Egyensúly

Ez a novella a PISZKE (Poéták, írók, szerkesztők, kreatívok egyesülete) elnevezésű Facebook csoport hétvégi kihívására készült, ahol az volt a feladat, hogy a megadott képről írjunk egy történetet, egy megadott kifejezés (szabadság) felhasználásával.

Pryo a határvonalat pásztázta. Soha nem fogja megérteni, hogy miért kell őrizni. Amióta létrejött az Egyensúly, senkinek eszébe sem jutott megbolygatni azt. Ki lenne olyan botor? A két birodalom közt húzódó, talán fél méter széles fekete hamusáv mindenkit emlékeztetett rá, miért nem lenne jó ötlet.

Átnézett a határ túloldalára. Ott mindent jég borított. Fagyott volt a teljes világ egészen a látóhatár legvégéig. Nehéz hó fedte a jéggé kövült fenyőket és szénné fagyott sziklákat. A határ túloldalán nem volt semmi más szín a fehéren és a jégkéken kívül.

A határ innenső felén viszont minden lángolt. Minden melegséget árasztott és nem fagyot. És azon a hamusávon még a lobogó narancssárga fények sem tudtak átjutni, a lángok sem vetettek árnyékot a túloldalra. Ahogy a túlsó kék-fehérségből sem szivárgott át hozzá semmi.

Pryo unatkozott. Ez az őrszolgálat élete végéig tart majd, de már az első perctől értelmetlennek tűnt. És most évszázadok elteltével sem nyert semmi több értelmet. Tudta nagyon jól, hogy az Egyensúly nem szorul az ő védelmére, soha nem szorult, soha nem fog. Ez az egész csak arról szólt, hogy a királynő túlsokadik fiát száműzzék valahova. Sóhajtott egyet. Tűrhetetlenül hosszú ez az öröklét.

Ha legalább Inigo eljönne. Ő volt az őr a másik oldalon. Már az enyhítene ezen a gyötrelmes unalmon. Egyébként nem lehetett oka panaszra, Inigo, amióta őt is kinevezték – száműzték – majd mindennap eljött. És azóta szinte már csak aludni tértek vissza szegényes szállásukra, már régóta csak ennyire hagyták el a határvonalat. Meg ha az ősi csatamező szélére idézték őket. Mint ma Inigót.

És Pryot most éppen az a süket csönd ölelte körül, mint ami Inigo érkezése előtt is. Meg utána. Egy darabig. Eleinte csak ültek egymással szemben, és nézték a másikat, nem voltak biztosak benne, hogy a hangok átjuthatnak a határvonalon.

Inigo volt az, aki pár nap után megtörte a gyötrő csöndet. Elmesélte, hogy mennyire nem bírja tovább, hogy úgy érzi, eszét veszti, ha senki nem szól hozzá. Pryo ezen annyira megdöbbent először, hogy mondani sem tudott semmit. De aztán megtalálta a hangját, és azóta… Inigo volt minden a számára.

Sosem látott még olyan csodálatos jelenséget, mint a fagytündér a határ túloldalán. A bőre tiszta időben ragyogott, mint a nap hideg fényében szikrázó hó. Ha viszont felhők borították az eget, épp azt az árnyalatot vette fel. De abban a fakó szürkeségben is élettel telve ragyogott két szeme mélykékje. Hófehér haja a dereka alá ért, amit mindig szoros fonatban hordott, és jégcsengőket fűzött bele. Az a dallamos csilingelés elkísérte, bármerre járt.

Pryo szíve mindig gyorsabban kezdett verni, mikor meghallotta azokat a dallamokat. Talán, egyszer majd ha belehal az unalomba, az a csilingelés fogja visszahozni az életbe. Ahogy merengett, lenézett két térdén nyugtatott karjaira. Figyelte a narancssárgás bőre alatt örvénylő lávát, mindig meg tudta babonázni az élet a felszín alatt.

A hozzá hasonlók csak addig éltek, míg át nem szúrta valami azt a bőrt, amint a láva kiszabadult belőlük, elemésztette őket. Inigo annyival csodálatosabb volt náluk. Az ő bőrét biztos nem ütötte volna át kovácsolt penge. Azon a jégen nem lehetett áttörni. És Pryo abban is biztos volt, hogy benne nincs semmi, ami olyan könnyen megölhetné, mint a tűz-lelkeket az egyébként éltető láva.

Az ősök valamikor régen még ismerték a titkot, hogy hogyan lehet megölni a fagytündéreket, de az még jóval a határvonal megjelenése előtt volt. Pryo nem volt elég idős ahhoz, hogy neki emlékei legyenek erről. Egyébként is ki akarna olyan csodákat elpusztítani, mint a fagytündérek? Összerándult a gyomra a gondolatra, hogy bárki ártani akarjon Inigónak. Még szerencse, hogy nincs átjárás a határ két oldala között.

Aztán meghallotta az ismerős csilingelést a távolból. Aznap borult, ködös volt az idő, nem lehetet messzire ellátni a túloldalon. Igazi kontraszt volt ez az ő oldalán ragyogó napsütéshez képest. Pár perc múlva Inigo megtermett alakja bukkant elő a ködből, és Pryo érezte magán megállapodni azt az átható kék tekintetet. Inigo arca felderült, és Pryónak is csak ennyi kellett, hogy könnyebb legyen a vállán a száműzetés.

Inigo kecses léptekkel egészen a fekete hamusávig jött, majd egyetlen szó nélkül huppant le Pryóval szemben a puha hóba. A felreppenő gyémántfényű hópelyhek körülvették az alakját, kavarogtak körülötte a lágy reggeli szélben, majd elült a hó körülötte.

Ahogy Pryo figyelte, szinte bizsergett ujjbegyei puha bőre alatt a láva, annyira meg akarta érinteni. Vajon hideg lenne Inigo bőrének tapintása? Vajon felforrósodna a jég ott ahol hozzáér? Tudni akarta, hogy ragyogna az a kristálykékség az ő lángjainak a fényében. Ilyenkor gyűlölte, hogy nincs átjárás a határ ellentétes oldalára.

– Miért nézel most ilyen furcsán? – kérdezte Inigo, és Pryo megborzongott, ahogy az a lágy hang körülfolyta.

– Csak hiányoltalak – felelte teljesen őszintén. Évtizedekkel ezelőtt döntöttek az őszinteség mellett, így ő is tudta, hogy Inigo is éppen úgy érez iránta.

Pryo szerette ezt az érzést, jó volt, ott tudni valakit az életében, akit a legfontosabbnak tarthatott. Mindennél jobban vigyázott erre a melegségre a szívében, még úgy is, hogy néha elképesztően fájt ez a csodálatos érzés. Fájt, hogy ott volt köztük az a hamuvonal, fájt, hogy nem vonhatta Inigót a karjaiba. Néha azért is ostobának tartotta magát, hogy egyáltalán mer vágyni az ölelésre, mikor még arra sincs reménye, hogy valaha átjuthasson a határ túloldalára.

– Nagyon későn jöttél ma – súgta alig hallhatóan.

Megdöbbent azon, hogy Inigo azonnal félrenézett, mint azok, akiknek nyomja valami a lelkét. Mint akik bűnösek valamiben.

– Mi az? – kérdezte rosszat sejtve.

Inigo végre felemelte a tekintetét a hóról, ami még keményebbre látszott fagyni körülötte. Szomorú pillantással nézett Pryóra. Aztán elmosolyodott, és annak a mosolynak az őszinte boldogsága éles ellentétben állt az iménti szomorúsággal.

– Most már semmi – felelte Inigo, és az arca szinte ragyogott a szeretettől -, most már tudom, hogy jó döntést hoztam.

– Jó döntést? Miben? – Pryo nem volt benne biztos, hogy hallani akarná a választ. De mivel őszinteséget esküdtek, és ő rákérdezett, Inigo nem utasíthatta el a válaszadást.

– Felkerestek ma reggel – Inigo mosolya semmit sem fakult –, azt mondták, végetért a szolgálatom, és hazatérhetek.

Pryo, ha képes lett volna rá, olyan fakó fehérre sápadt volna, mint amilyen Inigo bőre volt. Abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak képes lenne kioltani a tüzet a szívében, hogy ne kelljen egyedül maradnia a határ üres túloldalát lesve az örökkévalóságig. Ha Inigo elhagyja, magával visz mindent, amiért élnie érdemes.

Magán érezte Inigo vizslató pillantását, most ő volt az, aki képtelen volt ránézni. Arra nézett csak fel mikor a fagytündér megszólalt.

– Nemet mondtam nekik – suttogta Inigo, eddigre már lefagyott a mosoly az ő arcáról is, és a korábbi szomorúság ült kecses vonásain. – Tényleg azt hitted, hogy itthagynálak?

Pryo szólni sem tudott. Torka összezárult az őt fojtogató érzésektől. És akkor megértette. Inigo sem tudja elképzelni az életét nélküle. Éppen amennyire nem akar ő egyedül maradni, pontosan annyira nem vágik Inigo sem a magányra, mi otthon várna rá. Egyikük sem akarta azt az örökké való magányt, ami egymás nélkül a sorsuk lenne.

Pryónak nem voltak kétségei. Előbb-utóbb érkezne valaki Inigo helyére, hogy figyelje a határ két oldalát. De ő változatlanul magányos lenne. A szíve nélkül. És pontosan ez várna Inigóra is a sajátjai közt.

– Arra kértem őket – ha Pryo számára nem jelentett volna már ki tudja mióta mindent, annak a félszeg mosolynak a láttán szeretett volna bele Inigóba –, hogy hosszabbítsák meg az őrségemet.

– Meddig? – kérdezte reménykedve.

– Ameddig élek – Pryo nem kapott levegőt attól a ragyogó mosolytól.

– Dehát mi örökké élünk.

– Tudom.

Pryo érezte, hogy az ő szája is mosolyra húzódik. Képtelen volt parancsolni az arcán szétterülő boldog-buta mosolynak. Soha senki még nem tette ilyen könnyedén boldoggá. Keze önkéntelenül előrelendült, majd ijedt hirtelenséggel állt meg a hamusáv fölött. Azt hitte, Inigo döbbenten hátrább csúszik majd ültében, de a tündér meg sem rezzent. Sőt közelebb hajolt a hamusávhoz, és tekintetét egy pillanatra sem vette le Pryo lángvörös szeméről.

– Tudod – mondta neki, miközben ő is előre nyújtotta a kezét -, tudom, mit mondnak a legendák. Nálunk azt tanítják, hogy azért nem léphetünk át a határon, mert a mi jegünk áttöri a bőrötöket és kiontja a bennetek örvénylő lávát. Cserébe ti kioltotok minket.

Ezt hallva Pryo volt az, aki rémülten hátrébb húzódott. Az ellen nem volt kifogása, hogy Inigo vegye el az életét. Ugyan ki lehetne erre méltóbb? De hogy ő ártson neki? Hogy egyenesen kioltsa a létét? Elviselhetetlen volt a gondolat. Inigo volt a világa…

Talán jól tették… Akárki húzta is a határt a világaik közé, jól döntött. És Pryo hálás volt neki, hogy megmentette tőle Inigót.

– Ne távolodj el tőlem – rázta fel Inigo hangja.

Ahogy ráemelte remegő pillantását, akkor döbbent csak rá, hogy milyen messzire elhúzódott a határsávtól.

– Nem árthatok neked – rázta meg hevesen a fejét, lángtincsei ide-oda csapódtak arca és nyaka körül.

– Nem akarsz szabad lenni? – Kérdezte Inigo, és a szokásos huncut csillogás újra ott bujkált szikrázó kék szemében, ajkain a mosoly egyenesen csókra hívta.

– Nem tudom, hogy lehetnénk szabadok – Pryo nem mozdult –, nem véletlenül van a határ, nem véletlenül nincs átjárás.

– Csak gyere hozzám közelebb – kérte Inigo, majdhogynem könyörgött.

Pryo figyelte, ahogy tenyerét a határsáv hamujára fekteti, majd kecses ujjaival belemarkol. Ő pedig megbabonázva követte a példáját. Fogalma sem volt, mit tesznek, de a következő pillanatban már ő is ott térdelt a hamusáv mellett, ujjai követelőzve túrtak bele a fekete pernyébe. Érdekes, hogy addig soha meg sem fordult a fejében még csak az sem, hogy megérintse a hamut, nem hogy ujjai közé zárja.

Ahogy felnézett, pillantása találkozott Inigóéval, a fagytündér nevetett rá, és bíztatóan bólintott. Egyszerre emelkedtek fel a határ két oldalán, és léptek egymáshoz annyira közel, hogy mellkasuk szinte összeért. Pryo kinyúlt Inigo felé, és ő megfogta a kezét. Két kezük közé zárták az imént felemelt fekete hamut.

Ekkor már egy körben álltak, amit minden irányból a határsáv hamuja zárt le. Ahogy Inigo közelebb húzta magához, ahogy a mellkasára vonta, Pryo érezte, hogy a bőre megkeményedik, hogy a felső kérge kihűl, de a láva az ereiben ugyanúgy kavargott tovább a bazalt alatt. Eltöltötte a bizonyosság, hogy az egész világon nincs olyan penge, ami át tudná szúrni.

Rámosolygott Inigóra, fekete ujjaival végigsimított az arcán. Ott ahol megérintette a tündért, és ahol a bőrük összeért, tovatűnt a jég. Pryo sosem látott még ilyet, Inigo még csodálatosabb volt, most mint a korábbi, jégbe zárt formájában. Haja kibomlott, a csengők halk, megadó csilingeléssel a puha, fekete földre hullottak, és ragyogó cseppekké olvadtak.

Pryo kisöpört egy hűvös víz-tincset Inigo arcából, haja válla és izmos háta körül lebegett. Pryo visszahúzta a kezét, és megbűvölve nézte a kristály ragyogást, ami Inigo tincsei nyomán az ujjain maradt. Ebben a formában nem árthatnak egymásnak.

– Mire vársz még? – hajolt egész közel Inigo, az ajkaira suttogta a kérdést. – Meg sem csókolsz?

Pryónak nem kellett kétszer mondani, Inigo köré zárta a karjait. Már az az érzés is üdvözítő volt, hogy az őt alkotó víz a mellkasának feszülve pulzált. De megcsókolni Inigót egészen más volt. Szinte transzcendens. Pryo nem érezte elégnek a mellkasát és a szívét, hogy minden érzés elférjen benne, ami megrohanta akkor.

Inigo remegett a karjaiban, lábai épp csak ki nem csúsztak alóla, Pryónak kellett megtartania, nehogy összeessen. A csók pontosan addig tartott, amíg tüdejükből ki nem fogyott minden levegő. Pryo homlokát Inigóénak támasztotta, és rá sem kellett néznie, hogy tudja, mosolyog. Egek, az ő arcán is éppen az a könnyed, boldog mosoly ült.

Még mindig egymás karjaiban néztek körül. Még mindig abban a körben álltak, ahol eddig is. Lábuk alatt fű sarjadt, ami kissé távolabb tőlük puha mohává és durva zuzmóvá tömörült. Csodálatos volt az a számukra addig ismeretlen árnyalat. Sosem látták még ezt az új szint. Eleinte szóhoz sem jutottak, majd a rájuk telepedett csendet Pryo törte meg.

– Mi ez az egész? – kérdezte döbbenten.

– Azt hiszem, ez a mi birodalmunk – fordult körbe a karjaiban Inigo.

– És mi lesz, ha kilépünk innen?

– Szerintem a saját oldalunkon újra olyanok leszünk, mint amilyenek mindig is voltunk.

– Te tudtad, hogy ez lesz? – vett az ujjai közé egy fénylő víz-tincset Pryo.

– Nem – Inigo megrázta a fejét –, én azt hittem meghalunk. Azt hittem, úgy leszünk szabadok.

– Én is – csókolta meg Inigo nyakát –, semmit sem értek. Az egyensúly…

A fagytündér visszafordult felé, és két tenyerébe fogta Pryo arcát. Beteljesült boldogságtól ragyogó tekintettel nézett rá.

– Nem érted? – közelebb hajolt, hogy lophasson egy csókot. – Ez itt maga az egyensúly. Nem ártunk senkinek. Nem ártunk egymásnak. A világ rendje ugyanaz, mint ami eddig is volt.

Pryo még szorosabban húzta magához Inigót. Még mindig alig hitte, hogy ez megtörtént velük. Oka volt a régi rendnek… ez a csoda pedig hihetetlennek tetszett előtte.

– És mi lesz, ha megtudják? – kérdezte rettegve.

– Ugyan ki jönne el a határig? – nézett fel rá Inigo. – Hányan jöttek el idáig, hogy láthassanak minket?

– Soha senki. Senki sem jön erre a régi tömegsírra.

– Látod? Mindig nekünk kellett a puszta határáig zarándokolnunk, mikor üzentek nekünk. Soha senki sem fogja tudni. Mert senkit sem érdekel a határ, csak az Egyensúly.

Jegyzet: