2019. Advent negyedik vasárnapja

Steve lélekszakadva rohant fel a kórház második emeletére, az intenzív osztályra. Amikor a hívást kapta a szomszédoktól, majdnem a székről is lefordult az irodai íróasztala mellett. Azt mondták neki a telefonba, hogy nyugtalanította őket, hogy John nem válaszol, a kutya meg megállás nélkül ugat, ezért bementek a lakásba, és a fürdőszobában találták meg. Olyasmiről magyaráztak, hogy Johnt baleset érte… Mivel nem tudták magához téríteni, kénytelenek voltak mentőt hívni hozzá, akik pedig ebbe a kórházba hozták.

De mivel ennél többet nem tudtak a szomszédai, semmi hasznosat nem tudott meg arról, hogy John hogy van. Steve azonnal otthagyta az irodát – a főnökének is csak eldarálta, azt amiről tudott, és szerencsére a középkorú nő nem próbálta tartóztatni. Steve tehát azonnal a kórházba sietett. Ahol természetesen nem tudtak választ adni egyetlen kérdésére sem, annyit mondtak csak, hogy próbálja meg az intenzív osztályt a másodikon, mert az ilyen eseteket általában oda viszik. Ő pedig nem késlekedett, felrohant a másodikra – nem tudott volna türelmesen várni a liftre.

Felérve egyenesen a nővérpult felé vette az irányt, és annyira erre koncentrált, hogy észre sem vette az egyik kórteremből az arcán gondterhelt kifejezéssel kilépő orvost, és egyenesen belerohant. Csak a csodán múlt, hogy az orvos nem ejtette el a kezében tartott kartonokat, lázlapokat és tabletet.

Ahogy sikerült visszanyerniük az egyensúlyukat, Steve végigmérte a férfit. Köpenye visszahajlott, így a vezetéknevét nem tudta leolvasni a hímzésről, a kártyája viszont épp annyira kandikált ki a köpeny alól, hogy a keresztneve – Jason – láthatóvá vált.

– Segíthetek? – Kérdezte doktor Jason, miután elengedte Steve karját, amit azért ragadott meg, hogy az ütközés lendülete miatt ne essen hátra.

– Remélem, hogy igen – lihegte ő. Elhadarta az orvosnak, hogy miért jött, és kit keres, Jason pedig a szemöldökét összevonva hallgatta.

– Igen, pont ebben a korteremben helyeztük el – intett a háta mögötti ajtó felé Jason.

– Bemehetek hozzá? – Steve mintha választ sem várt volna, megpróbálta meg kerülni az orvost, de az fürgén elé lépett, és elállta az útját.

– Még nem tért magához – magyarázta neki türelmesen Jason, mintha egy gyerekkel beszélne. – Illetve azt sem tudom, mennyit mondtak Önnek, de…

– Nem mondtak semmit – szakította félbe ingerült türelmetlenséggel Steve. – Senki nem tudott semmit, én is csak annyit, hogy baleset érte.

– Nos, ez esetben én szolgálhatok valamennyi felvilágosítással – Steve-et irritálta Jason kimért, távolságtartó modora, de mivel sejtette, hogy némi tisztelettel, meg magára erőltetett türelemmel tőle juthat a legtöbb információhoz, erőt vett magán. Nem szólt közbe, hagyta, hogy Jason felvilágosítást adjon. – Annyit tudok, hogy a fürdőkádban találták meg a szomszédok, eszméletlenül. A feje hátulja vérzett, megsérült, ahogy a kád szélének csapódott. Viszont a mentősök és tanúk elmondása alapján voltak nyugtalanító jelek…

– Milyen jelek? – Steve türelme eddig tartott csak, konkrétumokra volt szüksége, nem újabb rébuszokra.

– Nos, nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de úgy értesültem, hogy a páciens nemrég megvakult… És a körülmények, amik közt megtalálták, gyanúra ad okot. Nagyon sajnálom, de meg kell kérdeznem, de esetleg tud arról, hogy öngyilkos gondolatai lettek volna?

