönnyebbülten támasztotta meg a fejét Davis izmos vállán, aki kisöpörte az arcából a kócos-göndör, piszkos szőke tincseit.

Dennis felnézett rá, sápadt arcában tompán fénylettek mézbarna szemei. Máskor tele lett volna huncut csillogással, de akkor csak a rengeteg köhögés okozta kimerültség villant meg abban a szempárban. Így maradtak egy darabig, Dennis Davis mellkasának dőlve, fejét továbbra is a vállán nyugtatva. Davis nyaka felé fordult, aki így tökéletesen hallotta azt összes Dennis tüdejét rázó sípoló lélegzet vételt.

Hosszú percekig maradtak így, amíg Davis háta hasogatni nem kezdett, és a lába is el nem zsibbadt. Amikor már elviselhetetlen volt az a hangya futóverseny a bőre alatt, óvatosan visszafektette Dennist a takarók és párnák közé. Fogta a saját párnáit, is azokat is Dennis feje alá tömködte, hogy amennyire lehet, megemelje a felsőtestét, ezzel is minél jobban megkönnyíteni igyekezett számára a légzést.

– Maradj még – adott egy gyors csókot Dennis homlokára, és figyelte ahogy szeme egy pillanatra lecsukódik –, én pedig csinálok magunknak valami reggelit.

– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét gyengén, és még a ha hangja is erőtlenül csengett.

– Valamit pedig enned kell. Mit szólsz vajas pirítóshoz?

– Az jól hangzik – villantott Davisre egy gyengélkedő mosolyt.

– Kávét, teát hozzá?

– Teát. A kávét nem bírná a gyomrom.

– Rendben. Pihenj, és majd hozom, amint kész vagyok.

Megcsókolta Dennist. Lehetett volna elővigyázatosabb is, de ha már mind a ketten elkapták – csak rajta még nem jött ki olyan súlyosan –, úgysem volt nagyon mit tenni. Mielőtt a konyhába indult volna, maga sem tudta, hogy miért, de leemelte a telefonját a töltőről, és a pizsamanadrágja zsebébe csúsztatta.

Nem mintha bárkit fel akart volna hívni, vagy bárkitől hívást várt volna. A családjával ő is épp annyira nem tartotta a kapcsolatot, ahogy Dennis sem a sajátjával. De ellentétben vele Dennisnek rengeteg barátja volt – akiktől Davis nem titkoltan a falra mászott, csak mégis minden alkalommal hősiesen tűrte az összejöveteleket, és ezret eltűrt volna akár most is, ha az kellett volna ahhoz, hogy Dennis azonnal rendbe jöjjön. Davis kifejezetten magának való volt, a mentős haverokon – és persze Dennisen – kívül nem volt más az életében.

A konyhába érve odatette a tűzre a teáskannát, és amíg a víz felforrt, addig nekiállt elkészíteni a pirítósokat is. Már épp a második kör frissen pirult kenyérre próbálta felvarázsolni a még mindig kő kemény vajat, mikor megcsörrent a zsebében a telefon. Majdnem el is dobta ijedtében a kezében tartott kenyeret, amire a korábban lekanyarított vajkocka még nem olvadt rá, de az ujjbegyeit legalább kellemetlenül égette a forró kenyérszél.

Kép forrása: unsplash.com (Yukiko Kanada)

Mivel szüksége volt egy szabad kézre, hogy a zsebébe nyúlhasson a még mindig eltántoríthatatlanul vibráló telefonért, kénytelen volt letenni a szeletet. Az egyik keze vajas volt, a másik meg morzsás, és ő úgy döntött, hogy talán ezen utóbbival lenne kevesebb baja a telefonjának. Végre sikerült kiemelnie a zsebéből, és miután a kijelzőn meglátta, hogy ki hívja, pár pillanatig csak összevont szemöldökkel volt képes meredni a kijelzőre.

Toby. Ez nem kecsegtetett sok jóval. Vett egy hatalmas levegőt, próbálta magát megerősíteni, bármi jöjjön is, de a levegő egyszerűen nem volt hajlandó úgy áramlani a tüdejébe, ahogy máskor szokott. Nem érzett magában sok bátorságot, de tudta, hogy ezt a hívást nem szalaszthatja el. Egy nagy sóhaj kíséretében végül megnyomta a hívás fogadás gombot.

– Norfolk, tessék – szólt bele a telefonba.

– Már azt hittem, még alszotok, és fel sem veszitek – Toby hangja magához képest színtelen volt, semmi kötekedés nem csendült benne, sem csali, amire Davis szinte mindig rá szokott ugrani. Ez még nyugtalanítóbb volt, mint egy random hívás szabadnap reggelen.

