Egy nap

Edinburgh (forrás: unsplash.com, Jure Tufekcic és Cecilie Johnsen képei alapján)

Edinburgh fényes kék fényei – Egy nap

I.

– Hé, seggfejek! Azonnal szálljatok le róla!

Óriási. Dennis napja eleve pocsékul indult, és akkor most még ez is. Nem elég, hogy már megint belé kötött az a banda, aminek a tagjai egy ideje kipécézték maguknak, de most már úgy látszik elég tökösnek érezték magukat ahhoz is, hogy magasabb szintre emeljék a csak az ő fejükben létező konfliktust. Túlerővel. Mert mégis csak úgy sportszerű egyetlen ember ellen.

Dennis épp a bérházhoz vezető kerítés kaput igyekezett bezárni, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtett körülnézni, mielőtt hátat fordított az utcának. Amikor meghallotta a félig röhögve feltett kérdést – “Mi van, csak nem kislány szeretnél lenni?” – már késő volt. Valaki jól oldalba suhintotta egy szálkás léccel, és nekitaszította a vaskerítésnek.

Azért ő sem hagyta magát, amint ismét kapott levegőt, azonnal támadásba lendült. Nem azért járt már évek óta krav magára, hogy pár unatkozó utcakölyök csak úgy megverje. Azzal is tisztában volt, hogy valószínüleg rossz ötlet volt keresnie a bajt, és azt a dzsekit felvennie, aminek a hátát transz zászlóval foltozta meg. Az mondjuk legalább vigasztalhatta volna, hogy azt hitték, lány akar lenni, és ezek szerint még csak nem is sejtették az igazságot.

Ha innen nézte, minden fájdalmas perc megérte, ami egészen idáig vezetett. Senki nem tudta róla, micsoda küzdelmébe került eljutnia a kiindulástól addig a személyig, akinek mindig is érzete magát. És ezzel a mai nappal akár teljes is lehetne a boldogsága, mert ez a mai verés annak volt ékes bizonyítéka, hogy minden tökéletesen sikerült.

Úgy volt vele, hogy ezen majd elmereng akkor, amikor megszabadult kölyköktől. Csakhogy aznap túl sokan is voltak, és a léc is ott találta el, ahova a legutóbbi támadáskor már begyűjtött pár ütést a bordái közé. És emiatt gyorsan hátrányba került a támadóival szemben, akik még sokan is voltak ellene. Mire mentős társa, Davis közbelépett, még nem találta ki, hogy fog megszabadulni ebből a szorongatott helyzetből.

Davis felbukkanásával a kölyköknek gyorsan inába szállt a bátorsága, és inkább szerte-szét futottak, minthogy megvárják, hogy esetleg hatóságok is érkezzenek az egyfős felmentő sereggel. Dennis a földön ült, hátát a kerítésnek vetve, mikor Davis a kezét nyújtotta neki, hogy talpra húzza.

Dennist minden alkalommal megdöbbentette az a gyengédség, ami a medvetermetű, folyamatosan morcos, bozontos szakállt viselő Davis durva megjelenése mögött megbújt. A fizimiskáját még elrettentőbbé tette a kopaszra borotvált feje is. A kollégáik mindig is tartottak tőle, nem kedvelték a morózus hangulatú, lobbanékony mentőst. Inkább csak megtűrték, mert a legjobb volt közülük. És őszintén? Davis sem törte magát, hogy jobban befogadják. Úgy tűnt, az egyetlen, akinek az irányába valamennyi kedvességet mutatott, az csak és kizárólag Dennis volt. Érthetetlen.

Dennis gondolkodás nélkül fogadta el a felkínált kezet, és miközben Davis felsegítette, nem tudta időben elfojtani az előtörő nyögést, ahogy a fájdalom összerántotta a mellkasát. Davis vetett rá egy villámló pillantást, kikapta a kezéből a kulcscsomót, megragadta a könyökénél fogva, és belendítette a kapun, amint sikeresen fél lábbal berúgta. Nem vacakolt azzal, hogy visszazárja, tovább vonszolta Dennist a lépcsőház ajtó felé.

– Te most mi a bánatot művelsz? – kérdezte kikérve magának a bánásmódot.

– Fogd be! – mordult rá Davis. Remek, ennyit a korábbi gyengédségről. – Látni akarom, hogy mennyire bántak el veled.

Dennis nem mert tovább tiltakozni. Volt valami Davisben, ami valahogy elvette az emberek kedvét ettől. Valószínűleg a génjeibe lehetett kódolva ez a parancsoló kisugárzás, mert szinte még a pórusaiból is szivárgott az engedelmességre utasítás.

Davis korábban százados volt a Királyi Hadsereg Egészségügyi Hadtesténél, több turnust is megjárt Afganisztában, aztán egyszer csak leszerelt, és mentősnek állt Edinburgh-ban. Nem beszélt róla, és senki nem kérdezte. Dennis sem. Évek óta vezették ugyanazt a mentőt nap nap után, mégsem alakult soha úgy, hogy bármit megtudjon tüskés jellemű társáról.

Dennis azért sem faggatózott soha, mert a kezdetektől fogva valami furcsa vonzalmat érzett a mindig morcos társa iránt. Szóval jobban tiszteletben tartotta Davis magának valóságát, mint másoknál tartotta volna. És egyébként is, saját jól felfogott érdeke volt, hogy ne kerüljön Davis indulatainak rossz végére. Ami aznap reggel egyértelműen nem sikerült.

Davis gyakorlott mozdulattal nyitotta ki Dennis lakásának az ajtaját, miután felrángatta maga után azon a pár lépcsőfokon, ami a félemeletre vezetett. Addig nem is álltak meg, míg Davis le nem ültette Dennist a kád szélére a meglepően kényelmes fürdőszobában – ritka volt ez az ilyen régi építésű épületekben -, segített neki kibújni az azóta már ismét szakadt farmer dzsekiből.

Amikor viszont a pólót akarta lesegíteni róla, Dennis lefogta a kezét. Villámló tekintettel meredt Davisre, akit a legkevésbé sem hatottak meg a fenyegető pillantások.

– Miért nézel így rám? Minek kéne ettől történnie? – kérdezte Davis mogorván. – Most jön az, hogy lefosom a bokám félelmemben?

– Hagyj békén! – próbálta kiszabadítani pólóját a másik összezárt ökléből Dennis. – A francért csinálod ezt? Teljesen jól vagyok.

– Én meg a húsvéti nyúl eszkortja voltam – harapott vissza indulatosan Davis. – Elmondom, mi lesz. Most megnézem az oldalad. Már tegnap előtt meg kellett volna tennem, de akkor még hittem neked.

– És most már nem? – nézett vissza rá szempillarebegtetve Dennis, csak azért, mert tudta, hogy a társa mennyire gyűlöli, mikor hölgyek így próbálják elcsábítani bárokban. – Már nem hiszel nekem?

Davis ingerülten, az orrán át kifújta a levegőt.

– Eddig sem kellett volna. De csak hogy elősegítsem az együttműködésed, választást ajánlok. Vagy hagyod, hogy megnézzem, vagy lejelentem, hogy a mai nap nem vagy alkalmas a szolgálat felvételére – a saját arcára mutatott. – Jól nézd meg, ez a véresen komolyan beszélek fejem.

– Inkább a túl sokat beszélsz fejed – ekkor már Dennis sem próbálta fenntartani a látszatát sem, hogy nem irritálja a végtelenségig Davis gondoskodhatnékja.

Eddigre a másiknak is elfogyott a türelme, és egy határozott mozdulattal lerántotta róla a pólót, láthatólag nem sem az eszmei értéke nem érdekelte, sem az, hogy egy darabban lejön-e Dennisről. Akinek nem is nyílt módja másra azon kívül, minthogy arcán felháborodással utána kapjon, és annyira eltakarja magát a jobb sorsa érdemes ruhadarabbal, amennyire csak lehetséges.

Dennis általában nem szégyellte a testét. Erős felépítésű volt, rendkívül kidolgozott izmokkal, szépen megtérült a konditermekben és edzéseken eltöltött rengeteg idő. Ráadásul a 184 centis magásság, ami a régi életében inkább hátrány volt, most teljes mértékben az előnyére fordult. Szóval nem, általában nem érezte, hogy bármi miatt szégyellnie kellene a megjelenését. De általában volt a teste és a fürkésző tekintetek közt védőpajzs. Ruhák. De most csak a sebhelyei voltak, és Davis.

Davis, aki fakó szürke szemeivel vizslatóan Dennis mellkasára meredt. Amikor pedig végighúzta vaskos ujjait az egyik hege alatt, egyenesen kedve lett volna elsüllyedni. A köré záródó pánik miatt felgyorsult a légzése, pillantását körbefuttatta a fürdőszobában, menekülési útvonalat keresve.

– Hé, nyugi – megérezte a térdén Davis súlyos tenyerét, nyugtató meleg sugárzott belőle a tagjaiba –, nincs semmi gond. Bár nem szépek ezek a zúzódások. Szólhattál volna, hogy már régebben is elkaptak, nemcsak tegnap előtt. Ezek itt nem frissek – húzta végig az ujjait az előző támadások hagyta nyomokon.

Dennis megszólalni is képtelen volt. Nem egyszer nyílt már módja meglesni Davis kedvesebb oldalát. De ilyen gyengéd – szinte aggodalmas – még vele sem volt soha. Bármit előbb kinézett volna a mindig haragos Davisből, mint ezt a tyúkanyó gondoskodást.

És akkor döbbent rá. Davist nem érdekelték a sebhelyei. Talán nem is látta őket. Csak a zúzódásokat, és azt hogy valaki ártani merészelt annak, aki Davis Norfolk százados védelme alatt állt. Dennis azt sem tudta, hogy hálás legyen-e ezért, vagy inkább irritált, hogy fel kellett fednie magát a csupasz valójában.

Davis vizsgálta még egy darabig az oldalát homlokráncolva, ahogy a komoly sérüléseket szokta. Dennis már épp szóvá tenni készült, hogy ennyire aztán tényleg nem súlyos a helyzet. Ő is mentős lenne vagy mi, ő is el tudja dönteni, hogy mi az, ami már komoly sérülés. És ezek nem voltak azok. Csak csúnyák. És fájtak. De elnézve azt a szigorúan összevont szemöldököt, inkább meggondolta magát, és némán elszenvedte a vizsgálatot. Pár perc elteltével Davis is beleunt a vizsgálódásba, és visszaadta a pólót Dennisnek, aki szótlanul vette el.

– Nincs komolyabb bajod, de ez még fájni fog egy darabig – jelentette ki a maga tüskés módján.

– Ezt én is megmondtam volna – próbálta elviccelni Dennis, de Davis ügyet sem vetett rá.

– Tudod, ha inkább kihagynád a napot, megértem.

Dennis felkapta a fejét, és úgy meredt Davisre, teljes hitetlenkedéssel. Gyorsan visszabújt a pólójába, és a szívéhez kapott. Így kifejezetten komikusra sikerült a jelenet.

– És legyek egy teljes napig a csodás egyéniséged nélkül? Hát még mint nem – rázta meg a fejét hevesen tiltakozva.

Figyelte, ahogy Davis szája széle megrándul. Társa nagyon ritkán mosolygott, inkább csak vigyorba vagy grimaszba szokott torzulni az arca. Éppen ezért voltak Dennis számára olyan fontosak és jól esőek az ilyen és ehhez hasonló pillanatok, amikor egy-egy őszinte mosolyt ki tudott csikarni belőle. Davis kifejezetten jóképű volt, minden állandó és általános morózusságával és arcára kövült grimaszokkal együtt is. De amikor mosolygott, és a szeme azzal a huncut fénnyel kezdett csillogni, Dennis mindig úgy érezte, hogy a térdei elgyengülnek alatta. El tudott volna olvadni attól a melegségtől, amit akkor érzett.

– Szerintem, biztos túléled valahogy – vont vállat Davis, mintha nem törődne vele, de Dennis tudta, mit lát rajta –, én viszont elkések lassan, ha tovább lopom veled a napod.

– Vagy, együtt késünk el, ha most elindulunk – kacsintott a társára, aki ingerülten mordult valamit, de mindketten tudták, hogy csak a megszokás kedvéért teszi.

– A képed is kék zöld lesz a műszak végére. Én csak lehetőséget biztosítok az elegáns kiugrásra.

– Aztán én meg hallgassam majd, hogy kit tettek melléd, amíg én nem voltam? Hát még mit nem. Mire várunk még? Menjünk.

Dennis kinyúlt a dzsekijért, de Davis elvette előle. Fintorogva méregette, nézte a hátába ferdén bevarrt transz zászlót. És Dennisnek nem tetszett az a kifejezés az arcán. Hát még az mennyire nem tetszett neki, mikor meg is szólalt, és a következőket mondta:

– Biztos, hogy ebben a szakadt vacakban akarsz mutatkozni?

Dennis érezte, hogy elvörösödik az indulatoktól. Egy pillanatra még az is átfutott az agyán, hogy talán minden, amit eddig hitt Davisről, tévedés volt. Most ő volt az, akinek felháborodott grimasz ült ki az arcára. Egy agresszív mozdulattal tépte ki a kabátot a másik kezéből.

– Elmész a francba – szinte odaköpte Davis arcába az eddig elszenvedett bántások összes mérgével együtt –, én meg még azt hittem, hogy legalább téged nem érdekel!

Erre a kijelentésre Davis szeme is összeszűkült, és a teljes megjelenése sértett, haragos indulatokat árasztott, amik elől Dennis legszívesebben a föld alá bújt volna. Már arra készült, hogy minden gonosz szót visszaszív, de Davis megelőzte. Most minden indulata félreérthetetlenül őszinte volt.

– Tudod mit? Anyád. Mondd csak, kisherceg, te tényleg azt hiszed, hogy engem érdekel, hogy mit aggatsz magadra? Tőlem aztán seggedre is varrathatod ezt a francos zászlót. De emiatt a szar miatt eddig már legalább háromszor megvertek! És ez csak az, amiről én tudok – dühösen gombóccá gyúrta, és az egyik sarokba hajította a dzsekit – és isten mentsen, hogy az önkifejezésed utjába álljak, de igen, most az a véleményem, hogy vegyél fel mást.

Dennis köpni nyelni nem tudott ennek a kirohanásnak a hallatán. De azt érezte, hogy ostoba vigyor terül szét az arcán. Davis törődött vele. Nem azért mert véletlenül épp ugyanabban a mentőben töltötték a munkaidejüket, hanem tényleg, őszintén, és nem kötelességből szívén viselte a sorsát.

– Ó, hát te aggódsz értem! – bukott ki belőle majdnem nevetve.

– Hogy mi? – meredt rá Davis megütközve. – Biztos nem. Hallod, öcsém, te akkora ütést kaptál a fejedre, ami teljesen összezavart.

– Fenéket. Most meg tudnálak ölelni.

– Ne merészeld! Inkább menjünk.

Maga elé lódította Dennist, aki még épp elcsípte arcán a megkönnyebbült mosolyt és azt a huncut csillogást a szemében. Engedelmesen indult meg. A szakadt dzsekit a sarokban hagyta, és helyette inkább leemelt egy kopott bőrkabátot a bejárat melletti fogasról. Belebújt, és az egyik zsebéből egy világoskék, rózsaszín és fehércsíkos karkötőt húzott elő. Azt, amit Davistől kapott, miután az elvesztett egy fogadást, és vennie kellett valamit Dennisnek, amit kiválasztott.

– Tőlem aztán – vont vállat Davis –, de ha emiatt kötnek beléd, mindenkit meg kell vernem. Mégsem gúnyolhatják ki az ajándékomat. Az olyan, mintha engem gúnyolnának.

– Én mindig is tudtam, hogy szeretsz – zárta be maguk mögött nevetve az ajtót Dennis.



II.

Forrás: Wikipedia

Fél óra múlva már az állomáson voltak, és át is öltöztek. Épp elindultak felvenni a mentőjüket, mikor eléjük toppant az egyik mentős, akit Dennis jobb napokon a pokolba kívánt, rosszabbakon meg egy feketelyuk kellős közepébe. És természetesen azonnal beléjük kellett kötnie.

– Nézzétek fiúk, csak nem elkésett a csodacsapat? – Kérdezte gúnyolódva, majd pillantása előbb Dennisre majd Davisre siklott, végül pedig az utóbbin állapodott meg. – Mi csináltál a kis baba képével? Nem viselkedett elég jól?

Dennis felsóhajtott. Nem bírta ezt a gyökeret. Voltak a csapatukban olyanok, akikkel nem jött ki, Toby pont egy és a legrosszabb volt közülük. De Dennis mindezidáig még nem tudta megfejteni, hogy Toby szimplán mindenkivel bunkó, vagy csak vele és a vele barátkozókkal kiállhatatlan.

Ahhoz kétség sem fért, hogy őket kettejüket mennyire nem tudja elviselni. Nem volt ezen mit szépíteni. Tobytól származott a “csoda csapat” elnevezés is, mert ugyanúgy alliterált, ahogy a nevük is. Sőt még egy gúnyolódó verset is költött róluk, amit nem mulasztott el egyetlen adandó alkalommal sem elszavalni: Dennis a komisz/ Utána a Davis/ Csoda a csapat/ Rájuk nincsenek szavak. Nem mintha akár Dennist, akár Davist zavarta volna. Leginkább nem foglalkoztak Tobyval, aki figyelem híján előbb utóbb mindig elunta a gúnyolódást.

Igaz, Dennis néha elmerengett azon, hogy ugyan mivel vívták aki ezt a nagy ellenszenvet. Davis esetében nem volt nehéz dolga megfejteni, kevesen kedvelték a sündisznó jellemét. A saját esetében arra tippelt, hogy azért nem kedvelik, aki volt. Sosem csinált titkot belőle, hogy honnan indult. Korábban igen, de mióta Edinburgh-ba költözött, és elhatározta, hogy új életet kezd, már nem bujkált. Szabadon akart élni. Ebben a városban nem élt senki, aki ismerte volna az átalakulás előtti Dennist. És a szabadsághoz az is hozzá tartozott, hogy felvállalt mindent, ami a múltja és a jelene volt. Nem beszélt magáról, ha nem akarták tudni, de le sem tagadta soha.

– Tökéletesen viselkedtem, az kell ahhoz, hogy azt kapjam, amire vágyok – mosolygott angyalian Tobyra –, és tudod, mégiscsak úgy jó, ha egy kicsit fáj.

Tudta, hogy ezzel eléri, hogy a kötekedő Toby inkább mást válasszon céltáblának, aki valami olyannal vág majd vissza, ami nem sérti az akut prüdériát, amiben szenvedett. Amire viszont nem számított, az az volt, hogy Davis is a füle hegyéig elvörösödik majd, és úgy viharzik el mellette, mintha ezer démon üldözné. Ezek szerint vannak dolgok, amik már a mindig morcos Davis Norfolk századosnak sem férnek bele. Hát jó. Alkalom adtán majd elnézést kér.

Mondjuk, amint utolérte a mentőnél. De mielőtt még követte volna menekülő társát, útbaejtette az automatákat, az egyikből szerzett egy szelet nugátos csokit Davisnek, amiről tudta, hogy bármikor meg tud enni belőle egyet – vagy tizet. A másikból pedig egy-egy dobozos kávét vett maguknak a hosszú műszakra. Mire odaért az autókhoz, Davis már ki is íratta maguknak a szokásosat. Sőt már a volán mögött ült, egyenes, merev háttal, és úgy markolta a kormányt, hogy még az ujjai is kifehéredtek rajta.

Dennis akkor kifejezetten szégyellte magát. Bármi miatt is érintette ennyire rosszul a korábbi vicce Davist, határozottan elrontotta a kedvét, és egyértelműen kellemetlen helyzetbe hozta, amit Dennis sosem akart volna. Eddig azt hitte, az ex-katonának semmi olyat nem lehet mondani, ami megborítja egyébként mindig kiegyensúlyozottan morózus lelkiállapotát.

– Hé – mászott be az utas oldalra mellé –, csoki, kávé?

Feltartotta a szerzeményeit az automatából, sőt a csoki szeletet még meg is lóbálta Davis előtt a nagyobb nyomaték kedvéért.

– Ide vele! – kapta ki a kezéből, és mire Dennis felocsúdott, már le is tépte róla a csomagolást, sőt a felét már a szájába is tömte. Dennis pedig elégedetten vigyorogva nézte az abszurd jelenetet.

– Jobb már? – kérdezte széles mosollyal a képén.

– Még nem, de már alakul – tolta a szájába a szelet maradékát is.

– Akkor jó – nem nézett Davisre, miközben elhelyezte a kávékat a pohártartóban. – Figyelj, amiket az előbb mondtam…

– Nézd, Dennis, beszélnünk kell valamiről…

Egyszerre kezdték a mondandójukat, és egyszerre is hallgattak el. De mielőtt eldönthették volna, hogy ki szólaljon meg előbb, bejött egy hívás egy balesetről. Végighallgatták a diszpécsert: személyautó ütközött busszal, a buszon lévők jól vannak, az személyautóban ülők annyira nem, a tűzoltók már úton. Dennis automatikus mozdulattal kapcsolata be a GPS-t, hogy a pontos hely és útvonal betöltődhessen rá.

Közben Davis elindította az autót, és kiállt a garázsból. Néma beleegyezéssel halasztották el beszélgetést az eset, vagy a műszak végére. Ahogy alakul. Davis kifordult az állomásról, és még egyenesbe sem hozta az autót, de már fellőtte a villogót és szirénát.

– Te, ez pont ott van a Kelpie (1) szobroknál – szólalt meg Dennis miközben a helyszínt fürkészte a térképen. Jól esett valami más hangot is vinni az irritáló vijjogásba.

– Igen, pont előtte az M9-en – nyugtázta Davis is.

– Honnan tudod? Oda se néztél a GPS-re…

– Szeretem a Kelpie-ket, oké? – most Davis nem nézett Dennisre, mikor válaszolt, mintha már az is kín lenne, hogy ennyit beismerjen –, ha nincs jó kedvem, oda szoktam menni, és csak úgy ülök velük szemben, és nézem őket.

– Nem gondoltam volna… – nem fejezhette be, mert Davis szavába vágott.

– És ha el mered mondani bárkinek, vagy ha az a seggfej Toby csak megneszezi tőled, lehet, hogy én is véletlenül megmutatok pár fotót rólad, amik különböző mentős bulikon készültek.

– Nem mernéd…

– Ki akarod próbálni?

– Egyébként meg miért mondanék bármit Tobynak? Én vagyok az első számú nem kedvelője. Akkor sem mondanék neki semmit, ha térden csúszva könyörögne. De ha így folytatod, lehet, hogy meggondolom magam…

Davisből kirobbant a nevetés. Könnyed volt és felszabadult. És még mennyire ritka! Dennis nem is tudta, mikor hallott tőle utoljára ilyet, ha hallott egyáltalán. Akkor az sem zavarta, hogy Davisnek van képe rajta nevetni. Nem is vette a szívére, inkább megbabonázva nézte, ahogy Davis szeme sarkában összébb húzódnak a szarkalábak, ahogy szája kinyílt, miközben nevetett. És az a hang! Bármeddig elhallgatta volna Davis nevetését.

Arról nem is beszélve, hogy mindennél jobban vágyott megízlelni azokat a bozontos szakállal keretezett, halványpiros ajkakat. Felidézni sem tudta, mióta vágyott erre. Talán pontosan azóta, hogy először döbbent rá, Davis nem olyan lópokróc, mint amilyennek elsőre tűnik. Csak azt akarja, hogy ezt higgyék róla.

Kelpie szobrok Edinburgh mellett (forrás: BBC)

Viszont nem nagyon nyílt módjuk beszélgetni, mert gyorsan megérkeztek. Eddigre már sötétedett – nincs jobb a délutáni és esti műszakoknál -, és a szobrokat az út mellett mindenféle színes fények világítottak meg eddigre. A tűzoltók már a helyszínen voltak, mire ők is megálltak a roncsok mellett. A busz tényleg viszonylag jól megúszta, a személyautó orra viszont a másik jármű alá szorult, és elég rosszul festett. Csak remélni tudták, hogy nem ült senki az utas oldalon. A tűzoltók minden erejükkel dolgoztak, hogy hozzáférhetővé tegyék az autót.

Amint megálltak, és a felszerelésükkel megindultak a roncsok felé, a tűzoltók vezetője eléjük jött, hogy felvilágosítsa őket a helyzetről. Elmondta, hogy az apa vezetett, de még nem lehet igazán hozzáférni, és hogy a hátsó ülésen egy kisgyerek utazott, ülésben.

– Megnézem az apát – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Davis –, ezer rosszabbat láttam odaát. Te nézd a gyereket. Tőlem úgyis mindig félnek.

– Mert mindig úgy nézel – lökte meg játékosan a vállával Dennis.

Úgy? Hogy? – kérdezte Davis álfelháborodással a hangjában.

– Hát úgy, mint most – bökött vigyorogva Davis arca felé Dennis. – De viccet félre téve, csináljuk. Mennyi idő még mire ideér a másik kocsi?

– Tíz perc, negyed óra? Ezt mondták még az imént a rádióba. Addig tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.

És ennek megfelelően jártak is el. Az gyorsan kiviláglott, hogy az apát a sérülései kiterjedtsége miatt nem fogják tudni csak ketten kiemelni az összetört kocsiból. Viszont a gyerek csodával határos módon szinte egy karcolás nélkül megúszta. A homlokán okozott egy apró vágást az betörő üveg, de ezen kívül sértetlen volt. Így a kislányt egyelőre a tűzoltók gondjaira bízták. Ők pedig próbálták életben tartani az apát a másik mentő érkezéséig.

Amiben Toby jött a társával. Az ő mentőjük jobban fel volt szerelve ilyen súlyos esetekre. Szerencsére Toby csak szolgálaton kívül volt elviselhetetlen, amikor mások élete függött tőle, olyan olajozottan tudott együttműködni bárkivel, hogy senkinek sem lehetett rá egyetlen rossz szava sem.

Pontosan ez történt most is, abszolút engedelmesen követte Davis minden utasítását, szó nélkül dolgozott Dennis keze alá a társával. De még így is legalább két óra volt kiszabadítani az eszméletlen férfit a tűzoltók segítségével. Miután kiemelték, hordágyra fektették a földön. Ekkor már azért küzdöttek, hogy annyira stabilizálni tudják, hogy szállítható legyen.

Körülöttük rendőrök irányították a forgalmat, és a baleset okozta dugó egyre hosszabbra és hosszabbra duzzadt. Öröm lesz majd innen kivergődni az autóval. Szerencsére Tobyék mennek majd elől, hiszen az övék a súlyosabb sérült. Ők meg a síró és rettegő kislánnyal majd követik őket, ahogy tudják.

Már lassan készen álltak, hogy Tobyék mentőjébe emeljék az apát. Négyen éppen elegen voltak hozzá. Amint ez megvolt, Davis Dennishez fordult.

– Menj a kislányért, én még segítek itt, aztán megvagyunk.

Dennis bólintott, és elindult a tűzoltók felé. Az egyikük próbálta nyugodtan tartani a zokogó, rettegő, pánikroham szélén álló 4-5 éves forma kislányt. Dennis váltott pár szót a tűzoltóval, aki utána megkönnyebbülten nyomta a karjai közé a könnyes arcú, csorgó orrú gyereket. A kislány első dolga Dennis kezei közt az volt, hogy folyó orrát beletörölte a mentős dzsekibe, és félig Dennis nyakába.

– Jaj, fúj! – bukott ki belőle önkéntelenül és undorodva.

A kislányt viszont nem érdekelte, remegő karokkal a nyakába kapaszkodott, mint egy rettegő kis pók, és majd’ megfojtotta.

– Te figyelj, ne szoríts ennyire – szólt rá Dennis kedvesen.

A kislány fogása semennyit sem enyhült a nyakán, és csendesen annyit hüppögött csak Dennis fülébe:

– Apa…

– Apukádat mindjárt elviszi a másik autó, és a korházban majd jobban fognak tudni segíteni rajta, mint mi itt – felelte neki türelmesen Dennis. – Szeretnéd megnézni, ahogy elindulnak? Aztán mi is megyünk utánuk, mert biztos te is hiányzol neki.

A kislány bólintott, Dennis a nyakán érezte a mozdulatot. Ezért ő engedelmesen megindult a másik mentő felé, amiből Davis épp kiugrott a nyitott hátulján át. Becsukta az ajtót, és az öklével rácsapni készült, hogy jelezze; indulhatnak. Dennis is megkocogtatta a kislány hátát, és próbált úgy fordulni, hogy a karjaiban gyerek láthassa az autót.

– Látod? Ott vannak – mondta a kislánynak, és találkozott a pillantása Davisével, aki megérezte, hogy nézik.

Tekintetük egy pillanatra összefonódott, majd Davis szeme elkerekedett, és igazi, bénító rettenet kifejezése ült ki az arcára. Dennis körül abban a szent minutumban megállt, mégis végtelenre nyúlt az idő. Lassítva látta, hogy Davis feléjük int, kiáltásra nyílik a szája, majd nekilendül az irányukba.

– Dennis! Mögötted…!

Még szinte végig sem égett idegpályáin a második szó, a vészparancs máris cselekvésre késztette. Feje oldalra rándult, hogy lássa, milyen veszély leselkedik a háta mögül. És amint meglátta a felé száguldó autót, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne hagyja földbe gyökerezni a lábát. Oldalra vetődött a kislányt szorosan a mellkasára szorítva, de mikor látta, hogy az nem lesz elég, próbált kitérni az egyre közeledő autó útjából.

A türelmetlen sofőr minden bizonnyal elunta a várakozást, és nem érdekelte a rendőri jelenlét sem, úgy döntött, hogy akár engedély nélkül is leelőzi a blokádot. Csikorgó gumikkal vágott ki a sorból, és elveszthette az uralmat az autó fölött, mert ijesztő cikázással csúszott egyik irányból a másikba.

Dennis vetődés közben az egyik könyökére és a vállára érkezett, és a karján végigrobbanó fájdalomtól csillagokat látott. De nem maradhatott fekve az aszfalton, tovább gördült, igyekezett minél messzebb kerülni az elszabadult autótól. Mivel a gyereket még mindig magához szorítva tartotta, minden mozdulatát igyekezett úgy kiszámítani, hogy a kislánynak ne eshessen baja, a saját épségével alig törődött.

Egy örökkévalóság volt, mire a saját mentőjük kerekei megállították őket, ahogy jó nagy lendülettel neki gördült. Dennis fél karja hasznavehetetlenül lógott a teste mellett, arra tippelt, hogy a durva mozdulatok valamelyikétől kificamodott a válla. Majd Davis úgyis megnézni. Egy hangos nyögéssel ülő helyzetbe emelte magukat. Lepillantott a kislányra, aki hatalmas szemekkel, rémülten nézett fel rá, de szerencsére nem volt rajta egy újabb karcolás sem. Az ijedségtől még sírni is elfelejtett.

– Látod, jól vagyunk – próbált a gyerekre vigyorogni, hogy megnyugtassa, de akkor a szemébe folyt valami. A kislány ijedten húzódott hátrébb tőle, de továbbra is az ölében maradt.

Dennis elengedte a gyereket, hogy épp kezével megtörölhesse a szemét. Persze vér. Biztos beütötte valahol a fejét is, már ha az egyre erősödő hasogatás jelentett bármit is. Próbálta kitapogatni a vágást a halántékán, és rányomni a kabát ujját. Most úgy érezte, hogy egy kicsit, mintha kába lenne, és a világ is érdekesen imbolygott körülötte.

Pillantásával Davist kereste. Látta, ahogy elfut a kocsi mellett, ami időközben becsapódott a roncsokba. Aztán megtorpant, és visszafordult a bizonytalan mozdulatokkal előmászó sofőr felé. Módot sem hagyott arra neki, hogy felegyenesedjen, hanem ököllel úgy orrba vágta, hogy az autója mellett felbukott. Nem hagyta a rendőröknek és tűzoltóknak, hogy lefogják – nem is törték magukat igazán -, hanem azonnal visszafordult Dennis felé.

Valamikor két pislogás közt Toby is mellé csatlakozott, és mikor Dennis szeme legközelebb kinyílt, már mind a ketten mellette voltak. Davis a lógó karja mellett térdelt, Toby lehajolt, hogy felemelje róla a kislányt, aki továbbra is polipként kapaszkodott belé.

– Engedd el, kölyök – szólt magához képest elképesztően kedvesen a gyerekre Toby –, hadd segítsenek rajta.

Ez hatott, a szorító kezek azonnal elengedték Dennis nyakát. Toby pedig mielőtt ott hagyta volna őt és Davist, még annyit mondott.

– Mi elvisszük a kislányt. Beszólunk a központba, hogy jöjjön értetek is valaki.

– Kösz, Toby – felelte Davis, és most először nem volt semmi indulat a hangjában, szinte színtelen volt, pont annyira, amennyire minden vér kifutott az arcából is.

– Hé, nem lesz semmi baja – Dennis lassításban nézte, ahogy Toby Davis vállára teszi a kezét, és bíztatóan megszorítja –, te is tudod, milyen kemény a feje.

Dennis szeme lecsukódott, a feje lüktetett, a válla és könyöke hasogatott, a szemét bántotta a fény. Mégis úgy érezte, el tudna aludni, ha hagynák. Ennyi stressz elég is volt egy napra. De persze nem hagyták elaludni. Erős tenyerek fogták satuba a fejét, majd az egyik határozottan megpaskolta az arcát. Hallania sem kellett a kísérő szavakat, már ennyiből tudta, hogy Davis az. Próbált minél jobban belesimulni az érintésbe, de a másik nem hagyta.

Davis durva mozdulatokkal – Dennis legalábbis annak érezte -, letakarította a halántékát, és az érzés alapján valami tapaszt is nyomott rá. Aztán segített neki kibújni a mentős dzsekiből, az egyenpólót meg nemes egyszerűséggel csak elszakította.

– Helyre kell tennem a válladat – jelentette ki teljesen tárgyilagosan, de Dennis kihallotta a hangjából az apró remegést –, fájni fog, üvölts nyugodtan.

– Nem fogo… – próbált tiltakozni, de a szavait elnyelte a saját artikulálatlan üvöltése, ami a fájdalmat kísérte, ahogy Davis határozott, gyakorlott mozdulatokkal visszairányította a helyére az ízületet. Legalább annyit elért ezzel, hogy Dennis teljesen magához tért.

Ezután Davis odaült mellé – szigorúan Dennis jó oldalára -, hátát ő is a mentőnek vetette. Válluk összeért. Pár pillanat ücsörgés után remegő kézzel kinyúlt, és a tenyerébe fogta Dennis kezét. Ő pedig lepillantott összefont ujjaikra, de nem merte azt kérdezni, amit igazán szeretett volna, hogy ez az egész akkor most mit jelent rájuk nézve. Ehelyett a következő kérdés tolakodott elő belőle:

– Mi a fenét képzelt ez a söfőr?

Davis ujjai egy kissé szorosabban markolták az övét, ahogy válaszolt.

– Beparázott a kretén. Félt, hogy lebukik a rendőrök előtt, hogy ivott. És majdnem elsodort titeket…

Elcsuklott a hangja. Még jobban szorította Dennis kezét, akinek erősen meg kellett ráznia az ujjait, hogy jelezze Davisnek, enyhítsen a fogáson. Aki a következő pillanatban elengedte a kezét, és szembe fordult Dennisszel.

– Dennis… én… – bizonytalanul kezdte, és ő nem is mert közbeszólni. – Már egy ideje gondolkodom ezen… Csak… eddig mindig inamba szállt a bátorságom… De ma… hogy végignéztem, hogy majdnem meghaltál… Éppen olyan könnyen, mint korábban annyian… Azt hiszem, nem lehetek tovább gyáva. Szeretnélek elhívni egy vacsorára, egy sörre, moziba, sétálni, tudom is én… Mert már nagyon régóta érzem… – ingerülten megrázta a fejét, és akkor látszott, hogy történetesen épp magára dühös, mert ennyire nem találja a szavakat. – Nem értem, miért vagyok képtelen elmondani, hogy mit érzek… De akkor is ezt érzem, és nem érdekel, hogy ki mit gondol, vagy, hogy ettől mi leszek, és mi nem…

Dennis érezte, hogy boldog, reménykedő mosoly szalad szét az arcán, Davis ügyetlen, habogó vallomásának hallatán. Ő tökéletesen értette, mit érez a másik, mert pontosan azt érezte ő maga is. Most ő volt az, aki kinyúlt a jó kezével, és tenyerébe fogta Davis arcát.

– Davis, nyugi – türelemmel kivárta, hogy a másik a szemébe nézzen –, csak fogd be egy pillanatra, oké? Tudom, miről beszélsz.

– Tényleg? – meresztett hatalmas szemeket a másik.

– Igen, mert pontosan azt írtad le, amit én is régóta érzek.

Kissé előre hajolt, nem érdekelte válla és könyöke tiltakozása sem. Keze lecsúszott Davis álláról egészen a mellkasáig, ahol is marokra fogta a pólóját, és addig húzta maga felé a másik férfit, amíg ajkuk végre csók távolságra nem került egymástól. Figyelte, ahogy a várakozástól és a csodálkozástól Davis pupillái úgy kitágultak, hogy szinte teljesen elnyelték szeme szürkeségét.

És akkor végre megcsókolta. Olyan régi álma vált valóra ezzel a csókkal, annyi éve epekedett már ez után. Davis szakálla kellemesen szúrta a bőrét, de ajkai épp annyira voltak puhák és követelőzőek, mint amennyire várta. Viszont maga a csók sokkal jobb és borzongatóbb volt, mint amilyennek valaha elképzelte.

Abban a pillanatban nem érdekelte, hányan látják, vagy hogy mit gondolnak róluk. Ha a csók végére meg tudja győzni Davist, hogy adjanak maguknak egy esélyt, akkor egyébként sem számít mások véleménye. Mire végre elengedték egymást, már mástól táncoltak csillagok a szeme előtt. És Davis átszellemült kifejezésű arcába nézve, elégedetten állapította meg, hogy a győzködés sikerrel járt.

– Szóval – szólalt meg vigyorogva –, vacsora, mozi, sör, séta és mindezt ma műszak után?

– Hát illik ezt? Gúnyolódni velem ilyen izgalmak után? – kérdezte Davis színpadiasan a szívéhez kapva, aztán kinyúlt Dennis kezéért, és hüvelykujjával a kézfejét simogatva inkább így folytatta. – Szerintem neked mára véget ért a műszak. Sőt, ha elég elszánt leszek a főnöknél, akkor nekem is. Mit szólsz egy sushihoz azután, hogy mindent lejelentettünk?

– Nem szeretem a sushit. Csak a sashimit – felelte ő, és látta Davisen, hogy nem tudja eldönteni, hogy viccel-e, ennek ellenére tökéletes játékossggal felelt meg neki.

– De hát az csak nyers hal. Sushi rizs nélkül.

– Akkor már meg is van a munkamegosztás – vonta meg jó vállát nevetve Dennis – te eszed a rizst, én a halat.

– Tőlem – utánozta most Davis is az ő vállrándítását. – De azt ugye tudod, hogy ahol lehet sushit enni, ott sashimi is van?

– Ó tényleg – kacsintott a másikra Dennis –, te fizetsz?

– Naná, a többit meg majd megbeszéljük.

– Ebben a tervben tökéletesen benne vagyok.

To be continued…

Tetszett ez a rész és érdekel a folytatás? Kattints ide!

Jegyzetek

(1) Kelpie: misztikus lények, olyan lovak, amik Skócia tavaiban vagy tengerekben élnek, és becsábítják az embereket a mélyvízbe, elsősorban azért, hogy feláldozzák őket a vizek különböző istenségeinek. Egyes legendák szerint a Kelpie-k fel tudnak venni emberi formát is, de ilyenkor is megmaradnak a paták a lábukon. (Forrás: Wikipedia)

Borítókép forrása: unsplash.com (Cecilie Johnsen)

7 Comments

  1. Ritka, hogy manapság találok olyan történetet, ami tud annyira hatni rám, hogy ne akarják komment nélkül elmenni. Kinőttem már az igazi fangörcsölős kommentet, azt inkább magamban elintézem, úgyhogy csak annyit szeretnék mondani, hogy gratulálok a történethez, öröm volt olvasni a két kedvenc témámat (mentők és transzneműség) egy sztorin belül.

    Kedvelik 1 személy

    1. Nagyon köszönöm, hogy írtál, igazán sokat jelent, mert én is nagyon szeretem ezt a történetet. Én is szívemen viselem a transznemű emberek sorsát, ezért is született meg ez a novella. 😊

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s