Steve kifújt az orrán egy hatalmas lélegzetet, és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne essen neki verbálisan az orvosnak.

– Tudok róla, hogy vak. Együtt élünk, az istenit! És nem tudom, honnan veszi az értesüléseit, de higgye el, nem akart öngyilkos lenni. Ezt a baromságot!

Steve szinte füstölgött, két keze ökölbe szorult a combja mellett. John soha nem lenne öngyilkos. Soha nem tenné ezt Steve-vel, és még ha nem is szeretnék egymást ennyire, akkor sem csinálna ilyen őrültséget éppen most, mikor már csak napok választják a szemműtéttől, ami helyreállíthatná valamennyire a látását. Steve egy percre sem kételkedett Johnban. Még ha közvetlenül a bevetés után – amiben megvakult – John el is vesztette egy időre a hitét, ilyen mélyre sosem került. De miután megtudta, hogy egy műtéttel jó eséllyel visszafordítható a károsodás, mindent annak rendelt alá, hogy alkalmasnak találják a beavatkozásra.

Steve értette, mit jelent az orvos vádja. Ha felkerül John kartonjába, hogy annyira instabil, hogy öngyilkos lehet, nem lesz olyan kórház, ahol elvégeznék azt a borzalmasan drága műtétet. Steve nyelt egy hatalmasat, ahogy próbálta uralma alá vonni az indulatait.

– Nézze – tett egy békítő mozdulatot az irányába Jason -, nem az a dolgom, hogy én legyek itt az ügyeletes seggfej. De kérem, értse meg, hogy ha van esély rá, hogy megint megpróbálkozik valamivel, annak megfelelően kell biztosítanunk a kórtermet.

Ennek hallatán Steve hagyta elillanni dühe egy részét. Egy fokkal jobban szemügyre véve Jasont, végtelen fáradtságot látott az orvoson. Ki tudja, mióta lehetett talpon és műszakban. Nem érzéketlen volt, csak professzionális, éppen annyira, ahogy azt elvárta azoktól, akik ellátták Johnt.

– Mi történt pontosan? – Kérdezte most egy fokkal higgadtabban.

– Csurom vizes volt, amikor megtalálták, egy hajszárító volt a kezében. Nekem ennyit mondtak – Steve figyelmét nem kerülte el, hogy Jason modorában is enyhült valami.

– Volt víz a kádban? – Tette fel a következő kérdést, agya folyamatosan járt, ahogy próbálta összerakni a történéseket. Meg akarta érteni ezt az abszurd balesetet.

– Nem tudom, ilyen részleteket nem osztottak meg velem – felelte Jason. – De jöjjön, bekísérem, és ha esetleg lesz még kérdése, megpróbálok rá válaszolni.

– Köszönöm – azzal Steve követte az orvost.

A kórterembe lépve az első dolog, amit észrevett, hogy John két kezét bőrpántokkal a kórházi ágy rácsához rögzítették. Döbbenten fordult Jason felé, hogy erre magyarázatot kérjen.

– Miért van lekötözve? Senki sem tájékoztatta a katonai hátteréről? Nagyon rosszul reagál a szabadságának bármilyen korlátozására, amióta nem lát.

Jason a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét. Őszintének tűnt a sajnálkozás a hangjában, mikor megszólalt, hogy erre is megfeleljen.

– Nem tudtam erről. De sejtettük, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben. Azért kötöztük le, mert a mentőben egyszer magához tért, és pánikolni kezdett. Annak ellenére, hogy nem lát, majdnem eltörte az egyik mentős csuklóját – Steve rosszalló horkantása ellenére is rendületlenül tovább beszélt. – A nővéreknek óránként rá kell nézniük az eszméletlen betegekre, nekik esélyük sem lenne egy képzett katona ellen. Nem hagyhatom, hogy bajuk essen. Ezért azt javaslom, hogy addig maradjon így, amíg magához nem tér, és meg nem érti, hogy hol van, és miért.

Steve erre nem tudott mit mondani. Az igazság az volt, hogy nem is akart. Félt, hogy indokolatlanul agresszív lenne a saját félelmei miatt Jasonnel, aki mást sem tett eddig, csak segíteni akart. Azzal viszont semmi jót nem ér el John ügyében, ha eléri, hogy kidobják a kórházból.

– Gondolom, szeretne itt maradni – lépett egy lépést az ajtó felé Jason -, ha bármire szüksége lenne, ott találja a nővérhívót.

Azzal távozott. Steve pedig először csak állt John ágya mellet, és alaposan szemügyre vette. Csak a két kezét kötötték az ágyrácshoz, a lábai és a mellkasa nem voltak rögzítve. Johnra szívritmus-monitor, oxigénszaturáció mérő és még ki tudja, milyen gépek voltak kötve. A bal karjába infúziót szúrtak, és a műanyag csőben átlátszó folyadék csöpögött komótos lassúsággal.

John arca teljesen nyugodt volt, és leszámítva a kötést a fején, abszolút olyan látványt nyújtott, mintha csak aludna. Beverte a fejét. Elesett. Hogy a fenébe jön a képbe a hajszárító meg a víz a ruháján? Kell lennie logikus magyarázatnak. Jó eséllyel csak Johntól kap majd erre választ, szóval ki kell várnia, hogy magához térjen. Addig viszont elejét kell vennie egy garantált pánikrohamnak. John biztos rettegve fog felébredni a gépek irritáló pittyegésével körülvéve. Ezt a rettenetet pedig egészen biztosan tovább rontja majd az, hogy lekötözték. Nem maradhat így.

Közelebb lépett az ágyhoz, és kioldotta a puha bőrszíjat John jobb csuklóján, majd átnyúlt az eszméletlen férfi fölött, és a bal kezével is ugyanígy járt el. Végigfuttatta ujjait a bőrön, mielőtt hagyta volna, hogy az ágy mellett a földre hulljanak. Úgy tervezték ezeket a szíjakat, hogy ne okozhassanak sérülést azon, akit lekötnek vele, de azért elszakítani se lehessen. Steve ennek ellenére John korábbi tartózkodásai során nem egyszer látta, ahogy haragos lilára zúzta a velük csuklóját.

Miután mindezzel végzett, odahúzott egy széket az ágy mellé, és igyekezett olyan kényelmesen elhelyezkedni a ki tudja, milyen hosszú várakozásra, amennyire az csak lehetséges volt. Ez persze a legkevésbé sem volt könnyű feladat. De hősiesen tűrt, nem mozdult el John mellől. Egyszer ment csak ki mosdóba, mikor már nem bírta tovább, és akkor tett egy kis kitérőt is az egyik kávéautomata felé.

Ami természetesen nem működött. Steve próbálta pozitívan felfogni, hogy így legalább garantáltan nem viseli meg majd a gyomrát a látatlanban is pocsék kórházi kávé. Ez a gondolat most nem késztette mosolygásra, mint ahogy máskor tette volna. Vagy mikor John heccelte ezzel. Steve ekkor döbbent rá, hogy mennyire a cérnája végén volt. Miért történik ez az egész? Nem egészen egy héttel karácsony előtt? A karma tényleg egy ribanc…

Legszívesebben belerúgott volna az automatába, vagy ököllel vágott volna bele. Az esetleges csuklósérülés sem tudta volna visszatartani. Az viszont igen, hogy az egyik kórteremből észrevette Jasont kilépni, és abban a pillanatban a folyosó kanyarulatából előbukkant másik egy férfi is. Az új jövevény egy hatalmas papírpohárnyi kávét tartott az egyik kezében. Jason arca felderült, mikor meglátta a férfit, és gyors ruganyos léptekkel indult meg felé.

– Floyd! – Szólította meg fülég erő mosollyal. – Mit csinálsz itt?

– Szia, Jase. Hoztam neked egy kávét Paultól – nyújtotta ki a papírpoharat Jason felé a Floyd nevű.

Steve tudta, hogy nem illik bámészkodnia, de ahogy a frissen készült, és még meleg kávé illata megcsapta az orrát, szinte nyáladzani kezdett. Mit nem adott volna, ha neki is hoz valaki egy ilyet.

– Cuki vagy – nyomott egy gyors, kacérkodó csókot Floyd orrára Jason -, de ma energiaitalon éltem. Ha még egy kávét is iszom, átmegy a szinuszom koszinuszba.

Floyd felnevetett.

– Az nem ugyanaz, csak fordítva?

Steve-nek őket hallgatva – helyzet minden komikuma ellenére – sem volt kedve nevetni. Az igazat megvallva nézni sem volt kedve az idillt. Ahogy megfordult, hogy visszamenjen John kórtermébe, Jason is észrevette, hogy ott van. Ahogy végigmérte, azonnal megértette, hogy kávéért jött, és természetesen nem járt sikerrel. Elég késő volt már, eddigre a kantin is bezárt, pedig onnan legalább egy energiaitalt hozhatott volna neki. Pillantása akkor a papírpohárra siklott. Kivette Floyd kezéből.

– Azt hiszem, tudom, kinek lesz életmentő – azzal odalépett Steve elé, és kinyújtotta neki a poharat – dupla latte vaníliával. Nagyon édes, de garantáltan kipattannak tőle majd a szemei. Már ha szeretné.

Steve nyelt egyet. Az ördögnek is eladta volna a lelkét egy jó kávéért. Döbbent meghatottságában először csak bólintani tudott, ahogy Jason a kezébe nyomta a poharat. Úgy kellett kényszerítenie magát, hogy tisztességesen is megköszönje. De Jason ellegyintette, és annyit mondott, hogy reméli, ez megkönnyíti a várakozást. Steve ezután visszament a kórterembe, folytatni az ücsörgést, miközben a kávét szürcsölgette.

Szerencsére már nem kellett sokat várnia. John nem sokkal később halkan felnyögve mocorogni és ébredezni kezdett. Steve azonnal letette a kávéspoharat az éjjeli szekrényre az ágy mellett, és fölé hajolt, kissé szorosabban szorította John ujjait, és a homlokára nyomta a másik kezét. Mindig ezt csinálta, mikor John valami miatt ismeretlen helyen volt kénytelen felébredni – néha még otthon is, egy-egy nyugtalanabb éjszaka után.

– Hé, Jonny – súgta neki -, minden rendben, csak elestél, és kicsit beverted a fejed. Nincs semmi baj, itt vagyok veled.

Válaszképp John mindig megszorította Steve kezét, és ha képes volt összetettebb mozgásra, Steve tenyerébe tolta a fejét. Most ezen utóbbi elmaradt, de John szorítása határozott volt az ujjain. Majd a következő pillanatban kinyílt a szeme is, de éppen úgy nem fókuszált a tekintete semmire, ahogy az utóbbi hónapokban sem.

– Hogy vagy? – Kérdezte tőle Steve. Figyelte, ahogy John feje a hangja irányába fordult, de a pillantása nem állapodott meg az arcán, vagy úgy általában rajta. Steve tudta, hogy nincs mit tenni ezzel, egy ideje már csalódottságot és reményvesztettséget sem érzett emiatt. – El tudod mondani, mi történt?

John grimaszolt, majd szóra nyitotta a száját, de a hangja érdes volt, egyértelműen szárazságtól kapart a torka. Steve töltött neki egy pohár vizet, miközben végig beszélt Johnhoz, elmondta neki, hogy éppen mit csinál, ezzel is távol tartva a pánikot. Majd odatartotta a poharat John arcához, és egy szívószálat illesztett az ajkai közé.

John engedelmesen ivott a vízből, majd mikor úgy érezte, hogy elég, feje félrefordításával jelezte Steve-nek, hogy tegye le a poharat. Steve így is tett, és utána visszaült az ágy szélére. Amennyire tudott, közel húzódott Johnhoz, és ismét megfogta a kezét. És Steve csak várt. Várta, hogy elmondja végre, hogy mi történt.

– Nem nagyon emlékszem… – szólalt meg végül bizonytalanul John. – Fürödtem. Aztán talán megbotlottam valamiben? Azt hiszem, az a hülye kutya volt… átestem rajta. Én mondtam, hogy nem kell az a dög, mert nem segít semmiben, csak meg akar ölni.

Steve nem tudta megállni, elvigyorodott John mérgelődését hallgatva.

– Akkor csak ennyi? Elestél? – Kérdezett vissza félig megkönnyebbülve, félig gyanakvóan.

– Mert mi másnak kellene lennie még?

– Én nem tudom… de a doki, aki beengedett hozzád, felvetette, hogy talán öngyilkos akartál lenni.

– Miért akartam volna? Mi ez a baromság? – Robbant ki Johnból a döbbenet. Majd elhallgatott, aztán sokkal halkabban annyit tett hozzá. – Ó.

– Mit ó? – Csapott le rá azonnal Steve.

– Ó… hogy az a… Azt hiszem, emlékszem. Kóbor tehet róla. Megfürödtem, felöltöztem… kihúztam a dugót a kádból. És hajat akartam szárítani. De az a hülye kutya végig ott keringett a lábamnál. Én meg elbotlottam benne. Azt hiszem, megcsúsztam, és belefejeltem a fürdőkádba.

Steve nem tudta tovább türtőztetni magát, a tenyerébe temette az arcát, és felnevetett. Annak ellenére, hogy Kóbor kifejezetten vakok és látási nehézségekkel küzdők számára kinevelt kutya volt, legtöbbször annyira igyekezett a gazdik kedvére tenni, hogy tényleg kínosan láb alatt volt. Valószínüleg ez történt a fürdőszobában is. Ahogy Steve elképzelte Kóbor képén az értetlenséget, és kétségbeesést a fürdőkádban fekvő John fölött, nem tudta megállni a nevetést. Ilyen balszerencsésen ügyetlenül vicces együttállás is csak velük fordulhatott elő.

– Mi olyan vicces? – Kérdezte John vigyorogva.

– Semmi, csak ez az egész helyzet – kuncogott tovább Steve. – Csak elképzeltem a mentősöket, hogy állnak feletted, és próbálják kitalálni, hogy mi történhetett veled. És természetesen a leglogikusabb következtetésre jutnak, az öngyilkosságra, nem arra, hogy van egy ön- és közveszélyes kutyánk.

Steve figyelte, hogy John próbál haragos képet vágni – mégis csak az ő kárára történt a viccelődés -, de nem járt sikerrel. Minden igyekezete ellenére is megrándult a szája széle. Csak nem tudta visszanyelni a belőle is feltörni készülő kuncogást.

– Belegondolni is szörnyű – csuklotta John.

Ezek után Steve még szórakoztatta Johnt a maga fárasztó humorával, amiről tudta, hogy a másik minden tiltakozása ellenére sem tud ellenállni neki. Aztán Steve kezdett elcsendesedni, ahogy egyre inkább elmélyült az éjszaka. Érezte, hogy a szemhéjai elnehezülnek, és legszívesebben hagyta volna őket lecsukódni. Az eltelt órák alatt igyekezett kihasználni azokat a rövid szüneteket, amíg John bóbiskolt, és ő is lopott pár percnyi alvást. A hadseregben még működött, de már valahogy nem nyert belőle elég energiát.

– Steve? – ébresztette fel a kérdés, és John tapogatózó ujjai a csuklóján.

Steve megrázkódott. Észre sem vette, hogy mikor aludt el. És a kórterem halvány, éjszakai világítása sem segített abban, hogy ébren tudjon maradni. Viszont amint John megszólította, azonnal kipattantak a szemei, veszélyforrás után kutatva. Sajnos voltak olyan dolgok a régi életéből, amiket nem volt könnyű elengedni. De mikor látta, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket, megkönnyebbült.

– Szükséged van valamire? – kérdezte inkább.

– Nem – felelte azonnal John -, csak meg sem kérdeztem, mennyi az idő…

– Nemsokára éjfél – válaszolt azonnal Steve.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig bent ragadtál velem – John nem hagyta, hogy a másik közbe szóljon. – De látod, hogy jól vagyok. Nem akarsz inkább hazamenni, ahol kényelmesebben alhatnál?

– Nem hagylak magadra, John. De ha már kényelem, van egy ötletem – felkelt a kényelmetlen székről, amin egészen addig kuporgott, és amit egyértelműen nem ilyen hosszútávú használatra terveztek. Lerúgta a cipőjét, majd visszafordult az ágy felé. – Csússz arrébb egy kicsit, hogy én is odaférjek.

John tiltakozva felnyögött, annyira nem volt még jól a feje, hogy ilyen bonyolult mozgásra kényszerítse megviselt testét. De Steve útmutatását követve végül csak sikerült elvergődnie az ágy túlsó oldalára a rácsig. Steve pedig komótos mozdulatokkal mászott be mellé. Más körülmények közt John nem hagyta volna ezt, és épp annyira érezte volna sarokba szorítva magát, mint egy megijesztett kisegér. Viszont Steve volt az, aki mellé mászott, és ő nem korlátozta a szabadságában. Sosem tette volna. Így nem volt mitől tartania.

Sőt, miután Steve elhelyezkedett az oldalába simulva, és erős karját átvetette John hasán, elmondhatatlan biztonságérzet járta át. Minden porcikájában érezte, ilyen érzés hazatalálni. Steve mellett mindig nyugodtan, zavartalanul tudott aludni. És most sem volt ez másképp.

Másnap reggel Steve arra ébredt, hogy kinyílik a kórteremajtó. Nyögve fordult abba az irányba, és meg kellett állapítania, hogy minden, ami a testében képes volt elgémberedésre, elgémberedett a kényelmetlen, mozdulatlan több órás alvás alatt. Óvatosan ült fel, mindent megtett, hogy ne ébressze fel Johnt, bár ez egyáltalán nem volt kis kihívás tekintve, hogy John volt a világ legnyugtalanabb alvója, akit valaha is ismert. Ha valamilyen csoda folytán most nem is ébredt fel, nem voltak kétségei afelől, hogy nemsokára fel fog.

Steve az ajtót nézte. Jason lépett be rajta. Vigyorogva mérte végig az éjszaka kényelmetlenségei által megviselt Steve-et. Ő pedig csodálkozva meredt az orvosra, aki karton tartóban két hatalmas adag kávét egyensúlyozott, a másikban pedig egy papírzacskót tartott. Ahogy Jason egy-két lépést közelebb lépett az ágyhoz, Steve orrát kellemes fahéj és frissen készült tészta illata csapta meg. Érezte, ahogy összefut a nyál a szájában, és mellette John is érdeklődve rezzent meg.

Jason az éjjeliszekrényhez lépett, letette a két kávét a papírtartóval, majd a zacskót Steve kezébe nyomta. Elvigyorodott a férfi arcára kiülő értetlen kifejezést látva. Leemelte a válláról a hátizsákot, kotorászni kezdett benne, miközben magyarázatot adott.

– Elmeséltem Floydnak, hogy mi történt veletek. És ma reggel, mikor munkába indult, ő, mint a jobbik felem úgy döntött, hogy megérdemeltek egy kis karácsonyi hangulatot. Az ott – bökött a csomagra -, fahéjas tekercs. Épp akkor készült, mikor betévedt Paul kávézójába. Az pedig – intett az éjjeli szekrényen álló papírpoharak felé – mézeskalács latte.

Steve szeme felcsillant ahogy kinyúlt az egy pohár kávéért.

– Paul kávézója? – Kortyolt bele óvatosan a forró italba. – Nekünk is az egyik kedvenc helyünk. Bár mostanában nem voltunk…

Hirtelen elhallgatott, és tudta, nem kell végigmondania, Jason anélkül is érti, hogy John miatt. Steve nem volt biztos benne, hogy John jól viselné a zsúfolt helyeket, és mivel John nem jelezte, hogy ki akarna mozdulni otthonról, leszámítva a szokásos kutyasétáltatásokat, Steve sem erőltette.

Az alatt a pár mondat mondat alatt, amit Jason és Steve váltottak egymással, azt orvos végig a hátizsákjában rendezkedett, mintha nem akarná kivenni azt a valamit, amíg nem tökéletes. Végül egy meglepően igazinak tűnő aprócska műfenyőt húzott elő zsákból. Kissé csálén álltak rajta a díszek – Jasonnek ezek szerint nem sikerült az összeset megigazítani -, majd ezt is az éjjeliszekrényre állította a kávék mögé. Bedugta a zsinórját a konnektorba, majd felkattintotta a kapcsolóját.

Abban a pillanatban a kis fa minden ágán a tűlevelek hegye a karácsony minden színében világítani kezdett. Beragyogták a kórtermet. Még John is a fények felé fordult. Bár nem látott semmit a balul elsült bevetés óta, de a fények változását és a fények színét tudta nagyjából érzékelni. Olyan óvatos volt a mozdulata, ahogy fejét a ragyogó karácsonyfa felé fordította, hogy Jason észre sem vette. Továbbra is Steve-hez beszélt.

– Látod a talpon a gombokat? Ha ezeket megnyomod, különböző karácsonyi zenéket játszik a fa, és a fények is arra villognak majd. Nem akartam megijeszteni Johnt, ezért rád bízom, hogy majd te mutasd meg neki.

Steve-et meghatotta ez e figyelmesség, még a torka is összeszorult tőle. Alig tudta kipréselni magából a szavakat.

– Köszönöm. De miért?

– Floyd teljesen le volt lombozva, hogy ilyen sivár ez a kórterem, és hogy valószínüleg itt lesztek még egy darabig. Akart nektek adni egy darab karácsonyt. Az más kérdés, hogy szerintem sikerült ellopnia az Északi Sark leggiccsesebb karácsonyfáját – megdörzsölte összeráncolt homlokát -, valahol most biztos vigasztalanul sír egy manócsalád ennek a vizuális inzultusnak az elvesztése fölött…

Steve felnevetett Jason morgolódását hallva. Mellette John is felhorkant, ahogy visszanyelte a kitörni készülő nevetést.

– Én szívesen letesztelem, hogy a hallásra is épp olyan inzultáló-e – ajánlkozott John.

– Tőlem. Te kérted – vont vállat Steve, és megnyomott egy véletlenszerűen kiválasztott gombot a kicsi fa talpazatán.

Azonnal a “God rest ye merry gentlemen” kellemes melódiái töltötték meg a kórtermet. Az egyhangsávos prüntyögés nem volt kellemetlen, de azért Steve nem is hallgatta volna órákig, ha van választása. De azt el kellett ismernie, hogy a ritmusra változó fényekkel határozottan hangulatos volt. Ahogy oldalra pillantott Johnra, és észrevette azt az érdeklődő kifejezést az arcán, majdnem a szíve is elolvadt.

John látta a rikító, villódzva változó fényeket. Olyan régen látott utoljára bármit is ennyire az ő számára is jól kivehetően, hogy teljesen elvarázsolta az a fényjáték. Steve meghatottan figyelte, majd hálásan odafordult Jason felé, és hogy ne zavarja meg Johnt, ajakaival hangtalanul formálta az őszinte köszönet szavait. Jason természetesen leolvasta Steve arcáról a hálát, és vigyorogva csak egy legyintéssel választolt.

Jegyzet: