Adjunk hangot!

Reakció Demeter Szilárdra…

Nem szoktam politikai/közéleti okosságokra reagálni. Már csak azért sem, mert az a véleményem, hogy ezt nálam bölcsebb, hozzáértőbb emberek úgyis megteszik. Általában az “élni és élni hagyni” elvet vallom, de vannak esetek, mint ez a mostani is, amikor egyszerűen nem tudok elmenni a mindent IS megmondó megnyilvánulások mellett. Utoljára tavaly májusban reagáltam hasonlóan bicskanyitogató bölcsességekre, és most úgy éreztem, hogy ismét meg kell tennem.

Jelen alkalommal nem választottam olyan könyvet, amin keresztül bemutatnám, hogy hogy érzek az elhangzottakkal kapcsolatban, jók lesznek a saját gondolataim is. És hogy miről van szó? Arról, hogy Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója megmondta a frankót. És ha még nem hallottátok volna, hogy miről, álljon itt két cikk, amiben minden benne van, amiről én is beszélni szeretnék. Az Index itt írt róla, illetve itt találhatjátok a Pesti Hírlapnak adott interjúját.

Idézni fogok a cikkekből, és ezekhez fűzöm majd a saját, szerény gondolataimat. Nem feltétlenül lesznek hízelgőek, de igyekszem majd kultúráltan megfogalmazni őket. Vágjunk is bele.

Egyetlen definíciót tudok adni a magyar irodalmi művekre nézvést: az a magyar író, aki magyar olvasónak, magyarul ír művet és azt szeretné, hogy száz év múlva magyarul olvassák ugyanazt a művet, az az én számomra nemzeti kultúrában gondolkodik. Tehát nem exportban. (…)

Vannak olyan íróink, akik rájöttek, hogy vannak olyan témák, amiket ha megírnak magyarul innen Közép-Európából, és lefordítják bizonyos nyelvterületekre, akkor azok már eladható termékek. Ezek az úgynevezett exportra termelő írók, de nem magyar írók. Csak magyarul írnak, mert nem tudnak más nyelven írni.

Ez volt az első pontja a beszélgetésnek, ahol megkellett állnom egy pillanatra. Szóval… Ezek szerint az, ha egy magyar írót lefordítanak idegen nyelvre, az nem képvisel értéket? Azért az több, mint elkeserítő, ha ennek az üzenetnek utánagondolunk egy kicsit… Egy nem egész tízmilliós kis ország vagyunk – és abba most ne menjünk bele, hogy miért vagyunk lassan, de biztosan egyre kevesebben… Nekünk nem az lenne a lényeg, hogy minél többen olvassanak minket/tőlünk, hogy tudjanak rólunk?

Szilárd bölcseleteit olvasva Nádasdy Ádám egy irodalmi/ műfordítói előadásán elhangzott kijelentése jutott az eszembe. Nem fogom tudni pontosan idézni, de ő mondta azt, hogy mivel mi kis ország vagyunk, inkább mi fordítunk magyarra műveket, és nem minket fordítanak, de mégis mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megismerjenek minket idegen nyelveken is. Sosem volt ez még igazabb, mint most.

Mert gondoljunk csak bele. Ott van például Szabó Magda. Az ő könyvein nőttem fel, az Abigél a mai napig a kedvenceim közé tartozik. És ő az, akit számos nyelvre fordítottak, és nem csak magyar nyelven kapott irodalmi díjakat. Nézzünk is pár példát a műveiből készült fordításokra és díjakra:

• Az ajtó: 1995-ben Stephan Draughon és később Len Rix fordításában. És Az ajtó felkerült a The New York Times 10-es listájára is.
• Len Rix angol fordítását fenti regényből két irodalmi díjjal kapcsolatban is meg kell említeni, mindkettő 2006-os (elnyerte az Oxford-Weidenfeld Translation Prize-t, és jelölték az Independent Foreign Fiction Prize-ra).
• 2003-ban készült francia fordítás is Az ajtóból, amiért megkapta a Prix Femina étranger díjat.
• A Katalin utca francia fordítása elnyerte a Prix Cévannes-t 2007-ben, illetve Len Rix angol fordítsa a PEN Translation Prize-t 2018-ban.
• Abigél: most jelent meg 2020. Január 21-én szintén Len Rix fordításában.

A fentieknek könnyedén utána tudtok járni a wikipédián (akár több nyelven is), de Szabó Magdáról készült cikk a Gaurdianban és egyéb külföldi újságokban is, illetve a lefordított könyvei elérhetőek a New York Review Books Classics gyűjteményben például Amazonon.

És akkor most nézzen mindenki magába, és most mondja bárki, hogy az, amit Szabó Magda letett az asztalra, nem érték. Hogy erre nem kell büszkének lenni… És hogy ő csak egy szerencsétlen valaki, aki azért írt magyarul, mert uram bocsá’ nem beszélt minden idegen nyelven, amin jó sok pénzt lehetett volna keresni… Hát mi baj van a fejekben?

Természetesen van még jó pár író, akit ugyanígy ki kellene emelni, és felsorolni az érdemeiket, de mivel még másra is szeretnék reflektálni Demeter Szilárdtól, ezt most kénytelen leszek ennyiben hagyni.

Menjünk tovább… Ez is egy olyan pont, amit evidens módon képtelen vagyok szó nélkül hagyni…

Azt az írót viszont, aki LMBTQ-ideológiát hirdet, és látszik, hogy az “újbeszél” komisszárjaként próbál a nemzeti kultúra létére törni, én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből.

És ezen a ponton pontosan ugyanolyan értetlenül állok, mint a tavalyi fiaskó idején. És hogy miért? Mert mikor legutóbb csekkoltam, az LMBTQ embereknek is épp úgy egy feje, egy orra, két szeme, két füle, két keze, két lába volt (soroljam még?), mint bárki másnak. Ugyanúgy éreznek, ugyanúgy szeretnek, és ugyanúgy fáj nekik a bántás, mint bárki másnak. Mondhatni, ugyanolyan emberek, mint akárki, aki ezen a bolygón él. És én nem vagyok hajlandó különbséget, ellentétet látni ott, ahol nincs.

Szóval valaki legyen kedves és magyarázza el nekem, hogy mitől félünk ennyire? Miért gyűlölünk ennyire olyan embereket, akiket nem is ismerünk? És leginkább, milyen jogon merjük azt hinni, hogy jobbak lennénk bárkinél… ki adott nekünk jogot arra, hogy ítélkezzünk mások élete, és az általuk képviselt értékek felett?

És éppen az irodalmat használni erre… aminek aztán tényleg a tudásról, és az emberi sokszínűség és értékek megismertetéséről kellene szólnia. Nem arról, hogy csak azt mutatjuk, ami egy bizonyos rétegnek tetszik… És újra megkérdezem: ki dönti el, és milyen jogon?

Én biztos, hogy arra fogom letenni a voksom, hogy bárki adhasson értéket az emberiségnek, nemtől, nemzetiségtől, bőrszíntől, nemi irányultságtól függetlenül. És korlátozó/beszűkült kategóriáktól mentes irodalmat követelek.

Köszönöm, ha elolvastad.

Linkek és egyebek:

• A borítókép forrása: unsplash.com (Oleg Laptev)
• Információk Szabó Magdáról az angol és magyar Wikipédiáról
• Egyéb a bejegyzéshez felhasznált cikkek: hlo és Guardian