Nagyon szeretem a képregényeket, gyerekkoromban szinte mindent gyűjtöttem, ami csak megjelent, például Nils Holgerssont, Transformerst, Supermant, Garfildot, és még sorolhatnám. Ha pedig egyenesen a kedvenc könyveimből készül képregényről (graphic novel) van szó, az szinte azonnal rebootolja a gyerekkori gyűjtőszenvedélyemet. Most két olyan regényt választottam, amiből készült képregény. Ezek pedig a Zero at the Bone Jane Seville-től és a Hell and Hightwater (Thirds első kötet) Charlie Cochet-tól.

Ezekről a regényekről, képregény és hangoskönyv verziójukról korábban már írtam egy-egy bejegyzést angolul, ezek a fenti linkekre kattintva érhetőek el. Most viszont kicsit más szempontól szeretném megközelíteni ezeket a könyveket, szóval biztosan találtok újdonságokat majd itt is. 😀

Előjáróban annyit mondanék el még mindkét regényhez, hogy a graphic novel változatukat Son Gaepi készítette, koreai művész, ezért ezek a képregények keleti manga stílusúak. Na de, mit érdemes ezekről a mangákról tudni, mielőtt beleveti magát az ember az olvasásukba?

• A grafikák megnyerőek, kifejezőek, de helyenként elnagyoltak. Különösen jellemző ez a vicces, vagy gyors, sodró cselekményű jelenetekre. Vannak olyanok, akiknek ezek a képregények nem is tetszenek. Szokni kell a dinamikájukat, grafikájukat, az egészen biztos.

• Nagyon sok hangutánzó szót/kifejezést használnak, ami mondjuk ismerős lehet amerikai képregényekből is (például robbanások, autógumi csikorgás hangja stb). A fő különbség a mangákban az, hogy a keleti nyelvekben rengeteg hangutánzó és hangfestő (pl. mozdulatokat leíró) szó van. Sokkal több, mint akár a magyarban, pedig ez a nyelv aztán nem áll rosszul szavak és szinonimák terén. Ami viszont azonnal szemet szúr Son Gaepi mangáiban az az, hogy ezekre a szavakra főneveket és igéket használnak az angol fordításban (mint például: szívdobogás, mély sóhaj, cipőtalp kopogás hangja). Engem személy szerint nem zavart ez a megoldás, de sok olyan kritikával találkoztam, amikben a kritika írót ez irritálta. Én, ha őszinte akarok lenni, sok hangra nem is tudtam volna megfelelő fordítást találni, nemcsak angolul, de magyarul sem.

• Általában fekete-fehérek. Azoknak, akik színes képekhez vannak szokva, ez is igényel majd egy kis megszokást. Nekem egyébként a Zero at the Bone mangám fekete-fehér, de a Hell and Highwaterből sikerült megcsípni a limitált editiont – ami színes, és amit Charlie Cochet aláírt. Hadd dicsekedjek. 😀

• Általában a képkockák sorrendje a tükörképe a nálunk megszokottnak, tehát jobbról balra haladnak, és nekünk hátulról kezdik az olvasást. De mivel ez a két manga nyugati közönségnek (is) készült, ezért ezekben az olvasási irány és a sorrend is az általunk megszokott.

Nézzük akkor a könyveket. Ebben a részben főleg a regény és a képregény különbségeire fókuszálok majd. Természetesen, az hogy vannak eltérések, egyáltalán nem probléma, már csak azért sem, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül az adott műfajok sajátosságait. Viszont mivel lentebb leselkedhetnek kisebb-nagyobb spoilerek, legyetek óvatosak mikor tovább olvastok. 😉

Zero at the Bone

Könyv és képregény értékelése: mind a kettő ⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️

Története röviden: Jack Francisco különleges sebész, aki arc rekonstrukcióval foglalkozik, rossz helyen van rossz időben, és balszerencséjére szemtanúja lesz egy bandaleszámolásnak. Miután vállalja, hogy tanúskodik az elkövetők ellen, tanúvédelmi programba kerül. Ennek ellenére a bérgyilkos, akit utána küldenek, könnyedén megtalálja. De Jack valamit megérint a teljesen indifferens D lelkében, aki pedig ahelyett, hogy kivégezné az orvost, megmenti. Így kezdődik menekülésük kalandos története, aminek a során olyan értelemben is egymásra találnak, amire egyikük sem számított.

Könyv és képregény összehasonlítása

Néhány kép a képregényből (fotók a saját példányomból):

Hell and Highwater

Könyv és képregény értékelése: az előbbi ⭐️⭐️⭐️⭐️, az utóbbi ⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️

Története röviden: A vietnámi háború után megjelenik egy mutáció az emberek közt, létrehozva a Therian fajt. Ők olyan emberek, akik fel tudják venni valamilyen vadállat formáját. Ennek az új fajnak a megjelenése új társadalmi berendezkedés kialakítására kényszeríti az emberiséget, ami gondolhatjuk, hogy nem megy gördülékenyen. A Thirds (Therian Human Intelligence Recon Defence Squadron) félkatonai szervezetet is azért hozzák létre, hogy könnyebben tudja fenntartani a rendet. A főszereplő, Dex azután, hogy tanúskodik a rendőr partnere ellen (megölt egy fegyvertelen Therian kamaszt), átkerül az HPF-től (Human Police Force) a Thirds-höz. Dexnek keményen meg kell küzdenie azért, hogy befogadja a csapat, miközben próbál a képességei szerint a legjobban megfelelni a csapat igényeinek a nyomozás során. És persze igyekszik nem megöletni magát és a társait a bevetések alatt. Már csak azért sincs könnyű dolga, mert a team leadere/partnere/love interestje – Sloane Brodie – eleinte mindent megtesz annak érdekében, hogy Dex ne akarjon sokáig a csapatban maradni.

Könyv és képregény összehasonlítása

Néhány fotó a képregényből (forrás: Charlie Cochet twittere):

Hát ennyit gondoltam elmondani ezekről a könyvekről. Szerintem egyébként a képregények önmagukban is élvezhetőek, de természetesen apróságok és nüánszok szükségszerűen kimaradtak a képregények kötöttebb oldalszáma és formai megkötései miatt.

Természetesen, ha a történetet teljességében szeretnénk megismerni, annak legjobb módja a regény elolvasása. De ha nincs időnk egy-egy hosszabb könyvre, vagy csak valami utazás közben könnyen olvashatóra vágyunk, mindenképp jó választás a képregény. A keménykötéses Thirds pedig még edzésnek sem utolsó, ha egésznap a táskánkban cipeljük magunkkal.

Jegyzet: