Horrormese – Éjfekete kerekerdő

Ez a történet egy kihívásra készült, amikor is az volt a feladat, hogy próbáljunk meg olyan műfajban írni, amiben nem vagyunk otthon. Ezért én a horrort választottam. Remélem, kellőképpen félelmetes lett. 😀
Sőt azóta már egy teljes regény is született belőle. Ez a 0. verziója a történetnek, és gondoltam megmutatom nektek is. Kiváncsi lennék a véleményetekre ezzel kapcsolatban. 😉

– Baxter! – az sosem jelentett semmi jót, ami így kezdődött.

Elliott rettegve és remegve nyitotta ki a szemét. Nem csalódott, öten álltak az ágya körül. Hamilton, meg a bandája. Hogy ezeknek sincs semmi jobb dolguk az éjszaka közepén… Alkalom adtán talán majd megmondja a szüleinek, hogy köszöni szépen, de pocsék ötlet és választás volt ez a bentlakásos fiúgimnázium. Mert ettől nemhogy megemberesedni nem fog, de ha a dolgai így maradnak, túlélni sem…

Ezt a gondolatát tökéletesen igazolni látszott az is, ahogy Hamilton egyik pribékje – abból a fajtából, akik még gondolkodni is képtelenek voltak a főnök nélkül – letépte róla a takarót. Egy másik meg a bokájánál fogva úgy kirántotta az ágyból, hogy csak úgy nyekkent a padlón, mikor teljes testével végigvágódott az érdesre kopott fán. Hát igen. Ami a kölyköknek nem volt a fejében, az ott volt az izmaikban, ebből a szempontból tökéletesen értette, hogy Hamilton miért tartotta őket.

– Gyerünk, pondró – vigyorgott le rá a bandavezér –, épp jó az idő egy kis éjszakai sétára.

Elliott vetett egy gyors pillantást a széthúzott függönyökön át a koromfekete égre. Telihold volt, az holdnak pedig akkora lidérc-fényű udvara, hogy már csak annak a látványától inába szállt miden bátorsága. Volt is eszében sétálni!

Inkább azt a megoldást választotta, amit mindig is szokott, amikor Hamilton úgy döntött, hogy eljött az ideje leckét adni neki valamiből. Magzati pózba gömbölyödött, két kezét a feje köré fonta, hogy a legjobban tudja védeni a koponyáját és a tarkóját. Talán csak megverik egy kicsit, és utána nyugtot hagynak, hadd agonizáljon a padlón.

De Hamiltonnak aznap éjszakára egészen más tervei voltak. Elliott teljes testében összerándult, ahogy ráhúzott egyet lovagló ostorával. Aztán mikor két másik fiú talpra rántotta, és vezetni kezdték a kollégium épület sötét folyosóin, minden reménye szertefoszlott, hogy megússza az éjszakát csak egy veréssel.

Esélye sem volt megszabadulni Hamilton bandájából, a fiúk úgy körbefogták, hogy mozdulni sem tudott, ha ők nem hagyták. Egészen a birtok északi oldalán elterülő erdőig lökdösték. Itt röhögcsélve megálltak egy pár pillanatra, hagyták, hogy tudatosuljon benne, mire készülnek.

Majd az egyik kölyök nyakon ragadta, és maga előtt taszigálva bevezette a bokrok között a fák vonaláig. Ahogy elhaladtak pár csenevész cserje között csípős szagot érzett. Petróleum vagy lámpaolaj lehetett, nem is tudta hirtelen hova tenni.

Rémült pillantása ide-oda cikázott a fekete fák között. Eszébe jutott minden rémtörténet, amiket a nem-barátai (azok a fiúk, akik legalább nem bántották) meséltek egymásközt. Olyan szerencsétlen fiúkról suttogtak, akiket a Hamilton-félék kitereltek éjszaka az erdőbe, és sosem kerültek elő többet – néha senki. De voltak olyanok is, akiket megtalált az iskola személyzete. Felakasztva függtek a fákról, himbálóztak a hajnali szélben.

Elliott érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Semmi mást nem látott maga előtt, csak az ágakról függő köteleket, és azt találgatta, hogy Hamilton vajon melyik fát választotta ki neki. De persze egy ágról sem csüngött alá akasztóhurok, ezt csak lázasan cikázó képzelete láttatta vele.

Aztán taszítottak rajta egy jó nagyot. Akkora volt a lökés a lapockái közé, hogy majdnem fel is bukott a sűrűn burjánzó aljnövényzetben. Hangos röhögés kísérte ügyetlen csapkodását, ahogy karjaival próbált megkapaszkodni bármiben, ami megmentheti attól, hogy orra bukjon.

– Lódulj, Baxter! – hallotta a háta mögül Hamilton parancsoló hangját. –Nem érünk rá egész éjszaka.

Elliott döbbenten fordult meg. A sötétben szinte semmit sem látott, az öt fiú alakját is alig tudta kivenni a feketeségben. De a Hamilton szemében csillanó gonosz fényt mégis látni vélte.

– Elmondom mi lesz – a bandavezér teljes lelkinyugalommal beszélt hozzá –, elindulsz befelé a fák közé. Nem fordulsz meg, csak mész előre, míg el nem számoltál ötszázig. Utána megfordulhatsz, és kijöhetsz az erdőből. Mi meg fogadunk rá, hogy mikorra kerülsz elő.

Elliott nyelt egyet. Ez annyira nem hangzott rosszul. Annak ellenére sem, hogy minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy egymaga, önszántából menjen be a fekete fák közé. Úgy meg különösen, hogy a Hold még mindig kegyetlenül nevetett le rá lidércfényű udvarából.

– Világos? – kérdezte Hamilton. Most első alkalommal várt választ Elliottól. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, és hogy jobban kifejezésre juttassa türelmetlenségét, suhintott egyet a lovaglóostorával. Az a csattanás szinte kettévágta a fekete éjszaka és a kísérteties holdfényben fürdő erdő csendjét.

Elliott remélte, hogy az ingerült hörgés, amit a fák közül hallott csak a képzelete játéka volt. Ahogy ott állt Hamiltonnal és a bandájával szemben, a fiúk meg sem rezzentek, szóval jó eséllyel ők nem hallottak semmit.

– Baxter? Ne játssz a türelmünkkel! – figyelmeztette morogva Hamilton.

– I—igen, vi—világos – Elliott gyűlölte, hogy remeg a hangja.

– Akkor indulás, Elliott – a fiú összerezzent, nem tudta volna megmondani, hogy mi ijesztette meg jobban. Hamilton majdnem baráti hangja, vagy az, hogy tényleg komolyan gondolták, hogy itt akarják hagyni a hátába szuszogó, éhesen hörgő erdőben.

Képtelen volt rászánni magát, hogy megmozduljon, és elinduljon a fekete, göcsörtös fák közé. Bizonytalankodása nem váltott ki együttérzést a fiúkból, Hamilton következő suhintása a lovaglóostorral az arcát találta el. Elliott felkiáltott fájdalmában, kezével betakarta az arcát ott, ahol az ostorcsapás még mindig csípett. Érezte, hogy vér csorog az ujjai közt, az ütés nyomán szétnyílt a bőre.

Hogy teljes legyen a megaláztatása, az arcán még a fájdalom könnyei is végigfolytak – de szerencsére ezt nem láthatta egyik kínzója sem a sötétben. Elliott hátat fordított a fiúknak, és futásnak eredt a fák között. Nem akart esélyt adni Hamiltonnak, hogy egy újabb ostorcsapással bíztassa.

Ahogy haladt a fák között, számolni kezdett, ahogy meghagyták neki. Még százig sem jutott, mikor narancs-derengést vett észre a háta mögül. Rettegve fordult meg, és attól, amit látott, földbegyökerezett a lába. Égett vele szemben a bozót. Így már értette a korábban érzett petróleum szagot. Gondosan előkészítették az aznapi éjszakai gyötrelmeket a számára.

Ahogy a lángokra meredt, észrevette, hogy mennyire gyorsan terjed a tűz. Tovább kellett mennie. Még azt is elfelejtette, hogy számolnia kellene, ahogy menekülve futásnak eredt.

Pár métert tett csak meg, mikor éles sikolyt hallott a háta mögül, amitől még a vér is meghűlt az ereiben. Az a fajta iszonyattal teli üvöltés volt ez, ami még a világ legbátrabbját is menekülésre sarkallja. Elliott sem állt meg. Nem akarta tudni, mi okozta azt a halálsikolyt. A hangot viszont kivételesen jól ismerte, bár általában csak röhögni és vicsorogni hallotta. Hamilton jobbkeze volt, Leawrey.

Elképzelni sem tudta, mi történhetett a fiúval, de érthetetlen módon elégedettséget érzett, ahogy újra beállt a lihegő csend a fák között. Akármi is történjen vele innentől, elkíséri majd a boldog tudat, hogy Leawrey jó eséllyel soha többet senkit nem gyötör már Hamilton utasítására.

Elliott megtorpant. Minek menjen beljebb az erdőbe, amit egyáltalán nem ismert, mikor ez után a sikoly után bizonyosnak tűnt fel előtte, hogy a gonosz fiúk szétrebbentek az erdő széléről. Inkább megindult párhuzamosan a tűzzel. Előbb-utóbb csak kiér majd az égő bokrok közül, és a ha kijut az erdőből, sokkal könnyebben visszatalál az iskola épületekhez, ha fák menti tisztáson barangol.

És csak ment. És ment. Egészen biztos olt benne, hogy órák teltek már el. A tűz régen elmaradt mellette. Már egy ideje abba az irányba fordult, amerre az erdő szélét sejtette. De a fák csak nem ritkultak körülötte, csak nem jutott ki a tisztásra. Amikor sustorgást, morgást hallott a feketeség mélyéről, megszaporázta a lépteit, és bár a zajok közeledtek hozzá, eddig még egyszer sem érték el.

Elliottnak fogalma sem volt, mennyit gyalogolt eddig, de a lábait véresre súrolta az éles-sűrű aljnövényzet. Talpát összekaristolták a kövek, amiket nem vett észre a sötétben, és megcsúszott rajtuk. Egyenpizsamája szára több helyen felhasadt, ahol az ágak akaratosan belé csimpaszkodtak. Alig tudott szabadulni a szorításukból.

És nem értette, miért nem pirkad. Már nemcsak hogy hajnalodnia kellett volna, időérzéke azt súgta, hogy már magasan kellene járnia a napnak. Többször reménykedve nézett fel az égre, de a lombok sűrű rengetegén át nem látott semmit, csak a lidércfény derengett keresztül a levelek és ágak között.

Aztán a fák közül egy alakot látott kilépni. Magas volt, határozottan emberi, de ijesztően mégsem. Közelebb araszolt Elliotthoz. Nem is lépett, furcsamód inkább siklott. Szél támadt körülötte, ahogy elő-elő villanva a feketeségből egyre közelebb jutott a fiúhoz. Kinyúlt felé, Elliott szíve irányába kapott.

Elliott nem értette, hogy engedhette ennyire közel érni magához. Meddig állt megbabonázva? Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy félreüsse azt a csontos, nyirkos-fekete kezet a mellkasa elől. Lélekszakadva rohanni kezdett, azt sem nézte milyen irányba. Ha mélyen a fák közé, az sem számít, csak minél messzebb ettől a valamitől…