Crossover 2. – Ballépés?

Ez a novella a születésnapi meglepetés játék második nyertesének, Aurorának készült. A főszereplők az Időutazó című folytatásos történtetem és a Lámpafény című novellám szereplői. Az elsőből az eddig kész részeket itt érhetitek el, a Lámpafény első és második részéhez pedig kattintsatok a megadott linkekre.

Viszont ezt a történet nem interjú lett, a specifikus kérések azt kevésbé tették lehetővé, de azért remélem, hogy így is tetszeni fog nektek. 😊

Tommie a tervek szerint haladt az erdei kabin építésével. Sőt, inkább lekicsinylő volt kabinnak nevezni, sokkal inkább volt ugyanis egy kisebb hegyi ház, mindennel, amire csak szükségük lehet. Charlie egyik ámulatból a másikba esett, hogy Tommie mi mindenre képes. Ő pedig nevetve csak annyit mondott neki, hogy a családja generációk óta egy gazdag család farmján mindenes, és hogy az ő vezénylete alatt nem egy istálló, fészer és miegyéb felépült már. A saját házukat megépíteni nem sokkal nehezebb.

Charlie szívesen és lelkesen segített abban, amiben tudott. De még mindig nem volt teljesen jól, és az orvosoknak az volt a véleménye, hogy a mellkasára és hasára szerzett kiterjedt sérülések miatt az izmai sosem lesznek már olyanok, mint korábban voltak. Természetesen állításuk szerint az izomzata állapotán bizonyos fokig lehet javítani gyógytornával. Charlie pedig elszántan megjelent minden egyes alkalommal, annak ellenére is, hogy úgy érezte, azzal hogy Tommie-nak segít az életüket építeni sokkal többet tett az egészségéért, mint bármi más addig, amit orvosi utasításra megtett.

Igaz, Tommie mindig figyelt rá, és sosem hagyta, hogy túlerőltesse magát. És mivel mindent tökéletesen kézben tartott, az építés pontosan úgy haladt, ahogy előre eltervezte. Még egy-két hét, és be is költözhetnek. Még azelőtt, hogy beköszöntene a hideg idő. Charlie már alig várta, hogy birtokba vehessék az új otthonukat.

Aznap este az épülő – és majdnem kész – házuk mellett felállított sátruk előtt ücsörögtek a tábortűz mellett. Katonai sátor volt, Tommie egyik hadseregből kiesett ismerőse szerezte nekik, mert a vastag ponyvás, viaszos vászon sátor mégis minden szempontból jobb volt, mint bármi, amiket túraboltokban venni tudtak volna. Mikor megkapták, azon is jót derültek, hogy egyenesen tiszti sátrat szereztek nekik.

Charlie épp minden erejével azon volt, hogy az egész napos munka utáni izomfájdalmat és merevséget kimasszírozza Tommi vállából és hátából. Ez szinte mindennapos rituálénak számított kettejük közt, és sok esetben egészem másfajta feszültséglevezetésekhez vezetett. Nem mintha bármelyikük annyira feszült lett volna.

Aznap este a tűz mellett ülve még nem jutottak el idáig. Lassan már teljes sötétségbe borult az erdő, csak a csillagok és Hold fénye ragyogott a fejük fölött. A fák közé bekúszó feketeséget a tűz lobogása tartotta távol tőlük. Tökéletes volt az az este. A fák közt nem volt semmi zaj, csak az éjjeli bogarak neszezése, és az éjjeli ragazdók megszokott hangjai. A pumák és farkasok megtanulták már, hogy ne háborgassák őket, ezért általában csak távolról morogtak rájuk. A medvék ingerküszöbét viszont valahogy nem ütötte meg a jelenétük, és még sosem próbáltak felmászni a magaslatra az épülő faházhoz.

Charlie Tommie válla fölött kinézett a fekete éjszakába. Mosolygásra késztette a tücskök ciripelése a fűben. Aztán egyszer csak néma csend támadt körülöttük. Mintha minden zajt a világban elvágtak volna. Charlie érezte, hogy Tommie minden tagja megfeszül az ujjai alatt. Az ilyen és ehhez hasonló gyilkos csend sosem jelentett jót. Odaát az ilyen néma csendeket általában fény és robbanások, napalm lánggal égő hajnalok követték.

Ahogy akkor is. Egy pillanatra kigyulladt az égbolt, szinte nappali fény borította be felettük és körülöttük az erdőt. A következő pillanatban pedig hatalmas szél támadt, ami felborírotta őket, és egy szempillantás alatt kioltotta a tüzet is. Miután kihunyt a fény és elült a süvítő szél, az erdő továbbra is néma maradt. A bogarak és éjjeli állatok nem voltak biztosak benne, hogy újra megszólalhatnak.

Charlie, mikor ki merte nyitni a szemét, az első dolog, amire feleszmélt az volt, hogy Tommie karjai veszik körül. A földön feküdtek, pár méterre arrébb is lökte őket a szél. Szerencsére a sátort nem fújta el, mert sikerült alaposan lerögzíteniük. Egy-két helyen ugyan elrepedt a ponyva, és néhány cölöp kifordult a helyéről, de ezek mind gyorsan orvosolható problémák voltak.

Mivel Charlie teljes súlyával Tommie-n ért földet, a másiknak időbe telt összeszednie magát. De amint sikerült kiráznia a fejéből a korábbi zaj és széllökés okozta kábaságot, azonnal legördítette magáról Charlie-t, és kitapogatta a puskát nem messze maguktól. Mindig volt a kezük ügyében fegyver, hátha móresre kell tanítani egy-egy felbátorodott vadállatot. Charlie megkapaszkodott benne, de Tommie határozottan kifordult a karjai közül.

– Valakinek meg kell néznie, hogy mi a fene volt ez – suttogta, Charlie kezébe nyomta a másik puskát, sietősen megcsókolta, majd felpattant mellőle. – Vigyázz a táborra. Ha segítségre van szükségem, majd kiabálok.

Charlie-nak minden erejére szüksége volt, hogy ne kapjon utána, de mégis hagyta a zaj és fény forrása felé araszolni. Szerezniük kell egy kutyát. Vagy kettőt. Jó nagyokat, könnyen képezhetőket. Hogy mindig legyen velük védelem. Már korábban is megfogalmazódott a fejében ez a gondolat, de abban a pillanatban döntötte el teljes bizonyossággal, hogy az első adandó alkalommal beszerez két kutyát. Mondjuk két kaukázusi medveölő tökéletes lenne.

Charlie ugrásra kész izmokkal várakozott a kialudt tűz mellett ülve, puskáját úgy tartva, hogy bármire azonnal ráfoghassa, amint valami gyanús neszt hall. Kínos lassúsággal vánszorogtak a percek, és amíg arra várt, hogy Tommie bármi jelet adjon, azon merengett – újfent -, hogy az idő valóban mennyire relatív. Az ilyen jellegű várakozások mindig a végtelenségig nyúltak, míg egy-egy boldog nap Tommie-val egy szempillantás alatt telt el.

És mint ilyenkor általában sosem, most sem tudta volna megmondani mennyi idő folyt el, mire meghallotta, hogy Tommie hívja.

– Charlie! Gyere, szükségem van a segítségedre!

Úgy ugrott fel, mintha villám vágott volna be mellé, épp csak eszébe jutott előre kiáltani, hogy Tommie tudja, hogy érkezik, és ne egy ráfogott puskával fogadja. Tommie nem ment messzire tőle, ha nem lett volna annyira sötét, az alakja látható lett volna a fák között. Mire odaért a másik férfi mellé, már semmi sem maradt a korábbi fényvillanásból, teljes sötétség honolt az erdőben, csak a zseblámpáik fénye mutatott utat.

– Mi történt? – kérdezte lihegve. Tommie a lába előtt fekvő alakra mutatott, a lámpát úgy tartotta, hogy a fény megvilágítsa az arcát. – Ez meg hogy került ide? Lepottyant az égből?