– Nem – fújta ki a levegőt, amiről nem is érezte, hogy addig a tüdejében tartotta –, én már fent vagyok, csak foglalt volt a kezem. Dennis még alszik.

– Hogy van? – Davis nem volt biztos benne, hogy aggodalmat hall Toby hangjában.

– Vacakul, semmivel sincs jobban, mint tegnap volt, mikor a tesztre küldtél minket. És ha már itt tartunk, van valami oka a hívásodb, vagy ez csak egy ilyen udvariassági bejelentkezés?

– Szívélyes vagy, mint mindig – morogta Toby a vonal túlvégén, és végre legalább emlékeztetett a mindenkori önmagára, már ez elég volt ahhoz, Davis kényelmesebben érezze magát. – De ha már itt tartunk, igen, okkal hívlak. Kijártam, hogy én legyek az első, aki megkapja a teszteredményeteket. Mert tudnom kell, mi van az embereimmel. És gondoltam, szeretnéd mielőbb első kézből hallani. Negatív a tesztetek. Mindkettőtöké.

Ezt hallva Davis egy pillanatra úgy érezte, hogy az agya leállt a megkönnyebbülés okozta rövidzárlat miatt. Majd azonnal újraindultak a gondolatai, és az egyetlen dolog, ami a tudatába tolakodott, Dennis volt.

– Dennisé is? – még magát is meglepte a bizonytalanság a hangjában.

– Igen, Norfolk, Dennisé is. Nem mondtam volna, ha nem lenne jelen állapot szerint tökéletesen biztos. Ennek ellenére, az influenza, amit sikerült összeszednie, nem játék. Ezért úgy döntöttem, hogy átalakítom a beosztást, és megadom nektek a hét hátralevő részét.

– Micsoda? – Davis nem hitt a fülének. – De hát még csak szerda van. Nem azt mondtad, hogy mindenkire szükséged van, és senkit sem tudsz nélkülözni?

– De igen – fújta ki a levegőt irritáltan Toby –, így van. De még csak most kezdődik a tánc. A bemelegítés alatt meg tudunk lenni nélkületek. Ebben mindenki egyetértett az állomáson. Mind azt akarjuk, hogy a legjobbak ott legyenek a sűrűjében. Akkor nem fogjuk tudni nélkülözni a Csoda Csapatot.

– Csoda Csapat, mi? – nem tudta eldönteni, hogy Toby épp gúnyolódik-e vele.

– Igen az. Még mindig nem érted, miért? A legjobbjaink vagytok. De nem azért hívtalak, hogy legyezgessem az egótokat. Nézd, tudom, hogy megvannak a magunk ellentétei. Nem fogok hazudni, meg is lesznek. De ha arról van szó, hogy az embereim a legjobbat tudják kihozni magukból, akkor én minden ellenérzést félre fogok tenni.

– Én is – felelte Davis megválaszolva az el nem hangzott kérdést.

– Remek. Most hogy ezt tisztáztuk, a csoport utasítás az, hogy maradjatok a seggeteken, ha nem muszáj ne menjetek sehova, amíg újra munkába nem álltok. Amit én mindenki érdekében remélek, hogy jövő hétfőn lesz. A te dolgod pedig talpra állítani azt az anyaszomorítót, mert mással biztos nem küldelek ki. Nincs senki a csapatban, aki ne akarna megfojtani egy fél óra után. Dennis Haughtlingtont leszámítva természetesen.

Davis ezen akaratlanul is felnevetett. Ha valamiben, hát ebben Tobynak maradéktalanul igaza volt. A mai napig nem értette, miért nem rúgták ki – nem egyszer, de legalább ötször –, amíg Dennis be nem lépett a kötelékükbe. Tényleg Dennis volt az egyetlen, aki a kezdetektől fogva tolerálta az összes szúrósságát. Aztán fokozatosan egyre többet tett érte. Megtanította Davist önmagával és másokkal is együttélni.

– Nyugtázva – felelte Tobynak még mindig kuncogva.

– Remek. Akkor most húzz vissza a lustálkodó szépség mellé, és intézd el, hogy időre összeszedje magát.

– Azt ugye tudod, hogy most bezúzná az orrod ezért?

– Megpróbálkozhat vele. De egészen biztos vagyok benne, hogy nem hagynád.

– Még meggondolom.

– Hétfőig van időd. És ha megbocsátasz, már így is éppen eleget pazaroltam rátok a reggelemből.

Azzal további választ nem is várva letette a telefont. Davis vigyorogva csúsztatta vissza az eszközt a zsebébe, azon merengve, hogy Toby a maga módján egész jó fej, csak ne menne az idegeikre.

Épp vigyorogva visszatért volna volna a pirítóskészítéshez, mikor mocorgást hallott a háta mögött. Megfordult, és Dennist találta a konyhaajtóban, egy vastag paplan volt a vállára terítve, és láthatólag minden erejével – ami nem volt sok – azon igyekezett, hogy ne csússzon le róla. És éppen olyan pocsékul festett, mint egy húsz perce, mikor Davis a szobában hagyta.

– Ki volt? – kérdezte, mikor pillantása találkozott Davisével. – Kivel beszéltél?

– Toby hívott – felelte ő kendőzetlenül.

– Mit akart? – Dennis megviselt arcát még ijesztőbbre torzította az aggodalom.

– Csak elmondta, hogy negatív lett a tesztünk. És hogy kimenőt kapunk jövő hét hétfőig.

– Hogy bírjuk a strapát.

– Igen, hogy bírjuk a strapát. – helyeselt Davis is, majd Dennist méregetve összevonta a szemöldökét. – Egyébként minek jöttél ki? Nem azt mondtam, hogy maradj az ágyban, én meg majd viszem a reggelit?

– Fáztam egyedül – felelte szégyentelenül, mégis szemlesütve Dennis.

– Fáztál… És nem volt bent elég takaró?

– Az volt, de csak a takaró nem elég. Testhő kell, és az nem volt, pedig körülnéztem utána…

Davis ezalatt befejezte a pirítósokat, de mielőtt bármi egyebet válaszolt volna Dennisnek, bögrékbe töltötte a teát, és mindent egy méretes tálcára pakolt, hogy majd kényelmesen meg tudják enni az ágyban. Csak ezután biccentett az hálószoba felé, hangosan pedig ennyit mondott:

– Na, indíts, te túlméretes bébi, ideje visszatenni téged a takarók és párnák közé.

– Gúnyolódsz. Én meg utállak, ugye tudod?

– Utálsz? – villantott rá egy harminckét fogas vigyort Davis a bozontos szakáll alól. – Mióta? Én ott leragadtam, hogy szeretsz.

– Az már régen volt, azóta meggondoltam magam – indult meg dohogva a hálószoba felé Dennis.

– Értem. Attól én még szeretlek. Remélem nincs ellene kifogásod.

Dennis nem felelt, mert minden figyelmét lekötötte, hogy fel tudjon mászni azon a pár lépcsőn, ami az álgalérián kialakított hálószobába vezetett. Aztán a következő kihívás az volt, hogy visszamásszon az ágyba, és kényelmesen elhelyezkedjen a paplanok és párnák közt.

Közben Davis letette az éjjeliszekrényre a tálcát, és maga is elhelyezkedett az ágyon, és Dennisnek igyekezett segíteni azzal, hogy a háta mögé szuszakol néhány párnát. Épp az egyik paplannal vívott csatát, amibe az egyik belegabalyodott, mikor Dennis megszólalt.

– Davis?

– Hmm? – felelte ő, még mindig a párnákra koncentrálva.

– Szeretlek, ugye tudod?

– Persze, hogy tudom, te sükebóka – azzal előre hajolt, hogy megcsókolja Dennist. Mert mi mással tudná meggyőzni, ha nem az érzéseinek legőszintébb kinyilvánításával?

To be continued…

Tetszett ez a rész és érdekel a folytatás? Kattints ide!

Jegyzetek:
  • Borítókép forrása: saját fotó (Edinburgh, Dean Village)
  • Ha felkeltette az érdeklődéseteket a Walls című szám az Abney Parktől, meghallgathatjátok ezen a linken.

2 Comments

  1. Ez most nagyon jólesett a lelkemnek. Nem csak ők szerették meg egymást az idők folyamán, én is megszerettem ám őket, még jobban, mint az első rész után. Olyan jó “látni”, ahogy Davis morcossága eltünik és szinte felragyog, mint a Nap, mikor Dennisre gondol, vagy immáron bátran kinyílvánítja aggódását, és szeretetét. Szívszorító volt, ahogy beleszőtted a jelenlegi vészterhes helyzetet kettejük történetébe. Jó érzés volt olvasni, hogy lassacskán Toby is majdcsak elfogadja kettősüket, nagyon tetszett, hogy visszaküldte Davist a “lustálkodó szépség”-éhez. Aggódtam értük, örülök, hogy “csak” influenzások, a tesztjük, nem igazolta a jelenlegi vírust.
    Remélem valamikor folytatod még ennek a megnyerő és szerethető párosnak a történetét!.
    Köszönöm az élményt!

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s