– Hát elnézve a letört ágakat körülötte, nem lennék meglepve, ha igen. Látod a zúzódásokat, karcolásokat az arcán és a karján? Biztos, hogy lezuhant az ágak közt.

– Mi a fenét csinált ott?

– Ha én azt tudnám – rántotta meg a vállát Tommie, és továbbra is az eszméletlen férfira fogta a puskáját.

– És mi mit csinálunk vele? – tudakolta tovább Charlie, leguggolt a férfi mellé, hogy jobban szemügyre tudja venni. Látta Tommie-n, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ilyen közel megy hozzá, mert ugye ki tudja, mire számítsanak tőle. – Szerinted viét kong? Eléggé úgy néz ki…

– Szerintem egyszerűen csak ázsiai. Sápadtabb a bőre, és sokkal jobb bőrben van, mint azok, akikkel odaát dolgunk volt. Nem lennék meglepődve, ha ő csak simán amerikai lenne. Egyelőre vigyük vissza a táborba, aztán majd kitaláljuk, mi legyen vele, amikor magához tért.

Ezzel mind a ketten egyetértettek, így felnyalábolták az eszméletlen férfit, és visszavitték a sátrukhoz, az épülő faház mellé. Lefektették a fűbe, és amíg Charlie ismét felszította a tüzet, Tommie összekötötte az idegen kezét és lábát. Charlie nem mondott erre semmit, ő is úgy volt vele, hogy jobb az elővigyázatosság. Mert ugyan kivetődne éppen ide, ilyen mélyen az erdőben.

Miután ezzel megvolt, ráemelték egy hálózsákra és betakarták vele, hogy azért megvédjék a hidegtől. Mégiscsak a vendégük volt, nem a foglyuk. Charlie és Tommie is helyet foglaltak a vidáman lobogó tűz mellett, és várták, hogy az idegen magához térjen. Nem tartott sokáig, és már ébredezni is kezdett.

Összerándult, amint észrevette, hogy meg van kötözve, de nem esett pánikba. Sőt a kötelékek korlátozása ellenére is olyan ügyes és elegáns mozdulatokkal ült fel, hogy meg is lepte vele a másik két férfit. Viszont Tommie azt is észrevette, hogy mire felült, majdnem teljesen ki is szabadította a két kezét. Hogy elvegye a kedvét bármi egyéb próbálkozástól, Tommie mint egy mellékesen ráfogta a puskáját.

– Én a helyedben nem csinálnám – mondta neki figyelmeztetően -, addig legalábbis egész biztosan nem, amíg be nem mutatkoztunk egymásnak.

Az idegen mozdulatlanágba dermedt, és csak meredt Tommie-ra. Mivel az ő kezében volt a puska, ezért Charlie-ra egyelőre ügyet sem vetett.

– A kezedet a hálózsákra! – utasította Tommie. – Szeretném látni, hogy mivel próbálkozol.

– Nem próbálkozom semmivel – dünnyögte a jövevény, előre nyújtotta kissé majdnem kiszabadult kezeit –, azt sem értem, hogy mi szükség erre. Nem ártok senkinek.

– Azért van erre szükség, mert nem tudjuk, miért vagy éppen itt – próbálta oldani egy kissé a feszültséget Charlie. Az idegen akkor először fordult felé. – Ha bemutatkoznál, az segítene egy kicsit a bizalmatlanságunkon.

– És honnan tudnátok, hogy igazat mondok, ha bemutatkoznék? – Vonta fel a szemöldökét a férfi. – Egyébként meg, ti sem jártok elől jó példával. Ti sem igyekeztetek bemutatkozni, és még csak jó vendéglátók sem vagytok.

Tommie erre alig hallhatóan morgott valamit, ami nem volt sem barátságos, sem megértő. Charlie óvatosan a karjára tette a kezét, de arra ügyelt, hogy ez ne akadályozza a fegyverhasználatot semmilyen módon. Biztosan tudta, hogy Tommie legszívesebben lerázná magáról a kezét, de mégsem tette.

– Ebben igazad van – Charlie próbált bíztatóan rámosolyogni a jövevényre –, őt itt Tommie, én meg Charlie vagyok.

– Kim – bár viszonozta a mosolyt, egyikük sem érezte igazán őszintének. Aztán sokkal komolyabb kifejezéssel az arcán mérte őket végig. – Oké, srácok. Nekem semmi dolgom veletek. És nektek sincs velem. Én csak tovább akarok menni, és ha minden a terveim szerint ment volna, azt sem vettétek volna észre, hogy erre jártam. Nem csak ti bujkáltok a világ elől.

Ezt a kijelentését pár pillanat súlyos csönd követte. Tommie továbbra is bizalmatlanul méregette, Charlie pedig inkább együttérzett vele. Az idegen egyértelműen nem mondott el mindent, de amit igen, az őszintének tűnt, éppen emiatt a bizalmatlanága is indokolt volt.

– Nézzétek – beszélt tovább Kim –, akármit tervezzetek is, nem fogtok tudni itt tartani. – Lenézett az órájára, de arra kínosan ügyelt, hogy a karját ne mozdítsa meg. – Még két órát leszek itt. És ez független attól, hogy ti mivel próbálkoztok.

Tommie épp gúnyos megjegyzést készült tenni, Charlie világosan le tudta olvasni az arcáról. Csakhogy egyikük sem tudott mit mondani, mert Kim tovább beszélt.

– Ez alatt az idő alatt hasznát venném egy kis segítségnek.

– Mit jelent az, hogy csak két óráig vagy itt? – Érdeklődött Charlie, és továbbra sem hagyta Tommie-t közbeszólni. Kettejük közül mindig ő volt inkább a diplomata alkat.

A nyugalma és türelme általában másokra is átterjedt, ezért szívesebben beszéltek vele az emberek, mint a szinte mindig morózus Tommie-val. Kim is – bár gyanakodva méregette még mindig -, de az is látszott rajta, hogy sokkal szívesebben beszél vele, mint a jóval bizalmatlanabb Tommie-val.

– Végül is – sóhajtott fel –, mivel úgysem láttok többet, akár el is mondhatom. Aztán majd azt hisztek, amit akartok. Időutazó vagyok. És valami nagyon rosszul sült el, és összekapcsolódtam valakivel. Le kellett volna tartóztatnom, de úgy ugrott el más időbe, hogy épp lefogtam. Magával vitt belőlem egy darabot, ezért akárhova megy, engem is maga után ránt. Ahhoz, hogy le tudjak kapcsolódni róla, el kell fognom. De eddig mindig meglógott. Most meg elég vacakul sikerült földet érnem, és elvesztettem a nyomát. Nem tudom, mit csinál itt még két órán keresztül, de ha lejárt az idő – az óraszámlapon villogó visszaszámláló felé bólintott –, én is eltűnök innen.

Tommie felhorkant, természetesen Kim egyetlen szavát sem hitte. Kim vállat vont. Szavak nélkül is azt fejezte ki az a mozdulat, hogy nem érdekli, mit hisznek, majd meglátják. Charlie, aki nem tudta eldönteni, mit higgyen – Kim leírhatatlanul őszintének tűnt, ő biztosan minden szót elhitt abból, amit állított. Szóval Charlie véleménye szerint éppen annyi esélye volt, hogy teljesen őrült legyen, mint hogy igazat mond.

– És mi az, amire tőlünk szükséged van? – Kérdezte Charlie, végig nyugtatóan Tommie combján tartva a kezét, továbbra sem gátolva a szabad mozgásban.

– Mondjuk, valami ennivaló nagyon jól esne – csillant fel Kim szeme, bárki láthatta rajta mennyire éhes –, az elmúlt pár napban megállni sem volt időm, és most hogy itt vagyok, megint nincs elég, hogy gondoskodjak magamról.

– Ezen tudunk segíteni – ügyet sem vetett Tommie villámló tekintetére, hanem felpattant, pár lépést arrébb sétált, hogy egy sziklabeszögellésből előszedjen az ételkészletükből egy adagot Kimnek.

Amíg Charlie az ételekkel foglalatoskodott, Tommie arcán fenyegető kifejezéssel hajolt közelebb Kimhez. Puskája csövét a mellkasának nyomta, egyenesen a szíve fölé. Akit ez természetesen a legkevésbé sem érintett meg. Sztoikus nyugalommal nézett vissza rá. Szemében huncut csillogás bujkált. Mégis óvatosan szólalt meg.

– Tudod, irigyellek titeket most egy kicsit – figyelte, ahogy Tommie szemébe kiül az értetlen döbbenet, majd az szinte azonnal tova is tűnt belőle. Kim pedig tovább beszélt. – Tudom, hogy mennyire különleges neked. Ő a világon a legfontosabb számodra, igaz? Én is otthon hagytam valakit, aki éppen ennyire fontos nekem, aki az én világom értelme. Tudod jól, miről beszélek. Azt is tudod, hogy bármit megtennék azért, hogy hazajuthassak hozzá. Onnan tudod, hogy te is pontosan így cselekednél.

Tommie összevonta a szemöldökét, kissé erősebben nyomta a puskacsövet Kim mellkasának. Őt ugyan nem lehet üres fenyegetésekkel megrettenteni. De az egészen biztos, hogy Charlie-t bárkitől megvédi.

– Akkor azt is tudnod kell, hogy előbb meghalsz, mielőtt úgy nézhetnél rá, hogy az nekem nem tetszik. Soha senki nem fog neki ártani még egyszer! – Az utolsó szavakat már csak sziszegte, nehogy a szellő Charlie-hoz sodorhassa a hangját.

– Ne érts félre, nem fenyegetem – rázta meg a fejét Kim –, nektek nem kell ártanom. Nem tartoztok olyan időbe, amit ki kellene javítanom. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de segíteni akarok. Nem tőlem kell féltened, hanem attól, akit üldözök. Ő gondolkodás nélkül megöl titeket, ha az útjában álltok.

– Ezt én sem mondhattam volna szebben.

Tommie úgy fordult meg, mintha madzagon rántották volna. Egy nővel találta magát szemben, aki úgy húzódott be Charlie mögé, hogy teljesen védve legyen, közben pisztolyt nyomott az álla alá. Nem értette, hogy tudott olyan hangtalanul a közelükbe jönni, hogy hármuk közül senki sem hallotta meg.

– Most, hogy Kim ezt már tisztázta, szükségem lenne tőletek pár dologra. Még van egy jó óránk, az biztosan elég lesz. Ha már úgyis a kezedben van az a puska, volnál oly’ kedves, és lelőnéd? Elegem van már a sok kellemetlenségből, amit okoz.

Tommie visszafordult Kim felé. Egyszerre látszott döbbenet, beletörődés és tiltakozás a másik férfi arcán. Tommie abból a remegő, távolba révedő tekintetből megértette, hogy Kim mindenben igazat mondott arról, akihez haza akar menni. Kiolvasta a néma bűnbánatot a szeméből, hogy nem fogja tudni betartani bármit is ígért.

– Tommie, ne – nyögte Charlie, nagyon nehezen beszélt, ahogy a nő még jobban nyomta az álla alá a piszolyt.

– Nem veszítelek el – felelte jeges elszántsággal, miközben vetett egy gyors pillantást Charlie-ra. Aztán visszafordult Kim felé, és látta, hogy feszes nyakkal bólint neki. Ha félt is attól, ami következett, semmi nem látszott rajta.

– Csináld – súgta Kim –, ha engedelmeskedtek, van esélyetek túlélni. Katerine-nek nincs oka megölni titeket.

– Mi lesz? Mi lesz? – Tudakolta csevegő hangon a nő. – Még nagyon sok dolgunk van ebben az egy órában. Még a fiamat is vissza kell szereznem. De Kim eddig mindig megakadályozott benne. Pedig az én kicsi Louis-m…

– A te kicsi Louis-d már huszonöt éves – köpte Katerine arcába a szavakat Kim, annyi méreggel és gyűlölettel tele, amennyi csak tőle telt. – És tisztában van vele, hogy micsoda őrült ribanc vagy. Tudja, hogy miket tettél és gyűlöl érte!

– Ugyan ugyan. Azonnal szeretni fog, amint elmesélem neki, hogy visszamentem a faluba, és a földdel tettem egyenlővé. Két hétig nyögtek a kövek és a sár alól, mire végre teljes csend lett. Hát nem csodálatos? Louis midig is a legjobbat érdemelte.

Tommie döbbenten hallgatta, ez a nő őrültebb volt, az őrültnél. És ahogy Kimre pillantott, azt is megértette, hogy Louis volt az akiről végig beszélt. Bármit megtett volna azért, hogy a másik fele ne kerülhessen ennek a Katerine-nek a karmai közé. És Tommie-nak afelől sem maradt szemernyi kétsége sem, hogy ha Kim itt is most meghal, senki nem fogja megállítani ezt az őrült spinét.

– Nem akarom már a sületlenségedet hallgatni. Mi lesz már, fiú? – Kérdezte gunyorosan Tommie-t. – Miért várakoztatsz? Tényleg azt szeretnéd, hogy elcsúfítsam ezt a csinos kis pofit?

Tommie megremegett. Katerine nem blöffölt. Tényleg gondolkozás nélkül lőné agyon Charlie-t, és bárki mást is, aki nem engedelmeskedik neki. Visszafordult Kimhez. Nem volt választása.

– Sajnálom – mondta érzelmektől teljesen lecsupaszított hangon, majd rezzenéstelen arccal meghúzta a ravaszt, még azelőtt, hogy bárki bármit mondhatott volna.

Kim felbukott, mint egy zsák, Katerine pedig örömujjongásban tört ki. Tommie hátrafordult Charlie-hoz, és egy észrevehetetlen biccentéssel jelzett neki. Charlie hagyta, hogy a kiképzés, és minden, amit hadviselés kapcsán belé neveltek, átvegye fölötte az uralmat.

Hátralendítette a fejét, és akkora erővel, amekkorára csak képes volt, orrnyergen fejelte Katerine-t. A becsapódást éles reccsenés követte. A nő felüvöltött, gurgulázva vért köpködött Charlie tarkójára, és meghúzta a ravaszt. Eddigre viszont ő már arrébb lökte az álla alól a pisztolyt, így a golyó a füle mellett süvített csak el. Remek, órákig nem fog rendesen hallani arra a fülére. De legalább él.

A következő pillanatban már szembe is fordult a nővel, kicsavarta a kezéből a pisztolyt, ahogy földet ért, próbálta arrébb rúgni, miközben egy gáncsoló mozdulattal kifordította Katerine alól a lábait. A nő továbbra is fejhangon visítva és átkozódva ért földet. Szerencsére eddigre már Tommie is mellettük volt, és puskája tusával homlokon vágta a nőt. Az illendőség kedvéért rögtön kétszer, nehogy idő előtt magához térjen. Ezután talpra segítette Charlie-t.

– Menj, lásd el Kimet – utasította -, én pedig megkötözöm ezt a ribancot.

Charlie nem ellenkezett. Tökéletesen tudtak együttműködni mindenben, ha úgy hozta a szükség. Azonnal Kim mellé futott, és legnagyobb döbbenetére életben találta. Nem is értette, hogy ez miért lepte meg ennyire, hiszen Tommie máskülönben nem kérte volna, hogy lássa el.

Letérdelt a férfi mellé, hogy felmérje a károkat. Kim oldala erősen vérzett, Tommie nem vállalt kockázatot, hogy valami meggondolatlan lépésre kényszeríti Katerine-t, ezért tényleg rálőtt. És valamilyen csoda folytán mindezt sikerült úgy megoldania, hogy a másiknak csak az oldalát szántsa fel…

Persze, esett le Charlie-nak a tantusz. A puska nem volt megtöltve, Tommie valahogy a kavarodásban kiszedte a golyót a fegyverből. Ilyen közelről nem tudott volna úgy rálőni Kimre, hogy ne okozzon halálos sebet rajta. Hiszen az üres levegő is, amit kilőtt, csúnya sebet hagyott maga után. De legalább golyót nem kell keresgélni benne. Az élet apró örömei.

Charlie lekapta magáról a kockás inget, és azt szorította a sebre, majd fogta Kim kezét, és rányomta a piros kockás anyagra. Kim nyögve tért magához. Charlie fanyarul elvigyorodott. Kinek ne fája erre magához térni?

– Tartsd így – instruálta Kimet –, és ami nagyon fontos, maradj így. Nekem el kell futnom a kötszerekért. De rögtön visszajövök.

Már épp felpattant volna mellőle, mikor Kim nyögve megállította.

– Mennyi időm van még? – Kérdezte küszködve.

– Időd? – Charlie nem értette.

– A két órámból… Ha lejár, Katerine továbbugrik, és engem is magával ránt.

– Nem megy sehova – szorította meg Kim kezét bátorítóan Charlie –, Tommie kiütötte, és megkötözte.

– Köszönöm, de ez nem fogja itt tartani, az ugrás tőle független. Előre állította be az összeset, hogy lerázzon minket.

Charlie-t nem kellett újra felszólítani, hogy mondja meg Kimnek, hogy mennyi ideje maradt ezen a helyen. Ennyiből is értette, hogy mennyire fontos. Megfogta a férfi kezét, azt, amin az óráját hordta.

– Még negyven perced van itt – adta meg neki a feleletet késlekedés nélkül.

Kim kétségbeesetten sóhajtott.

– Az nem elég idő ahhoz, hogy feltörjem az ugrómechanizmust, és megállítsam az időben cikázást.

– Mi lesz akkor veled? – Tudakolta Charlie, nem kevésbé nyugtalanul.

– Továbbugrunk. És remélem, a következő helyen majd több időm lesz, és végre megoldom, és hazamehetek.

Charlie bólintott, majd a saját elszántságával próbált lelket önteni Kimbe. Őszintén szólva, az a lemondó hangvétel megijesztette.

– Mire van szükséged tőlünk?

Kim fáradtan elmosolyodott. Charlie elképzelni sem tudta, hogy mióta üldözi Katerine-t, de az látszott rajta, hogy már hosszú ideje. Azt sem volt nehéz kiolvasni megviselt vonásaiból, hogy éveket öregedett ez alatt az elnyúlt hajsza alatt.

– Annyira hasonlítasz rá – lehelte Kim váratlanul, és Charlie-nak fogalma sem volt róla, hogy miről, vagyis kiről beszél. De ahogy Kim észrevette az értetlenséget az arcán, azonnal magyarázattal is szolgáltű. – Louis-ra. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen rokonság összeköt titeket.

Charlie csak pislogott rá. Lehet, hogy Kim félrebeszél a sokktól? Nem akarta viszont semmivel sem megbántani, ezért inkább csendben maradt. Aztán mivel a férfi még mindig vérzett, lerázta magáról a döbbent bénultságot, és felkelt mellőle.

– Tényleg be kell kötöznöm a sebedet – jelentette ki neki –, hozom a kötszereket, addig találd ki, hogy mivel tudunk segíteni.

Kim bólintott, és türelmesen várt. Mi mást tehetett volna, mikor kíméletlenül pergett az a negyven perce? Charlie gyorsan visszajött mellé, gyakorlott kézzel kötözte be a sebét, ami nem volt igazán vészes – csak egy pár öltés kellett, hogy összezárja. Mivel nagyon vérzett, tett rá a hadseregből eltulajdonított vérzéscsillapító zseléből is. Már majdnem végzett, mikor Tommie is odatoppant melléjük.

– Na, a spiné, ha csak nem Houdini, nem megy sehova, már a kötelékei nélkül. Mennyi ideje van még? – Charlie-t kérdezte, de Kimre nézett.

– Valamivel kevesebb, mint fél óra – egyszerre válaszoltak.

– Az éppen elég – jelentette ki határozottan Tommie, majd Charlie-hoz fordult –, menj, pakolj neki ételt, olyat, ami kevés helyet foglal, de magas tápanyag tartalmú. Szedj össze meleg ruhákat is, ki tudja hova és mikorra megy. Pakolj össze egy zsákot, de ne legyen túl nehéz, hogy biztosan elbírja. Én addig összekészítek fegyvereket és lőszereket.

– Én… – Kim szóhoz sem jutott.

– Te haza akarsz jutni hozzá – közölte vele tárgyilagosan Tommie, mialatt Charlie eliramodott, hogy mindent összekészítsen. Kezet nyújtott Kimnek, és talpra húzta. – Mi pedig mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez mielőbb megtörténjen. Pénzed van? Ötven dollárt tudunk nélkülözni.

Kim hálásan megrázta a fejét. A meghatódottságtól össze is szorult a torka, nehéz volt a torkát fesztő gombóctól szavakat formálnia.

– Jól mondtad, nem tudjuk hova megyek. Jó eséllyel nem fogom tudni használni a dollárotokat. Viszont ha a következő helyen lesz elég időm, onnan már egyenesen hazamegyek majd. Így nem is leszek pénzre szorulva. A fegyverek, étel és ruhák viszont igazán jól jönnek.

– Rendben – hagyta rá Tommie –, akkor te tartsd szemmel a spinét, mi pedig mindent összekészítünk neked.

Úgy is tettek. Mire Charlie összepakolta a hátizsákot, és felsegítette Kim hátára, már szinte teljesen le is járt Kim ideje. Tommie egy pisztolytáskát csatolt az oldalára, egy póttárat csúsztatott a zsebébe, ahogy a hátizsák egyik oldalzsebét is telepakolta lőszerrel a pisztolyhoz és a duplacsövű puskához, amit addig Charlie használt. Végül a fegyvert is átadta Kimnek.

Ekkor már szél támadt, és a levegő is kezdett feltöltődni valami Charlie és Tommie számára ismeretlen elektromossággal. Kim tudta, hogy mit kell tennie, közelebb lépett Katerine-hez, meggyőződött róla, hogy sehogy sem fog tudni megszökni előle. Aztán visszafordult a másik kettő felé, hogy elköszönjön tőlük. Eddigre már süvített körülük a szél, jelezve, hogy nemsokára nyílik a kapu.

– Én a helyetekben minél messzebb mennék – biccentett nekik Kim köszönés helyett. – Nem akartok a közelemben lenni az ugráskor. Én sem akarlak magam után rántani titeket.

Tommie bólintott, és kézenfogta Charlie-t.

– Sok sikert, Kim – búcsúzott.

– Remélem, mielőbb hazajutsz – köszönt el Charlie is.

– Hálás vagyok mindenért. Ez most már tényleg az utolsó megálló, mielőtt hazamehetek. Menjetek, innen már boldogulok.

Charlie és Tommie intettek neki, majd amilyen gyorsan csak tudtak, jó messzire vonultak. Amikor Tommie úgy ítélte, hogy már biztonságban kell lenniük, visszafordultak Kim felé. Még épp időben, és így látták tovatűnni Katerine-nel együtt.

– Szerinted hazajutott? – Kérdezte Charlie, mikor végre elült a szél.

– Nem tudom, de remélem. Remélem, az a Louis soha többet nem engedi el.

– Szerinted hallunk még róluk?

– Nem hiszem. Szerintem inkább ő lesz az, aki utána jár, hogy mi lett velünk. Szerintem nekik megvannak a forrásaik, hogy mindent tudjanak, amit csak emberileg lehetséges.

– Azt állítod, hogy valaki kémkedik utánunk? – Kérdezte Charlie vigyorogva.

– Nem, azt állítom, hogy ránk nézhet, ha éppen nincs jobb dolga.

– Hát tudod, remélem, hogy akkor Louis éppen eléggé elfoglalva tartja majd.

Ahogy felnevettek a hajnali pitymallásban, a bogarak ciripelése és az erdei állatok hangjai is visszaszivárogtak a fák közé.